2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 3., szombat

LIBERÁLIS CASTRONÓMIA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 29-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Karikatúrám

 

Különösebb bizonyítást nem igényel az axióma: a XX. század dobogós helyen áll az emberi szenvedéstörténet véráztatta arénájában. Soha ilyen iszonyatos kor nem volt! Két gyilkos diktatúra, két világháború – majdnem szó szerint – holtversenyben ölte a tömegeket. Az ideológiák nyomán százmilliós hullahegyek maradtak. 1945 után sem állt le a halálgyár, noha Fukuyama úr szerint a történelem tulajdonképpen véget is ért, virágozni kezdett minden virág. Agyonszerették érte, akiknek érdekeivel egybecsengett ennek a fölényes, aranyszájú filozófusnak a tévképzete. Be is rendezkedtek az öröklétre.  Olyan pökhendiek voltak, mint az NDK kommunista pártfőtitkára, mikor 1987-ben azt találta mondani: „Bármit is beszélnek az ökrök és a szamarak, a Fal még száz évig megmarad”. Nem lett igaza Erich Honecker elvtársnak. Két év múlva a fallal együtt dőlt a rendszere is. Még nagyon elevenen él bennem az az idő. Ahogy Milosevity országlását se kívánom vissza. A történelem dögkútjába kerültek, a most agonizáló szabadelvű ideológiai rendszerrel együtt.
Pedig a közelmúltig e mákonyos eszmeiség igehirdető hóhérainak állt a zászló. El is bízták magukat. Már azt hitték sikerül nekik a körmönfont, PC (politikailag korrupt) liberális demokrácia álcájába szuszakolni a társadalmakat. Abba a végtelenül káros és romboló szabadelvű ideológia zsákutcába kormányozni a világot, amiből se visszafordulni, se rükvercelni többé nem lehet. Ahol se Isten, se ember; se a nemzet se a család fogalmát nem szükséges tisztelni. Hál’istennek nem így történt. Mind többek szeméről hull le a hályog. Népek, országok, pártos és pártonkívüli szavazópolgárok döbbennek rá a tűrhetetlenül hamis világképet pampogók hitványságára. Pokolba a vazelintől csöpögő ideológiákkal! Ahogy a szivárványos politikai kígyónyelvet beszélőkből, úgy a kettős mérce alkalmazásából is elegük van az egyszerű embereknek. A mainstream által sarkantyúzott média egyszerűen hazudik. A legújabb példa is igazolja mennyire hiteltelen, mennyire fals az eddig sulykolt összes tézisük.

Megmurdelt a Comandante.

Comedia finita est. Helyes, éppen ideje volt már. Cuba libre – Fidel muerte.

Ahová kerül, ott az égő szivart nem a szájába fogják dugni. Aztán mehet a fortyogó levesbe, a többi gazember mellé. Igazi vegyesfölvágott lesz a társasága: II. Lipót belga királyról Idi Amin Dada úgyis régen leszopogatta a húst, Pol Potból pipisalátát készített Ceausescu, Kádár János térden fölül már meg sincs. Sztálin bajszát combkefének használja Mao Ce-tung, s a kumroveci embermészáros Titóból amit meghagytak a  kukacok, abból Jaruzelski tábornok próbál várat csinálni.

Viszont undorító, fölháborító, égbe kiáltó az a gyalázat, ahogyan a sok hipokrita picsogva maszatolni kezdte a valóságot.

Castro emberek, családok és népe sorsát változtatta meg, óriási hatását pedig a történelem fogja feljegyezni és megítélni.” – szólt szombati közleményében Barack Obama leköszönő amerikai elnök. Mondja Mr. President: nem lehetne ilyen nagyvonalúan elegáns, szappannal gargalizált torkú nyilatkozatot rittyenteni például Szaddam Husszein életművét illetően is? Vagy mi lenne, ha Castro neve helyére Adolf Hitler kerülne? Dettó elmondható róla is, hogy „emberek, családok és népek sorsát változtatta meg”, valamint „óriási hatásához” sem férhet kétség. Vajon őneki is kijárna ez a megértőbb, engedékenyebb, már-már sztoikus bölcseleti kategóriába illő summázat?

A kék páviánok alfa hímje – Jean-Claude Juncker úr – szerint is „Castro örökségét a történelem fogja megítélni”. Lehet. Én csak azt tudom, hogy Juncker ökörségének a megítéléséhez nem kell a jövőre várni. Az már most köztudott.

Castro a múlt góleme. Akik a sötét figurájából csak a nagyságot látják, s mivel sosem éltek diktatúrában, áhítoznak fölnőni Castro személyéhez. Az amerikai banya addig erőlködött, míg belavírozta magát a politikai hullaházba. Most azt remélem, hogy ha a labancoknak netán addig megjön az eszük, akkor jövőre Mürkül szultána is suhanhat seprűn ugyanoda. Aki ugyanis egy tömeggyilkos, egy diktátor előtt azzal az érvvel hajt fejet, hogy bezzeg voltak érdemei, sok jót tett, szerette a nép, az gondoljon arra, hogy egy bécsi piktorért is odavoltak a németek, und viele andere menschen, és nem mellesleg az ő ötlete volt az autópálya-építés. Nem kéne megszavazni neki valami csecse fityegő, posztumusz kitüntetést? Csak kérdezem.

Az ilyen erkölcsileg züllött véleményvezéreknek úgyis mindegy hogy Castronak van szakálla, vagy az Eurovíziós énekesnőknek.

Ugyanis ha liberális demokraták vagyunk, akkor tudjuk, hogy a jó ügyet szolgáljuk, mert aki számít, az velünk van: a letagadott pénzügyi háttérhatalom médiástul; Soros Gyuri bá Nyitott Társadalmastul, Orrvég Alapostul; a zöldek és a neokonok; a fegyvergyárak meg a hippik; a CIA, CNN, a Coca- a Pepsi-Colával; a soft-power együtt a hard-powerral; a vegetariánusok a paleósokkal; a Jehova Tanúi Hitgyülistül; a melegek a kihűltekkel; a transzneműek a transzatlantistákkal; Merkel-Schulz-Juncker, Athos-Porthos-Aramis; Obama, D’Artagnan; Cicciolina & Milady Clintonné; Ferenc pápa és az Ajatollah; a ’68-asok az alig százasokkal; a titkon pedofil Cohn-Bendit a titkon pedagógus Joó-Horti Líviával; az Európa parlament a mongol Nagy Népi Hurállal, a régi párizsi lázadó barmok a legújabb párizsi lázadó barmokkal; a kukaborogatók a kukába valókkal; a tudjukkik és a nemtudjukkik; a világ proletárjai a komprádor burzsoáziával; Brüsszel Bukaresttel, az álmenekültek az áldozataikkal; New York Tiranával; Stocholm Bamakóstul, Berlin Ankarástul; az UFÓ-k és a hosszútávúfók, Tamás bátya a kunyhójával, Ali Baba negyven rablójával, Népszava a Szabad Magyar Szóval, az Első Nyilvánosház a Második Nyilvánosházzal, Otelló Bánk bánnal, Rómeó Júliával, Gyurcsány Ferenc meg Vadai Ágnessel.

Egyszóval – MINDENKI!

Kivéve a nácikat.
Persze, mi mondjuk meg ki a náci.

Ha az a demokrácia, hogy bűnös és bűnös között relativizálni szabad gaztetteket, akkor én nem kérek a demokráciából. Nem egyformán tekinthető áldozatnak, akit ’44 elején a Dunába, vagy ’44 végén a Tiszába a lőttek bele? Nem mindegy hogy horogkeresztes vagy sarló-kalapácsos volt-e a hóhérok karszalagja? Tán a rakásra lődözötteknek nem egyforma piros volt a vérük? Esetleg a mártírok szenvedése és halála sem egyenrangú? Emezeket finomabban lőtték fejbe, kesztyűs kézzel verték agyon? Hát ki az, aki jogot formálhat arra, hogy sorrendiség alapján privilegizáljon a vértanúk között?! Akinek verdiktje nyomán a halálosztó rendszerek bűnei viszonylagossá válhatnak?!

Nem veszik észre: ahogy árnyalják, úgy nyalják a diktátort.  A világ vezető urai egymás szájából veszik ki a sajnálkozó formulákat. Ennyi hitelét vesztett vernyákolót!

A legvigasztalanabb mégis Ferenc pápa. Őszentsége maga alá került, az ateista birkája miatt.

                                                                       Pósa Károly

ÜZI A MIKUCINAK - 2016.




Johnny
Helló kismeló! Mizuszitu?
Mit te gondósz, ki én v'ok?
Hát a Gabbyboy, a bulikirály!
Figyúzz, Mikóca apóca!
Most, hogy kampec a novemberi cool buliknak, múlik a depim, muszáj egy csetpusszantyú neked. 
Dzsásztforjú.
M
inden évben tökre lelomboz, mikor a grószmutterékhoz ki kell ruccannunk a hullakertbe. Jehh: szemeteri, júnó. Ezt nem szeressem. Tuti a feszkó.
Terepszínű pofát kell vágni. Ott az egész brancs. Fákoff. Az uncsitesók is ott evribádiznak, a family big szisztörszeivel. Meg persze a fater az új musti-muttikánkkal, a bratyesz a bigéjével, a hugim a hapsijával. (Elég matyómintás a csíra. Mégse szimpi nekem. Olyan akár a lépcsőház: sötét és korlátolt.)
Az öregek Mindszenyakor megcsapolják a zsozsót a brifkóból: mini gyertyit és giz-gazt kell shoppingolniuk. Flauer pauver, alljúníd iz lov. Berosálni tőle. Aztán odatesszük a halinapi koszikat az ősök kriptusaira, ám nagyon gáz az a rengő darker szerkóba öltözött fazon ott a sírok között! Mindenfelé nyuggerek. A vén szatyrok nyomulnak. Mintha emós partyt csapatnának: ezerrel tolják fekete naciban meg cumóban, és pézsébe törlik a könnyeiket.
B
aromira nem menő ott a dzsínsz, a csuka meg a tesicucc.
Térdig ér a bú, köldökig a lethargy…
Közben szól a kolomp, egy melós óverallos pali  rángatja a madzagot, tiszta diliház. Semmi fesztiváli hellóvinn. Semmi heppinessz, vérciki arcoskodás. Csak az a sok szpot-pilács a királyság. Haláli lepra fílingje van neki. Leszedál. Öngyi leszek ha sokat stresszál a para. Ismizel: nem kamu a dumám.
Rühellem a bonyi szitukat, de a nyugit díjazom.
H
át most megint minden funny, funny, funny!
A diszimbört azt kajáltam mindig.
R
ástartortoltunk a blek frájdéjra. Előtte csontig letarháltuk a fatert, off korsz.
Tisztára bepörögtünk a haverommal. Eltapsoltunk nehéz pénzikéket.
Pihiként gyümisalis menüt pockoltunk, közép burival és kólával a mekdönciben.
A
finisben én egy rém frankó akciós militari gatyót pipáltam ki, a cimbim meg egy Szemszonájt dipó tatyót umbuldált le magának. (Azt hiszi a paccer csórikám, hogy az estisuliba ettől majd ájultan fog padlót az a hulla menő, kovász sérójú  liba, akibe bele van zúgva. Majd pont az én fázishuszár frendem köll a falu biciklijének! Szóló príma bőrárúnak egy drótos szakközépis? Muhaha. XD.)
D
ír, dír máj Mikucim!
Azért kagylózok, mivel neked is bírom a cvikkeres dagi fészedet Mikóca. Olyan édi sirály a dizájnod. Szarvasok, szánkó meg minden ilyen izé.
O
ltári pofa vagy azzal a piros alvázaddal, a tömött szörprájz pakkos tatyóddal, meg a szőrmók búráddal. Ilyen tré bojtsapiba tolod a nyarat is? Bomba öcsisajtoskodás vagy, na. Lájkoltalak.
H
atodikán hozod a meglepit. 
Atomi random lesz a heppiség.  Plíz, plíz azt a tizenkét incses mobcsitelót szerváld, ami kilencvenegy pixeles pikcsört szituál!
A
Dzsízösz (a Jesszumpepi) karira belengette:
majd a fenyfa alá úgyis pászítja hozzá a zsír új tablettet. Persze Dojcsból. A szomszéd ürge kint kulizik Berlinben. Gyagya a manus, de piszok oltári a kéglijük. Szoli is van a dzsakuzzijuk mellett. A köcsögnek. Nóájdi miből. Magyarba is kurvanagy suska kell hozzá.
H
i7etlN. 1általán van-e idejük pancsizni, mikor a vumenjével, azzal a nagyon baba tyúkkal non-stop németbe QKznak?
Lúzer fazon a tarhonya, tiszta flúg, úgy néz ki mint Himnuszban a balsors, de buknak rá a bomba ájser csajszik. Valszeg vastagon bélelt a szivar. Mindig repcsivel surran a vérbe, pedig van metálezüst mercije, azzal is léphetne a bánatba. Az exe se volt semmi. Beájultam a tündi-bündi pici cici lökháróitól. Baró muff volt, két colos lőcsön hordott nettó buksza, na. Mindig stíröltem a konditeremben, amikor bugyi-bilderezett. Tutajos szemével rohadtul ero cicus volt.
Ha egyszer rám lehel, lemegyek hídba. Hogy most rákapcsol a memóm, még így is random kiv’ok tőle. Szétszedném, mint bohóc a biciklit.
Í
gy izében kerelom neked így monóba a vakert, mert tök ari típusnak tartalak. Nem bubogsz, évente csak ilyentájt egyszer gürizel a motyóddal. Nem mész pitlibe, mint a fater meg a többi partiba vágott proli, akikből már kiszáradt a benzin. Áhh! Attól te pengébb figura lehetsz! Teli vagy aggyal, meg stexszel. Ritkán és keveset zsizsegsz.
Mert mit te csinyász? Uncsi üziket sasolsz egész évben, rinyáló kéréseket, amiket aztán bevállalsz. Utána megint gyössz az esztendőnyi szundi-pihi-takarékláng királysággal.
S
zóval okés srác v’ok. Köll az a mobtelcsi Mikócám.
Anélkül ilyen szupi üziket se tudnék gurítani.  Mehetnék az ordasba. Magyarból se az 5ösöm virítana.
C
sekkolta a memórid? 91 pixel, tizenkét incs. Lehetőleg nikkel színű legyen. Ha épp nicsevó, akkor lehet tigrismintás pink.

Előre is thx! Túrót a kis nózlicskádra!
H
áj! Háj! Csocsi, csá szicsike!
H
ellóka van: cejetlek Mikuci! 

2016. december 2., péntek

NAPLÓ - 52.



Mezei Szilárd – Túl a Tiszán Innen Ensemble estje után


"A mai világunkat pusztulásba gurító akarat uralja, amelyben tiltott, kigúnyolt, fölöslegesnek tartott minden szellemiség. Különösen lenézett a lelkeket gyógyító népművészet ereje, lévén a tiszta, ősi forrásból származó alkotás mindig közösségvarázsoló, mert minden alkalommal benne van a múlt időtlensége, az átadó lelke rezdülése, ami a befogadót reflexióra készteti, tartást, gondolatiságot, eredetiséget sugallva neki. Egy nép önazonosság-tudatának szerves része a (zenei) hagyományainak tisztelete, s boldogok lehetnek azok, akik elmondhatják, hogy ebben a félresiklott érában is még mindig tudnak finom kézzel, értőn, óvólag, de újító, teremtő szándékkal nyúlni a gyökerekhez. Se szeri se száma a ma divatos kvázi „világzenét” erőltető kísérleteknek, amik révén a fölszínesség, a cafrang, az elbájolás a feladat, szemben a kortárs zene ritka kivételeivel, ahol viszont nem a maszatolás, az összemosás, és a zenei tartalom kilúgozása, hanem az értékfölmutatás a cél.
A tíztagú Mezei Szilárd vezette zenekar minapi – a kanizsai Cnesa OMI Kisszínpadán megtartott – lemezbemutató koncertje ékes cáfolata volt annak az idejétmúlt megállapításnak, miszerint a kortárs zene univerzumában a népzene tradícióit más stílusokkal a progresszió jegyében csak giccsbe fúló módon lehet ötvözni. A Mezei Ensemble által fölvonultatott vonós, ütős és fúvós hangszerek együttes játéka ugyanis a szó eredeti értelmében egyfajta magyar folklórestet eredményezett.
A népdalátdolgozások áthangszerelve igazi zenei csemegeként szolgáltak. S bár a jelen sorok írója – férfiasan bevallva – nem különösebb rajongója a jazz szabadabb műfajának, a dél-alföldi melódiák, a közismert ritmusok és dallamok közé-mellé beékelt improvizatív zenei elemek egyáltalán nem hatottak zavaróan: új köntösbe öltöztették, kiegészítették, kerek egésszé tették a zeneszámokat.
Nagyon tudatos volt e tetten érhető népzenei világkép. Ugyanis az est, a koncert egyben tisztelgő főhajtás volt a nemrég elhunyt nagyszerű népművészünk Bodor Anikó munkássága, emléke előtt. Az ő hiánypótló tevékenysége, sokéves kutatása révén lett a régiónk néprajzi hagyományainak méltó helye és rangja. Elévülhetetlenek az érdemei a délvidéki népzene feltárásában és dokumentálásában. A Kisszínpadon megtartott esti koncert közönsége kihallotta a muzsikusok játékából a Bodor életmű iránti tiszteletet.
Szólt a baritonszaxofon, recsegett a verbunk, a hegedűk versenyt játszottak a vibrafon kristályos pergetéseivel, s mi – a közönség – másfél órányi időre megéreztünk abból valamit, milyen jó közös élménybe kapaszkodni, milyen nagyszerű dolog magyarnak lenni."
Pk    
    

2016. december 1., csütörtök

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (6)



Hercegovina
Čitluk, Međugorje, Mostar környéke – s ez kis túlzással az egész Hecegovináról is elmondható –  arról jellegzetes, hogy nincsen benne semmi jellegzetes. Kő hátán kő. Kavicson kavics. A föld vörös, korán kiég benne a fű. Az Adria közelsége miatt inkább esősek a telek, hogy utána a nyarakon pirosra sülhessen a vándor, az átutazó turista, vagy a keresztény zarándok. Nem véletlen, hogy a hajdani Jugoszlávia legforróbb klímájú városaként éppen Mostart emlegették. Egy lapos katlanban helyezkedik el, jó száraz szelek nyargalnak végig rajta. Az égbolt valószínűtlenül kék. Sehol egy felhő. Ha lenne akkora tojás, augusztus némelyik napján a Teremtő rántottát bírna sütni, mikor éhes kedvében ráüti Mostar platnijára.
A kopár táj ellenére Hercegovina szerte zajlik az élet.
Az út mentén kiskertek, gyümölcsösök sorakoznak, s a mellékutakról traktorok, munkagépek robognak el mellettünk. Meglehetősen sok szőlőültetvényt látni. Alighanem a környék híres borai onnét származnak.  A hercegovinai dohányt már a Monarchia idejében is számon tartották. Ezen kívül csak satnya kukoricások vannak. Amikor megállunk tankolni egy benzinkúton, nem bírom megtagadni a tanyás paraszti ősök szellemét: titkon hátra megyek, hogy közelebbről is megszemléljem a talajt. A tenyeremben elmorzsolt rozsdaszín, durva szemcsés földhöz viszonyítva a bácskai dűlőutaink alapozásához használt töltőanyag is gazdagabbnak tűnik. A benzinkútra viszont panasz nem lehet: úgy ellátottságban, mint színvonalában bármelyik Európa Uniós szabványnak megfelelne.     
Ám a körülötte kirajzolódó település képét meghatározó lakóházak – mint a Balkánon szokás –, jobbára ötlettelen, emeletes, padlásszobás épületek. Típustervek eredményei. Zömük a befejezetlenség látszatát kelti. Alig némelyik van bepucolva, egyedibb, igényesebb építményt csak nagy ritkán pillanthatunk meg.
A házakon, a köztereken, a középületeken sakktáblás horvát lobogó virít. Bosznia legdélkeletibb fertálya Zágrábra veti vigyázó tekintetét. A boltok, a gyógyszertárak, de még a kávézók, kocsmák is horvátul hirdetik magukat. Véletlenül sincs cirill betűs kiírás. Ritkán lakott vidéken járunk. Nem csak a közelmúltban zajlott háború, hanem inkább a kilátástalanság miatt ürülnek az utcák, fogyogat a régió népe. Erről már legújabb interjúalanyunk – Davor – tájékoztat bennünket, akivel egy presszóban telepedünk le, kényelmes fotelekbe. 

A ćuprijai Kriva folyócska
 Davor vállalkozó. Panziói vannak. Hol másutt? Međugorjéban. Jól szituált, középkorú üzletember. A fia épp azon a napon szerezte meg a diplomáját Splitben, valami mérnöki szakon, ezért apai büszkeségből is gáláns vendéglátónknak bizonyul.
Szőrmentén faggatjuk, megfontoltan válaszolgat. Látszik, nem az a gyorsan megnyíló fajta. Igen, sok probléma van Boszniában, mondja. Ő horvát, és amerre a szem ellát – itt körbeint –, ez mindig horvát föld volt, és az is marad. A második világháború idején ez a környék a legvadabb usztasa fészeknek számított. Tito ezért meg is büntette őket: fél évszázad alatt alig fejlesztették az ipart, az infrastruktúrát. Lassú elszegényedésre ítélték az odavalósiakat. Meg is lett a hatása. Már a ’60-as években nagyon sokan elvándoroltak. Kimentek nyugatra dolgozni, főleg Németországba. A boszniai polgárháborús horvát részvételt jobbára az a generáció finanszírozta. A maradottak meg harcoltak. Hol a szerbek, hol a bosnyákok ellen. De Davor szerint Mostarnál végül összefogtak a szerbekkel: naná a közös ellenség – a bosnyákok ellen... Döbbent arcunkat látva egy félmosollyal csak annyit fűz hozzá: ilyen a háború… Jobbnak látunk témát váltani. Davor kisebbik fia a Föderáció ifjúsági fociválogatottjának kerettagja. A meccsek előtt Szarajevóba megy fölkészülésre, de egyre kevésbé fűlik hozzá a foga. A bosnyák – muszlim – csapattársai heccelik, folyton zaklatják. Persze a horvát származása okán. Hát a szerbek? – bukik ki belőlünk önkéntelenül. A szerbekkel nincs bajunk, mondja Davor. Van saját országrészük, csináljanak ott, amit akarnak, minket nem érdekelnek. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Viszont a szarajevói bosnyák hatalom csípi a horvátok szemét. Davor ingerülten sorolja a központi utasításoknak, a méltánytalanul kivetett adóknak, járulékoknak, a vállalkozókat sújtó büntetéseknek a bosszantó megszaporodását. Némi joggal érzik úgy a horvát entitás lakói, hogy a bürokratikus Szarajevó feji a szülőföldjüket, és a befolyt pénzekből meg másutt fejleszt, a muszlimok lakta vidékeket gazdagítja. (Ismerős a módszer, ugye?) Végül egy plasztikus példával illusztrálja vendéglátónk, mekkora elszántság munkál a hercegovinai horvát emberekben: „Nézzék, én nem vagyok milliomos. De nagyon sok embert ismerek. A honfitársaim mind úgy gondolkodnak, ahogy én. Ha százezer euró lenne az összvagyonom, és egyszer úgy hozná a sors, hogy Hercegovina függetlenné válhat a szarajevói Föderációtól, én az első szóra odaadnám érte kilencvenezer eurómat. A többiek ugyanígy. És eljön majd az az idő, meglátják. Ami horvát, az horvát lesz.” Hörpöljük a kávét, kissé kínos a csönd. 
Nyomasztó gondolat telepszik az asztaltársaságunkra.
Újfent igazolást nyert a gyanúnk: a boszniai balhé még korántsincs lerendezve. Hamu alatt ott izzik a parázs. Ki-ki a saját sérelmét hangoztatva készül a folytatásra. Boszniában a fegyverek most hallgatnak. De már újratöltötték őket.       
Pk

NAPLÓ - 51.



Hátsó udvar - rajzom
Megint december. A harmadik emberes hónapba léptünk. (Ebből szeptember a legsatnyább legény. A másik kettő néha duhaj tud lenni.)  
Kora reggel változóak a ködformák. Mozog a hideg levegő. Szinte nézhető alakzatokat teremt. Takar is a ködpára, és egyúttal sejtet is. 
Csak a vizsla szalad elébem, csóválja a kusza farkát. Két hete – mióta hűl a levegő – éjjelre behúzódnak az istállóba. A lovak faránál, a szalmában vackol az állomány: a két kecske, a két ebállattal. Békés egymás mellett a hat jószág. A farakás melletti megsüppedt betonon jókora zúzmarafolt fehérlik. A palaszürkén kifejezetten erős a hóka kontrasztja. Karakteresen, „decemberiesen” virít a jeges flekk a hátsó udvarban. Álmos szemmel, első pillantásra hónak nézem. Kicsit meg is lepődök tőle. Hát hogyne. Hovatovább nem az lesz a mondás, hogy ritka, mint a fehér holló, hanem ritka, mint a fehér hó. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára fehér karácsonyunk. Jó, ha az egész téli időszakban egy-két alkalommal havazik. Legalább mutatóba legyen vékony rétegecskeként hamar locspoccsá váló hószállingózás a most növésben lévő nemzedéknek. Azt mondják a meteorológusok, a szakemberek, hogy sajnos az utánunk jövők már aligha fogják látni a combközépig, kötésig érő havakat, amikhez még ekkor-akkor az én generációmnak volt szerencséje. El sem hiszik nekünk. Ahogy mi is tamáskodva hallgattuk a szüleinket, nagyszüleinket, mikor arról meséltek, hogy az ő idejükben szinte természetes jelenség volt a méteres hó. A télnek velejárójaként tekintettek a szekérnyi hófúvásokra, mert olyankor leállt az élet, betemetődtek az utak, az utcák, megszűnt a közlekedés és a kanizsai meg a falusi családok kályhák, kemencék, kandallók mellé szorultak. Behúzódtak pihenni, ünnepelni. 
Szeretem a köd játékát. Az elhomályosodó utcakép végén a köd függönye mögött eltűnik a Kistemető, mintha sosem lett volna. Mindössze a tudat súgja a meglétét. A remegő fagyos ködpára a téli időszak délibábja. Másként észlelünk, ha benne járunk. A hangok fölerősödnek. Közelebbinek tűnik a biciklicsengő cincogása, a kapunyikorgás, de még a verebek neszezése is a bokorban. Az embereket akkor érzékelem, ha szinte már elmentek mellettem. Mégsem zavaró a köd homálya. Sosem jelenti a teljes sötétséget. Bármennyire erőtlennek tűnik, a nap opálos fénye átszivárog az ónszínű bácskai felhőtengeren. A köd misztikuma a véletlen vetületeivel zsonglőrködik. Becsapós. Viszont gondolatébresztő. Amolyan reggeli agytornaként muszáj a nyirkos föladványait megfejtenem.
Nincs hó, csak az erőtlen, rosszkedvű fagyok követik egymást. Ettől ugyan nem fog jégburok alatt elaludni a Tisza. Dél körül a városban mindenfelé megereszkedik az idő, elcsöppen az ereszek alja, torokkaparó füst ül a házak közé, s ha szólnak hozzá, kesernyés daccal köszön vissza a szüntelenül halmozódó faleveleket gereblyézni kénytelen utcaseprő. Megcsáklyázza a tetők dudacserepeit a sápadozó világosság, olvasóval a keze között az embereket csendre inti ez a valóságosan szürke tél elejei szerda. Advent második hete.
Egyedül talán csak a pálinka segítene valamit e színtelen kedélyállapoton, ám annak se most van épp itt az ideje, meg a kedv is hibádzik hozzá. Kurtábbak alig lehetnének a nappalok. Komótosan, már-már bosszantó nemtörődöm módon akar pirkadni, hogy aztán attól sűrűbb léptekkel érjen ide a naphunyás. Mire dologhoz látnánk, már jóestét köszön a szomszéd, és fél ötkor kigyulladnak a villanypóznák lámpái. Hát csak ténfergünk. Ki a disznóvágásban bízik, ki a Mikulásban, ki a karácsony világában. Addig nincs mit tennünk. Be kell látni: lassabban lüktet a föld szívének gyökere is.”    
Pk