2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. november 24., péntek

MARTIN LÁBA


Vermes Tibor fotója
Ahogy Füst mondaná, "lelkem nagyobb nyugvása végett": amikor kijöttem a kórházból, találtam magamnak egy csehót. Betértem. Muszájjá vált meginnom valamit. A tetovált csaposnő meleg kutyaszemekkel nézett rám, mert vasárnap délelőtt volt. Számbelileg csökött ilyenkor a vendégsereg. Megvigyázott az a nő. Becsült. De én csak egy korsónyi szűretlent kértem tőle. Nyers, mohó mozdulattal kaptam föl a kriglit, és gördítettem le a torkomon a tartalmát. A helyzet miatt. Vis maior.

Martinnak a másik lábát is levágták.

Tudtam, hová megyek. Vettem előtte narancslét, egy fürt banánt meg egy magazint. Legyen mit ennie és olvasnia. A 212-es szobában feküdt, fönt a másodikon, szóltak a portán. Rajta volt a listán, leböngészte róla a szemüveges néni. Beengedett, a saját kontójára, holott nem tudtam igazolni, hogy a páciens hozzátartozója lennék. Nem is voltam. Akkor is. Mehettem. Föl a félemeletre, a lifttől balra kellett nézni, követni a falra festett olajos csíkot. A folyosón vegyszerek, meg enyhe húgyszag érződött. Az ablaktalan, csempés átjárónál óvatoskodva, majd jobbra kanyarodva találtam meg a szobaszámot. Sok más pizsamás lábatlannal együtt feküdt a kórteremben. Köztük egy kétlábú öregemberrel, akinek majd eztán nyiszálják le – ezt kicsit később tudtam meg.
Martin halottsápadt volt.
Borostásabb, mint valaha. Beesett arca medrében ült a szeme, s a vértelen ajka kicserepesedetten biggyedt alá. Rég nem itathatták. A figyelmemet elkerülte, hogy a ráterített pokróc deréktól lefelé egyáltalán nem homorú. A szomszéd ágyon fekvő kolléga biccentett a fejével: "ennek se maradt meg a másik" – mondta, és nem volt semmi lenéző, lesajnáló káröröm a hangjában, inkább csak a közlési vágy mondatta vele, mert meg akarta osztani az információt valakivel. Akárkivel. Velem.
A második emeletről nézve szép erdős részre lehetett látni, amire a borús idő hozta fellegek rákönyököltek. Szutyok pára rakódott az ablakpárkányra és a sötétítő függönyök akasztott nagymamaként lógtak a plafon alól. Hatan feküdtek a kórteremben. Martin balkézről vetten, a sarokban volt kinyújtva.
Állami pizsamát viselt, világoskéket. A zsebe fölött számozottat, merthogy Martinnak mostanában nem akadt saját pizsamája, lévén, hogy hontalalnkét tengette az életét. Amikor lefeküdt, akkor is csak ruhástul ücsörgött a tolószékében. 
Lekuprodtam hozzá. Kitettem a dzsúzt, az újságot és a banánt. A motoszkálásomra kinyitotta a szemét, rám nézett, és azt mondta: "ne zavarjon doktor úr, van elég bajom." Nem ismert meg. Talán a gyógyszerek miatt. Aztán visszaaludt.

A koldusszegény lábatlan immáron sosem fog fölállni. Nem lesz még egyszer 190 centiméteres, akárhogy szeretné.

Az ablak párkányára dermedetten ott volt egy légy. A napnak fénye sem melegítette már. Úgy illett a hideg bádoghoz, mint rózsa a leveléhez. Gyorsan elhordtam magamat a kórházból, ki kellett mennem a levegőre.


                                                          Pk

2017. november 19., vasárnap

NAPLÓ-74.


"Megint vasárnap. Mindig akad vasárnap.
Csurog az eső. Szürke nyálcseppek lógnak az ereszeken.
Verebek áznak rosszkedvűen és unalmukban veszekednek. Az aszfalt tükörsima felületéről visszalátni a járókelők lába hosszát. A fölsőtestüket elnyeli a sötétszürke semmi. 
A hirdetőoszlop mellett – nem messze a kutyakozmetikus kirakatától – messziről észlelhető, hallani egy csecsemőt. Bömböl, hisztériázik. Az anyuka nemkülönben, sikong. Egy fiatalember álldogál mellettük, elég tanácstalanul, tekergeti a nyakát, pislog, mered ki a fejéből. Messziről is lerí róla: nem tudja a helyzetet kezelni. A felesége hevesem gesztikulál, vehemensen rázza a legkisebb magzatot, aki ettől – vagy tán emiatt – még nagyobb erővel, tüdőszaggatóan üvölt. 
Nem rajtuk döbben el a tekintetem. 
A család negyedik tagja egy kislány. Hároméves forma. Őzikeszemű. Bojtos sapka van rajta. Parányi tenyere a kabátkája szegélyét markolja. Kapaszkodik valamibe. Nincs aki a kezét fogná. Míg a karon ülő testvérkéje hangosan ordít, és az édesanyja emelt hangon oskolázza a férjét, a csöppnyi gyermeklány hátat fordít a családjának: az utcába bámul. Kizárta a külvilágot. Maga mögé parancsolta a családot: a mulya apját, a neuraszténiás anyját, és a nyűgös kistestvérét. Áll ott, szegény, egymagában. Mintha lakatlan szigeten egy csöppnyi, bojtsapkás, piros esőkabátos Robinson Crusoe-t látnék, ahogy minden remény nélkül, a föladás szélén álldogál, úgy ahogy a tenger horizontját, az óceánét mustrálta a hajótörött tengerész, ez a pici lány – meglehet – születése óta kémleli az életet, ami éppen olyan hatalmas, pont olyan siváran kék, hogy belefájdul a szív, ha sokat pásztázik rajta a fürkésző nézés. 
Kolumbusz nézhette ilyen sóváran, titkos reményekkel, de kétségekkel tele a látóhatárt. A nagy konkvisztádorokhoz hasonlóan, ez a falatnyi gyereklány is kaland elé tekint. Merőn, tágra nyílt pupillákkal szembe néz azzal a misztikummal teli produkcióval, amit jobb híján sorsnak szoktak nevezni. A kislányban a véletlenek csöngenek össze. Ám mivel tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csak a Jóistennek vannak furcsa ötletei, némi alappal hihetjük, hogy a néha távoli, néha nagyon is közeli szerző a hárfahúrokon végigsuhanó ujjait van hogy tudatosan ottfelejti egy-egy mélyebb hangon. Egymásra rétegeződnek ezek a hangok, ásnak valahová lefelé, belülre, ahová már nem hatolhat el a fény, csak az ártatlan szellem ereje. A kislányé.
Elmarad mögöttem a család. Hussan velem a busz, de az összemajszolt ablaküvegbe beleég a piros kabátos kislány látványa.
Még mindig látom. 
Bárcsak meg tudtam volna fogni a kezét."   

2017. november 16., csütörtök

MARTIN ÉS A KUTYA

Illusztáció (internet)

Róla még nem szóltam, pedig ugyanolyan szereplőjévé lépett elő az életemnek, mint a lábatlan gazdája, aki bár jelen van, többé már soha nem léphet sem előre, sem hátra, mert a sors elvette tőle az egyik lábát combtőből, s tolószékéből csak egyszer sikerül majd ellépnie. De mindannyian azt reméljük – a kutya is, meg én is, és valahol Martin is bízik benne -, hogy ez nem hamarosan fog bekövetkezni. Legalábbis nem a jövő héten.
Martin kutyája a pad alatt lakik. Műanyag ételhordó tányérkában (alighanem saláta lehetett benne), most víz van. Az a kutyáé. Martin, amit eszik, azt szokott vetni neki. Közös koszton vannak. A kutya nem sovány, de nem is hasonlít a többi, rendes emberek által nevelt rendes házi kedvencre, akikre ilyentájt már helyes mellénykét adnak az őket rendesen sétáltató gondos gazdáik. A legnyiszlettebb pórázos patkányon is vadonatúj utcai pruszlik virít, csillogó biléta, aranyos kis csöngő a nyakukban, gondolom azért, hogy ha bagoly vinné el őket, lehessen hallani melyik irányba hussant el velük a belvárosi éj sötétéjében. Martin kutyája nem ilyen kockacukron nevelt, pedigrés nyavalya.
Meghatározhatatlan fajtájú, inkább középtermetűtől kisebb egy számmal. A színe, mint a mamáék nappali szobájának a szekrénye, barnás cirombás. Spicces a pofája, lehet benne egy adagnyi foxi vér, meg talán tacskó: de ezt most hadd ne kelljen esküvel bizonyítani! Egészen különös az eb füle állása. Az egyik kajla, lóg neki féloldalasan, mintha ezzel is a gazdájára igyekezne hasonlítani, aki szintén féloldalas immáron, a maga módján, szegény. A kutya másik füle hegyesen mered a novemberi semmit morzsoló levegőbe. Olykor körbefordul az álló fülkagyló, de a kutya nem szívesen kel föl a pad alól, az aszfaltra leterített rongydarabjáról. Egy valaha gyermekeknek szánt béléses kiskabát, dzseki a vacka. Kislányé lehetett, mert rózsaszín, csak már nagyon szutykos. Jó ideje használhatja a kutya. Mondta Martin mikor szóvá tettem, hogy most még nem, de decemberre tervezi, hogy kikukáz, keres egy másikat, még vastagabb, téli rongyot a kutyának. Talán Mikulásra megkapja, szívta a csikkjét Martin, s ahogy ránézett a kutyára, az illedelmesen billentett a farkával. 
Eldöntött tény tehát, hogy a kutya új fekhelyet fog kapni. Csak idő kérdése. Martin soha nem pöröl a kutyával. Arca ellágyul, mikor lenéz a pad alá. Ilyenkor szilaj, ördög karmizsálta, koravén, ráncos arcán valami elégedett mosolyféle jelenik meg. Éppen alig észrevehetően, a borostás szája szegletében. Emberivé válik az arca. Megszépül. Még a legmagatehetetlenebb ember is tud szeretni. A szeretet, a ragaszkodás emberi tulajdonság. Is. De leginkább a kutyák erénye és mindazon állatoké, akiknek romlatlan lelkületüket azért csodáljuk, mert velünk ellentétben őket a Jóisten a saját örömére teremthette, míg minket inkább a bánatára, hogy annyi bajt csinálunk egymásnak, hogy ennyire nem tudunk vigyázni a másikra, azok lenni, amit Ő szeretett volna.
Ilyentájt különös csömör ül a városi tekintetekben. Unalmas és felháborító események történnek, gyors egymásutánisággal. Émelyítő keddek kezdődnek majd végződnek. És se Martinra se a kutyájára mindez nem hat. A korcs fekszik a szappan színű, koszos gyerekholmin. Amaz meg ül a tolókocsijában, gubbaszt ott, mint egy kikirics sárga mellénybe öltöztetett borzasztó méretű fekete holló. Válla közé húzott fejjel, kapucnisan bámulja az eszelős zűrzavart, a civilizációnak mondott hisztérikus demonstrációt, ahogy a város önmagára sem figyelve ostoba, barbár erőszakossággal őriz valami bolondos akusztikájú, kiszámíthatatlan ütemű hangzást, szagtalan közterekbe csomagolt mikrovilágot, felöklendezve belőle a föld gyomrából előbukkanó táskás, szatyros embereket, akiknek a fülükből legtöbbször zsinegek, drótok folynak ki és a zömük magában beszél, hogy hallani a legintimebb dolgaikat is: mit enne vacsorára, hová viszi a bort, mennyire volt aggasztó az a múltkori számla és milyen jó, hogy maradt pénz, mert most különben mi lenne? Pénz, pénz, pénz. Az az alfa és az ómega. Mindnek. Kivéve Martint és a kutyáját. Martin soha nem emlegeti a pénzt. Nincs neki, és kész. Fölösleges arról beszélni, ami nem létezik. A kutya sem szól soha. Ugatni még egyszer sem hallottam, noha lehet hangja, tudhatna vakkantani egyszer-egyszer, attól hogy egy hajléktalan ebe.
Mégis: mit is szólhatna a jámbor? Hisz házőrző gyanánt – ház, lakás híján – nemigen van szerepe. Ahhoz túl sok járókelőt lát, hogy nagy ritkán megmorogjon valakit, aki netán támadólag, rossz szándékkal akarna Martin irányába fellépni. Ugyan ki lenne az a balga, aki egy rokkant nincstelent szemelne ki rablás céljából? A kutya tehát munkanélküli. Fekszik naphosszat a pad alatt. Ha esik, arra az időre begördülnek a buszmegálló plasztik teteje alá és kivárják, míg a nedves szelek a vihartól vemhes levegőből eltrombitálják az esőfelhőket. Szenvtelenül nézik az utcák forgalmát, néma egyetértésben láttamozzák a történteket, a sok pénze után szaladó kétlábút, a velük csurig tömött esti járdát, ami telis-tele van folyton sertepertélő, nyögve sóhajtozókkal, ügyükbe feledkezett, boldogságukat reménytelen intenzitással kereső polgárokkal. Biztos pontok ők ketten a bizonytalanságban. Martin kerekes székébe kötötten, a kutya a pad alatti rongydarabján. Nem tudjuk, mi járhat a kutya fejében. Aiszóposz, Phaidrosz, de még La Fontaine is – akik a legszebb állat történeteket írták - csak sejthették. Anatole France-nál a kutya egy szatirikus filozófus.
Martin kutyája szőlőszínű szemével bandzsít. Ferde világunkat nézi, látja.
Neve nincs neki. Úgy hívják: kutya. Teljesen olyan, mintha ember lenne.

                                                              Pk

2017. november 10., péntek

BOLHAPIAC



Eddigelé csillagos és sötét a szépség. Egyedül állok, mint egy számkivetett, tengerből a sziklaszirten, vagy a zátonyon. Hullámok robaja hallatszik, fúj a szél. Fölöttem az indigó színű, kiteregetett éjszakai égbolt. Alattam a megszáradt avar. Bennem a lelkiismeret. Autók sora jön-megy, kivilágított sorokban, egymás mögött menetelnek, egy irányba, sárga lámpáik fénypászmái vakítanak. Némelyiknek gonosz zöld a reflektora, mint az este falkában vonuló, hörgő hangú alattomos szörnyek szeme, amik a hidegen hűlő novemberi nap végén egy titkos barlangban gyűlnek össze, hordaként, valami iszonyatos fekete misére. Iránytűtlen a távolság a város meg közöttem. Noha a szív is hatvanat ver, mint az óra másodpercmutatója, az impulzusok eltérnek. Mások vagyunk. A város meg én. Meglehetősen különbözünk.
A város egykor ugyan vonatkozásban állott azzal, amit szerettem, ami nekem kedves volt. De ez a múltban történt. Nagyon régen. Olyannyira, hogy csupa lángba borul az arcom, ha visszaidézem azokat az időket. Szégyellem magamat. Nem az emlékezésé most a főszerep, hanem a súlyos fegyverzetben állásé, mert egészséges, haragvó kacajjal szembe kell nézni a sorssal. A sors pedig, ez a gyámoltalan, szűz, de alamuszi óriás ott vár az utcák, terek, kis közök sarkán. És piros és meleg folyadékot akar, mert egyik lételeme a rontás.
Tudják ezt a hideg szentek, a csupa-csupa merev arcú szobrok, akik úgy vigyázzák a városban bóklászó szél fújta faleveleket, mintha egy drága ékszereket tartalmazó dobozka kincsei röppentek volna szanaszét. Rőt vörös, sárga, barna, tenyérnyi meg kisebb leveleket sodor a huzat a járdán, és amelyiket a képembe vágja a légvonat ereje, megvigyázom, zsebbe teszem. Gyűjtöm őket. Számolatlan kincsem van már. Lyukasztott autóbuszjegyek, reklámújságok, egy indiai guru előadására szóló régen lejárt meghívó cédula. Kupakja egy orosz pezsgőnek, aminek még nyomokban éreztem is a szagát, amikor elém gurult. Van gesztenyém vagy két marékkal, otthoni meg itteni is, és nem álltam meg, hogy a temetőben meggyújtott mécses kormos gyufaszálát gyengéden el ne tegyem a pénztárcámba. 
Állítani kell valami holnapszerűséget, menteni, ami menthető. Fondorlat nélkül, az ötletek keskeny, világoszöld selyemszálával összekötni, ami még fontos lehet egyszer. Az életet tagadó kor csak hadd ülje nászát. Az elposványosodott tétlenség helyett muszáj cselekedni. Ámbár ásít a november, kákabélű, szűken méri a boldogságot, de eléggé impotens ahhoz, hogy kiszimatolja a gyengeséget, és székhez kötözze az embert. Ám a kényszerzubbonya fölfeslik menten, mihelyt a legkisebb dologhoz fűződő semmiségből egyetemes létigazság születik. Nem a tudományosság piszmogó, rendszerező igénye mentén. Hanem csak úgy, ahogy egy ember igyekszik a környezetét tudósként, hideg fejjel, de meleg szívvel vizsgálni. Az összes kuszaság között rendet vágva az univerzalitás irányába, mindenről megtanulni, ami csak tudható. Mindent megtapasztalni, kápráztató egymás utáni történeteket láncba fűzve kicsit belelátni az egyetemességbe. Ez lenne a feladat. Szaltó mortále. Nem bűvészkedni kell, hanem meghányni a bukfencet, talajtalanul a levegőben. Pogány kivagyisággal, de illő alázattal, szerényre igazított emberi tartással. Úgysem lehet mindent megtanulni. De a „mindent” olykor lehet tudni. Megérteni. Csak egy villanásnyi időre. 
Nem látok bele a lábam alatt futkározó hangyák fejébe. Talán többet érek tőlük? Aligha. Ezen az alapon, a villanydróton ülő kismadár is okosabb az embertől, mert messzebbre lát, olyan dolgokat, amiket a földről nézve sosem vennénk észre. Noha elmagyarázni sosem fogja, mert nem tudja, attól még hihető, hogy az agyában hasonló folyamatok zajlanak, mint egy emberében. Hogy kinek az érdeme ez az egyensúly, ez az elrendezettség, nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a rendszer, ez az ősz derekán működő rendszer tőlünk függetlenül is halad a maga kerékvágásában, olyan egyenesen, állhatatosan, ahogyan csak az élet menete engedi mennie.
Az élet megengedi a bolhapiacot, a gyűjtögetést. Viszonylag hosszan, kitartó szorgalommal, szenvedéllyel halmozzuk az összes kezünk ügyébe kerülő holminkat, hogy aztán egy szerencsétlen napon úgy folyjék ki minden a kezünk közül, mint a Tiszába merített tenyerünkből hullnak el a vízcsöppek. Írtam már valahol: ilyentájt ideje van a leltározásnak. Ki kell nyitni azt a bizonyos dobozt, amibe ott sorjáznak a kacatok, mind szépen, százszor megtekintve, aztán óvatosan visszasimogatva a helyére. A november a nagy rovancsolás hava.
Ki-ki élete bolhapiacát tákolgatja. Csip-csup ügyekkel, apróságoktól terhelten, vagy örömmel. Olykor egy kallódó toll, vagy egy papírfecnire írt rövid közlés beszédesebben tárja föl a lelkünk ingoványába vesző érzéseinket, mint a legösszetettebb regény, szagos virágcsokor, vagy érzelmesen búgó nóta. Találok egy cetlit. Szétsimogatom, jó gyűrött. „Elmentem a boltba, kenyérért, tejért. Hozok kukoricát is. Mindjárt jövök.
Beszédes, tömör. Valami melegség, konkrét értelem hatja át a szavakat. 
Olvasgatom, mormolom. Olyan, mint egy imádság.

                                         Pk

2017. november 9., csütörtök

MARTIN NŐJE




Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.
 Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyan olyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.
Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.
 Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.
Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.