2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. április 24., hétfő

AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI



 
Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 
Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 
A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 
Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.
Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!
Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 
Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 
Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 
Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.
Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.
Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.
Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.
És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 
Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 
Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 
Hát persze! 
Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?   

2017. április 18., kedd

Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete




Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !
Szépem orcája benned tündököl:
Várhatom-e vajon, hogy a világon
Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,
Tégedet dicsérve hordja szép neved,
S elősorolja minden érdemed…?”
(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)


Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 


Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:
útikalauzt írhatnék testedről:
- kezem szeráfjáról
- tekintetem rabjáról
- vágyam gondjáról
Mikor köd bomlasztja hajzatát
s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet
hirtelen s részletező aprósággal:
- kihagyva tégedet gondosan
- hold arcod világát
- szabadságod lepketáncát
mikor nézel könnyeden rajtam át
s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják
E célom röpke és hiú ábránd:
- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát
- sóhajod várát duzzadó melleden
- hol vánkosra lelhet minden idegem
Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát
vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd
És emberfelettin nemtelen a zárkád:
-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben
-         a helyzetem magaslatán
-          (a lélek sír)
Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát
mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem
-         hogy mindez nem te vagy
-         kéz, láb töredék
-         mert te máshol élsz, és mint vendég
-         néha-néha visszatérsz
ha magasra hág égen a hold
és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)


2017. április 15., szombat

CALIGULA GÁRDÁJA


Napok óta vannak balhék minden irányba. Egyesek szűzlányként csodálkoznak azon, hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott. Szemben az ő fejükkel, meg a párhuzamos univerzumukkal, ahol diktatúra tombol.
És mégis mozog a Freud...
Jut belőlük abba a kisvárosba is, ahol élek. Vezényszóra olykor itt is őgyelegnek pár tucatnyian. Noná: ma ők a demokrácia, a pluralizmus, meg a sajtószabadság védelmezői. Amit csinálnak, egészségügyi sétának, tüdőtágításnak nem rossz – hát egyelőre rájuk hagyják a dilit a népek.
Nem tudni miféle zugokból, vagy melyik kő alól másztak elő, ám láthatóak, és kéretlen zajkeltéssel ugyan, de hallhatóak is. Mondják azt, amit a szájukba kapnak. Tesznek egy laza kört a közponban, csöppet fesztiváloznak, majd szépen hazamennek, az esti sorozatfilmet le ne késsék. Kis város ez kérem, itt a forradalom fáklyája is takaréklángú, szerény mécseske. Gyenge a fénye. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak a koromja zavaró. Viszont az könnyen levakarható.
Mégis: kész szerencse, hogy van ez a belső piacunk kínálatából verbuválódott kompánia, hisz a Sas-kabaré szilveszteri adása sem szokott ilyen szánalmasan mókás lenni. Elnézegetve igazán jól lehet szórakozni rajtuk, merthogy a közösségi portálra újsütetű Che Guevarás revolúciós szokásként kiposztolják a saját dicsőségüknek vélt csoportképeket. Azokon aztán ámulhatunk.
Van annak pikantériája, amikor egy drogdíler viszi büszkén a MI DOLGOZUNK, TI LOPTOK táblát. (Megnézném, hány év is van a munkakönyvében.) Mindenesetre erősen áthallásos a lényegi dolog, nem mentes az allúzióktól.
A többi sem kismiska. Különösen a kommunizmust éltető újkori ivadékok a meghökkentőn viccesek. Ahogy „szelfiznek” a „szabadság” szobornál, amin – kínos logikai és morális öntökönrugásként – pont az eszmerendszerük áldozataink listája feketéllik. Némelyik kései tinédzser elvtárs olyan hithű, hogy a nagy Sztálin horkolását tette a mobilja csengőhangjává.
Buzgalmárok nyomulnak a magyarországi Jobbik párt szlogenjével? A rézangyalát! Ennyire „benáculni” tetszettek, vagy csak a megrendelő szponzor a közös? Amilyen a Mozgalom, olyan a tagság. Mint a görögdinnye. Kívül zöld, de belül vörös. Kis fekete föltrianonozott magokkal. Vagy ha éretlen a belbecs, akkor rózsaszínben virít a tagság.  
Szép, filozofikus perceket okoznak. Elvégre ritka, amikor egy rakáson a kicsiny „népünk lelkiismerete”, a „progresszió”, s mindkét kezünk ujjain studírozhatók azon jelöltek, akik a jövőnket majdan igazgató közéleti mártírok óhajtanak lenni. Együtt vannak, abban a hiszemben, hogy valami hasznosat művelnek. Egy rakáson, és tudható, a kora esti sötétben bármilyen rakás mintha mindig kicsit nagyobbnak látszana.
Vegyük sorjában őket. Elég hozzá a suta kezünk.
Ez egyszer már elment orvvadászni; ez a stüszi már sokszor meglőtte szarva közt a tőgyit; erről tudjuk, hogy amit ér azt mindig hazavitte, meg most is hazaviszi; ez főzi az egészet; a többi meg szépen megeszi. És itt van vége a történetnek, jóéjszakát gyerekek. Aki nem hiszi, utána sem kell járnia, mondom, kis város vagyunk, régtől világos minden.
Azért zavarba ejtő ám, némileg kicsit groteszk látni, ahogy a Magyar Gárda itteni rajongójától az édesanyja által kitartott életművészen keresztül a meggyőződéses titóistáig az összes meggymagvitéz kontraszelektív módon egy nyomtávon halad. De az aktuális hőzöngésük a vizuális tartalom humorán túl, sok egyéb említésre érdemes elemet sajnos még így sem tartalmaz. A minap egy általános iskolai osztály létszámát produkálták. (A hasra csapottan általuk bemondott létszám kábé annyira hiteles, mint a 98 centiméteres jereváni platina méterrúd…)
Ennyi forradalmárral nemhogy a Téli Palotát, de a Péró bácsi rozzant vályogviskóját sem tudnák elfoglalni. Még jó – mondta a Szemölcs sógor – hogy az Auróra cirkáló per pillanat nem ér rá, mert a tüntetők elszántabbja már a lövegtornyait fordította volna a reakciósan klerikális húsvéti kirakodóvásárunk kapitalista bódésora ellen…
Elnézve az ismerős, meg a túlnyomórészt ismeretlen arcokat – a vidékről, és Szabadkáról importált bozótharcosokat – ha kicsit drágább pénzérme lennék, nem érezném magam biztonságban közöttük. Furcsa, hogy egyiket sem kínozza az a kérdés: vajon mi értelme van a produkciójuknak?
Rájöttem: biztos ismerik a történelmet. Ugyanis egyszer Caligula római császár is háborúba küldte csapatait a tenger ellen. (Az említett potentát ugye nem a józan eszéről vált ismertté.) Mit ad isten, a hadjárat végén tengeri kagylókat hozatott velük vissza harci ereklyeként, ami – akkor, szerinte – a Neptunus isten ellen aratott győzelmét jelentette. Nagyjából ennyire komoly a Magyar Mozgalom, meg a leszerepelt szerb oppozíció mostani lázongása is. Akinek szeme van láthatja: már a többi helyi ellenzéki erő sem cseresznyézik velük egy tálból. Nem beszámítva az egy darab „függetlent”.
Nyilvánvaló, az UKROK-ban maradt annyi ízlés, ráció, hogy a vállalhatatlan, meddő zavarkeltés miatt nem hajlandó lejáratni magát. Mert ezeknek valós eredmény híján trófeaként manapság már nem kagylókra, hanem csak sípokra, meg üres dumára telik.
Devalválódik az egész balhé. Ahelyett, hogy értelmes emberként – vagy legalább politikusi, közéleti mivoltukban némi szakmaisággal fölvértezve – kezelnék a fennálló helyzetet, már megint nem az ország, hanem csak a saját problémájukat akarják kezelni. Nettó demagóg módon.
Túlkínálat van belőlük, meg a hisztijükből, meg tüntiből is. Budapesten, nálunk, meg Belgrádban is.
Az egészben az a biztató, és megnyugtató, hogy nálunk a városban nagy fölfordulást nem okoznak. Alkalomadtán fegyelmezetten, alakzatban haladnak.
Így, ebben a sorrendben majd tessenek szívesek sorszámot igényelni Ursula nővértől.

2017. április 13., csütörtök

AKTOK A TANYÁN



Magyar Szó, 2017. április 11.

Gyönyörök sötét kútja munkacímmel nyílt képkiállítás Nagy László tanyagalériájában. A péntek esti tárlatmegnyitón tizennégy aktképen lehetett elmélázni a Nőről, így nagy kezdőbetűvel. Pósa Károly rajzairól a pőre valóság köszön vissza úgy, hogy bár modelljeit csupaszra vetkőztetve tolja az arcunkba, mégse engedi, hogy csak a testre figyeljünk. A gyönyörködés egészen máshol kezdődik, nem a kerekded vagy éppen szögletes, hibátlan vagy valósághű formáknál. Olyan gondolatokat is elindíthat a szemlélődés, ami az egész létünkre kiterjed.  

Valkay Zoltán nyitotta meg a kiállítást, mely beszéd kiteljesítette és ontológiai töprengésre késztette a nézőt.

        A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.  A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…  A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…  A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket…

Táplálva a lelket, a szemet, és a testet, Raffai Róbert gitár- és énekkíséretével, Villon-balladájával és a sült malaccal teljesedett ki az este.
Nagy László galériájába bármikor bekukkanthat az arra járó, Kispiacon a Szabadkai út 22-es szám alatt, ha a kendőzetlen nő varázsát tekintené meg, de akkor is, ha a művészet és a belső béke keresésében érdekelt.
                                                                j

2017. április 3., hétfő

Szentesi Z. László: VACAK VILÁG

Meglehetősen ritkán ugyan, de szoktam a blogomon vendégszerzők tollával is ékeskedni. Most is ezt teszem nagy-nagy örömmel, lévén hogy régi barátságunk okán a cikk írója jóváhagyta a bennünket, délvidéki magyarokat érintő szövegének az újraközlését.
Ha valaki a forrásra is kíváncsi, Szentesi Zöldi László újságírónak – a 888.hu publicistájának – eredeti írása itt olvasható



Vacak a világ

Orbán Viktor erről biztosan nem tud – ezzel a címmel írt leleplező cikket az Index a szerb miniszterelnökről, az elnökválasztás borítékolható győzteséről, Aleksandar Vučićról. És ha már cikket kell írni, muszáj belekeverni Orbánt, hiszen a szerb elnökválasztás nagy favoritja jóban van a Fidesz vezetőjével, az elemi indexes logika szerint tehát mindketten kapják be. Meglepő azonban a szerző munkamódszere: Tóth-Szenesi Attila (aki máskülönben szegedi gyerek, alattam járt a Tömörkény Gimnáziumban, és korosztályunk tagjaként nyilván ő is csempészett „Jugóból” vinjakot, Adidas gatyát, Bravo újságot és olasz farmert, szóval, ismeri a helyszínt, járt a túloldalon, eleve nem lehet teljesen síkhülye délszláv ügyekben), leültette a Szabad Magyar Szó újságíróját, kérdezett ezt-azt, ügyesen lejegyezte, és szépen össze is állt a cikk
A végeredmény parádés, a Bajtai Kornél nevű úr nagyjából azt susogta Tóth-Szenesi fülébe, hogy Szerbiában Vučić afféle Fidesz-államot épít, máris szörnyű az elnyomás, liberális kontroll sehol, borzasztó dolgok készülnek. Csak úgy ömlik a panasz, és furcsa módon ugyanarról, amire itthon az Index-függő olvasó is ráizgul: a belgrádi közmédia torzít, a „hatalom” adatbázist működtet, és „ott is előfordulnak a hatalom közelében lévő embereknél gyanús meggazdagodások” (és hol nem, szent együgyűség?). De nem is ezért írjuk ezt a cikket. Hanem azért, mert a Tóth-Szenesi – Bajtai szerzőpáros kimerítő részletességgel ecseteli, micsoda tetű Aleksandar Vučić, hiszen Milosević és Šešelj közeléből érkezett, éppen hogy nem háborús bűnös, de mindenképpen az emberiség selejtje, és persze, nem véletlen, hogy Orbán Viktor nagy barátja.

Mi ellentétben ezzel a hóvirág egyszerűségű világképpel, emlékeztetünk arra, hogy itt politikáról van szó.

A mindenkori szerb miniszterelnök a magyar kormány partnere. Értem én, hogy jobb volna az Indexnek és a délvidéki liberálisokat (mind a tizenhatot) tömörítő Szabad Magyar Szónak, ha valami szellemi onanizálásban megfáradt független rádiós műsorvezetővel tárgyalna a budapesti kormány, de hát, nem. Aleksandar Vučić regnálása idején ráadásul a magyar-szerb kapcsolatok történelmi csúcson futnak, nemhogy emberemlékezet óta, de szó szerint sohasem volt olyan jó a kétoldalú viszony, mint manapság. A budapesti és a szabadkai liberálisoknak tapsikolniuk kéne, hogy a felek már nem az újvidéki hideg napokról és a bácskai mészárlásról cseverésznek. Hogy a klasszikus jó szomszédi viszony valóság, s hogy a szerb hatalom intézményesen nem cseszegeti lépten-nyomon a délvidéki magyarokat. Mindez annak köszönhető, hogy a szerb és a magyar kormány abszolút pragmatikusan kikapcsolt minden oda nem való elemet a közös ügyekből. Mindkét kormánypártnak óriási a társadalmi támogatottsága: Vučić Haladó Pártjára, pont úgy, mint a Fideszre, nagyjából annyian szavaznak, mint a teljes ellenzékre együtt. Nyilván tévedhet több millió szerb és magyar, én nem mondom, hogy nem, csak tessék izgalmasabb jövőképet kínálni náluk, egyébként meg nézzetek a táblára, ahogyan futballmeccsen szokás kiabálni.

 Az Index-cikk legerősebb sugallata, hogy nacionalista múltja miatt Vučić valamiféle leprás, érinteni sem szabad, nemhogy tárgyalni vele. Az élet azonban bonyolult. Ugyanaz a Tony Blair, akinek az egyetértésével 1999-ben Jugoszláviát bombázták, ma Vučić tanácsadója. Vagy ott a koszovói válság és a bombázások idején német kancellár Gerhard Schröder, aki keresztülvitte, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokban a Bundeswehr Tornado repülőgépekkel segédkezzen, a KFOR kötelékében pedig német katonák nyomuljanak be Koszovóba (a második világháború óta akkor jártak először idegen földön). Schröder most Szijjártó Péterhez hasonlóan Vučićnak kampányolt Belgrádban. Változó idők? Többről van szó: ez itt politika, kérem szépen, nem széplelkek randevúja.
 2017-et írunk, és senkit sem érdekel, mivel fenyegette meg a muszlimokat egykoron a belgrádi parlamentben az akkor 25 éves Aleksandar Vučić. Nem követett el háborús bűncselekményeket, nem emeltek ellene vádat, nem citálták Hágába. Hát akkor? Megnyugtatom az olvasót, a teljes szerb, sőt horvát, bosnyák, albán, macedón elitet meg lehetne forgatni néhány 1995-ös idézettel, csak éppen a bűnök temetőjében, a volt Jugoszláviában ennek az égvilágon semmi értelme. A háború azért háború, mert elszabadulnak az indulatok: minden érintett fél áldozatnak, célpontnak érzi a saját  közösségét, és ilyenkor végtelenül ostoba mondatok is elhangoznak. Minden fél részéről, tegyük hozzá. Viszont az ostoba mondatok semmilyen mérce szerint nem azonosak emberek fizikai megsemmisítésével. Megszabadulni a múlttól, valódi életet élni, békében a szomszédokkal: korszerűtlen módon ilyesmire vágynak 2017-ben a normális emberek. A többieknek meg ott az Index.
Végül még egy apróság, a szerzőpáros legarcátlanabb húzása: a délvidéki magyarság iránt érzett váratlan, előzmények nélküli aggodalom. Kár, hogy néhány éve nem olvastunk hasonlóan cikormányos okfejtést az Indexen arról, milyen rossz magyarnak lenni Szerbiában: hátulról a rosszindulatú belgrádi hatalommal, szemben a hazafiatlan Gyurcsány-kormánnyal. Nagyívű okfejtéséből Bajtai Kornél kihagyja (Tóth-Szenesi meg nem firtatja), hogy barátaival éppen ők voltak azok, akik 2015-ben megalakították a Magyar Mozgalmat, és ezzel csináltak – ha jól számolom – egy hatodik pártot (mozgalmat) a talán már 200 ezer főt sem számláló délvidéki magyarságnak. A Magyar Mozgalmat a VMSZ azóta minden szinten agyonverte, legyőzte, lenullázta. A nagy reményekkel indult mozgalom húzónevei elszállóban, de vezetői és tagsága továbbra is úgy tesznek, mintha valamilyen lelkiismereti centrum lennének. Nem azok. Jó lett volna, ha a sikertelen, viszont a helyi magyarságot tovább szabdaló hatalomátvételi kísérletről is szólt volna pár szót Bajtai Kornél. Meg arról, hogyan fordulhat elő, hogy a magyar érdekvédelmet ma jobban szolgálják a VMSZ országos és helyi szövetségkötései a Szerb Haladó Párttal, mint ha a Magyar Mozgalom fémjelezné a maradék bácskai és bánsági magyarságot? Erről persze, nem olvasunk a cikkben. Csak arról, hogy liberális szemmel milyen vacak a világ: Belgrádban és Budapesten is rossz kormányokat választottak meg az emberek, Nyilván nagy a baj, ha nem hajlanak az önkifejező szabadkai művészek, tisztes csantavéri szellemi rokkantak és mindenünnen kiebrudalt zentai csúcsértelmiségiek követésére. Meg az Index utólagos háborús moralizálására, amely szokás szerint egyoldalú és elfogult, de kit érdekel, ha Orbán Viktor is belekeverhető?

Vacak a világ, mondom én. Minden másra ott a reálpolitika.

                                                            Szentesi Zöldi László