2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. július 13., csütörtök

NAPLÓ - 61.



Fotó: Klamár Zoltán
 
"Ezek a madarak. Ezek a sárga- és feketerigók.
Minden hangjuk jelképpé válik az ember lelkében. A reggeli csacsogásuk üdítő, de a nap további része már korántsem ennyire magasztos.
A nyári forróság füröszt, nem a víz. Csurog rólunk az izzadtság. Szilajabb lett a július a kelleténél. Fehér, szikrát hányó por kering a levegőben. Mintha hajszárító fújna az arcunkba. Még a légmozgás is bántó. Akárhány pohár folyadékot iszunk, tikkadt torkunkon minduntalan pusztulnak a szavak, céltalan, amolyan „bánom is én” levertséget nyom ránk a hőség. A vályogból vert házfalak lila, földszagú árnyéka ugyan délelőtt tízig valamennyire hűvöst vet, de amint lépésről-lépésre följebb kukorékol a nap, ahogy hevül a taraja, úgy keskenyednek a sötét felületek, s a bujtató, jótékony hűs foltok előbb cérnavékonnyá zsugorodnak, majd delelő tájékán már el is tűnnek, és az izzó kánikula szétterül a bácskai sütős síkságon. Nyári beavatás. Parázson járás. Zsarátnok a Járás. Bácska.
Virágtartóban senyved a város.
Nincs senki, aki napközben locsolja. Tegnap éjjel mintha megeredt volna az eső. Talán kegyelem nélkül, talán merő jóindulatból, de elég gyakorlatiasan közbeszólt az Ég.
A zápor vékony, vajalja színű kérget vont a közeli építkezés homokdombjára, és bizton tudni: elverte a Csorda-út kamillabokrai mellett fehérlő sziksó fölét is. A dűlőn körösztben átosonó bíbicek tipegő, háromujjú, villás kis nyoma beleégett a kacskaringós út fakó szalagjába. Reggel tócsákat volt muszáj kerülgetnem. Gőzöltek fölfelé, mintha a kályha platnijára köpött volna valaki. Távol a nagyvárosok forgatagától, itt Kanizsán, július derekán minden csöndes. Vigyázban a villanypóznák. Idáig érezni, terjeng mindenfelé az égő naptól megolvadó, kátránnyal bekent törzsük szaga. Hiányzik innét az antikvitás és a reneszánsz mesterséges környezete. Az oszlopok nem kőből való, faragott, delejes tekintetű kariatidák, hanem százéves, szálkás széltől csapott fenyők törzsei. Az a sok durván megmunkált villanykaró. Elég eredeti módon, dülöngélve fejezik ki a vidék görbe múltját. Néha, igen, nehéz elismerni – hiányoznak a nagy emlékek. Csak egyéniek vannak, csak azok maradtak. Ennek az itteni életnek titka van. Kívülálló nem biztos, hogy megérti a bácskai életfilozófiát. A szimbólumainkat, az elevenségünk misztériumát, amik éppen úgy és akképpen megmutatkoztak a vaserejű, munkás, szigorú szorgalmukról híres elődeinknél, mint ahogy e különös, rejtjelezett kiváltság, jellembeli jegy a mostaniak habitusából is elő-előtűnik. Mások vagyunk. Érzésben, képzelődésben, álmainkban. A beszélt tájnyelvünkben felriadoznak a régen feledett paraszti hangok. A szántások közé elnyelt igeragok. Ahogy lekezeljük az udvarias formulákat. A sok középzárt „e”, az „ö-zés”, a délebbről ránk ragadt, a köztudatba beékelődött szláv jövevényszavakkal. Ezért más az igazságunk, más az időnk, másmilyen a szerelmünk és másmilyen a halálunk is. Amonnét nézve mindez szomorú. Mostoha egy állapot – vélik sokan, és ingatják a fejüket. Holott ez nem sorscsapás, ettől nem hever az ajkunkon sem több fohász, sem kevesebb panasz. Megtanultunk így létezni. Elrendeltetettség. Amikor minden szétesni, darabokra szaggatódni látszik, amikor az egész világon a tudósoktól a művészekig mind-mind sietnek megörökíttetni magukat, akkor a hétköznapjai szujos keretébe foglalt bácskai nép a pasztellszínekkel fölhordott, hatalmas síksági élet- és tájkép elemeként intim hűséggel, mintegy szenvedélyektől mentesen, mellékszereplő gyanánt is csak a maga dolgával törődik. Viadalra kél. Miután a hétfőt, keddet letudta, hol a szerdával, hol a csütörtökkel. Teszi ezt úgy, hogy számára nyilvánvaló: pénteken, sőt szombatra sem fog eget rengető módon jobbító irányba kibicsaklani a sorsa. Amit megtehet: belül, legalább néha átéli a gondolatait. Vasárnap délidőben, amikor papsajtot ebédel, és nézi az ombolyos vizű kanális békalencséit. A fölpamacsolt felhők irányát követve. Harangszókor. Bánatában, ha kimegy a temetőbe. Vagy amikor megnyugvásra, vigaszra lel egy régen hallott melódia-foszlányban.
Akár egy rigó énekében.

                                                                                  Pk

2017. július 8., szombat

"GRŰN PÍSZÍ"





Írtam pár bejegyzéssel lejjebb a szerb katonai potenciálról, írtam a szomszéd népekről, meg rólunk. Most egy általánosabb témát futtatnék körbe. Csak úgy, nagy vonalakban fölvázolva. Gondolatébresztésként. Hátha ezen is valaki eltöpreng, összeráncolt homlokkal. Akkor már – meg is érte. A környezetvédelemről lenne szó. Időszerű. Parasztosan: aktuális. Hovatovább divatosat is írhatnék.
Őszinte leszek. Felemás érzéssel figyelem a zöld mozgalmak, különösen a Greenpeace tevékenységét. (Nekem csak „Grűn píszí”. Régóta így hívom őket. Most sem lesz másként.) Elsősorban az a baj ezekkel a befonott hajú, ápolatlan, agyontetovált, füves cigitől kerge csöves hippikkel, hogy egytől-egyig kommunista zsoldosok.
Még ha nincsenek is tisztában vele.
A nyugat-európai "környezetvédő" mozgalmakat, a nagy zöld revolúciót – a „Grűn píszível” az élen –, ma már tudható, hogy 1967 után a Szovjetunió politikai akarata kreálta és pénzelte, majd lázította. Taktikából, hogy a nyugati ipari fejlődést fékezze. Ezért ezek a "zöldek", azaz ezek az anarchista, szabadelvűn ostoba, de erőszakos hippik, a 68'-as újbalos, maoista, párizsi diáklázadásos aranyifjak azt hitték, övék a világ. Ma meg a brüsszeli Európa Uniós palotában a kék székeken terpeszkednek a hajdani szörnyszülöttek, akik vagy ötven éve, akkoriban mindenhol megjelentek.
Verték a palávert, ahol technológiai fejlesztés, vízi- és atomerőmű, repülőtér, modern elektronikai üzem, kutató-fejlesztő központ, vegyipari létesítmény, meg sok egyéb, a modern gazdaságot előrébb noszogató intézmény létesült. Mint annyi mindenben, a Hortobágyon termesztett gumipitypangtól a Zaporozsecig, a kommunista ostobaság ebben esetben is fordítva sült el. Moszkvából csak azt tudták elérni, hogy a nyugati technológiai színvonal megnőtt. Így születhetett meg, mondhatni kényszerből az energiatakarékos gépkocsi, például. Pár évtized alatt környezetkímélő – mi több – gazdaságos technológiák jöttek létre. Joggal állapítható meg: az ipari fejlődést nemhogy gátolta volna az elvtársak apanázsából, a szovjet vörös pártkasszából finanszírozott „haladó, liberális elit” zöld tombolása, hanem inkább fokozta a környezettudatos újszerű, még modernebb technológiák megjelenését. Lett napenergia, szélerőmű, tengerbiológiai kutatás. Emitt meg lett Csernobil, kiszáradt Aral tó, a homokba dőlt rozsdásodó tankhajókkal, meg egy rakás máig nem gyógyuló radioaktív sebhely, szerte a tajgán és Szibériában. Be is döglött a kommunizmus, Istennek legyen hála! Viszont ezek a hippimozgalmak azóta is engedelmes eszközök a hatalmas konzorciumok, ipari lobbik, és az őket hajtószáron, kantáron tartó hajdani kommunista, ma balos-liberális politikai-gazdasági elit kezében. Arról ismerszenek meg, ott bukkannak föl, és akkor a legaktívabbak, ha kárt kell okozni. Studírozzuk kicsit, hol tüntet a „Grűn píszí”, és máris kifigyelhető, hogy melyek azok a beruházások, amelyek iparilag, gazdaságilag, ökológiailag, technológiailag vagy – horribile dictu – kulturálisan, előbbre viszik, vinnék az adott társadalmakat.
Magyarországon Paksnál be van jelentve: demonstrálni fognak az erőmű előtt. Miért? Azért mert energetikai önállóságot és viszonylagos biztonságban, hosszú távon tiszta energiát szavatol. Hogy Németország bezárja az atomerőműveit? Majd ha fagy!
Itt egy lista az európai erőművek számáról: Németország (12), Anglia (19), Svédország (3), Belgium (2), Finnország (2), Spanyolország (6), Svájc (4).
Ehhez képest nem tudok róla, hogy például a hótiszta Svájcban valakik a „Grűn píszí” trikójában, molinókba csavarva hemperegnének vagy hancúroznának a négy darab svájci atomerőmű valamelyikének a nagykapuja előtt.
Bezzeg Pakson! Bezzeg Kelet-Európában! Ott: fognak. Megígérték.
Ahogy a Tubesre tervezett lokátornál is tüntettek, mert jelentősen megnövelte a magyar honvédelmi képességet. A budapesti Városligetben is ott tanyázik, sátorozik hónapok óta egy intravénásan belőtt, zavaros tekintetű, bárgyú kompánia, akik politikai alapon ellenzik a Fidesz kormány városrendezéssel kapcsolatos terveit. Hisztériáznak.
Viszont ezek, és a nyugatról szalajtott, külföldi eszmetársaik soha, de soha nem fognak odaállni a nyugatról importált szemétbálák alá, vagy elé. Soha nem fognak elektromos vasúti modernizációt követelni például a kamionok ellen, vagy nem fognak tenni semmit az amerikai géntechnológiai szemét Európába szállítása ellen, ahogy éppen az ellen sem, hogy ugyanide milliós nagyságrendben civilizálatlan, kőkorszaki körülményeket, és csak az erőszak nyelvét értő tömegeket uszítsanak. Gondolom, kitalálták, miért? Ezek a zöldek ugyanis nem jótét lelkek. Ezek zsoldosok.
Fizetett ügynökök.



Pk

2017. július 7., péntek

VINDOBONA




Bécs római kori neve. Ebből torzult a Wien változat. 
A jó sógorok. Lényegében ők németek. 
Ha a történelem kifürkészhetetlen akarata révén nincsen Habsburg Birodalom, akkor ott lenne a német határ, ahol és ahogy 1938 meg 1945 között meghúzták. Anno az I. világháború után logikus lett volna, ha Ausztriát tutto completto a nagyobbik tejtestvér Németországhoz csatolják. Lehet találgatni, ugyan kiknek nem tetszett ez a verzió? Persze, hogy a győztes hatalmaknak. Hitler sem vallotta magát osztráknak, holott ott született, aztán meg jó darabig Bécsben élt. A nővérét is onnan hozatta el, Berlinbe. És – noná! – mindig németként definiálta önmagát. 
Mindenesetre osztrákok a Lajtán túl azért elég régóta léteznek. A már említett históriai sors fintora, hogy a XIII. század végén az osztrák hercegséget megszerző Habsburg Rudolfot, pont a mi Kun László királyunk segítette a győzelemhez. Ő is csak azért adta támogatásul fegyveres erejét, mert akkoriban a csehek többet bosszantották, mint a Habsburgok. Ausztria sose volt a Német Császárság része. A Szent Római Birodalomnak esetleg, de az, ugye, eléggé másra hangszerelt történet. Tehát az osztrák nemzettudat körülbelül annyi, mint mikor egy újvidéki Telepen fölnőtt magyar „dzserek” jugoszlávnak mondja magát. 
Éppen így svájci nemzet sincsen. Svájc a nemzeteszme előtt vált állammá, a magyar kártya számszeríjas Tell Vilmosa idejében, és ki is maradt a nagy XIX. századi romantikus-nacionalista fölbuzdulásból. Megfelelt a habitusuknak. Nekik úgy volt jó. Günther gazda az alpesi legelőn rálegyintett a Gretchen tehén farára, kurjantott egyet, és szerelmesen gondolt a babájára. Emezek meg közben kokárdáztak, Nemzeti Dalt szavaltak, térdig gázoltak a vérben. 
A mai osztrák állam legalább félezer éve van külön pályán a német területektől. Nem mesterségesen. Természetesen. Emiatt, meg a bűntudatuk miatt furcsák. Egy kicsit komplexusosak, mert lefitymálják őket a németek? Azok, igen. Ám hiába, hogy doktor Freud is közülük kezdte kísérleti pácienseit összeválogatni, nem árt jóban lenni velük. Ahogy a déli németek egy részével is szépen elképzelhető a magyar közeljövő. 
Vigyázat! Nem mindegyikkel. Sajnos akadnak közöttük is menthetetlen részek. Leginkább úgy van, az a helyzet, hogy van a déli német, meg a többi. A dél-német nekem egy gyűjtőfogalom. Az a svájci, az osztrák, a bajor, meg a sváb. Persze a nagyvárosiak már ott is gyógyíthatatlanok, fertőzött területeknek számítanak, telis-tele konzumidiótával és Európából kirívó elemekkel. De a vidéki némettel még szót ért a magyar. Azokkal egy srófra jár a józan eszünk. Az ilyenekkel még van értelme együttműködni. A többi meg úgyis csak a liberális demokráciának hazudott – valójában pénzdiktatúra – kiszolgálója. Alapanyag. Járulékos veszteség. Sajnos.

(Új Kanizsai Újság, július eleje)

                                                             Pk

2017. július 6., csütörtök

HADURAK



KATONA DOLOG
Valahol Európában 1.

Ne ijedjen meg senki, erős lesz a nyitó mondat.

"Szerbia egyetlen állammal sem határos, amelyik igazán ellenséges lenne vele szemben, vagy ha épp azzá válna, akkor ne tudna vele megbirkózni katonailag."

Azért raktam idézőjelbe, mert ezt nem én mondtam, hanem egy budapesti szakértő-elemző írta. Az illető szakértelméről most csak annyit, hogy a gondolatmenetét ismerve, az eszét elnézve – egy vödör korom: atomvillanás hozzá képest.
Ej, de jót nevettem ezen a sületlenségen! Nézzük sorban!
Kezdjük, mondjuk rögtön a barátinak nehezen nevezhető Horvátországgal, ahol a mai napig vetíti a HTV a vukovári tragédiát. Heti rendszerességgel megy a tévében, meg az összes médiában az a szöveg, hogy a szerbek agresszorként viselkedtek. Nem lehet valami fölemelő érzés horvátországi szerbként nap mint nap ezzel szembesülni, ezt hallani. És a dalmát tengerpart egyes városkáiban még ma sem ajánlott belgrádi rendszámtáblás autóval éjjelente az utcán parkolni. Ahogy a kocsmában sem divat szerb népzenét húzatni...  Majd kicsit délebbre Bosznia következik, ahol még ma sincsenek letisztázott határok. Szarajevó kifejezetten rühelli Belgrádot. Minden szerb gesztus előtt vonakodik kicsit. Következik Crna Gora – ami elvileg barátinak mondható lenne –, de mivel épp a minap lépett be a NATO-ba, ezen a piros-kék-fehér barátság fonálon a csomó most már ott marad. Ráadásul, ha a szerb ortodox egyház továbbra sem ismeri el Podgorica önálló egyházi jellegét, elmérgesedhet a viszály. Könnyen megváltozhatnak az onnét fújó szelek. Koszovóban maradt cirka kétmillió albán, akik békeidőben az asszonyaikat szeretgetik, ezáltal másfél évtized múlva őseik szokását követve mégennyi szkipetár tinédzser harcos akar majd az akkori szerbekkel megmérkőzni. Macedónia alig várta, hogy a NATO-ba faroljon. Leginkább a szomszédai, a szerbek, a bolgárok meg a közutálatnak örvendő görögök miatt, akik – nagy triumvirátusi egyetértésben – megkérdőjelezik a macedón nép elemi létezésének a jogát is. A nyelvüket a bolgár egyik dialektusának, a macedónokat meg szimplán hülyének tekintik. Így nehéz Szkopjénak barátságos arcot öltenie, ha a területi integritásáról kérdezősködnek Belgrádban. 
A jófej bolgárok, valamint a tőlük is „megbízhatóbb” románok megint NATO tagok, és bő száz éve az első és második Balkán-háborúban már markolászták egymás torkát mindhárman. Miért másért? Területekért. Arról nem beszélve, hogy Szerbiában jelentős bolgár és vlah kisebbség él, és Bukarest hördült párszor, amikor a szerbek csorbítani akarták például a Timok-menti vlahok kisebbségi jogait. (Értünk, Budapest ritkábban veri az asztalt. Ezt sem ártana megtanulni a román politikától.) Maradtunk tehát mi, magyarok: ugye? NATO tagok vagyunk, mostanában viszonylagos mértékben normalizált külkapcsolatokkal, majdnem barátinak mondható magyar-szerb viszonyrendszerrel. Ám akármekkora most a barátság Belgrád meg Budapest között, akármilyen jók is a kapcsolatok, hadd legyek pesszimista, óvatos, keserű duhaj: szerintem ne legyenek vérmes reményeink. Hamu alatt izzik a parázs. Mert sok minden elmondható a szerbekről, csak az nem, hogy okulni ne tudnának. Ha majd egyszer belépnek a brüsszeli palota kapuján, ha már nem lesz ekkora szükség a budapesti segítségre, a Szerbiáért ágáló magyar lobbira, a pozsonyi, a bukaresti kormányoktól lekoppintott magyarellenes törvényeket – nagy valószínűséggel – lépésről-lépésre nálunk is meg fogják hozni. Olyan nagyon agyalniuk, gondolkodniuk sem lesz muszáj. Elég, ha majd lefordítva, lemásolják a már meglévő román és szlovák nyelvű formulákat, passzusokat. Ha ez bekövetkezne, jelentősen romlani fog az itteni magyarság kedélye, lelohad majd a mosolyunk, beszűkül a mozgásterünk. (Amennyiben lesz, marad magyarság, és keserű mosoly helyett sírva is, de igényt fogunk tartani bárminemű élet-térre…) Majd elfelejtettem: Szerbia száztíz éve nem nyert háborút. Az elsőt a szövetségesei, a másodikat a Vörös Hadsereg bulizta ki helyettük. A mostani szerb hadsereg állapotát ismerve még ugyanennyi ideig esélye sem lesz rá. Az oroszok földrajzilag elég messze vannak. A "barátok" viszont árgus szemekkel várják a lehetőséget. Ahogy a Balkánon a történelem már tanította. Ahogy errefelé lenni szokott. 
Ne higgyünk a sok szép szónak. Maszlag az. Csajozós duma a békéről pampogni. Erre tanít bennünket a már sokszor megélt múltunk tapasztalata. 
Így a végére hagytam, igazolásképen egy idézetet. Az egyik legbölcsebb koponyától, egy ízig-vérig politikustól, a nagy Talleyrand-tól származik. A jó kétszáz évvel ezelőtt élt francia diplomata férfiú mondotta volt annak idején, mikor még Franciaországban voltak államférfiak (például ő, és nem az ilyen, a saját anyjába vagy tanárnőjébe szerelmes Macron félék dirigáltak Párizsban), hogy – most idézem, mert a klasszikusokat betűhíven muszáj citálni –, elnézést: „Ha seggnyalással és békülékenységgel bármit el lehetne érni, akkor nem gyártanának puskát.”
Igaz.

                                                              Pk 

Valahol Európában 2.


(Új Kanizsai Újság, július eleje)

2017. június 29., csütörtök

A HETEDIK NAPON



Hét isten van egy rizsszemben” – tartja az ősi japán közmondás. Tudniillik a Fölkelő Nap Országában hétfajta rizst tartanak számon. Mindegyiknek külön istene van. Szám szerint: hét. Kuroszava nem csak zseni volt, hanem filozófus is. Ezért lettek a szamurájok is ennyien.
Heten. De nem, mint a gonoszok, hanem mint a jók. A becsület, a harc, a férfi megtestesítői.
Sosem hevert a hetes dologtalanul az emberi elme útvesztőiben. Eggyel és legföljebb önmagával osztható. Különös, mindenféle értelmében páratlan számjegy. Ugyanakkor természetes- és prímszám is. Ráadásul – boldog szám. Ki hinné. Az egzakt matematikában, ebben az érzelmektől mentesnek hitt, kimért rendszerben, ahol minden mindennel összefügg, olyan lélektelenül, olyan precízen, ahogyan csak a leghatalmasabb tudományosság tudja lefitymálni a csélcsap világegyetemet, miközben önmaga valójában mindig a rideg tényeket mutatja, és nekünk – esendőknek – dörgöli az orrunk alá a kétszerkettő tényét: mégis létezik ilyen csoda.  
Boldog számnak nevezzük azt a pozitív egész számot, amire teljesen igaz, hogy ha kiszámítjuk a számjegyeinek négyzetösszegét, majd ezt az így kapott számmal szükség szerint addig ismételjük, amíg egyjegyű számot nem kapunk, akkor az eredmény 1 lesz. Például boldog szám a 23, mert 22+32 = 4+9 = 13, 12+32 = 1+9 = 10, 12+02 = 1+0 = 1. Azt a számot, amelynél a folyamat végeredménye nem 1, boldogtalan számnak nevezzük. Szegény. Ilyen egyszerű ez. Ha a végeredmény egy, visszatérünk Őhozzá, aki Egy. Akkor örülünk. Örülhetünk. De már a kettő csak a bajt mutatja.
Döbbenetes, mekkora a hasonszőrűség a konkrétum és az absztrakció tekintetében. 
Hét nyaki csigolyája van az embernek, meg általában az emlősöknek. A Biblia ugyanennyi főbűnt, de ami megnyugtatóbb: ugyanennyi fő erényt tart számon. Ámbár ebből mostanában mintha deficitben lennénk… Szindbád hétszer indult útnak, igaz nem hétmérföldes csizmában, hanem a keleti mese szőtte álmokban, hogy évszázadokkal később, egy – a Nyírségből Budapestre vándorló – Krúdy nevű íróember tovább költse édesdeden szomorkásra hangolt történeteit, miután azok a magyar irodalom futóhomokján mély gyökeret eresztve, máig vigaszul, gyógyírként szolgálnak minden megfáradt szívű embernek. Hogy üvöltötte Földes László a rock-koncerten József Attila Hetedik című versének refrénjét! „A hetedik – te magad légy!” Míg a középiskolás fiaimmal színészkedtünk, minden előadáson egy-egy tükröt muszáj volt összetörnünk. A darab megkívánta. Szíszogott is a közönség. Károgott a babonásabbja: ez bizony hét esztendeig tartó balszerencsét fog hozni! Vállrándítva nevettük. Tudtunk nevetni rajta, mint annyi máson, amin ma meg már hetedíziglen csak sírunk. És az összes érzés, vágy, tudás, ami azóta volt, immáron valahol legbennünk hét lakat alatt őrzött, hét pecsétes titokká transzformálódott, míg eljő a pillanat, s a hét harsonás angyal a Jelenések Könyve szerint nem jelzi az időt, ami után föltörettetik az a bizonyos hét pecsét. De alighanem akkor már sokunknak minden mindegy lesz. 
Hiába épült Róma hét dombra. Hiába a hét bölcs magyari vezér történelmi léptékű vérszerződő akarata. Hiába hogy a hét szabad művészet alkotta meg azt a civilizációs remekművet, amihez foghatót keveset ismer a múlt, s amelynek márvány szobrai helyett a ma embere penészes kenyérgalacsinokból gyúrja, vagy szappanból farigcsálja meg a jövőjét. A cápáknak hét fogsoruk van. Valamelyik régen leharaphatta a hét görög bölcs fejét, noha egy koponyahossz még napjainkban is mérceként szolgál az emberi test arányrendszerében, minthogy az emberi fő hétszerese határozza meg a korpusz mértékviszonyát. Aki aktot rajzol, emberi alakot fest – igazolhat.
Úgy, ahogy a legártatlanabb májusi zivatar után földicsőül, a szivárvány hét alapszínét eddig még nem sikerült senkinek különbül vászonra piktorolnia. Nem lehet hitelesen másolni a természet rendjét. Legföljebb a nyári éjszakákon, hanyatt feküdve, szénaszagú magányban studírozható a Göncölszekér, meg a jó öreg Fiastyúk hét csillaga. Akkor: ámulhatunk a tökéletességen. Az elrendezettségen. Valahogy ilyen, kerekedő szemmel nézném meg a világ hét csodájának egyetlen megmaradt építményét, a gizai nagy piramist. Sosem láttam. Lehet, nem is fogom soha. Ahogy a többi hat, úgy az is egy nem túl szép napon az enyészeté lesz. Idáig nem fogott ugyan rajta a tűzvész, nem bírt vele a sok földrengés, az évezredes viharokban edzett korszakos idő. Viszont sejthető: majd leszámol vele a leggonoszabb hatalom. A véges emberi emlékezet. Elég valószínű, elképzelhető, hogy valamikor, amikor már minden másként lesz az emberek fejében és szívében, amikor ez, ami most van véget ér – mert már haldoklik, az utolsókat sóhajtja, csak kevesen fogékonyak részvéttel szemlélni az agóniáját –, beköszönt majd az az éra is, amikor bár pillanatok alatt elmossák a hullámok, mégis nagyobb becsülete lesz egy vízparti fövenybe belerótt piktogramnak, mint bármely monumentális műtárgynak. Amit Európa jelentett, a tartásra, az etikára, a humánum diktálta életvitelre: erre az összetett mondatra most tették ki a pontot. Vége. Jön más. Nincs jós, ki megmondaná – micsoda. Viszont abban egységesnek tűnik a válasz, hogy rosszabb lesz. Fájni fog annak, aki érez. Nem csak kicsit. Nagyon. Akkor majd egy futó lábjegyzet lesz az összes műremek, amit az emberiség idáig alkotott. A gizai nagy piramis sem lesz egyéb, beteljesül rajta Persigny herceg 1843-as megállapítása, aki azt írta egy – a témát feszegető – kötetében, hogy a piramisok tulajdonképpen hatalmas kőrakások, és a sivatag hordalék homokjának a fölfogására szolgálnak. Pár évtizedre rá 1862-ben, Mahmúd bég, az alkirály csillagásza azzal a fölfedezéssel állott a francia akadémia elé, hogy a piramisok azt az eseményt örökítik meg, amikor a Sirius csillag Kr.e. 3300-ban áthaladt a gizai delelőn. Vitatkozni lehet róla, de minek? 
Nekem a legszimpatikusabb Piazzi-Smith skót csillagász teóriája. Az Őfelsége szolgálatában munkálkodó, az edinburgh-i obszervatórium igazgatójaként is hírnevet szerzett XIX. századi tudós sokáig kutatta az egyiptomi kultúrát. Szerinte a nagy (Kheopsz) piramis voltaképpen mértékegység: a méterrendszer van meg benne, mellesleg pedig az angol hüvelyk, sőt a régi porosz rőf is. Kifejezi egyszersmind a Föld sűrűségét, és a bolygónk felületének közép-melegségét, azaz, középhőmérsékletét. Megtaláljuk benne az idő egységét, valamint a hét napjait. Nem temetkezőhelyek. Pontosabban: másodlagosan azok. Voltaképpen inkább szakrális építmények, az elmentett emberi tudás őrzői. Na – ezeket fogja maholnap betemetni a homok. Majd a Níluson túli jókora Mokattam-hegység csúcsáról rá lehet pislantani a sárga, izzón száraz dűnékre, amik valaha a legbátrabb képzelettel és akarattal véghezvitt, emberkéz által alkotott objektumok szemfödői gyanánt gondosan takarni fogják, amit ez a konzervdoboztól kevesebbet érő mindenségünk produkált. Ha lesz, aki pislantson, egyáltalán.
Addig a kevéssel kell beérni. Hetes vehető észre, ha a Járás melletti kanális partján a daru nyakának íve föltűnik. Hetest látok a Petőfi utca gólyafészkén: a rekkenő délutáni melegben az anyamadár hátraszegezett fejjel, kitárt szárnnyal árnyékolja a fiókáit. Óvja őket a naptól. Önnön testével fogja föl a nap tűző sugarait. Áldozatot hoz a fészekaljért. A jövőjéért. Egy állat. Az agya nem nagyobb egy diótól. Csak a szívét nem lehet emberi mércével megmérni, mert az sokunkétól ezerszeresen hatalmasabb. Mi napernyőt bérelünk, meg sokfaktoros naptejjel bekenjük, akit szeretünk. Aztán menten meg is feledkezünk róla. A problémát „kezeltük”. Eltagadhatatlan: így szoktuk. Az önfeláldozásból jelesre vizsgázó, bogárszemű gólyamadár mellett szánalmasak, kicsinyesek és végtelenül tökéletlenek vagyunk. A közhiedelem szerint mindeközben éppen a mi feladatunk a kozmogónikus rendnek a megismerése, a kiteljesedettségnek az elérése. Kedveszegetten elgondolkodtató, hogy egy, a júniusi kánikula poklában, a kémény legtetején senyvedő tollas lény is valahol többet tud mindannyinktól. Hétfájdalmú nyakának görbe íve másmilyen minőségről tanúskodik. Velünk szemben ismeri a kaszálók igazi illatát, látta az eltűnt édent, összetett voltában és válságában látja odaföntről a világunkat, s noha olykor gyönge, fáradt, beteg vagy sebzett, sosem hagyja cserben az övéit. Pazarolja a hűségét, mondhatni. Olyan pillanatokban is megmarad gólyának, ösztönlénynek, állatnak, fészekaljat nevelőnek és párnak, amikor az már-már az életébe kerül. Talán azért, mert nem tudja – vagy nem akarja megérteni – mi fán terem az öröklét. Az a szó, hogy mindig. Történhetnek vele alantas dolgok, de semmilyen körülmények között nem hajlandó alantas dolgokat csinálni. Az erkölcsi magatartása ötvöződik a természet és a teremtő parancsával. S habár az adott körülmények között a védekezésről való lemondása, önként vállalt gyöngédsége, a feladata felülírja az általunk ésszerűségnek nevezett regulákat, a gólya tette méltóságot ad neki. 
Egy vallomás, ahogy a kéményen áll, széttett szárnnyal. Hetesre emlékeztető alakja odarajzolt a tömören kék égre. A sziluettje azt üzeni minden embernek: nekem van árnyékom. Nektek viszont nincs. Énalattam csak egy kémény van, akkora mint egy imazsámoly. Fél négyzetméter. De fölöttem félszáz kilométernyi magasan ott az ég, a Följebbvaló, aki ha letekint rám, látni fogja, hogy amit teszek, nem önmagamért, hanem őérette teszem. 
És tudom, mert mondani szokta, hogy ilyenkor nem csak a hetedik napon – megpihen. 
A tekintetével végigsimogat. És mosoly ül ki az arcára. 

Pk