2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. január 21., szombat

NAPLÓ - 59.

Jégvirág az alsókonyha ablakán

Korán keltem, majdnem kárnak. Rögtön megtalált a rossz hír, a hajnali Kossuth bemondta a Verona melletti buszbalesetet. A tragédiát - ha egyáltalán lehet - még tragikusabbá teszi, hogy a szerencsétlenül járt busz utasainak zöme tinédzser, 14 és 16 év közötti diák, akik éppen hazatérőben voltak a francia Alpokban rendezett sí táborukból. A hatórási hírekben még hét halálos áldozatot emlegettek, sok bizonytalansággal, nagy lehetett a zűrzavar, megértem, hogy ilyenkor minden információt patikamérlegen mérve, óvatosan közölnek. Emberek sorsával, a bajba jutott gyerekek és szüleik, szeretteik érzelmeivel nem szabad játszani, hisz gyerekek élete a tét. Nem lehet felelőtlenül nyilatkozni. 
Bántam, hogy elszalasztottam a rá egy órára következő híradást. Vagyis a hétórási hírekre odafigyeltem, az udvarra kivittem magammal a rádiót. Megitattam, etettem, kitisztítottam a Remény alját, bekevertem és a süldők elé öntöttem a moslékot, aztán délelőttre fát vágtam, majd mire  észbe kaptam épp az áldozatok számánál kezdett az istállóban cirkuszolni, dobogva toporzékolni mindkét csődör, így a vonatkozó rész kimaradt. Reméltem, hogy nincs több halottja a balesetnek. Ám ahogy bejöttem, fölütöttem a laptopomat, a világhálót. A reggeli kávém még keserűbb lett. Legalább 16 magyar diák vesztette életét, és a túlélők csaknem mindegyike ápolásra szorul. Vannak közöttük súlyos sérültek is.
Eddig a puszta tények. Ahogy mondani szokás, ez a hír. Megrázó.
Viszont ami ezután következik, az több mint sajnálatosan riasztó: egyszerűen – jobb szót hirtelen nem találok rá – az maga a döbbenet. Az iszonyat döbbenete.
Azt hittem, már nem érhet meglepetés, ha arról van szó, mekkora aljasságokra képes némelyik ember. Pláne ha újságíró. Hogy a magyarországi interneten meglelhető, zömmel szabadelvű média ócskaságát, gyalázatos viselkedését, szabály(talan)rendszerét régen kiismertem. Nem. Az efféle sajtó pokolbugyra mélyebb, mint gondoltam.  Az Index pirkadatkor is hozta a szokott emberalatti szintjét. Valamelyik sötét gazfickó, aki hírszerkesztőként szolgál rá a bérére, a blikkfangos BRÉKING címmel vezette föl az éjszakai tragédiát. Jópofizott egyet. Mintha bizony a veronai éjszaka zuhanya alatt a Való Világ Rómeónak meglett volna a VV July. 
Ekkor éreztem, megesik, mégiscsak igaza lehetett annak a hírességnek (a neve nem jut eszembe, talán Jung, De Gaulle, vagy egy nagy író volt) aki valami olyasmit mondott hogy bár alapvetően nem vérengző típus, de a falhoz állított újságírók csoportjára bármikor lelkiismeret furdalás nélkül sortüzet vezényelne.  
A „breaking news” magyar megfelelője a rendkívüli hírek, amit az elektronikus sajtóban a kellően váratlan események alkalmával szoktak kiírni. De az Indexes pesti ficsúrok ezt túlságosan ódivatúnak találhatták, hát huncutabb, profán fölvezetőt rittyentettek tucatnyi ifjú honfitársuk halálára. Nekik belefért az értékrendjükbe ez a kegyeletsértő, alpári játék. A facebookos Index olvasói körében is kiverte a biztosítékot a szerkesztőség botrányos hozzáállása. Igen sokan keresetlen szavakkal illették őket, aminek hamar meglett a foganatja. Kapcsolhatott egyik okos tojás odabent, akinek a szíve helyén nem mosogatórongy van, és eltüntették a cikk fölvezetőjét. Persze az Index ettől még az maradt, ami.
És ha már az internet népe szóba került: a kommentárokat olvasgatva a hétköznapi magyar tömegember sem sokkal jobb a sajtós hiénáktól. Minden empátia nélkül csak a szenzációt vizslatja. Ki volt a hibás? Mit tudni, mégis hogyan haltak meg? Égtek? Kiröpültek az ablakon? Amputálják, vagy megmarad… Borzalom. A részletek körül nyálaz keresgélve az ilyen alja hírfogyasztó, féreg lelkület. Keselyű kor keselyűket szül. Úgy tűnik, ezek is közöttünk élnek. Azt, ahogy hagytuk a világ ide süllyedését, abban mi is ludasok vagyunk.
Aztán nézem a magyar külügyminisztérium rendkívüli sajtótájékoztatóját. Szijjártó Péter láthatóan megrendült állapotban közli a tényeket. Az ilyenkor szokásos teendőket sorolja, de a korábban szokott rutin helyett töredezett a mondandója. Amikor a végén a szülők fájdalmáról szól, és részvétét fejezné ki, elsírja magát. Mindenki, aki szülőként él, érti miért. Mindannyiunknak vannak gyerekei. Tizenévesek, szépek, okosak. Szijjártó meghatódott. Látszott az emberi arca a politikusnak. Tiszteletet érdemel az őszinteségéért, a nyíltan vállalt érzelmeiért. Nem csak jó külügyes, hanem jó apa és jó ember is lehet Szijjártó Péter. Ebben az elarctalanodó időkben reménykeltő ilyesmit tapasztalni.    
Kimentem az udvarra, kiszellőztetni a fejemet. Fagyos a délelőtt, ahogy fűrészelem a köbözött nyárfa rönköket, kesztyűben is ragadnak az ujjaim a fűrész fémből készült fokához. Még galambot se nagyon látni, amióta ilyen hideg az idő, eltűntek a régebben szokott látogatók, a verebek, varjak, az eresz alatt toporgó purclik, meg a jobb napokon mindenhol lábatlankodó, fölfújt tollú strasszerek. Erdőkerülő ismerősöm szerint hajnalonként gyakran szomorú látvány fogadja: a fák alatt megdermedt, jéggé fagyott madárkák tetemére bukkan. Kihűl az apró tollas jószág, elrebben belőle az élet. Csak lefordul a Tisza-menti ártéri erdő faágáról. Aláhull a kis test, mint a száraz levél.
Állok kint a farakásnál. A tövembe telepszik a vizsla. Érzi, ha a gazda kedve elborult. Néz rám okos, nagy szemekkel.
 – Arat a tél kutya – mondom neki – madarakat is visz, embereket is visz.”   



2017. január 14., szombat

Brancaleone ármádiája


Rajzom egy gyártelepről

Sokszor eszembe jutnak M. Monicelli leghíresebb mozijának, a Brancaleone ármádiája első képsorai. Az 1966-ban forgatott francia-spanyol-olasz koprodukcióban készült film azzal indít, hogy rosszarcú, üvöltöző barbárok rohannak le egy itáliai falut. Mindent kifosztanak, a nőket megerőszakolják, kardélre hányják a lakosságot. A maradékot sem kímélik: nekiállnak levagdosni a férfiak kezét, akik kegyelemért kezdenek könyörögni. Olaszul jajgatnak – az addig magyarul beszélő (!) filmben… A feliratos szinkron is csak ettől a jelenettől indul. A filmet bevezető, brutálisan elstartoló néhány perc beszólásait, ordítozásait sehol a világon nem értették, ahol nem tudtak magyarul. Ugyanis az olasz rendező – mondjuk így: poénból – magyarul beszélő statisztákkal játszatta el a kegyetlenkedő barbárokat.
Ugye mindez milyen hízelgő ránk nézve?
Félszáz év elmúlott azóta, ám a fősodrú nyugati sajtóba beleolvasva, mintha még ma is ez az ízetlenkedő, mucsai címkézés járná, ha rólunk, magyarokról esik szó. Ráadásul 2017-re néhány itthoni ügybuzgó megmondó bajnokunk is teljesen átvette Brüsszel, Berlin, Bécs kioktató hangnemét, de leginkább a kétségbeesett magyarországi ellenzék retorikáját. Se sajtószabadság, se emilyen szabadság elvtársak, diktatúrában fetreng az egyetemessel együtt a délvidéki magyarság…
Mármost tényleg, kérdem: ennyire taplók vagyunk? Nekünk ne lenne helyünk Európában? Csak ránk aggatgatható mindenféle hisztérikus minősítés, kezdve az idegengyűlölettől a szervilizmuson át a bunkóságig? Mi vagyunk a porba fúló gumicsizmások? A provincializmus pocsolyájában dagonyázók? Aligha hihető, hogy az a nép, amelyik évszázadok alatt sosem tűrte a rabigát, a XXI. századra most hirtelen a saját akaratából, önként dalolva kényelembe helyezkedjen holmi diktatúrában.
A tetejébe pont azok – a hitelesség netovábbjai – hőbörögnek, pampognak a demokrácia hiányáról, meg bő lére eresztett beszélyeikben bírálják a magyar nép lelkületét, akik a saját lelküket már jó régen harminc ezüstért eladták, és akiknek egy szép napon remélhetőleg alaposan megköszönhető lesz, hogy sajnos a mostanára már avíttnak tűnő klasszikus demokrácia értékeinek csődjével a kor emberének muszáj volt szembesülnie.  Mindez azért, mert valakik egy tíz tőmondatnyi morális sorompót is a szabadság megnyirbálásának, az emberi jogokkal összeegyeztethetetlen verdiktnek kiáltottak ki. Leselejtezték a régi, bevált törvényeket, és lett helyettük az általuk kreált, rózsaszín ködbe csomagolt csillió számú másmilyen rend(etlen)szabály.
Hitték: örökérvényűek lesznek. Hát nem.
Uramisten, a mi farizeusaink! Ha együtt kéne gyónni velük, bizony odébb állnék a templom kupolája alól! Lassan büszkék lehetünk rá, ha Budapestről, Újvidékről, Szabadkáról ilyenek tahóznak le bennünket rendszeresen. 
Vannak ugyanis ezek a saját magukba szerelmes egyének. A köldöknézés nagymesterei ők, a közösségi szellem bármilyen megnyilvánulásától ódzkodók. Nekik a népviselet bugris, a falu lenézett, a peremlét csupán csökkent képességű, sárba ragadt, frusztrált flótások gyűjteményes albuma, a hagyomány avítt cafrang, és általában zavarólag hat rájuk minden, ami kicsit is beleigazít a maguk köré képzelt, nesze semmi fogd meg jól világba. Történelem, múlt, vallás, család, Isten, haza: csupa-csupa számukra nevetséges dolog. Sérti a finnyás gusztusukat. Nyomban nyálazzák a címkét: nacionalizmus.
Régen jugoszlávok voltak, most multikultik. Idáig zömmel csak az volt a kultúra, az számított értéknek, amire ők rábólintottak. A többit merő dilettantizmusként ad acta helyre tették. Ha valaki netán kiénekelt a sorból, megjegyezték maguknak, indexre is került hamar. Ilyen volt évtizedeken keresztül az individualistán posztmodern társaságok uralma. Dél-Bácskától Újlipótvárosig csak az általuk hitelesített gittet lehetett rágni.
Jó hogy ennek kezd vége lenni. Noha 2017-ben is lesz még belőlük az elégtől mindig eggyel több, a világ megérett az újrakezdésre. Hiába erőlködnének. Föl- és kiismerhetőek a céljaik, éppen úgy, mint az érdekeik. Az efféléknek nem számít, honnan jöttek. Holnap emitt is próbálkozó, örök nyughatatlanok. Kétlakiak. Gyökértelenek. Az a hazám, ahol jóllakom – mondja a filozófiájuk. Óvatos lázadók. A forradalmi tüzük csak akkor vet méteres lobot, ha az egzisztenciájuk veszélybe kerül. Olyankor befeszülnek, izgalmi állapotba kerülnek, leföldelni őket csak úgy lehet, ha nem veszünk tudomást róluk.
Úgyse változnak.
Az ilyen, a reggeli első lélegzetvételével már utálja mindazt, ami nemzeti jelzővel ellátott, mert pártpreferenciákkal, meg gyűlölt vagy szeretett politikusok képével teli az agya, s amint lehetősége van rá, rögvest lábszagúzik, magyarozik.
Noha, meglehet: magyar a család- és a keresztneve – de az én szememben az ilyen nem magyar. Csak vajdasági, azaz általuk fennen hangoztatva: vajdmagyar, vagy szimplán csak magyarországi. És tombol a közösségi oldalakon. Letiltottam belőlük a legaktívabbakat. Ne mételyezzék a napomat. A hazudozásuk akkor is hazugság, ha megfizetik érte őket.
Ezt vette végre észre a tömeg. Erre eszmél rá egyre több helyen a társadalom. S a honi, meg az odaáti közvélemény teljes joggal csömörlött meg a fajtájuktól. Ahogy én, úgy mások sem kíváncsiak rájuk, nem hallgatják, nem olvassák őket, a képernyőn föltünedező arcuk káromkodást szül. Csak a szűk belterjes, sorstalan kör agarai horgadnak föl néha rajtuk, vagyis egymáson, meg pár, a köpönyegük melegéből kibújt nemtelen fiatal. A többség ásít, lapoz, távkapcsol. Kinek van kedve ezt a mára befuccsolt kompániát túlreagálni?
Hadd erőlködjenek!
Önök még nem unják? Mert én kurvára.

Pósa Károly

2017. január 13., péntek

TÉL TÁBORNOK PARANCSA



A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   
Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.
Emiatt tervezünk előre.
A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?
Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.
Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)
Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  
Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 
Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.
Ne legyenek vérmes illúzióink. 
Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről
                                                                                                        Pósa Károly

2017. január 11., szerda

A NEVEM SENKI

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 5-én, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Nem újévi poénnak szánnám, ám mivel ilyen egylyukú, monofázison működő, őszinte ember vagyok, itt az ideje bevallanom, hogy 2017 legelején is tovább folytatom a tavaly megkezdett bűnözői múltamat.
Kísérletezek. Saját magamnak vagyok a tesztalanya.
Ez egy viszonylag nagyobb rizikófaktorú társadalom-szociológiai, vagy inkább szociálantropológiai próba. Viszont amikor a premisszái alapján egyszer sikerül levonnom a tanulságokat, lesz rá esélyem, hogy a nevemet ha nem is Samuel P. Huntingtonéval, de legalább a Szemölcs sógoréval együtt emlegetik majd.
Én vagyok a kísérlet ötletgazdája meg a kivitelezője. Velejárója a bűnözői magatartás. Ennek okán, a saját bőrömön tapasztalom, hogy még Szerbiában sem könnyű gengszterként élni. Idestova szeptember óta, tehát immáron szűk négy hónapja számítok törvényen kívülinek. A társadalom peremén vegetálok, amolyan kötélrevaló bitangként eszem a kitaszítottak keserű kenyerét. Negyvenhat év alatt ide küzdöttem alá magamat. Még majd igaza lesz az óvónénimnek, aki ha jól emlékszem életemben először titulált akasztófavirágnak. Noha kantáros kölyökkorom óta töméntelen víz lefolyt a Tiszán, és a pályafutásom során neveztek sok mindennek, a békesség kedvéért most inkább nem fognék bele a fölsorolásba, pedig jó kis jelzős szerkezeteket kaptam a fejemhez. (Szegény Bözse néne se érte meg a rajtam beteljesedő jóslatát.)
Deklasszált elemként tehát félillegalitásban létezek. Szeptember 17-e óta nincs igazolványom. Lejárt. Papírok nélküli senki a nevem. Ha netán elkapnának, közigazgatásilag egy másik bolygóra lesznek kénytelenek deportálni.
A régi igazolványomat azért őrizgetem. Ragaszkodó típus lévén nekem nem megy az elengedés művészete. Majdnem bordó színű a könyvecske, kicsit hóka a random alkalmankénti mosások miatt, ám vitézül kibírt velem tizenvalahány évet. Párszor elhagytam, nem mondom, volt a kapcsolatunkban hullámvölgy. Mégis: többet volt a farzsebemben mint bármelyik százdináros. Ha visszagondolok, egyszer fél évig nem láttuk egymást, már úgy tűnt, hogy le kell cseréljem másikra, mire nagy nehezen rábukkantam az esküvői öltönyöm zakózsebében. Az volt a legutolsó hely, ahol kerestem. Ne firtassuk miként került oda, meg azt se, mikor és hányszor akasztottam le a vállfáról az esküvői gúnyámat. Az én személyazonossági okmányom velem együtt gyűrődött. Közös élményeink révén szaporodtak a ráncaink, koptunk egy akaraton, itt-ott fölfeslettünk, bele is szakadtunk a mindennapokba. Tavaly ért a hír, hogy a jó öreg papír alapú legitimációm elavult. Muszáj lesz műanyag kártyára cserélni. Der Mensch denkt – Gott lenkt*, gondoltam, és régi szokásomhoz híven sokadszorra is a bölcsebbik énemre hallgattam. Ami – mint mindig – most is arra ösztönzött, hogy ne csináljak semmit. Minden úgy jó, ahogy van. Kár idegeskedni.  
Nem mondom, szeptember vége felé, egy-egy túlbuzgó járőr miatt előfordult néhányszor, hogy bizonytalan pillanatokig majdnem megbántam a személyi okmányomat illető ügyem halogatását, de hál’Istennek ismertek a rendőrök. Igaz, akkoriban muszáj volt anyagi áldozatot hoznom egy új, kínai boltos biciklilámpáért. Vis maior. Van az a pénz, amiért hadd korpásodjék a haj!
Viszont érvényes igazolványom nincs.
Kész kalandtúra így az élet Szerbiában! Mit Szerbiában! Hisz az információ alapú XXI. század már a javában tart! Okmány, igazolvány nélkül gyakorlatilag nulla az esélye, hogy bárhol komolyan vegyenek.
Hiába magyaráznám a közegnek, hogy közel félszáz éve itt élek a szülővárosomban. Ismerek minden fát, csemete kora óta. Engem is ismer mindenki. Ez néha jó, máskor kénytelen vagyok Zentán sörözni. A katolikus parókia nagykönyvében másfél száz évre visszamenőleg cikornyáznak az őseim nevei, a vasúton túl meg ott kopnak a kőbe vésett sírfölirataink. A Budzsákban elég öregapám nevét kiejtenem, a kóbor kutyák már szaladnak előlem, tudván, hogy sintérivadék vagyok. Mutassam meg melyik járdán tanultam meg biciklizni? Hol csókoltam először, és melyik sarkon törték be az orromat? Hiába való erőlködés lenne. A papír. Azt kérik. Tőlem. És feketére büntetnek, ha nem tudom igazolni magamat.
Másokat nem. Pillanatnyilag Szerbiában, meg szerte Európában százezrek, milliók kóvályognak mindenféle úti okmány nélkül. Csupa január elsején született szerencsés flótások, Isten Allah éltesse őket sokáig, hogy fülük érjen le bokáig. Nekik szabad Horgos, Szabadka központjában életvitelszerűen táborozniuk. Ha én vizelnék napi rendszerességgel oldalba egy villanykarót, előbb-utóbb megbírságolnának. Őket nem. Hisz két kontinensen átmenekültek már a mennyország irányába. Ennek dacára árki megerősítheti a tapasztalatomat: a mai számítógépes érában a bennünket sújtó bürokratikus identifikáció babérja nemhogy terem – burjánzik. Mégsem félek az igazságszolgáltatás haragjától. Ha lesújtana rám a szerbiai törvények p(h)allosa, csak vonogatnám a vállamat és hivatkoznék másokra. Egy átlag állampolgárra. Akinek föltehetően odahaza fiókszámra vannak különféle okmányok.
Bármelyikkel azonosíthatóak vagyunk.
Magyar- és közönséges igazolvány. Útlevél. Én csak szerbiaival villoghatok, de sokak már odaátit is használnak. Szintúgy a hazai meg a szentkoronás jogosítványt, a kétlaki lakcímkártyával dettó. Régi diákigazolvány, buszbérlet, a gyerekek szeme elől gondosan elrejtett egyetemi leckekönyv. Autókönyv. Katonakönyv. Munkakönyv. Betegkönyv. Bankkártya. Véradó-könyvecske. Tagsági könyv az éppen aktuális párt emblémájával. Örökös tagsági flepni a fociklubba, az olvasói körbe, a dalárdába, a civil szervezetbe. Cserkész kiskönyv. Egyházi adókönyv. Névre szóló fürdőbérlet, szauna nélkül. Igazolás arról, hogy büntetlen az előélet, a hátlapján friss pecséttel másik igazolás a priusz elévüléséről. Feneketlen okirat a nyelvvizsgáról. Lakhely elhagyási parancs. Kutyaoltó-könyvecske. Halotti bizonylat.
Minek ide igazolvány?
Még néhány év, és úgyis azonosító chipet kapunk a bőrünk alá.




*A vasalt tarkójú kurucok kedvéért: Ember tervez, Isten végez.     

 

2017. január 7., szombat

NAPLÓ - 58.


Szó szerint idézni ugyan nem tudom, de Julius Caesar mondott egyszer olyasmit, hogy a légiós legféltettebb társa nem a fegyvere, hanem az ásója, mert azt emettől sokkal többet használja. Igen, igaza lehetett. A néhai Jugoszláv Néphadsereg katonájaként leginkább mi is seprőkkel, lapátokkal, fölmosó rongyokkal hadakoztunk. Lombot hullató macedón őszön meg gereblyével. Szusszannunk sem hagyott időt a rendszer. A római légiósokat sem lehetett unatkozáson kapni: noha minden századra, azaz 80 fegyveresre jutott kb. tucatnyi szolga, akik a főzéssel, mosással, egyéb alantasabb munkákkal voltak megbízva. A békeidőben sem pihenő zsoldosok utakat, hidakat építettek, erdőt irtottak, tisztogatták a terepet, egyszóval rendezték a meghódított területeket. Julius Ceasarért köztudottan rajongtak a beosztottjai, mert – főleg kezdetben, a galliai sikereikor – gyakran a lovát elvezettetve gyalogosan szállt harcba a seregei élén, ami nem pusztán lemondás volt egy bizonyos kényelemi szintről, hanem vállalása annak, hogy az esetleges csatavesztés bekövetkeztével nem óhajt a kor szokásainak megfelelően élni a lóháton menekülés esélyével, hanem igazi parancsnokként vállalja a felelősséget minden döntéséért, s ha kell, az övéivel együtt pusztul. Talán a népszerűségének köszönhetően Ceasar legendásan sokat követelhetett az egységeitől. Kifejezetten kemény vezetőnek számított: míg máshol napi 4-5 órát meneteltek teljes harci fölszereléssel a légiósok, kb. 10-15 kilométert nyomulva az ellenséges terepen, addig Caesar emberei sűrűn-sűrűn ennek a dupláját is megtették zokszó nélkül. Pedig nem árt észben tartani, hogy egy-egy légiós a fegyverzetén kívül mintegy harminc kilogrammnyi málhát is cipelt, olyan egyéb eszközöket beleértve, mint például az egyéni teherhez hozzátartozó táborkaró, amikből ha egyetlen éjszakára pihentek is meg valahol, kötelező érvénnyel kerítést húztak és sáncot építettek maguk köré. Számtalan alkalommal beigazolódott, milyen bölcs és hasznos előrelátás építtette föl az alkalmi védelmi vonalukat. Életeket mentett. Ugyanezen józan előrelátás jellemzi a mostani embert is. Itt dirreg-durrog nekünk a mínusz tizenvalahány, mire ösztönösen miként reagál a bácskai ember?
1. Egy liter helyett kettőt készít ki a hátsó udvarba. A kisebbik lovas kocsi ülésében tárolom, ott eléggé védve van a kíváncsi tekintetek elől. Megette a fene, ha befagyna: az akkor nem is pálinka…
2. Hál’Istennek nem kell sűrűn trágyázni a lovak alól! Egy-két nap szennyes alma csak melegíti az istállót. Jobb, mintha a jéghideg betonra feküdnének a jószágok. Vis maior, kérem. Viszont a malacok a fürdőszobából kapnak bojleros meleg vizet a moslékosvödörbe.
3. Az alsókonyhában is hunyorogva parazslik a kályha. Ha jön valaki, ott ülök meg vele és különben is - a tengerimalac szabadon kószál odabent, hadd legyen szombaton is trópusi vasárnapja. 
4. Reggel nyolctól megtalált a kinti munka. A hátsó udvarban nekiláttam fát vágni, fűrészelni, s ahogy teltek-múltak az órák, hallgatva a Kossuthot elröppent a szombat délelőtt, mínuszostul, szelestül, szabadnapostul. Még bele is izzadtam. Közben néha abba-abba hagytam a fatörzsek reszölését, mert a hahotától kiestem a ritmusból, a fűrészt otthagyva mentem félre köhögve röhögni, ugyanis fél délelőtt a szilveszteri rádiókabarét ismételték.
Mondhatja nekem akárki, hogy beteg és szürke, meg szenvedő ez az újév eleje, eleve vitatkozni lesz muszáj vele. Nem. Szépen indul a 2017-es esztendő, mert amikor reggel hozzáragadtak az ujjaim a kilincshez, mindjárt az jutott az eszembe, hogy ne pina: puszi - szúnyogból, légyből is bő három héttel kevesebbet köll majd számolni. Ezért ne ágáljon nekem senki, ha a januári hideg kicsapatja a kora reggeli csipát a szemekből: a tél most épp a dolgát teszi. Az a tisztünk, hogy odafigyeljünk rá, meg egymásra. Ha nem lenne ez a farkasordító hideg zord idő, bizony azt hihetnők, hogy nekünk kényelmet vezérelt az ég, és immáron sétagalopp gyanánt kell az úri életünket letudnunk. Pedig dehogy. Minél nagyobb a kinti hideg, annál szükségesebb az idebenti tűz. Bármiként értve.”



Pk