2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. február 1., csütörtök

A FÖLTÁMADOTT FOLYÓ

A Tisza Kanizsánál, a szigettel

Tizennyolc éve történt. Épp 2000 telén.
Az új évezred ugyanúgy nem tudta eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mint az előző. Veszedelmes boszorkánykonyha világunk szendén is kegyetlen hónapokba porciózta a történéseket, s mi a naptári váltást követően ugyanúgy nem voltunk sem jámborabbak, sem istenfélőbbek, sem belátóbbak és irgalmasabbak, mint annak előtte. Nem. Inkább voltunk kíváncsiak a számok törvényére. Azt lestük, mi lesz velünk, ha 1999-et követően kettessel kezdődik majd a kalendárium. Valahogy titkon megéreztük, legbelül számon tartottuk, hogy a négyjegyű évszám ilyetén alakulása végletesen és immáron megmásíthatatlanul kísér majd végig bennünket létezésünk során. Visszaszámlálás, és az izgalmas új kezdete… Ezer esztendeig leszünk ebben a kapavágásban. Mert ezután mindenhová kettest kell majd kanyarítani, az összes dátum furcsán módosulni fog, s ettől kezdve a majdani fejfákba már nem egyessel kezdődő cifrát vés bele a sírköves, hanem kettest, amolyan kérdőjelforma furcsa arab számot, mintha az a nyakon csapott kettes szám a jövőt illetően szeretné a nagy talányt megválaszoltatni. Tudtuk: mutálódni fog sok minden. Rémüldöztünk, jópofiztunk, lestük, hátha nem omlik össze a számítógépes rendszer. Merthogy a nélkül már nem lett volna értelme semminek. Izgalommal vártuk a beharangozott világvégét, ami érdektelenség és nézőhiány okán lekerült ugyan a színpadról, de a katasztrófa nem maradt el. Csak arra nem számítottunk, hogy pont minket talál szíven. Olyan gyorsan, halálosan, tűpontosan, hogy a leglidércesebb álmunkban sem gondoltunk volna.
Az új millennium első, komolyabb bemutatkozása – ki ne emlékezne rá? – menten gyilkosra sikeredett. Gúnyosan rideg volt ez a tizennyolc évvel ezelőtti beköszöntés. Arrogáns, kegyelmet nem ismerő. Hatalmas pofonnal indult az év, és mi – tiszai emberek – bizony megéreztük a sajgását. Emlékszem, égett az arcom, amikor hozták az első híreket, és hiába szorult ökölbe a kezem, a tehetetlenség dühén túl nagyobb erővel sújtott a kétségbeesés. Hogy immáron lekéstem, lekéstünk. Nem tehetünk semmit.
2000. január végén futótűzként terjedt a rémálom. Megölték a Tiszát! A szeretetünk folyóját! Az első információk alapján megint a románok voltak a ludasok, akiknél azt megelőzően és azóta sem különösebb szempont a környezet védelme. (Ennyit Európáról, meg az elvekről. Ne legyünk naivak! Ha az lenne, akkor manapság nem így nézne ki a Maros, ahogy. Vagy Nagyváradon, a Sebes-Körös fölötti gyaloghídon, nyári estéken sétálva nem kéne az orrunkat befogni. És ezek csak kapásból megidézett példák. Hol vannak még a pillepalackokat sodró erdélyi hegyi patakok, vagy a régi rendszer víztározói, amelyekbe komplett falvakat fojtottak bele, templomostul, mindenestül. No persze: nekünk is van Bégánk, Arankánk, Ferenc-csatornánk, Palicsi-tavunk: hamarjában eldönthetetlen, rangsorolni nehéz, melyik a büdösebb, szennyezettebb, melyik az elhanyagoltabb.)
Február elseje volt, és mi szégyennel és riadalommal az arcunkon hol a tévét figyeltük, a rádiót hallgattuk, hol pedig mentünk a Tisza-partra, kérdezősködni, mi a helyzet. Akkor láttam öreg halászokat kisírt szemmel káromkodni. Csónakosok, vízi emberek rázták az öklüket észak felé. A Tiszának – mindenki ezt mondta, nagyon úgy tűnt – befellegzett. Tonnaszám úszott a sok döglött hal a folyó sodrában. Merték, csáklyázták a tetemeket, dobálták hullazsákba a mi Tiszánk élővilágát, és a ciánnal meggyilkolt folyam kincsei bűzlöttek egy rakáson. Akkor senki nem viccelt halászléval. Senki sem tartotta illőnek bármiféle nyerészkedés gondolatát. Mintha fivérek közös édesanyát temetnének, úgy beszéltek a kanizsai emberek. Sokan, jó előre a tiszavirágot is elsiratták, hisz az a legkényesebb fajta.
Az ár levonult. A hírek már másról szóltak, de a kanizsaiak csak le-lerándultak a Tisza partjára. Mint kedves rokon csendes sírhantjánál ácsorogtak, ácsorogtunk. Vártuk a tavaszt. Ugyan mit fog hozni? Fogunk-e még fürödni a vízben, lesz-e valaha pecás a parton, tudunk-e még a gyerekeinknek tiszavirágzást mutatni?
Az eredmény önmagáért beszélt. Elmúlt tizennyolc év. Nem lettünk nagykorúbbak. Mégis, valahogy odalett megint ennyi esztendőnk, és már csak elvétve jut eszünkbe, hogy mindez gyászosabban is alakulhatott volna. Hogy rajtunk is múlik minden, azóta is. Ezt: az emberi elme az idő múlásával felejti. Nem marad meg bennünk a bizonyosság: ahogy a folyót, úgy egy embert sem lehet egykönnyen elveszejteni. A folyó csak ad, az ember is folyton csak ad. A folyótól elvehető minden, ahogy az embertől is. Akkor is föltámad a folyó. Volt már rá példa: az ember is. A Tisza a szeretet folyója. Aki szeret, az nem halhat meg. Igaz ez folyóra, emberre – egyaránt.

Február elseje volt. A Tisza élővilágának emléknapja. Romániában 2000január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat. A szennyeződés február 1-12 között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában. Erre emlékezve az Magyar Országgyűlés 2000június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította.

                                                     Pk


2018. január 25., csütörtök

AZOK A MUHI FIÚK


A Tisza, Bánát egéről nézve (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)

Az élet ernyedt eresztékeibe ritkán lehet ünnepi pillanatokat illeszteni. Kegyelmi élménynek számít, ha a hangsúlyok megjelenése révén egy-egy pillanatra az emberi arcunk sejlik föl. Most telet ír a kalendárium. Valahogy föl sem tűnik. A mindennapi munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó – ránk csukta a mókusketrec ajtót.
Aztán mégis akad, ami tartást ad. Amitől szelíd mozdulattal nyúlunk a szemünkhöz, elmorzsolunk valami sós nedvességet. Igen, megrebben a kezünk, megsimítjuk homlokunkat, elhomályosodik a tekintetünk, és ahogy elfogódott lélekkel eszünkbe jut észrevenni a mások gesztusát, egyebet nem tehetvén megilletődötten bólogatunk: igen, ezért éri meg. Az ilyen dolgok megéléséért. Ezért méltó dolog lehet élni. Ezért alighanem meghalni is érdemes. Mert nem kell félnünk.
Az elmúlással születésünk pillanatától mintegy vérségi kapcsolatban vagyunk. Komoly, férfias elhatározással küzdünk ugyan ellene: fészket rakunk, családot teremtünk, nemzünk utódokat, gyerekeket, akik megöröklik tőlünk ezt az életnek nevezett ijesztő kalandot. A fegyelmünket, az értékrendünket. És az elhatározásunkat.
Alighanem ez a feszes, emberien fegyelmes, megörökölt szándék vezérelte a két Muhi fiút, hogy a maguk módján valami olyat tegyenek, ami több puszta cselekedetnél, virtusnál, vagy egyszeri élménynél. Nem olcsó diadalra vágytak.
A három éve elhunyt édesapjuk emléke előtt akartak tisztelegni. Hűségesnek maradni az öreg Muhi iránymutató akaratához. Meg önmagukhoz. A sok temetői pocsék emlékmű, a sok márvány és aranyozás helyett az apjuk előtti főhajtásukat sajátos, szerény, ám tapinthatóan emberi módon vitték végbe. Megejtő őszinteséggel.

A Muhi testvérek (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)
Apjuk nyomdokain haladva, a Muhi fivérek már a kezdetektől fogva a Tisza sodorta uszadék fák kifogásával, majd azok tüzelőnek való feldolgozásából egészítették ki a jövedelmüket. A nép a folyam mellett „fahalászoknak” hívja a hozzájuk hasonló munkát végző szegény embereket, akiket télvíz idején is gumicsizmásan, bekecsesen, ladikban látni a fagyos Tiszán csurogva, amint a folyam közepén sodródó fatörzseket csáklyázzák és vontatják a partra. Aztán kikötik azokat, majd egy idő múlva, ha már fölgyűlt a kívánt mennyiség: fölsikoltanak a motorfűrészek, és álló napokon körösztül vágják a fatörzseket, az ágakat, darabolják, aprózzák, hogy eljuthassanak a családokhoz, ahová a fahasábok a kályhákba, az otthonokba meleget visznek. A fahalászatnak egyetlen törvénye a hasznosság, a hűség a munkához. Talán ezért is nem való mindenkinek ez a szakma. Ismerni kell a folyót, tudni a víz szeszélyeit. Szeretni és tisztelni muszáj a fákat, a folyamot, a természetet. Együtt kell élni vele.
A két Muhi fivér – Lajos és Norbert – télvíz idején mentek nap, mint nap az iszapos partra. Komoly mennyiségű uszadék fát gyűjtöttek, halmoztak föl. Napokig, hetekig vágták, tették a dolgukat. S ahogy folyt a munka, egyre púposodott három óriás halomnyi fa, ami már a töltés tetejéről is irgalmatlan soknak tűnt, de nem volt megállás. A két vijjogó motorfűrész mellett ugyanis az egyik rakás tönkjén ott pihent az öreg Muhi fűrésze. És ügyelt, figyelt a fiúkra. Nézte, ahogy azok hordják a tönköket, emelik mind magasabbra az egyre gyűlő fahasábokat. Három nagy halom volt már, három tekintélyesen domborodó, verejtékkel öntözött farakás. A legnagyobb középett. A két kisebb óvólag fogta közre.
Ahogy említettem, lentről, a földről nézve csupán három szép nagy rakás fát lehetett látni. Viszont a levegőből, a magasból nézve a körkörös elrendezettség, az időtlenség intett vissza. A világ körforgását idézte, mert a púpozott farakások körül kerek egészbe rendezett hatalmas gyökerek egyszerre emberi arcot öltöttek. Sajátos bácskai óralapként egy-egy gyökértönk a bizonyosság, elmozdíthatatlanság őserejével láttatta a létezést. Mint a földből összehordott kurgánjaink, a mi ős-piramisaink, amik az idők hajnala óta őrzik e tájék nyelvezetét. A moccanatlanságot.  
Ilyen üzenetértéke volt a három fából rakott hegynek, irdatlan tönkökkel körbekerítve. Jeladás, a javából. A Lajos és a „Brateként” emlegetett Norbert, a két Muhi fiúnak az őszinte, szavak nélküli mondanivalója jelzett az ég felé. Látták a madarak, és egészen biztos, hogy az is látta, akinek az üzenet szólt.
Nem kell az életünk könyörületéről álmodoznunk, mert az nincs.
Csak vannak apák, akiknek vannak gyerekeik. És van soha el nem múló szeretet. 

*   *   *

Erről a megható cselekedetről ifj. Apczi Jenő, magyarkanizsai rendező-operatőr révén kisfilm készült. A jó szemű Apczi, filmes eszközökkel, drónnal készített légi felvételekkel örökítette meg a Muhi fivérek szívmelengető, érzelem- és gondolatgazdag vállalását. A film hét-nyolc perce a párás Tisza melletti munkát mutatja. Az alkotás végén a testvérek összekarolnak és néznek a folyó felé. Ez a kép beleég minden apa lelkébe.


                                                                                              Pk

2018. január 17., szerda

EGY DÉLVIDÉKI KUNTA KINTE AJÁNLATA

Foto:internet

Noha apámat nem Omoronak, anyámat meg nem Bintának hívják; és nem a Gambia folyónál, hanem a Tisza mellett láttam meg a napvilágot, ráadásul Dzsuffure falu helyett is európaibb hangzású a szülővárosom – lévén nem a mandinka törzs, hanem a magyar nemzet tagjának vélem magamat – mégis, bizonyos értelemben bennszülöttként tartanak nyilván.
Kunta Kinte vagyok. Üveggyöngyökkel megvett őslakos.
Amolyan 1920 után ittfelejtett, kínos, muszájból kipipált leltári elem. Majdnem fölösleges kellékként létezem. Így tekint rám, a sorsomra legnagyobb hatást gyakorló többség.
Régtől hallhatóak olyan vélemények, hogy a szülőhazám egyébként is gyarmati sorba leminősített régiónak számít. A Száva dunai torkolatából nézve ugyanúgy kiszipolyozandó, időről időre módszeresen lerabolható az északi tartomány, miként az ős pioníroknak is csak zsákmányterületet jelentett minden új négyzetmérföldnyi indián szülőföld, ahol kilövési engedély nélkül irthatták az összes bölény. Vagy, ahogy Radnóti pilótájának is pusztán térkép volt e táj.
A gyarmattartó uralomtól mindig a bennszülöttek fáznak a legjobban. Folyton az ő jussuk a bot vastagabb, boldogtalanabbik vége. A mi kolonizációs, kudarcos kísérletünk – gyatra teszteredményekkel – idestova egy évszázada tart. Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és délen is. Két-három év, és bekövetkezik a jubileum.
Ha mázlink lesz, nem erőltetnek bennünket, hogy megünnepeltessék velünk a vesztünket. Ha viszont mégiscsak: kénytelenek leszünk kínunkban néhány törzsi táncunkat eljárni. Piros csizmásan, föltrianonozva, hejehujázva.
Úgyis sírva vigad a magyar.
Mivel addig még van némi idő, és a szülőföldem jövőjét a szívemen viselem, itt és most előrukkolnék egy ötletemmel. Merthogy én még mindig szeretem és féltem ezt a tájegységet, ezt a vidéket, az őseim örökségéből származó környezetemet.
Az én Pannon hazám sajnos napról-napra szegényedik. Fogyóban az ereje, a becsült jellege, minden értéke, ami miatt hajdanában annyi tisztelettel tekintett rá a világ. 
Lenne tehát egy szerény ajánlatom. Hogy érthetőbb legyen, Ádámtól indítva magyarázom.
Régen nagy divat volt a gyarmattartás. Akinek ereje, kedve és gusztusa volt hozzá, óriási birtokokat, komplett országokat, népeket szerzett magának. Szőröstül, meg sárga, barna, vörös, drapp és fekete bőröstül bekebeleztek minden fajt, minden civilizációt, amire szemet vetettek. Szigetek ezreit, néha kontinensnyi területeket bitoroltak évszázadokig olyan, mindvégig faltól-falig demokratikus, ápolt körmű, nyugati hatalmak, amiket az őáltaluk egykoron denaturált, most éppen hozzájuk bedörömbölő és odacuccoló bennszülöttek utódai fognak lehúzni a történelem küblijén.
Ez a dicstelen vég – a statisztikai hibahatáron belül maradva nagy biztonsággal megjósolható – alig néhány évtized múlva kisebb-nagyobb dáridóval be is fog következni.
Részemről a liberális demokrácia intézményrendszerét, meg az egész bagázst még így is igen nagy tisztesség éri a pusztulása után. Körülbelül annyira sajnálom majd őket, mint a kötelező olvasmányban a Dunából kifogott Krisztyán Tódort, az Aranyember helyett...
A jelen korunkban viszont már nem illik a gyarmati uralmat emlegetni.
Pedig a rendszer tovább él, csak másmilyen formában.
Változnak a technikák. Ó, a világ fejlődik! Nincs már tűhegyes vasszűz szarkofág: helyette toleráns váltóáramot vezetnek a delikvens ivarszerveibe. Nincs birodalmi helytartó, mert átnevezték IMF tanácsadónak. Nincs már alkirály, gauleiter, nem kell a pálmafás kormányzó palotákból kisistent játszani, amikor elég egy műholdas telefonkapcsolás, és a „független” államok komplett kabinetjei vágják magukat haptákba, egy-egy baráti jó tanácsként sugallt demokratikus ajánlásra.
Ilyen, hüp-hüp, barbatrükk, mindvégig politikailag korrekt módszerekkel aztán vígan gyeplőszáron tartható a legmakrancosabb államocskák vezetése is. Ma mindent a gazdaság, a kereskedelem ural. Minek az avítt, XIX. és XX. századi praktika, mikor egy-egy nagyvállalat, ipari konzorcium 2017-ben is ugyanolyan totalitárius rendszerként működik, mint a hajdani korbácsos kolonializmus?
Struktúrájában, világfölfogásában és – noná! – a céljaiban egy cégbirodalom mit sem különbözik a legrosszabb emlékű gyarmattartó hatalmaktól. Felülről irányított, hierarchikusan szabályozott, ráadásul minden kontroll nélkül jól elvannak a nagynevű érdekeltségek, lévén a gigantikus konszerneknek a legtöbbje a külvilág számára átláthatatlan fölépítményként szuperál. Államok az államban. Bizonyos szintig nyilvános a ténykedésük. Bizonyos szint fölött viszont már nem.
Elszámoltathatatlanok.
Mindemellett ezer szállal kötődnek a politikához. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a létező politikai kreációk mindegyike ilyen-olyan gazdasági erőterek szüleménye. Ezeket az ipari-kereskedelmi-gazdasági gólemeket csak a saját profitjuk, a piaci részesedésük érdekli. Csöndben jegyezném meg, hogy ahol, és akinél ekkora hatalom koncentrálódik, ott bizony fennáll annak az esélye, hogy ott és annak előbb-utóbb torzulni fog a lelkülete, a személyisége.
Ezeket a nagyvállalatokat régtől fogva ez a kórossá deformálódott mentális állapotuk akadályozza meg abban, hogy tisztességesek legyenek. Jó. Persze, nem is nagyon áhítják ők a tisztességet. Parancsuralom van. A gigantikus konszernek alapfilozófiája elnyomó. A kizsákmányoló, modern rabszolgatartó elvek alapján aligha törődnek ők a morális kérdésekkel. Link duma a demokrácia. Emberi jogok? Szabadság? Fütyülnek rá.
Mivel ilyetén a gyarmattartás átlakkozott formában ugyan, de a mai napig működik, talán nem lesz akkora hökkenet, ha azt mondom: hagyjuk magunkat gyarmatosítani!
Én, Kunta Kinte azt kívánom – tessenek szívesek minket egy nyélbe ütött egyezség után gyarmatként kezelni!
Azt ajánlom, mintegy fél évszázadra adjuk oda magunkat egy jó erős hatalomnak!
Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban akkor járnánk, ha valamelyik német óriáscégre bíznánk rá Vajdaságot. Irányítsanak ők. Ötven évig lízingeljék tőlünk Bánátot, Bácskát, Szerémséget. Szervezzék meg a káposztafejű németek az életet, a munkát! Aztán osszák-szorozzák a hasznot! Legyünk a bizniszük!
Működtessék Vajdaságot!
Bízzuk rá Herr Güntherre meg az Audira a Tisza-mentét!
Majd a köztudott sváb pedantéria gatyába rázná a mezőgazdaságunkat. Lenne itt egykettőre ipari föllendülés. Aki él és mozog, a germán munkatempót ismerve mindenki be lenne fogva. Alighanem az alapjövedelmek is megugranának. Megeshet, európaibb bérezés is járna. Hisz alig várja a sok vajdasági bennszülött, hogy ezer euró per koponya havi javadalmazásért ő lehessen a kizsákmányolt, de betömött szájú, egyáltalán nem éhes proletár. Az ezer euró felére ugyan éppen a minap tettek ígéretet Belgrádból, ám az ígéretekkel teli az összes padlás. Az ígéret az csak ígéret. Nem piacképes. Már nincs rá vevő.
Akinek nem tetszik az ötletem, tapogassa végig a zsebét. Morzsolgassa az üveggyöngyeit. Tátsa ki a száját, hátha bele fog repülni az a megígért sült galamb. A magam részéről inkább remélném a majdani rabszolgaságot. Elkélne egy jó kis leigázás.

                                                                    Pk   


   

2018. január 16., kedd

KIHALLGATOTT PÁRBESZÉD*


– Adjon Isten! Rémlik-e valami?
– Jó napot kívánok! Én is emlékszem magára!
– Az utcakölykök, ugye.
– Mennyi mindent csináltunk!
– Homokoztunk, aztán verekedtünk.
– Igen.
– Utána meg záptojással dobáltuk meg a szomszéd néni frissen meszelt falát.
– Hehehe…ne is mondja.
– Diszkó után közösen hugyoztunk a templomkertbe, emlékszik-e?
– Jaj, édes istenem! Ne is emlegesse!
– Ugye milyen régen volt?
– Hogyne. Reagan tényleg csak volt. Lett utána a két Bush közé ékelt Clinton, Mónika showstul, purgertibistül, porcelánfogsorostul.
– Meg emettől a Sorostul. A báj nem jár egyedül.
Aztán meg az afroamerikai Barack Husszein.
– Béka Nobel-díjat is kapott.
– Erről van szó. Látja! Husszein. Őt ismerem. Az a kapcabetyár Szaddam! Iraki elnökként sokat háborúzott a perzsákkal, meg irtotta az összes kurdot.
– Jól mondja. Pedig figyelmeztették párszor, hogy ne kurd a kurdokat.
– Kurd által vész el, aki kurdot ránt.
– Meg is leckéztették, az ámerikaiak. Demokráciából. Fölakasztották.
– Demokratikusan.
– Ahogy köcsögöt a fára.
– Ne vicceljen! Hát mégiscsak volt erőszak az idei melegfölvonuláson?
– Nem tudom. A mi környékünkön kicsit fázunk, mert nálunk októberben egyáltalán nincs meleg. Még nem indult be a fűtési szezon. Nem működnek a radiátorok.
– Csodálkozik rajta? Róma bukásával azok sem küzdenek tovább. Üres a cirkusz.
– Fenéket! Hisz a parlament működik. Nemigen oszlatható föl! Nem Spanyolország az. Nem Katalónia.
– Frankón.
– Néró. A Honfoglalásban olasz létére azért pazarul eljátszotta Árpádot.
– Tudom, a Gönczöt. A papát. Elég nehéz volt szegénynek a dolga. Akkoriban sok víz lefolyt hiába a Dunán, mert az esetek nagy többségét eltussolták.
– Az máma is divat, pláne nálunk, miután Belgrád nagyon bízik Moszkvában.
– Akár Budapest. Hiába. Vlagyimir Pityun az úr.
– Nyugaton azt terjesztik róla, hogy szarvai nőttek, szőrös a nyelve, meg néha még harap is.
– Hagyja el! A feleségem rosszabb. Az Maris.
– Nem Angela? Kan cellárnő?
– Fenéket! Ő a nudista Angina.
– Pectoris. A lánykori neve Mellkasi Fájdalom.
– Mer’ kell a fájdalom, de mindegy. Európának annyi. Meg az ilyen Shultz-féléknek.
– Mit Shultz kis Shultz? Sós hús sütsz kis Shultz?
– Azaz.
– Magával ennyi év után is tünemény diskurálni.
– Szerintem is. Pláne, hogy a Klein Hausban együtt alakítottunk vajdasági magyar pártot.
– Miről beszél?! Én sosem voltam párttag.
– Ja! Nem maga az? Akkor bocsánat.

                                                                           Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2017.10.17-én.

   

2018. január 15., hétfő

LUKÁCS! ÉN VAGYOK AZ APÁD*

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így – kérdezem én.”
(Bereményi-Cseh)



Mondta volt a Csillagok háborúja matyóhímzéses magyar változatában Darth Vader, a Sötét Nyalúr. Régen láttam, nem biztos, hogy betűhív a közlésem. Mivel egy jó ideje tévét nem nézek, megkímélem magam attól, hogy bizonyos arcok, vagyis karakterek, bizonyos képsorok és általában mások által fontosnak, nélkülözhetetlennek vélt dolgok mentén kelljen szerveznem az életem. Mert nekem nem azok. A Bódi Guccsik meg a Bangó Margitok nélkül is elég sok a nyűg van az ember vállán, nem tetézném sem Kiss Ramónákkal, az összes guminővel, a celebekkel, a hetvenen túli Koncz Zsuzsával, pláne a Pa-dö-döhöz hasonló silány viccekkel. Amikor még néztem tévét, akkor sem szenvedhettem a kereskedelmi adókat, hát nem is gyakorta kapcsoltam oda. Jobbára, ha véletlenül elsült a távirányító. Esetleg. Ám nyomban elragadott a pánik és menekültem legalább a közszolgálati csatornák felé. Most meg már azokat sem.
Rádiót hallgatok. Abból is csak egy adót, a Kossuthot. Középhullámon. (Kereskedelmi rádióktól is ment vagyok! Azt még nem sikerült eldöntenem, ott a szöveg vagy a zenei kínálat a borzalmasabb?) Ahogy ébredek, már bekapcsolom a készüléket, és a reggeli kávé mellé gyakran napközben is duruzsol a hangszóró. Hírek, időjárás, Hajnaltájt, Vendég a háznál, este Jó éjszakát gyerekek. Ha sokat beszél, süketel, még azt is kikapcsolom, hiába bülbülszavú a bemondó. Alapból viszont elégedett vagyok a királyi magyar rádió adás- és értékrendjével.
Kivéve akkor, ha nem.
Még pénteken hallottam az írásom apropójául szolgáló szösszenetet. S bár cukor nélkül iszom a kávét, menten keserűbb lett a szám íze, és fulmináns dühömben a mosogatósba löttyintettem a maradékot. Azóta is visszacsöng a fülembe az a pár szó. Nem hagy nyugodni.
Történt, hogy 1956 ünnepe miatt, továbbá, mert hosszú lett a hétvége, középiskolás korú fiatalok kirándultak Erdélybe. Hadd lássák a magyarországi gyerekek is Kolozsvárt, a Tordai-hasadékot, meg mindent, ami arrafelé megtekintésre ajánlott! Szép. Hasznos. Helyes az elképzelés.
Fölcuccoltak hát féltucatnyin, és felnőtt kísérettel elmentek határon túli fiatalokkal barátkozni. Dicséretes. A rádió – az eset kapcsán – meg is interjúvolta őket, hadd számoljanak be az élményanyagról, hisz Erdőelve csodálatos, akad ott min ámulni, gyönyörködni. A rádióműsor szerkesztői élő adásban kapcsolták a Csipet csapatot. Vesztükre. Sablonszerűen indult a beszélgetés, már-már eleresztettem volna a fülem mellett az egészet, amikor az egyik bakfis lányka, arra a kérdésre, mit tartott furcsának a kolozsvári kiránduláson azt nyilatkozta bele a mikrofonba:
„Hát…, furcsa volt hallani, hogy itt is milyen szépen beszélnek magyarul…”
Könyörgöm.
Kolozsváron. 2017 októberében. Az ottaniak. A székelyek. Majdnem három évtizeddel a rendszerváltozás után, a határok és a berlini fal leomlását követően…
A nagylány fél mondata kicsapta nálam a biztosítékot. Muszáj volt előkészítenem a tartalék alsógatyát, mert ha ilyen épületeseket mond még többet, szükség lesz a váltásra. Úgy látszik a kérdést föltevő, jóval tapasztaltabb rádiós hölgyben is megrezdült a nyárfalevél, mert gyorsan elkapta a mikrofont a lányka szája elől. Nehogy elkezdje lerománozni a kolozsvári líceum vele egykorú székely tinédzserjeit, mert azok ettől kevesebbért is már megkérdeznék:
 – Osztán, kicsi barátom! Hoztál-é tekenyőt a beleidnek? 
Amikor Székelyföldön „kicsi barátomoznak”, olyankor ajánlatos a kijáratot legalább szemmel megtalálni, és a legrövidebb menekülési útvonalat nagyon gyorsan már fejben megtervezni.
A kislány következmények nélkül megúszta. Én nem.
Még ma is azon studírozok, mennyi hiábavaló, elvesztegetett év múlt el úgy a közoktatásban, hogy egy viszonylag képzettebb, érdeklődőbb budapesti tizenéves előtt sem világos, hogy a Gyáli úton túl is folyik meleg víz a csapokból, vannak és élnek magyarok nem csak Kolozsváron, de Kassán, Szabadkán, sőt ha úgy vesszük talán még Újvidéken, a Futaki-úton túlonnan is. No de, Jar Jar Binks erre mondta Obi-Wan Kenobinak, hogy „…fogdossa rá arra…” ez a tudatlan fruska, aki mindezt őneki 15 esztendő általános képzése folyamán sem tudta a fejébe plántálni. Nem lehetett megértetni vele egy életre: nem csak szépen beszélnek magyarul a határon túli nemzetrészek fiataljai, de sokszor szebben, közérthetőbben, szabatosabban fogalmaznak, mint a budapesti flaszterek ifjúsága, akiknek pongyola, magyartalan nyelvük sok tekintetben tényleg a Csillagok háborúja hibbant Jar Jarjának szövegére emlékeztet.
„Valami itt korcsosul” – énekelte a jó CsehTamás.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul. 
Nem Kolozsváron. Budapesten.     

                                                                   Pk 

*Ez az írás 2017. október 28-án jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon.