2010. október 5.

2010. október 5.
Hazajáró stábbal a Járáson. "A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. szeptember 29., csütörtök

LEHALÁSZÁS





Mint mikor a cipész észreveszi, hogy elrontotta a készülő lábbeli bőr fölső részét, és tajtékozó haraggal, óbégatva üti a fejét – Suszter! Maradj a kaptafánál! – naponta pont így szembesülni az emberi kisszerűséggel.
Az írástudók és gyengébb mértékben az írástudatlanok árulásával. Előbbiek a huncutabbak: olykor hatalmas pénzeket keresnek a nyomorukról írott szenvelgő szövegeikkel. Néha meg – éppenséggel manapság – mások nyomorát kezdik értelmezni. Ez is hoz a konyhára. A híveik szerint olyan képességgel bírnak, hogy a dolgozószobájuk papírszagú magányából is szakértelemmel megmagyarázhatóvá teszik, láttatni tudják a nagyvilágot. Beleérzőképesség – állítják róluk rajongó áhítattal. Kinyilatkoztatott, alleluja. Voilá! Friss pensée. No igen, teszem hozzá nagy sóhajjal én: a gödörből kiszólt a lyuk.
A javát, a fajsúlyosabbakat, az unottan kérődző szent teheneket az újszülötteknek is kötelező ismerniük. A középszer, bár jól megél belőle, igényel némi sózást, borsozást, utána járást.   
Emezek – a kicsik – még ehhez az értelmiségi bizniszhez is édesdeden kevesek, buták. Nem való haragudni rájuk. Ennyik. Aprók, gerincük alig van, könnyen sülnek, egy falással megehetők. Resztli. Újságba csomagolva kilóra kapni őket. A hasonló szintű újságok lapjaiba hagymát szoktunk pucolni.
Ahhoz, hogy manapság valaki tündökölhessék, elég, ha csücsörít egyet, félreérthetetlen módon jelét adja annak, hogy megvásárolható. Hogy világnézetileg éppen szabadfoglalkozású. Hogy a fősodor árjában szívesen együtt tátogna a többi hallal, hátha aranypikkely jár érte, nagyhal lehet belőle. Lepaktálva már gondolkodnia sem lesz muszáj. Vakon és süketen – fenéklakóként, a soros mederben – ideák, elképzelések, híján véleményezhet. Megengedik neki. Régebben csak azt írták elő, miről nem szabadott beszélni. Most meg ott tartunk, hogy azt is megszabják a fősodrú elmebajnokok, milyen legyen a kötelező narratíva. Aki a rajhoz tartozik, annak külön szótár adatik.  Nekem egyedül annyi bajom az ilyen – a vélt szabadságuktól megkergült – írástudókkal, mint a távol-keleti szerzetesek okosságaival: pörgetik a leples boncok az imamalmot, bólingatnak, meditálnak bölcsen, hogy béke, lazaság, kerüld a stresszt – de lássuk be, kérem tisztelettel: az ilyen elvárásoknak úgy azért könnyű megfelelni, ha valakinek a vallása tiltja a munkát és adományokból él.
Ahogy a véleményvezérek. Az említett urak s hölgyek erős vártornyuk falai közül küldözik szanaszét okos fejtegetéseiket migráns-kérdésben, holott a közember számára régtől nyilvánvaló: ezek a megvilágosodott bölcsek csak valami párhuzamos univerzumban létezhetnek. Más indíttatásból, más okozatból, józanon, két lábbal a földön állva nem állíthatnák azt, amit. Jó. Kannás rozébortól, egy spanglira pöffentve helyre módon pinkbe ojtott lehet a valóság. Kérdés, ki a vevő a realitástól elrugaszkodott mantrájukra. Meg az, mennyi ebben a gazemberkedésben a céltudatosság, és mennyi az aljasság.
A sok közül is azon délvidéki megmondóink körül ködlik a legtöbb talány, akik busa fejű kakukkfiókaként monomániásan a saját fészkükbe piszkítanak. Komisz prózaisággal. Pedig volt idő – nem is olyan nagyon régen, az eszem szentségit, hogy emlékszem rá! –, amikor ezen szellemi potentátok még egészen másféle hárfán pöngették az altatót. Most kórusban pipálnak a tó fölszínén. Szervusz romaponty, mondja az egyik a másiknak, mert a cigány az olyan zsenánt dolog lett. Újbeszélül hülyítik a világot. A bűnöző szemét fekete csík takarja, az áldozat meg örül, ha nem őt kérik számon, minek hagyta magát becsapni, kirabolni, megerőszakolni… Komótosabb tehát a kollapszus tenyészetébe betagozódni. Akinek csöppnyi sülnivalója (nem elírás) van, és jót akar, az velük csobban a levesbe.  
Hidegvérű lesz, nyákos, nyúlós, sikamlós, mint az angolna.  Mérsékelt talentumának összes közhelyével, istrángot nem szaggató tempóban, a többi kapitális fogáshoz hasonlóan nekikényelmesedve verdiktet fog mondani a tőle legtávolabb eső dolgokról, emberekről, jelenségekről.
És mit bír a nyesedék?
Nem hallgatunk rájuk. A bugyborékolásukra. Az elpattanó üres légbuborékaikra. A helyzetnek megfelelően viselkedünk. Ganéhordáshoz csizmát húzunk, nem lábujjas papucsot; strandra burkini nélkül bikinibe megyünk; esküvőre nyakkendőt kötünk földön vonszolt kötött sál helyett; temetésre indulván kivasaljuk a sötét nadrágunkat, ingünket, ahogy a végtisztesség megköveteli; és ha netán egy közösségi ünnepnapon valaki a jól megszokott, az alapvető normákkal megegyező öltözet helyett latex szopóálarcban jelenik meg, azt kérdezés nélkül a helyszínen pofán verjük.

Pk




2016. szeptember 24., szombat

Pósa Károly: SZÁMVETÉS




Ahogy elfogytak a park fái, virágai, úgy fogyott el a magyar, úgy fagyott el az idő.
Most, szemben a régi Agbaba-féle villával, a kőrisek árnyával, a hintett tövis erkölcsű világban hűlni látszik a szeptemberi rokonszenv: a töltés falevél-magány boldogságára előbb csodálkozó szemet- , aztán kis lila palástba bugyolált körösztöt vetnek az álombeli ingujjra vetkezett, kalapos urak s csipkés hajú hölgyek. Vakon is halló, süketen is látó szerelmesek. Ezek a lábatlan-kezetlen tévelygők csak mennek, csak mennek… Velük teli a part, s míg Bachról, Lisztről utólag és helyettük szétszilánkolt hegedűszólammal kísért birsalma nevetés kél a karikás szemű publikum soraiban, mindenek fölött éteri  moraj figyelmez a húzd-meg-erezd-meg tarthatatlan, de izgalmas állapotára. A harangok megkondulnak. Kis időre fölfénylik a tömegember szíve-joga, irányított öröme, a kezdődő ősze, a nagykabátja zsebében dugdosott, zsizsegő állatok ára meg ösztöne. Nincs Mátyás, se igazság, nem mezítelen se nem álruhás a király. A korona lehull, fölüti a hazugság szótárát a történelem, s döglött ökörnyálként úszik be a süket csöndbe a rátarti paraszt kényelem. Árulás. Viszály.

Ahogy a határból eltűnnek a szürke lovak, úgy fogy a Tisza mente, úgy fogy a magyar.
Utánunk gömbakác-sor marad – egy darabig talán - , vakolt falak, elkiáltott szavak, szemenszedett igazság, nádbugák meg ugar. Felejti arcát a fajtám, márvány templomi padlóra kuporog az istenkáromlás, haladnak a kutyák, a karaván meg csal áll, marad, hisz szétszóratott a portéka, a múltnak terve füstbe ment, elkopott a próféták szándéka, s mára ami megmaradt, az összes egykoron tajtékzó kézirat csak arra való, hogy önigazolja a hamis messiásokat, akik minden időben első szóra jajgatva árulták el a mindannyiunk által féltve őrzött jelszavakat: Isten, föld, haza. Akárhogy kérnénk az ég hallgat, se Neki, sem az ördögnek nincs hozzánk szava, pogány utazók vagyunk, az ismeretlen bóklászók kora a miénk, barbárok hajnala. A lélek pára. Vetélt kanca orrlyukából fúvatott egyszeri, szomorkás varázslat, tükörképünk ott marad a mohos peremű esővizes dézsába, egyre ritkábban találkozunk önmagunkkal, még ritkábban másokkal, nincs már élő csak holt, aki értene, agyonverettetik a gondolat kísérlete.   

Ahogy tovarobog az utolsó szekér, a ráfok elhörgik a magyar végszónak szánt ötsorost.
Hajtűkanyarban, ahol a pislogós lámpa sárga méz színűn forgácsolja szét a perceket, ritkán tagolt a forgalom. Mondhatni szabatosan fogalmazott, fényszóróval darabolt, mint egy modern tiltó totemoszlop. A derékba kanyarodó járdaszegély szélén szélsöpörte csikk bukfencezik. Aranykarika a végén és mégis látszik, aki elpöckölte – szegény. Cinkos lehetett a vajdasági „magyar ügyben”. Valóságérzet. Annak vagyunk híján, annak kéne napernyő, hogy a Járás szikén ököllel dörömbölő vakító fény elterüljön a legelő síkján, hogy a rajzos monotóniába belegabalyodott tekintet elvesszen a tenyerünk mögé. Ahogy elbandukol az az utolsó szekér. Viszi bogár hátán az önámító naplót, a suta kézzel megírt mesénket, vonagló, kivonatosan szűkre szabott, félve méricskélt esélyeket, a pezsgős bankettek urambátyám koccintását, a bácskai csatadalunkat, meg az altató illatát a terített ravatalunknak. Illedelmesen viselkedő, kedélyesen leselkedő utcám béli emberek minden reggel ásóval, kapával mennek, lépdelnek elfele ezen a tájékon. Kékfestő keszkenő a függönyük. Egy asszony kaput nyit, mintha intene, s a szél meglegyinti a homlokán kéklő árnyékot.


2016. szeptember 22., csütörtök

IDIÓTA VAGYOK


 
Régi rajzom
Ha a „jó szándékú” ismerősöket, meg a kiterjedt rokonságot nem számolom, akkor körülbelül kéttucat ellenségem van, akik most e címbeli kijelentés láttán elégedetten csettinthetnek.

Sajnos le kell, hogy hűtsem a penetráns ellenszenvüket: nem a hirtelen támadt önkritika ragadtatott el. Még csak nem is viccből idiótáztam le magamat. E negatív konnotációtól terhes erős minősítést sokkal inkább az a hézagos történelmi tudásom mondatta ki velem, amivel oly gyakran szeretek előhozakodni. Tudniillik a klasszikus görögök korában mindenki idiótának számított, aki – akarva vagy akaratlanul – kimaradt az államügyek intézéséből. Ez volt az elnevezésük azoknak, akik nem vettek részt a politika-csinálás mindennapjaiban. Aligha kell bizonygatnom a nyilvánvaló a tényt: ilyetén manapság a többségi társadalom egy adta historikus, tehát jó értelemben vett idiótákból áll, szemben a kortárs politikummal, ahol a szó vadonatúj, tehát rossz értelmében véve pont így akad belőlük az elviselhetőtől mindig éppen eggyel több. Ha a hazai, ha a külföldi államférfiakat-nőket nézem, vagy a közéletet fabrikáló hölgyek-urak megnyilvánulásait veszem alapul, hamar kitűnik, milyen szimpla, kétdimenziós üzemmódban működnek. Nagy gond ez nekünk. Ugyanis e fantáziátlan korszak felszelével szárnyra kelt vándorcirkusz tagjainak viselkedése, gondolkodása, cselekvőkészsége és etikai mércéje kéne, hogy megszabja a mi jövőnket. A bőrünket viszik a vásárra. Ezek a halhatatlanságra pályázó közéleti emberek a pecsenyéjük sütéséhez szükséges fát egymással versengve a mi hátunkon vágják. Közben a primátusért harcolnak. Ráülhetnék a közhelyes vélekedésre, hogy ezért csak hazudozniuk muszáj. De nincs kedvem az írástudók sznobszekerén a  kötelezően bevett siránkozó-tabletta hatására nyafogni. Helyette summáznék: az említett szépreményűekkel nem az a baj, hogy hazudnak „reggel, este és éjjel”, ahogy azt a nagy klasszikus mondaná. Hanem az, hogy hazudni csak akkor lehet, ha valaki tisztában van az igazsággal. Vagy annak legalább egyes részleteivel. Ezek ilyesmire képtelenek.

A televízió híradásaiból ismerősek a képsorok. Nap mint nap a különböző konferenciákon pockok módjára zsizsegnek a világ vezetői. Fújják a szartrombitát. Jól mondta a kisebbik Fingike testvér: verik a huppot – ilyen, amikor a föltűnési viszketegség csereszabatossá válik a semmitmondás tanácstalanságával... Zárszóként a Fingike persze köpött egyet, szépet, feszes mellűn kisfecskéset.
Celebesedik a politika, csak sajnos mire szép lassan az összes közszereplő ilyen-olyan módon, de beköltözik a Való Világba (a villák már jó előre megvannak, luxuskivitelben, ojjé!), fokozatosan megszűnik minden kapcsolata a valós, a létező, a teremtett világgal. Lapos, konkrétumok nélküli, kiherélt fogalmazványokat írnak alá a világbékéről, a globális felmelegedésről, a leszerelés fontosságáról, a migránsáradat kezeléséről, miközben nagy részük azt sem tudja, melyik bolygón van éppen. Egy példa erre: pár napja akkor heherésztem és szörnyülködtem jóízűt, amikor az amerikai Trumpli, meg a Billary Klittorné elnökválasztása közben hirtelen fölbukkanó potenciális harmadik jelölt – a neve nem jut eszembe – élő adásban égett szénné, mert kiderült róla, azt sem tudja mi fán terem Aleppó. Annak a politikusnak nincsen lila gőze a Közel-Kelet földrajzáról, aki netán már holnap az atomrakéták indítógombján akar matatni. Nem mintha a két esélyesebből kinézném, hogy a Vágó Pista jóindulatú kvízmesteri segítsége nélkül elevickélnének a 10.000 Ft-os kérdésig, de hát Istenem: a beteg világ, kergekóros nagyhatalmának miként is járna épelméjű vezető? Van egy sanda megérzésem – ezért is fognak hamarosan lepottyanni a Gundel Takács süllyesztőjébe. Még akkor is így lesz, ha az nem egy kívánság –, hanem egy másik kvízműsor. A volt amerikai külügyminiszter-asszonyon különben is látszik, hogy beteg. Látták, hogy imbolygott? Mint egy kallantyú nélkül a szélben nyikorgó budiajtó. Borges vak volt, mégis többet látott az összes nagyvilági megmondótól. Ő írta le az egyik novellájában, hogy pusztul el a bokharai Abenhakán a saját maga labirintusában. Miképpen ő, úgy mi, ha nem leszünk észnél. És a tengeren túli vállalhatatlan fölhozatal mintájára idehaza sem kímél bennünket a politikai abszurd. 

Hetek óta csúcsra járatott téma a délkeleti invázió kérdése. Kikérvén a honi pártemberek véleményét, akadt olyan mozgalmár asszonyka, akinek túl zsenánt volt egy rövid interjúban szavazásra buzdítania a kvóta-népszavazás ügyében megszólított vajdaságiakat. Az általa képviselt ködszurkáló és fényevő ideák képviselői ugyanis hirtelen nagyobb katolikusok lettek a pápától: mára nyíltan a magyarországi ellenzék itthoni szócsöveivé váltak. Azok közül is par exellence a legvállalhatatlanabbaké. És ehhez nem párosul semmi arányérzék, értelem, racionalitás, józanság. Csak a primer, feldolgozatlan Orbán Viktorral szembeni indulat azonnali levezetése. Persze, naivnak nem kell lennünk. Érteni vélem, ha egy politikai csoportosulás az aktuális Soros segélycsomagon kénytelen zsonglőrködni még hosszú évekig, és ezért meg kell dolgoznia. De ha már egyszer itt élnek közöttünk, jó lenne úgy szembeköpniük a demokrácia legszentebb intézményét – a népszavazást –, hogy közben ne nekünk, délvidéki magyaroknak kelljen miattuk a képünket szégyenkezve törülgetnünk. Amúgy – nélkülük is tudjuk, miként kell voksolnunk.

Most az lesz idióta – a szó klasszikus és a mai értelmében egyaránt – aki habár tehetné, szánt szándékkal kimarad a sorsfordító szavazásból. Aki meg ennek dacára tevegelni akar, az ne képzelje magát műlovarnőnek, ne iratkozzon lovas iskolába – ez ilyen egyszerű. Pláne ne sértődjön meg, ha nem veszik föl a cirkuszba lovas akrobatának.   



Pósa Károly


2016. szeptember 17., szombat

NAPLÓ - 46.


„Van egy idős barátom, aki úgy szokott vásárolni, hogy előbb mindent megtapogat, megemel. Ha elégségesnek tartja a súlyát, fizet érte. Ahogy ő mondaná: meglatolja, ér-e valamit? A túl könnyű dolgok mindig gyanúsak neki, ha dinnyéről, ha fúrógépről, ha kallantyúról van szó. A régiek vélekedése szerint minden ami szép, az nehéz is. Ez nagy igazság. És most nem is föltétlen arra gondolok, miként lettek egyre súlytalanabbak a bennünket körülvevő tárgyak, a porszívótól kezdve a tranzisztoron át a vállfáig hogyan váltak egyre légiesebbé, és ezen túlmenően eldobhatóvá, megjavíthatatlanul vacakká az eszközeink, hogy keskenyedtek a képernyők, hogy zsugorodtak a telefonok egyre rémületesebb tempóban levetkezve korábbi formájukat, s ezzel együtt sokszor odahagyva a szokott piktogramjukat is. A régi alakjukról fölismerhetetlenek a mai generációnak, és megbocsáthatatlanul avíttnak tűnnek. Egyik-másik hovatovább csak komikus archaizmusként létezik. A múlt kísértetévé züllött, mint a mesefilmes diavetítő. A Tőzsdecápák folytatása kutyaütő rossz mozi, mégis van benne egy zseniális jelenet: a börzén gazemberkedő Michael Douglas leüli a jól megérdemelt tizenéves büntetését, s miután szabadul a börtönből, a civil gúnyájával együtt visszakapja a letartóztatásakor elkobzott privát holmiját is. A börtön raktárosa leírhatatlan undorral löki elébe a jó téglányi „mobilt”, ami a nyolcvanas években, a VHS videók korában kétségkívül menő dolog volt, státusszimbólumnak számított, nőt lehetett vele kapni. Csakhogy az idő alaposan kifogott a tárgyi kultúránkon. Az első generációs ormótlan készülék tucatnyi év után ugyanolyan kínossá vált, mintha lefújná a szél a parókánkat, vagy mintha valaki herekötőt villantana. Akármihez nyúlnánk, könnyűnek találtatik. Ilyen a világunk. Aligha kell bizonygatnom: az össz bigyóval együtt mi sem lettünk se keményebbek, se fajsúlyosabbak, se jobbak. Csereszabatosak vagyunk a tárgyainkkal. Durva jövődrámát élünk, azaz írunk. Egyre gyorsulóbb ütemben rajzoljuk a sorokat, emberi butaságokkal terhelten. Minden gondolatunk alá van rendelve a mostani idők szokásjogának. Éjfekete cinizmusukról fölismerszenek azok, akik ennek dacára arról győzködnek bennünket, hogy szabadságunk teljes birtokában vagyunk. Frászkarikát! Azt hiszem az emberi szellem még soha nem volt ennyire satuba szorított, mint most, a hétfőnként is szétcsapott szárnyú vakációk érájában. Odáig már gondolatban elmerészkedtem: látni látom a bajt. De csak nagyon ritkán, tényleg kegyelmi pillanatokon érzem is azt: a divatos köldöknéző bazsalygás, és a hozzáillő vonyíkolás helyett talán tudom, vagy legalábbis gyanítom már az ellenszert, van javaslatom, hogy ebből a szennytengerből (először másmilyen előtagú tengert akartam írni) periszkóppal kilátva irányt, igazodást találok. Ehhez - ha kérhetnék -, több tapintatot, több bölcsességet, több rutint kérnék magamnak. Hisz mindenkiben valami sejlik, pislákol. Viszont az nem mindegy, hogy a belülről vitt dolgaink mécsfénye milyen színnel meg mennyire világít. Nehogy, mint az elásott kincs fölött szokott, csak lidércláng zöldelljen. Meglehetősen sok olyan emberről tudok, aki gyémánt fél krajcárért adta el magát, vagyis a pilácsát, s ezzel alkuba bocsátotta a tehetségét, a hitét, a becsületét, egyszóval mindenét, amiért méltónak lenne mondható, hogy emberszámba vehessük. Mivel ítélkezni fölöttük jogom nincs, ezt a luxust meghagynám a Jóistennek, elvégre az övé mindig az utolsó szó, és a megbocsátás is az ő dolga, meg különben sem szeretnék a nagyképűség csapdájába esni, tehát csak annyit tehetek: az ilyeneket kikerülöm nagy ívben. Nem hallgatom meg őket, nem olvasom az írásaikat, hátat fordítok a képeiknek, kiköpöm a borukat, ha almával kínálnak nem harapok se a piros, se az aranyló felébe és szerencsére ritka alkalmakkor, ha netán paroláznom muszáj némelyikkel, igyekszem utána mihamarabb szappannal kezet mosni és megszámolni az ujjaimat. Az ilyen embertől, pláne ha értelmiséginek mondja magát, mentsen az Isten! Az ilyen szokta sűrűn mondani, hogy sajnálom. Mindig valamit sajnál. Teli van sajnálattal. A fölös sajnálatát meg önti közénk. Pedig az az igazság, hogy utoljára ténylegesen csak akkor sajnált valamit, amikor az apukája székre terített zakójának a zsebéből nem sikerült egy marék csörgős pénzt kilopnia. Azóta sajnál. Szókincse pedig lenne, és ha lehetőséget kap, és kinyitja a száját, menten kitűnik a bölcsész dumája. Ilyenkor illő módon föl is mondja a kötelezőt. Szabadság, testiség, egynejűség elvtársak. Bocsánat! Hölgyeim és uraim, azaz ki-ki döntse el a három budiajtó közül melyiken kíván befáradni a mosdóba. Úgyis ez a divat. Úszni kell az árral. Csak a balgábbja tempózik sodrással szemben, lúzer is mindegyik, örök vesztes kategória, nekik a futottak még besorolásra se lesz soha jussuk. Tudni kell mondani, „jót s jól, ebben áll a nagy titok” megmondta már Kazinci Zsigmond is… Hát jöjjenek a tuti szövegek. A jó kis léggömbök, a képregényes buborékok igen kevés konkrétumot tartalmaznak. Se ízük, se bűzük. Nevet is adtak neki: ezt hívják posztmodernnek. Meta narratíva, vagy mi a búbánat. Ha ilyeneket olvasok valahol, hogy „egyetemes énközpontúság”, „immanens belső világ”, „delejes létigénylés” vagy „korszakváltó katarzisba fúló spirituális önkifejezés”, akkor egy cifra káromkodással sarokba vágom az olvasmányt. Elegem van a pom-pom írókból, ezekből ha akarom papucs-orrán-pamutbojt, ha akarom szobafestő pemzli, ha akarom egyujjas, kifordított bundakesztyű-szerű „alkotókból”.
Ajánlott az óvatosság, ha olvasni akarunk. Én szóltam.”

Pk   

2016. szeptember 8., csütörtök

MAGYAR MIGRÁNSOK*

„Az igazság olyan, mint a költészet.
És a legtöbben utálják a költészetet.”
(Fölirat egy kocsmai mosdó falán.)


A helyzet pattanásig feszült. Mindenki számára világos lett: a több mint hetvenmilliónyi lakost számláló Magyarország immáron képtelen volt ellátni polgárait. Soha nem tapasztalt népsűrűség uralta a Kárpát-medencét, ezen belül is a kicsiny, egy ideig jól szervezettnek tűnő, hajdanában Trianonban megcsonkított országot, aminek az első világháborút befejező időktől számítva napjainkig megkilencszereződött a lakossága. 
Az 1921-es népszámlálás után száz év sem telt el, és Budapesten már beanyakönyvezték a hetvenkét milliomodik magyar állampolgárt. 
Iszonyatos felelősség hárult a nemzeti kormányra, hisz a pusztító demográfiai robbanás nyomán megjelenő magyar tömegeknek élhető föltételeket kellett teremtenie. Ám mivel az alig százezer négyzetkilométernyi kis állam évtizedek során a fölfelé ívelő népszaporulat következtében az összes tartalékait fölélte, a helyi magyarság léte vált kérdésessé. Nem volt már elegendő sem a legendásan sikeres magyar mezőgazdaság, sem az ipar termelékenysége. Kiváltképp drámai következményekkel járt az ivóvízkészlet drasztikusan megcsappanása. Egész régiók sivatagosodtak el. A Gemenci Tájvédelmi Körzet holtága kiszáradt, ahol nemhogy a vadállományt, de a homoki ürgéket is levadászta az ínségtől sújtott környék népe. Ijesztő méretűvé vált az iskolázatlanság, megszűnőben volt az egészségügy, a közoktatás. 
Soha ennyi írástudatlan, képzetlen magyar nem volt munka nélkül. Generációk nőttek föl úgy, hogy tisztességes munkát végezni sosem volt módjuk. A városokban fölütötte a fejét az erőszak, bűnöző bandák tartották rettegésben a hellyel-közzel becsületes, egyébként is nyomorgó embereket. Szerfölött veszélyes helynek számított a nyolcmilliós Szegeden lakni, ahol szinte polgárháborús hangulat uralkodott. A különböző kerületeket maffiózó magyar hadurak uralták, privát hadseregekkel. 
A szomszédos öt és fél millió lakossal bíró Szerbiából lélegzetvisszafojtva lesték a történéseket. Belgrád hasztalan igyekezett Brüsszel, Washington, sőt Moszkva felé diplomáciai aggodalmát jelezni, miszerint a magyar közállapotok hovatovább már a régió stabilitásának mindenkori zálogát, a béke oázisának nevezett Nyugat-Balkánt veszélyeztetik. Mintha meg sem hallották volna. Hiába szólalt föl az ENSZ-közgyűlésen Vojislav Šešelj, Szerbia nagy tekintélyű Béke Nobel-díjas kisebbségi- és igazságügy-minisztere is. A nemzetközi közösség, mint a múltban annyiszor, most sem volt hajlandó kéksisakosokat küldeni a Balaton környékére, és a Duna-Tisza mellé. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, amitől egyaránt tartottak a Magyarországgal szomszédos államok. A hatalmas embertömeg megindult. Milliónyi magyar akart egyszerre új életet, normális körülményeket. A legtöbben Erdély felé vették az irányt, mert elterjedt, hogy az ottani székelyek testvérnépként tekintenek rájuk, és egyébként meg az összes betelepülő magyar szép lakást, jó autót fog kapni, mert a köztudottan nagyvonalú romániai szociális ellátó rendszer révén segélyek, juttatások garmadája jár minden munkanélkülinek. Mintegy tizenötmillió magyar csörtetett át ennek ígéretével a magyar-román zöldhatáron, legázolva az elébük kivezényelt fegyvertelen román rendvédelmi szerveket. A délnek induló hatmillió magyar egykettőre belakta Bácskát, Bánátot. A szerémségi Maradékon igazi magyar szellemi központ épült. 
A végletekig toleráns, mintaszerűen liberális, békepárti Belgrád azt még szó nélkül eltűrte, hogy az olyan - a magyar invázió nyomán keletkező új, immáron abszolút magyar többségű – metropoliszok, mint Becskerek, Nagykikinda, Versec, Zombor összes utcatábláit, a föliratokat rovásírásos formában is kikövetelte magának az újsütetű bevándorlók arrogáns politikai képviselete. De arra már a szerb közvélemény is fölszisszent, amikor a kevésbé használatos pravoszláv templomok átvételére, azok katolikus templommá alakítására tett ajánlatot a frissen megalakított Doroszlói Magyar Püspökség. Utolsó csöpp volt a pohárban, hogy napi gyakorlattá vált: fényes nappal, Belgrád főutcáján a sétálgató szerbekbe belekötnek izgága magyar csoportok, majd megverik őket, amiért pljeszkavicát esznek, és nem a Fradi vagy Vasas FC trikóját viselik, hanem valamelyik hazai csapatét. A szkupstinában ekkor döntöttek a kerítés megépítéséről. Igaz egy maroknyi szerb demokrata hosszú ideig késleltette a törvény beiktatását. Ezek a magyar-párti szerb politikusok hamar kivívták a választópolgáraik haragját, és egy napon elkergették valamennyit. A levitézlett, humanista belgrádi képviselők a magyaroktól hemzsegő Vajdaságban szerettek volna meghúzódni, ahol oltalmat reméltek, de legnagyobb megdöbbenésükre a magyarok kikacagták őket, hasznos idiótának nevezve valamennyiüket. Hírlik: a szabad szellemű szerb honatyák elkeseredésükben Pristinától kértek- és kaptak politikai menedékjogot… Nem volt jobb a szlovákiai tényállás sem. Özönlött át a Dunán hozzájuk a több milliónyi magyar. Először kompokon, nagyobb uszályokon keltek át, majd ahogy fogytak a bárkák, a csónakok, egyre bizarabb küllemű lélekvesztőkön evickéltek Pozsony, Révkomárom alá. A szlovák folyami flotta rutin harci föladata volt kihalászni a vízbe borult, vagy süllyedő magyarokat.  A hihetetlen tömegű bevándorló magyar miatt döbbenetesen megváltoztak Szlovákia nemzetiségi arányai. Már a statisztikai mutatók eredényeire sem volt szükség. Magyar őseire hivatkozva Szlota János egykori pártelnök elsőként kérte Budapesttől a kettős állampolgárságát. 
Mindeközben Pozsony belvárosában magyar huligánok törték be a sztrapacskát kínáló éttermek kirakatát, és hónapok sem kellettek hozzá, a nagyvárosokban a magyarok kisebbségi szlovák gettókat jelöltek ki, amiken túl már magyarul beszélve, a magyar jogrend szerint kellett viselkednie mindenkinek. 
A földindulás szerű kaotikus magyar népvándorlásból csak Ausztriának sikerült távol tartania magát. Bécs még ideje korán négyméteres falat húzott a közös osztrák-magyar határra, ahol az állig fölfegyverzett határőrség lőparancsot kapott. 
Egyes emberi jogi szervezetek ezt ugyan nehezményezték, ráadásul indokolatlanul túlzónak vélték a fal tövébe telepített aknazárat, de az ügyvivő kancellár megnyugtatta valamennyiüket, hogy ez nem az osztrák nép idegenellenességének bizonyítéka. Ez nem fal, még csak nem is kerítés. Ez csupán az európai szellem szárnyas körítése.     


*A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött. Magyarország – az európai átlagnak megfelelően – ez idő alatt nyolcmillió főről tízmillió lakosra szaporodott. Ez mintegy húsz százalékos növekedés.”

Maróth Miklós orientalista, a MTA tagja

Pk