2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2009. november 15., vasárnap

Mérges kesernyés írás


-->
Tavaly előtt íródott.
Most is aktuális.
Sajnos.
Hét év Tibetben, vagyis a Délvidéken
Korán kelő vagyok, fél hat előtt végzek a hátsó udvarban. Etetni kell a jószágokat, rá- köszönni a lovakra, kecskére, kutyára-macskára. Hat előtt kész a reggeli törökös kávé, egy szerb barátom ajándéka az egyszemélyes sárgaréz kávéfőző, a nyeles dzsezva, amiben az oszmánhódítás óta ugyanúgy fő a „fekete ténta”, ahogy boldogult Gyurica bácsi mondotta volt.
A feketét szürcsölöm, az istálló mellett halkan szól a Kossuth-rádió, jóleső a korai csönd, csak a bemondó hangja duruzsol, amit az abrakoló kancák mormolása kísér. Ilyenkor tervezhető a nap, helye van a gondolatok rendezésének, már-már idilli a hangulat. Pedig a délvidéki magyar közösség helyzete egyáltalán nem mondható rózsásnak. Idestova húsz éve folyamatos szorításban vagyunk. Kezdődött Jugoszlávia szétesésével, a háborúk láncolatával, behívókkal, itthonról elmenekülő véreinkkel, nyakunkba települő menekültekkel, embargóval, hiperinflációval, vérbe fojtott demonstrációkkal, politikai gyilkosságokkal, hogy a bombázások legyenek a hab a keserű tortán.
Egy év múlva valami történt az itteni emberekkel.
Betelt a pohár.
Esténként kivonultunk az utcára, sípokkal, kereprőkkel a szocialista-nacionalista rezsim azonnali távozását követeltük. A Tisza-mente magyarlakta kisvárosaiban heteken körösztül több ezer ember tüntetett. Pedig előfordult, hogy rezsimhű pártkatona gépkocsijával a tömegbe hajtott, naponta voltunk lefasisztázva az állami televízió jóvoltából, Belgrádból vezérelt gyárigazgatók munkahelyi felmondásokkal terrorizálták a dolgozókat, hogy a hatalom szolgalelkű rendőrségének fenyegető viselkedéséről ne is szóljak. Géppisztolyos verőlegények grasszáltak az utcákon, és a diktátor utolsó tévébeszédében a márványkandalló előtt - szélütötten dülöngélve - burkoltan ellenünk, a vajdasági magyarság ellen uszította a többségi nemzetet. Aki látta a többször ismételt elnöki szózatot és érti a szerb nyelvet az a demagógia, a félelem és a sarokba szorított patkány vak dühének furcsa, hátborzongató egyvelegét tapasztalhatta. Az egyébként jámbor délvidéki magyarság nem hagyta megfélemlíteni magát. Minden nap sötétedéskor családok, párok indultak a városközpontokba, sípjaikkal, rozsdás fazékfödőkkel. És senki nem rettegett, az arcokon boldogság, büszkeség honolt. Ma már tudom, hogy ezt a különös állapotot a közösség ereje gerjesztette. Ilyen érzés lehetett megélni ’56-ot, a prágai ’68-at, vagy a ’80-as években részt venni egy vasárnapi misén, valamelyik lengyelországi templomban. Ebben a könnyáztatta térségben ritkán érint meg bennünket a történelem szele. Akkor angyalszárnyak suhogtak fölöttünk.
Milosević 2000. október 5-én megbukott.
Hét év telt el az óta. A lelkesedésünk lelohadt. A reánk köszönő évek elapasztották a szép új jövőbe vetett reményeinket. Manapság a bácskai-bánáti magyar ember a napi betevő falatért harcol. Próbál emberhez méltó életet élni, gyermekeit taníttatni. Ha netán munkahelye van, ahol éhbérért dolgoztatják vadkapitalista gazdái, mellette maszekot vállal és a legkeményebb munkától sem riad vissza. Majdhogynem minden ugyanúgy van, mint annak előtte az „átkosban” volt. Majdnem minden.
Hét év számvetéséhez és a keserűségünk fokozásához az is hozzájárul, hogy Magyarország végképp kihátrálni látszik mögülünk. A nemzetpolitika fájó hiányát szó szerint a bőrünkön tapasztaljuk. Aki azt hiszi, hogy a „magyarverés”, mint jelenség megszűnt egy dilettáns külpolitikus-asszony, ejnye-bejnézése után, annak azt tanácsolom, hogy egy hétvégi kiruccanás erejéig ugorjon le bulizni baráti társaságával, mondjuk Bácsfeketehegyre, Szilágyira vagy éppen a jó nevű bánáti Magyarcsernyére, könnyen megeshet, hogy némi eufémizmussal éljek - ambivalens élményekkel - fog hazamenni. Mazochista az a külpolitika, amelyik tűri, hogy egy mondvacsinált szomszédos bolhaállam tüdejének minden mérgét Magyarországra köhögheti. Sokat tudnának mesélni felvidéki véreink, ahogy a keleti végeken túlra szakadt székelyek, partiumi magyarok is.
Míg a budapesti külpolitika zilált frizurás nagyasszonya arról óbégat, hogy amerikai beutazáskor – horribile dictu - vízumköteles a ceglédi Józsi bácsi, addig mi – vajdasági magyarok – a rezervátumi indiánok közönyével nyugtázzuk, hogy a vérnacionalista szerb Kostunica úri gesztussal fölajánlja nekünk a kettős állampolgárság lehetőségét, miközben „anyaországunk” politikuma hátunkon vágja a pecsenyéje sütögetéséhez való aprófát.ú
Európai törvényekre hivatkoznak, pedig megvesztegethetőbbek egy Costa-ricai vámosnál.
Mellébeszélnek.
A bizalmunkat már eljátszották, most a gyerekeink jövőjét teszik tönkre. Január első napján leeresztik a vasfüggönyt. Kérdezzék meg a vajdasági, kárpátaljai magyarokat, milyen lesz a pukkanó pezsgők íze? Nem vihetem a családot Mórahalomra az élményfürdőbe, marad helyette az iszapos Tisza-part.
Nem mehetek a szegedi szabadtéri előadásokra, megnézhetem tévén, ha gusztusom támad hozzá, akár a Fásy-mulatót is.
A könyvesboltok friss, papírszagú kötetei között nem válogathatok, majd turkálok a vásári ócskások penészes-avítt könyvkupacaiban.
Cseh Tamást, vagy Kátai Zolit sem muszáj koncerten hallgatnom-látnom, van néhány lemezem, kazettám, már hozzáedződtem a nincshez, üvegen körösztül nyalva is élvezem a mézet.
Kihagyom Pécs belvárosának látványát, a kora-keresztény sírok helyett a lányaimnak majd megmutogatom ükanyjuk-apjuk fejfájait. Messzire sem kell utaznunk, papucsban átsétálunk a sarkon túli ó-temetőbe. Ezt csinálja utánam valaki Pesten! A badacsonyi borok helyett fanyar homokit, a jóféle soproni sörök helyett meg apatinit fogok inni. Ha már nekünk nem nyílik ki a gödöllői kastély kovácsoltvas-kapuja, elzarándokolunk a romjaiban is fenséges aracsi pusztatemplomhoz, amelynek gótikus boltívei nyolc évszázada mindenkit befogadnak. Ha a kaposvári, veszprémi, debreceni barátok társasága nagyon hiányzik, megengedhetjük magunknak, hogy kéthavonta néhány perc erejéig telefonon elviccelődjünk.
Ma reggel, a Kossuthon, valamivel fél hét előtt, a brüsszeli munkatárs jelenti a tisztelt rádiózóknak, hogy a schengeni határátlépés problematikája immáron megoldódott.
Hurrá!
Még a horvátok is utazgathatnak, igaz nekik kitaláltak egy üres kartont, ahova elvileg pecsételni lehetne. De – mint Keleti Miklós fogalmazott – ez csak amolyan formaság, a kutya sem törődik vele. Vegyes érzelmekkel kavargatom a kávét. Már nem esik olyan jól az íze. A következő tudósítás a chikagoi magyar konzulátus megnyitásáról ad hírt.
Halleluja! Az amerikai magyarok és leszármazottaik (!) a közép-nyugat államaiból a jövőben itt igényelhetik a magyar állampolgárságot. Az amerikás magyarságnak az ilyesmit tálcán kínálják. Az emigrációnak az ilyesmi dukál.
Ám akik fölött határokat huzigáltak, magyar iskolába jártak, ekkor-akkor kicsit kivégeztek, vágóhídra tereltek, megaláztak, ellehetetlenítettek, de akik ennek ellenére még mindig magyarként nevelik gyermekeiket, unokáikat több mint 80 éve, nos - nekik ilyesmi nem jár.
Ekkor borult föl az alsókonyhában az asztal. Löttyent a kávé, nagy ívben röpült a zacc és a dzsezva, hogy az egész keserű mindenség csészéstől-tálcástól a trágyadomb mellett csörömpölve-toccsanva landoljon.
A hirtelen zajra a Fecske-csikó kidugta kíváncsi lófejét az istállóajtón. Nézett rám fénylő nagy szemekkel. Nem értette, pedig tudhatná, hogy korán reggel két ordenáré pofon állatnak-embernek egyaránt keserves napot jósol.
Pósa Károly, Magyarkanizsa

Nincsenek megjegyzések: