2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. november 24., csütörtök

A megigazult Noel Mosh'dul titkos receptkönyve - XI. rész



A négylábú lovakról és azok orvosairól

dr.S.Z. figyelmébe ajánlva



A kezdetek kezdetén, amikor meghasadt az égnek palástja, és a kék szín szétfolyt a teremtett valóságon, az ember mellett egyedül a ló lett a kegyelem folytán a megnemesedő élő matéria kivételezettje.  

A lovak ősei ott tapodtak, fújtattak az ember oldalán. Gazdájuk, vagy pontosabban társuk halálakor ők is ugyan úgy elvesztek, mert lélekben régtől fogva egyek voltak. A szolgálatukat   inkább vélhettük tapintatos segítségnek, akár a görvélyest támogató mankót, ami a kétlábú halandó esetlenségének vagy hiányosságainak szelíd felismeréséből, olykor érezhető részvétből fakadt.

Ló o1.- grafikám

Mindeközben a ló – valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse folytán – megőrizte szabadságát, és méltóságát. Irigyelt posztján megmaradt.
Ám a semmi változás mögött gyakran kavarodott föl az iszap, ami a szánk sarkát is elérte. 
Volt időszak, amikor sárban fetrengett az emberi lét, de a lovak diadalittas nyerítésétől visszhangzottak a rétek. Pusztultak a városok, koldusokká lett a férfinép, ringyókká az asszonyaik, testvérre emelt kezet testvér, és a pokol ült halotti tort az értelem fölött. De a lovak patáink a dübörgésére fölriadt az anyaföld abroszán  násztáncától bódultan hortyogó rosszaság, és takarodni volt kénytelen közülünk.

Megindult a ménes!  

Olyankor mindig fölkönyökölt a remény, mert ölig érő fűben tört előre a lovak csapata. 
Homokos pusztaságban, a dűnék között kavartak porfelhőt. Végeláthatatlan rónák síkján csattogtak a paták, patakvízben gázoltak, és szügyig érő hóban gőzölt hátuk. Ám amikor a szél üstökébe nyerített a vezérmén, az ég keleti fertályába szögecselt ezüstpántos zsalugáterek hörgő hangot hallatva megnyíltak, a föntről leözönlő angyalok légiói győzelmet arattak a gonoszság fölött: így visszaadván az embernek az Istenben, az örök értékekben, a jóban, a szerelemben, és a halában megtalált önmagát. 

A messzi délen lakók úgy tartják, hogy a lovak a Teremtő szájából fújó szeleknek a földi megtestesülései. 
Az állítás akár igaz is lehet, pedig akik szerint ez már az ige életté válása óta így van, egyáltalán nem hajlanak a magvas gondolatiság felé: a szavannák népe tüskös sárkunyhókban él, sokszor dögöket esznek, lárvákat, termeszeket keresgélnek, meg a vörhenyes földből kipiszkált édes gyökereken tengődnek. 

Dongalábú lépteik nyomán porfelhőt vernek föl. Ámbár termetre csak akkorák, mint a babkarók, és az asszonyaik is legalább annyira szárazak: van bennük valami titokzatos, megmagyarázhatatlan, valami, ami nem emberi, hanem azon túli: valami félelmetes. 

Öklömnyi kerek koponyájukon agyagkorsókban hordják a vizet, a rossz szagú kút és a falujuk között. Az ösvény keményre taposottan kanyarog az agávébokroktól ölelten. Emberemlékezet óta ingáznak rajta a hennával bemázolt kezű és lábú mezítelen nők. Csontos kis vállukon feszül bagaria bőrük, ívelt hátuk hátrafelé hajlik, s még inkább szembetűnővé válik különösen nagy, esetenként diónyi köldökük, ami felett ütemre rezdülnek a formátlan csecsek. Az aprócska asszonyok aztán időről-időre megpihennek, esetleg csak elbambulnak, jellegzetes suta félterpeszben megállnak az otromba korsóikat letéve, és mindig a homlokukhoz emelik kezüket, míg a távolba néznek, oda, ahol lebukik a nap. 
Illusztrációm
 Ilyenkor még senki emberfiának nem árulták el, mi fordul meg a fejükben, baltával elnagyoltan megfaragott lelkük merrefelé csapong. Pedig bizonyos, hogy nevetségesen véges értelmük a szellem suhintásakor valami módon mégis csak fölülemelkedik a napi roboton, állatias ösztöneiken, szokott nyomorukon. Talán a kaktuszból nyert meszkalin miatt révednek napszállat felé, örökkön a horizontot kémlelve, és láthatnak ott egy tüneményt, égi jelet, kedvesebb esetben tűnő látomást, ami még ezeknek a félvad, bárdolatlan lényeknek is üzenhet valamit, aminek jelentése, igazi mondandója – számunkra, a csiszolt tudású művelt, városokban lakóknak - már régen elveszett: ha valaha egyáltalán meg is lett volna.    
Míg szemük sarkát a zöld legyek döngik körül, a látóhatár üzeni nekik a múltból elősejlő jövendőt. Megejtően szép a látvány, és mégis szomorú. A groteszk képükön csodálkozva új alakot formálnak a felhők, ritmusa törik a magasban szitáló ölyv szárnyalásának, s a bozótosba szomorúság kúszik, ónszínű lesz a magány. 

Titokzatos egy népség.
 
Furcsa, ahogy pont ezek az állati sorból alig-alig kimagzó ember-kezdemények, aprócska nőstények olyan állhatatosan bámulják a nyugati végeket. Mintha a bölcsesség poharából innának lassú kortyokat. Mintha nem vennék észre, hogy egész életük reménytelen vándorlás, a poshadt vizű kút és a tövisbokrokkal kerített ócska szállásaik között. Úgy állnak ott, a kitaposott úton, nyitott szájukon át lélegezve, akár a figyelő gazellák.
Tudnak valamit.

És dacára, hogy ősidőkbe veszően lovuk soha nem volt, és messziről érződő, átható szaguktól még a vedlő bordájú tevecsődörök is nyálat fröcskölve tépik a kötőféket, ennek a nyomorult népcsoportnak, maroknyi törzsnek adatott meg az a kitüntető szerencse, hogy bizonyos rejtett adottságaik révén kizárólag őket tekintik mind a mai napig egyenlő társnak a lovak. 
Olyanoknak, akiknek a szava szent.
Ha lecövekelnek egy helyen, az örök idő is moccanatlanul áll.
Eső indul kézlegyintésükre.
Tört csontok forrnak össze, ha énekük hallik.
Nyálukat a patára kenik és megszűnik a körömgyulladás.

Ló o2. - grafikám
 A tetovált járomcsontúak, mikor a karám közelébe érnek, rongyos ágyékkötőjükből kilépnek, majd furcsa orrhangú nyelvükön kántálni kezdenek a lovak fülébe. Ettől megnyugszik a legvadabb fedezőmén, kitágulnak az elsőfüves csikók rózsaszín orrlyukai, miközben édes párát fújnak a viselős kancák, mert az alkonyati nap sugára a vékonyukat cirógatja.

Ezért mostanság egész divat lett, hogy a nagy rotangvirág-alakú díszkertekkel övezett paloták gazdái, a legnemesebb tenyészetek, a több száz esztendős tiszta vérvonalak tulajdonosai, a gyűrűs urak – egymással versengve - éppen a bűzös félemberek törzséből választanak lovászokat. Szemtelen rabszolga-kereskedők iszáknyi aranyért árulják őket. Fölpezsdül a piac, amikor ritka alkalmakkor egy-egy bemeszelt lábú emberkét vesz szájára a kikiáltó. A többi láncos között eltörpül alakjuk. Állnak ott egymagukban, zsugorított a magányuk is.

Ám amint gazdájukhoz kerülnek, a  parányi billogozott jövevények megbabonáznak urat,  szolgálót, ágyast, csicskát meg mindenkit, mert igéző szavuk hallatán tűzként vet lobot a paripák tekintete. Kapálnak mellső lábukkal, majd röhögve tűrik, akárhányszor az apró emberkék fülükbe mormolják a varázsszavakat. Lisztszáraz, cserzett tenyerük simításától delejes reszketés fut végig a lovak gerincén, és sűrű gyakorisággal megesik, hogy mozdulatuknak a finomságától, az átélés tökélyétől, a márvány peremű citromvízzel csurig töltött medencék hűséhez szokott úriasszonyokat gyakrabban fogják gyötörni hőhullámok: sajgó ölükhöz kapnak majd, és a tarkójuk tájékán, festett hajuk tövénél jóleső bizsergés terül szét.

A szavannák pereméről északra hurcolt rabszolga, hasonlóan a sivatagi füvekhez. Mélyre nyúló gyökereinek köszönhetően képes megélni minden körülmények között. A homokbuckák, özönvíz előtti fehér kavicsos vízmosások, nap aszalta sziklakoloncok között embernek, növénynek gyökerei hosszan, alant a földbe nyúlnak, és annyi mindent szívnak fel, amennyit csak tudnak. Ezáltal több száz, vagy akár több ezer év nedvként éltető tudása lesz részük. Amikor mi szomjúhozunk, a pöttöm fekete lovász befelé figyel és látja őt és kedvesét ott nyugaton, a pihenni készülő, gyengülő erejű napkorong.

Az izzó fénybe néz, apái szavai szerint való imáit idézi. Mélyen, egész szívének minden erejével hisz abban, hogy egyszer, nem is túl sokára, a világ teremtett csöndjén át az emberi igazságot is meg fogja hallani. Neki suttogják majd a jelet, ő lesz a hírmondója egy teljesen új történet kezdetének, amit még mások csak gyanítanak, és amit még igazából el sem kezdtek írni. 

Közben a lovak sörényét kócolni fogja az alkonyi szél. Tejes búzából abrakot kapnak majd az előhasi kancák, álmosakat pislognak a borzasra nyalt csikók. Az édes szalmán szuszogva fog elterülni az éjszaka.

Valahol lent délen, estébe hajlóan, ilyen dolgokra gondolhatnak azok a kicsiny fekete nők. 

Pósa Károly     

2011. november 20., vasárnap

József Attila és akinek nem kell

A  Magyar Szó című vajdasági napilapban Berényi Emőke alant lévő írására "Ordosz" nickname-mel reagáló kommentáromat a lap moderátora két nap után törölte. Hírhedett igazságérzetem azt diktálta, hogy egy kicsit  más módon, de véleményemet osszam meg a nyilvánossággal.
Íme a publicisztika, meg a hozzászólás. Ki-ki döntse el, vállalhatatlan-e amit leírtam?
József Attila és akiknek nem kell

 
ANGYALSZAUNA

 
Szoborháború dúl néhány hete Budapesten. A kormány ugyanis nyilvánosságra hozta a magyarság egyik emblematikus helyének, a Kossuth térnek az egymilliárd forintos átalakítási tervét, amely – az átépítésre vonatkozó országgyűlési határozattal összhangban – rekonstrukciót irányoz elő: visszaállítaná a Parlament környékének 1944 előtti arculatát. Ennek megfelelően visszahoznák a Horthy-korszak emlékműveit, így a ma Dombóváron álló Kossuth-szoborcsoportot, minden másnak viszont mennie kellene. Ebbe a minden másba beletartozik József Attila 1980-ban, Marton László szobrászművész által elkészített bronzszobra is, amelynek esetleges eltávolítása miatt forrongnak most az indulatok főváros szerte. Legutóbb éppen Szőcs Géza hangoztatta a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott magyar nyelv napi ünnepségen, hogy „El a kezekkel a József Attila-szobortól!”. A kultúráért felelős államtitkár Márai Sándort idézve kiemelte: a honfoglaló magyarok nem hazát, hanem védett legelőt kerestek maguknak. „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük” – mutatott rá.
Az elmúlt hetek tollpárbajait figyelve (elég végigolvasnunk a Parlament kulturális bizottsága elnökének, L. Simon Lászlónak és a Szépírók Társasága elnökének, Csaplár Vilmosnak nyílt levelekben zajló vitáját) könnyen rájöhet az ember, hogy ismét csak egyvalamiről szól a dolog: a pitiáner politikai balhéról. József Attila alakja körül – csakúgy, mint halála óta oly sokszor – ezúttal is pártcsatákat vívnak, és hiába derült ki, hogy a házelnök kedvenc költője éppen ő, s hogy a miniszterelnök az ő szobrának a talapzatán ülve mondta el híres, feltűrt inges tavaszi kampánybeszédét, az egyébként a turisták körében is népszerű figurát egy egyszerű városrendezési aktussal nagy valószínűséggel elmozdítják a Dunán úszó dinnyehéjak közeléből.
Jobb és bal összecsapásai közepette épp csak a lényeg sikkad el, azt pedig eddig a legpontosabban talán Tverdota György József Attila-kutató fejtette ki: József Attila „a Parlament elé szobornak aligha kívánkozott, a kor nagy kérdéseiben való állásfoglalásra viszont jogot formált. Aki egész népét kívánta nem középiskolás fokon tanítani, ennél nem adhatta alább. (…) Ebbeli törekvéseiben nem maradt egyedül. Az idősebb pályatárs, akivel fájdalmas ellentét állította szembe őt, az állásfoglalástól húzódozó Babits is szükségesnek tartotta kimondani, hogy »vétkesek közt cinkos aki néma«, és »harcot« hirdetett »a harc ellen«. A fiatalkori barát, a későbbi rivális, Illyés Gyula soha nem feledte a sorsosaiért való felelősség, a »Nem menekülhetsz!« parancsát. A mártírhalált halt fiatalabb költőtárs, Radnóti is abban bizakodott, hogy a háború után újjáépülő »falak tövében felhangzik majd szava«.
József Attila szoboralakja a Kossuth téren – nem félek a groteszk nyelvi fordulattól – ezekért a költőtársakért is helytül. Ha őt eltávolítják, vele együtt eltüntetik szem elől az ország házát ostorozó Vörösmartyt, az okvetetlenkedő állásfoglalásaival Kossuth orra alá is borsot törő Petőfit, a Tisza Istvánt »vad geszti bolondnak« bélyegző s a kor parlamentjét csak »hazugság-házként« emlegető Adyt, és a szónak még sok más művészét, akiket a Parlament előtti téren József Attila képvisel.
A művészet világában a szabadság részesül a legnagyobb megbecsülésben. (…) De a teljes szabadságba beletartozik ám, hogy arra is szabadnak kell lenni, hogy aki hajlandóságot érez, magáévá tehesse az egy időre kissé elhanyagolt örökséget, folytathassa az elődök munkáját, ne közösítsék ki a nemzet nagyjainak, szellemi irányítóinak köréből, hogy – ha már szoborba öntötték – ne keressenek számára egy szerénységéhez jobban illő teret. A szabadság egyik ismérve, hogy a Kossuth tér egyik kis parcelláján továbbra is berendezkedhessék a Parnasszus nagykövetsége.”

A kérdés csak az, van-e egyáltalán szabadság. 

Berényi Emőke 2011. november 17., csütörtök - Magyar Szó

József Attila: Végül..."Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás"...
Egy ide köthető illusztrációm.


Ordosz 2011. november 18.
 
A kérdés – ha egyáltalán annak vehetjük -, ahogy van olyan műbalhé, mint az Új Színház, Kövér - nagyon találó és helyes - "idiótázása" a brüsszeli partizánok kapcsán, vagy éppen a Várbazár körüli hisztéria.

Megkomponált dallamra óbégat a görög kórus.

Csak aki a botfülétől nem lát (kis képzavar) hiheti azt, hogy a Mama bronzba öntött kisfiáról szól a mese.
A szobor áthelyezése szakmai döntés.
A Kossuth tér jelen valójában inkább hasonlít egy szabványosított Tesco áruházlánc-béli parkolóhoz, mint Magyarország közjogi elsőséget élvező főteréhez.

Az aszfaltróna helyett van egy emberléptékűbb térrendezési elképzelés, ami nem mellesleg a hagyományok szerinti tervek mentén fogant.

Itt a bökkenő, vagy ha tetszik: ehun-e a kutyus leaszfaltozva!

A hivatalból rettegők pont arra játszanak, hogy az összes létező fórumon a '44 előtti alapokon nyugvó térrendezést szapulják, egyenesen kötve a lekátrányozott ebet ahhoz a karóhoz, ahová Orbán antidemokratikus, a Horthy-érát restauráló szándékát, meg valami félfasiszta újjáéledés vízióit is előszeretettel oda csomóznák.

Pedig pusztán az a helyzet, hogy most tényleg a nagy büdös "semmi ágán ül" a nem oly régen még, a jelenben aggódók által "proletár költőnek" hazudott József Attila, a tér egyik zugában, ahonnét az illetékesek egyébként méltóbb helyre szeretnék helyezni.

Megint más lapra tartozik, hogy a pesti liberális értelmiség két évtizeden keresztül úgy járt oda tüntetgetni, bandázni, pontosabban uszulni, fenekedni a légből kapott ellenfelekkel, képzelgéseivel szemben, mint döglegyek a mócsingra. Ők joggal érezhetik úgy, hogy röpgyűléseik bejáródott placca ama bizonyos dinnyehéjjal együtt tovaúszik most, mint ahogy örvendetesen elúszott parlamenti képviseletük is.

Ez van fiúk! A Pál-utcai grundot is szétmérték, pedig ott fényes diadal után voltak éppen, nem pedig húszévnyi országrontás után, levitézletten, fél lábbal a börtönben.

Berényi írása persze megjelenik itt a Magyar Szóban, beállhat ő is az öklüket rázók közé. De nem ártana észrevennie, hogy a fene nagy jólértesültsége ugyanazoknak a toposzoknak, a kliséknek a mantrázásában fullad ki, amiben a Magyarországot lejárató politikum ellendrukkerei olyan buzgón érdekeltek.
Arra kérem az írás szerzőjét, ne szájkaratézzon minden áron! Tamás Gáspár Miklós ritkán fordul meg Újvidéken, Konrád Györgynek is régen hallottam hírét, Kornis éppen rendez és Kertész, Nádas, Kukorelli, Pavle Závada meg a mi Végelünk is inkább Berlinből, Bécsből vagy a világ nácitalanított, már a második világháború alatt is demokratikusnak tudott csücskeiből szeret izgulni a magyar ugar sorsán…

Ezektől ne várjon vállveregetést Berényi.
Legföljebb egy-két balfék internetes portál fogja kopírozni a jegyzetét. Sovány vigasz. Ebből nehezen jön össze Irodalmi Morzsa-díj. Jutalmul esetleg egy fölolvasó est, valami családias hangulatú pesti pipsó környékén.

Jobban tenné Berényi Emőke, ha mondjuk Szabadka városrendezési anomáliáit venné szemügyre, és az itteni elképzelésektől visszahőkölten írna vitriolos kritikákat.
Mert a szabadkai belvárosban nem a jó Spiró György által „mélymagyarnak” nevezettek jönnek („Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból, csönd van. Senki se pisszen.”), hanem a város választott vezetése, a románok Géniuszához fogható városromboló ambíciókkal, ötletelésekkel.

Az alcím viszont tetszik: Angyalszauna.

Ha meg is izzadt érte Berényi, a tolla vizes lett, papírja meg gőztől csöpögő: akkor is blikkfangos.

Ezt azért ne vitassuk el tőle.

2011. november 18., péntek

Csoda



 Van az úgy, hogy egy embernek nehezére esik témát találnia.

Legtöbbször belefulladunk a hétköznapi gondjainkba, a borongós idő és körülmények miatt egész egyszerűen nem találjuk sem önmagunkat, sem az ihletet. Előfordul, hogy nyűgnek érzünk mindent és mindenkit, amihez, és akikhez máskülönben valami közünk lenne. Már az eltűnő legyek hiátusa sem tud vigasztalni.
Egy hete tipródtam a rám bízott feladattal: vezércikket kéne írni az újságba! Ehelyett napok óta üres volt előttem a képernyő – mit üres! -, hatalmas fekete lyuk tátongott rám, aminek kútmély sötét semmijébe beleveszett minden épkézláb mondatom. Értelmes témák Dugovics Tituszként rántották magukkal mélybe gyengécske gondolat-foszlányaimat.

Az írást nem lehet megerőszakolni.
Ez is izzadtságszagú megállapítás. De legalább igaz.

Az írás nem ipar, hanem talentum kérdése. Vagy-vagy. Nincs arany középszer.

Szent Ágoston jól mondja: aki a kezével dolgozik az kézműves, aki kezével és az eszével, az mester, aki viszont a kezével és a szívével: az művész.  

Hamar kiderül pedig, ha valaki közhelyparádéból szeretné az olvasók ovációját megérdemelni. Az írott szó ugyanis lelkünk tükre, ami ha maszatos, torzított képet fog kivetíteni rólunk. Az olvasó meg fel fog ordítani, amikor ráérez arra, hogy őt becsapták. Hisz hiteltelen minden olyan kísérlet, ami nem belsőnkből fakadó értéket hordoz. Klisékből is próbálkozhat valaki várat építgetni – ezt a népnyelv kissé másként, ettől sokkal vaskosabb szavakkal fogalmazza meg -, de ha már egy kevés rátartiság belénk szorult, akkor nem engedhető meg magunknak sem ez a kényelemben fogant tunyaság, sem az, hogy sarokba szorult elmével álljunk ki a nyájas olvasóközönség elé. Pőrén, akkut tehetségtelenségünk miatt érzett dacosságunk tudatában.    
Lehet ugyan csodás körmondatokat fabrikálni az őszi tájról, a rozsdaette falevelekről, hártyásodó pocsolyákról.   
Merengeni a mulandóságon, bakfis lányként sóhajtozni a rövidülő nappalokon, a dráguló termékeken, a keservbe oltott téli gondjaink kazalnyi terhén, vagy öklünket rázni a gáz- és a szénforgalmazók lelketlenségén. De a nyájas olvasó hamar szimatot fogna, hogy az írás ebben az esetben töltelékként lett föltálalva. Olyan levesként, amibe híg a lé, nyúlós a tészta, és unalmasak a megszokott ízek. Jó, ha őszbe csavarodó hajszál nincs benne… A sótlan lamentációból, panaszáradatból meg kérni nagyon senki nem kér már repetát: mást se hallani mostanság.

Egyes fiú - grafika

Már éppen azon voltam, hogy egy kínos magyarázatfélével szégyenszemre kénytelen leszek visszamondani a cikket.

Aztán - egyszer csak - végre történt valami.

Egészen váratlanul fölvillant egy kép, mint sötét szobában a vaku fénye, és egy pillanat alatt széthasította a fekete éjszaka leplét.
A minapi biciklizésem során ugyanis szembe jött velem egy lány.
Fogalmam sincs ki volt.
Egyaránt lehetett húsz vagy harminc éves. A rosseb se tudja - így utólag! Még az se biztos, hogy Kanizsán él. Jól felöltözve pedálozta kerékpárját, betyár hideg idő járta reggel. Az arca sem volt ismerős.
Most tessenek megkapaszkodni! Megtörtént a csoda.
Előttem játszódott le!
Mert míg elhaladtunk egymás mellett, a lány akkor és ott elmosolyogta magát. Teljesen spontán módon! 
Nem is nézett rám, észre sem vett, nem köszöntünk egymásnak - magában vidámodott meg. 
Mint akinek átcikkan valami szép dolog vagy kellemes emlék a fejében. 
Ahogy a nap sugára teljesen váratlanul előtör a felhők fodraiból, és végigcirógatja a rétet, vagy az emberek arcát, úgy mosolygott az a lány, vastag irhabundában, fázósan bebugyolálva, kesztyűsen-sapkásan.

Csak egy pillanatig tartott a tünemény, ám a Föld addig a minutumig nem pörgött tovább. Befagyott tócsák olvadtak meg akkor. Galambok húzódtak közelebb egymáshoz, a verebek kiflidarabot találtak és a mindig kedélybeteg, rosszkedvű újságárus nő hangosan átköszönt az utca túloldalára. Egy autós előzékenyen dudált a piacnál, a krizantémok orchideaként kezdtek illatozni és a kenyeres bódéból egyszer az életben frissen sütött cipót lehetett venni. Hirtelen láthatóvá vált a pókfonál szálán megcsillanó harmatcsepp, a politúrozott gesztenyék vígabban pattogva gurultak a járdán, a bankautomata zavarában kicsit többet adott ki a kártyáról, és két kisdiák pedig kézen fogva ment át a zebrán.

Föléledt álmából Magyarkanizsa. Nagyot nyújtózott és elkezdődött a reggel. Egy november közepei nap szép reggele.

Sosem fogjuk megtudni, mekkora hatalma van egy lány mosolyának     

Pósa Károly

2011. október 31., hétfő

Detonáció a lószarraktárban – VIII. rész

Ki kurdot ránt, kurd által ismeri meg a halált

Lovász és lova (grafikám)  kréta, szén, farost 40 x 65























Én még a régen várt Mars-expedíció érájában is csak a tata fekete férfibiciklijével fogok suhanni, ezért ne várja tőlem senki, hogy értsem ezt a digitális kort. 

De úgy tudom, hogy e nyavalyás világszőttesen, illetve ennek kiókumlált becsületkódexe szerint boldog és vigasztalan használhat neki szottyanó álnevet, álorcát, széles karimájú kalapot; mankót, botfület meg lábat; púdert, síkosítót, szexuális segédeszközt; puskát meg galambokat; Timúrt csapatostul, és a többit. 

Föl is tarajozik a bátorságunk, amikor kommentálni van kedvünk híreket. 
Egymás valagába érnek az események, vér, iszonyat, napi stresszadag bőven a rendelkezésünkre áll. 
A tévén, meg az interneten keresztül vesszük észre, hogy a világ zanzásodott. Tőlünk pár ezer kilométerre már vígan ölik egymást a népek. A veszélyeztetett fajok közé szépen odaférne néhány náció. Menetrendszerűek a népirtások. Hol mérges gázzal, hol machetével, hol meg halálra éheztetéssel likvidálnak törzseket, más nyelven beszélőket, másképpen fohászkodókat.  

Mi, magyarok minden napszakban két 6alom között feszengtünk, pótszéken nézhettük saját sorsunk alakítását, a fölvonások között meg a budiban szedették velünk a pénzt, meg perecet árultunk, pedig páholy dukált volna, megfizettünk érte, hajjaj!

A némettől is csak egyetlen fönntartó dolog maradt örökül: a hózentrógli.
(Meg Habszbujg Ottó, szegényke.)
És mielőtt szentségelnénk egyet, vessük latba azt is, hogy azért még mindig jobban jártunk velük, mert a ruszkiktól még ennyit se. 

Örültünk, ha nem lopták el ama nadrágtartót. 

Szóval, ha valakinek file van a kisebbségek jajpanaszaira, azok mi vagyunk, bár nem értünk egy pipa fingnyit se grúzul, se örményül, se tamilul; a burmai dajak kisebbség meg egymást se nagyon; megannyi nyelvjárás, tarka náció. 
Az afrikai leopárdmintás törzsi katyvasztól már kisdiák koromban is megfájdult a fejem. 
Nehéz elhinni, hogy ők egymás között különbséget tesznek és pusztán egy ágyékkötő alapján döntik el, hogy kit fejeznek le bozótvágó késsel.
Pazar logika, mit mondjak?
Olyan ez, mint a kínaiak azon tulajdonsága, ami szerint teljes bizonyossággal tudják a saját fajtájukat megkülönböztetni - még ha nekünk tojásnyira egyforma kis sárga embernek tűnik is mind a cirka másfél milliárd -, ellenben az európai rasszokat nem érzékelik. Nekik egy svéd vagy egy délolasz tökugyanaz. Egyszerűen nem regisztrálják a faji és karakterbeli tulajdonságokat.

Heringzabáló viking, hagymaszagú breton, a füttyös portugál vagy szőrös móc: nekik nyolc. 
Vicces, nem?
  
Fotelből, távkapcsolóval nézzük az előttünk zajló mészárlásokat. 
Híradós vágóképek, önégető szerzetesek, síró asszonyok, földúlt települések kapnak negyven másodperceket a kis színes bulvár meg az időjárás-jelentés előtt. Mire a döbbenet részvétté transzformálódna, már az Austria Lottó nyerőszámait húzza a miniszoknyás ciklon.

Innét értük sokat tehát nem tehetünk. Ám ha egy kis nép nem is ér meg egy misét, rebegjünk értük ekkor-akkor egy-egy miatyánkot.

1849-ben, '20-ban, '44 telén, vagy '56-ban kábé ennyit lendített rajtunk a művelt világ is.


Pósa Károly

2011. október 28., péntek

A Mester


"Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és az Istenhegyi út huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érő lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs vérengzését, álltam kivégzőosztag előtt. Amikor Konrád és Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó. Csak fájdalom ne legyen!"

2011. október 19., szerda

HALÁLRAJZ

Levél odaátról.
1944. novemberének első napjaiban gyilkoltak meg.
Azóta többedmagammal összedrótozott kézzel itt fekszünk, a Tisza árterületén. Bírót, ügyvédet, ítéletet, végzést, nem láttam. Senki se szólt, mi a bűnöm. Pecsétes papír nélkül álltam a sorfalban.
Helyzetem nem kényelmes, arccal a föld felé zuhantam a közös sírunkba.
De mivel több, mint hat és fél évtizede így vagyok kénytelen örök nyugalomban lenni, ezért megszoktam. A többiek sincsenek jobb helyzetben, egymás hegyén-hátán heverünk, ahogy kivégzőink a hátunkba golyószóróztak. Fekszünk itt vagy háromtucatnyian, kezünk összedrótozva. Régebbről fogva ismertük már egymást. Hajdani szomszédok, rokonok pihenünk a Tisza-parton. 

Gólyák a kanizsai Kálvárián (fotó: dr. Klamár Zoltán)


Tőlem kicsit odébb apa és fia együtt nyugszik. De úgy tudom, hogy a töltés felőli szomszédos tömegsírban több család férfitagjai is egymás mellé lettek elhantolva. Azt hiszem, velük belátóbban jártak el, mert hírlik: rájuk meszet is löttyintettek.
Bár sírhelyünk jelöletlen, azért jó érzéssel töltött el bennünket, amikor a halálunk utáni első éjszakák egyikén valamelyikünk nőrokona – az életét kockáztatva - liliomhagymákat ültetett a friss földhányásokra. Azóta ezek a virágok beborították az erdő reánk eső szegletét. Ha valaki kíváncsi nyughelyünkre, az elvadult liliomok megmutatják, hol vagyunk.
Jóllehet meglehetősen félreeső helyen nyugszunk, hatvanvalahány év nem múlt el unalomban.
A fűzfák, és kőrisek árnyékában tavasztól őszig madárfütty szól, a szél kócolja az ágakat és az esőcseppek neszezéséből kihallik, ha fordul az időjárás kedve. 

Mindazonáltal halálunk kezdő éveitől tudomással bírunk a körülöttünk zajló társadalmi jelenségekről is.
Hallottam a negyvenes-ötvenes években a hangosbeszélő bömbölését, ahogy a legfőbb hóhérunkat meg a pártját éltették. A zászlós rendezvényeken a szónokok hangját idáig hozta a folyó visszhangja. Legnagyobb megdöbbenésemre azok is beszéltek a mikrofonba, akik korábban karszalagos keretlegényként pont a gyilkosunk és a pártja ellen szónokoltak. Azt sem értettem, hogy a hatvanas-hetvenes években utódaink miért dobálnak virágcsokrokat, a bennünket kivégeztető születésnapi stafétájának útjába, és ugyanők, ugyanezeket a virágokat miért nem miránk hozzák? Pedig akkor már negyed évszázada vártuk, hogy legalább bírósági ítélet formájában utólagos kegyelmet kapunk. Nem volt nagy igényünk, csak évente egy szerény alkalmi koszorú, meg egy halk pardon. 
Kicsit rosszul esett, hogy évtizedeken át Halottak Napja tájékán se akadt senki, aki mécsest gyújtott volna sírunkon. 
És egyáltalán: miért lehet a háború fegyveres áldozatainak márvány emlékművük a város központjában, nekünk meg – a fegyverteleneknek - csak a megsüppedt halmok? Sokat töprengtem ezen, mert az időm végtelen, én ráérek.


Viszont úgy látszik, hogy a leszármazottaink az ilyesmivel nem sokat foglalkoztak, nem tanultak a sorsunkból. Amikor egy szép május elején a fő gyilkosunkat elvitte az ördög, idáig hallatszott a városi népek zokogása.
Meg se lepődtem, mikor kempingezők azt beszélték – lévén, a tömegsírunk mellett sütötték a szalonnát -, hogy Belgrádban aranybetűs márványkolonc alá tették, mindenféle páfrányok meg orchideák közé, és priccsesnadrágos zsinóros őrség vigyázza a melegágyakat. Moccanatlanul! Azt még érteném, ha a virágjaira vigyáznának szuronnyal (bár egy szem kertész ugyanezt el tudná látni), na de minek egy halottnak testőrség?! Elenyészik az, akárhogy őrzik!
Mindegy! Más porladása ne legyen az én gondom!
Nekünk megfelelnek az elvadult, burjánzó liliomaink, amelyeknek csillagos nyári éjszakákon olyan jó illatuk szokott lenni.
Aztán jó két évtizede történhetett, hogy a virágházi díszhuszárok megfogyatkoztak, és az őrségnek a szlavóniai meg más egyéb fronton kellett moccanatlanul állniuk a sarat. Jó pár évig meglehetősen zaklatott volt nyugodalmam.
Nem a Vukovárt ágyúzó torkolattüzek villanása, vagy a bombák pukkanása miatt. Még csak nem is a szövetséges nehézbombázók motorbúgása zavart, hanem örök álmaimban megjelent az a sok zsinóros, díszuniformisos kiskatona, a szuronyos díszletpuskákkal, akik a virágágyásokat odahagyva meghaltak egymás után a régi haza karsztos vidékein. Testvériségben, egységben.
Volt akkor hatalmas jövés-menés a másvilágon!

Addig el sem csöndösödött a helyzet, amíg a háborús vezérek sorban el nem hunytak. Horvát, bosnyák után nem rég óta az alsóbb bugyrokban van a hágai cellában porhüvelyét hagyó szerb elnök is. Más lelkektől tudom, nagy az óbégatás az alvilágban, ott is minden változik.
Mint ahogy errefelé is.

Neszét vettem, hogy pár éve immáron nekünk is készült márvány emlékmű. Örülünk neki, mert szép gesztusnak tartjuk. Igaz, hogy nem a még megmaradt csontjaink fölött van, de amikor arra gondolunk, hogy az odahelyezett virágokat mi kapjuk szeretteinktől vagy a ránk emlékezőktől, akkor némi elégtételt érzünk. Végre úgy tűnik, hogy minket is halott ember számba fognak venni!
Örömünket felhőként árnyékolja be a tény, hogy a rehabilitációnkat egy szerb-magyar államközi vegyes bizottság intézi, aminek a mi részünkről egy olyan akadémikus az elnöke, aki pár évtizede azokkal parolázott és azt az eszmét éltette, akik, és ami miatt a Tisza-partján lelődöztek bennünket. 
Beszélnek az exhumálásunkról is, de ezen itt csak nevetgélünk. 
Sejtjük, hogy mire ez a bizottság valamit intézne, addigra már haló porunk se lesz, mit kiáshatnának. Készült rólunk néhány könyv és dokumentumfilm, és az is igaz, hogy sokat cikkeznek, írnak a velünk történtekről. Ám a legszórakoztatóbb számunkra, hogy többnyire olyanok vitatkoznak rólunk, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, miken mentünk át. Példának okáért: ők még egyszer sem álltak saját sírgödrük szélén…

Magyarkanizsa - Jézus Szíve szobor

Kérem, ne vegyék rossz néven, de én már azt is nehezményeztem, amikor a sátortábor hulladéklerakóját mellénk tették! Megannyi majálisozó részeg fiatal bóklászott körülöttünk. Bár álmunk örök, de legyen szabad itt megjegyeznem, hogy a diszkózene buffogása nem csak az élőket zavarja.
Újságolták több alkalommal, hogy nyughelyünket ledózerolják, és aszfaltozott parkoló lesz fölöttünk. Szárnyra keltek olyan hírek, hogy ki leszünk baggerolva, vagy ásva, mert medencéket terveztek a helyünkre. Azt is rebesgették, hogy lakóparknak leszünk eladva.
Rémüldöztünk a gondolattól, ami kísértett bennünket, hogy újgazdagék kocsiföljárója, meg angol gyöpje lesz a szemfödőnk, és betelepített kölykök fognak gördeszkázni rajtunk.
Volt is nagy riadalom körünkben!

Mint említettem, meglehetősen zsúfoltan fekszünk egy rakáson, és csak ennek tudható be, hogy többedmagammal nem kezdtünk el forogni a sírunkban! 
A Mindenható viszont kegyelmes volt hozzánk! Hamarosan megtudtuk a befektetők, tervezők neveit, és akkor végre rájöttünk, hogy eddigi aggodalmaink alaptalanok voltak.

Másik jó hírem, hogy mostanság egyre jobb a sajtónk. Szerbül, magyarul, sőt világnyelven is arról tudósítanak a lapok, hogy a jelenlegi áldatlan helyzetünk megoldásra vár. Mi képviseljük az elvarratlan történelmi szálakat, meg valami be nem hegedő sebeket, a rossz lelkiismeretet?
Nem tudom. 
Csak a magam nevében nyilatkozhatok, de szerintem a velem együtt temetett társaim is úgy vallják, hogy a mi lelkiismeretünk tiszta.
Pont ezért nem szeretnénk, ha alku tárgyát képeznénk. Mert amerre és ahogy halad az Önök mai világa, megtörténhet, hogy egy szép napon majd egyenként nekünk köll elnézést kérnünk a hóhérainktól, amiért kellemetlenséget okoztunk nekik.
Ezért arra kérném Önöket, hogy fölöslegesen ne bolygassák meg tömegsírjainkat.
Hozzászoktunk a füttyös madárkákhoz, a susogó fákhoz, meg a korhadó avarból előbújó vadliliomokhoz.
Rajtunk az már nem segít, ha egyszer előkaparnak bennünket, hogy aztán finomabban lőjönek tarkón bennünket.

Viszont azt a halk pardont még elvárjuk.
Ott irgalom, itt megbékélés lenne.

Pósa Károly
      

   

2011. október 12., szerda

Detonáció a lószarraktárban - VII. rész


Emberbálázás

 Az e heti szerbiai népszámlálásról

Ha már korpa közé keveredtél, válogasd meg melyik disznó faljon föl.

Persze, hogy a folyton harácsoló, hörcsögpofájú brittek kezdték, a középkori Angliában. 1085 karácsonyán Hódító Vilmos rendelte el az országos összeírást, amit a kiváltságait féltő nemesség nevezett el Ítéletnapi könyvnek (Domesday Book).
A név eredetileg arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az Ítélet napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát illetően. Ez volt Európa első ilyen jellegű, szinte statisztikai igényű felmérése. A könyv 1086 augusztusában készült el és 13 418 település adatait tartalmazta.

Nem merném állítani, hogy a mai adatok pontosságára bárki le merné tenni a nagyesküt. Nem hogy az ítélet napjára, de a saját házőrző kutyájának az egészségére se.

Vélem ezt annak fényében, amit már jó előre tudni lehetett: a szerbiai népszámlálásunk a kezdetektől tele lesz – fogalmazzunk így – “furcsaságokkal”. 

Egyes helyeken a biztosok az optikai leolvasásra alkalmas fekete helyett, szabálytalanul, csak ceruzával vagy kék golyóstollal voltak hajlandók kitölteni az űrlapot. Arról is érkeznek a hírek egyre-másra, hogy a nemzeti hovatartozást jelző rubrikába a kérdező önkényesen be-beírogatott az ő fülének tetszőbb válaszokat.
Ha a megkérdezett ezt netán sérelmezni merészelte, akkor meg a közszolgálati feladatát végző személy látványosan fölháborodott. 

És ez még csak a terepi munka!
A cselédek piszmogása. 
Mi lesz a központba beömlesztett tengernyi adat földolgozásakor?
Pláne, ha régtől fogva ismerjük már a balkáni tempót, munkamódszereket…
(Ahova óceánjárónyi rakományt küldtek vissza az Amerikába exportált yugoból, mert az egyik mintának szánt kiskocsi üléshuzata alatt egy egész burekot találtak az USA vámszervei: ne legyenek vérmes reményeink a precizitást illetően!) 
Megannyi csúsztatás, kisebb vagy nagyobb hiba fordulhat elő egy évtizedenként megrendezett országos összeírás alkalmával. 
Legyintünk rá: természetesnek tartjuk. 
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lónak is négy lába van. Tévedünk. Emberien, tehát sokszor és időnként végzetesen. Ez is a dolgunk.

Pedig mostanság a számítógépes világ levesében gázolunk köldökig. A lúdtollal összeleltározott korban is kerültek porszemcsék a rendszerbe, de mi volt az a manapság tapasztalt homokhegyekhez képest! Egész sziklakoloncok pottyannak a képzeletbeli fogaskerekek közé!

Ami pedig ezeket a legördülő, a rendszert blokkoló kődarabokat lezúdítja úgy hívják, hogy politika.  

Őfelsége a szajha. 

A választások közeledtével egyre világosabbnak tűnt, hogy a pártok nem fogják tétlenül szemlélni a térfelükön pattogó magas labdát. Ki-ki a maga eszközeivel, és a maga nézeteire igazítva, igyekszik befolyásolni a válaszadók tömegeit.  
 
Elvégre ugyan ezek a polgárok lesznek majdan azok a potenciális szavazók, akik az urnák elé fognak járulni. 

Egyik azzal kampányol, hogy valljuk magunkat vajdaságinak. 
Ezt a maszlagot is csak a magyarral lehet(ne) megetetni, mert köztudottan lokálpatriótának számítunk. Mert ugyanezek a szószólók, Csanak ligájának vajdasági gittegylete azt szajkózza nekünk, hogy aki nemzetét megvallja, magyarként érez, az virtigli fasiszta. Ükapától dédunokáig. Ezért is szavazták meg a kollektív bűnösségünkről szóló törvényt. Mert ők - a jó vajdaságiak - idáig látszik milyen toleránsak. Viszont, ha tavasszal rájuk szavazna a tömbmagyarság, akkor – esetleg – a náci kollaboránsokból visszavedlenénk lojális szerbiai állampolgárokká. 
Nem mindegy kinek a körösztölő medencéjében merítkezünk meg, mi magyarok. 
Esetleg akadhat olyan is, aki az ájtatos rítus alatt a szentelt vizébe akarna fojtani bennünket. Amazok meg trambulinról pisálnak bele a közösbe. 
Kettős a mérce? Igen.

Megint másik politikai formáció az államalkotó nép érdekeit szem előtt tartva asszimilálna  minden kisebbséget. Egyenlőre papíron. 
Ez a jó hír. 
A rossz, hogy volt már tapasztalatunk arról, miként képzelik ők el az össznemzeti egybeborulást. 

Meg lehetne kérdezni a dél-bácskai horvátokat, de a Hágában papírzacskót készítgető vajda, meg a keretlegényei révén nekik mára hírmondójuk se maradt azon a tájon. Ismét mások – szegény hülyék – a levitézlett jugoszlávizmust hirdetik. Mintha a Virágházba muskátlik közé dugványozott marsall még élne. Mintha az elmúlt balkáni háborúk nem pont ennek az eszmének a totális csődjéről szóltak volna.  
Nem sorolom tovább.

Igazán kíváncsi leszek az adatok összesítésére. Egy nagy preferánszparti legizgalmasabb része mindig a végén van, amikor összeszámolják a pontszámokat, ki mekkorát nyert vagy bukott. Öreg barátom viszont megtanított arra, hogy nem kártyázni kell tudni, hanem ügyesen csalva írni

Most is kártyázik velünk a szerbiai politikum, meg a hatalom.

De amíg másodrendű, büntetett népségként tekintenek ránk, addig nem adu ászok vagyunk, hanem bebéklyózott, bebálázott magyarok.
Amit most ránézésre, kilóra akarnak mérni.
  Pósa Károly 

2011. október 5., szerda

A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 
Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.
A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.
A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!
Ugyan akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.
Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
 
A másik ember építész volt.
Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!
Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 
Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  
De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly


2011. szeptember 23., péntek

Detonáció a lószarraktárban - VI. rész

A hülyeség kora

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Szophoklész: Antigoné

Egy közösségben sokféle ember él.
Vannak közöttünk sokoldalúak és egyszerűbbek, szorgalmasak, kedvesek vagy kedvetlenek, szeretetre méltóak ugyanúgy, mint mondjuk fokhagymaszószszerű különcök.
Mindazonáltal azt is ki kell mondanunk, hogy élnek velünk együtt hülyék is. Tételesen tudnám igazolni, hogy a magyarkanizsai hülyék száma az elmúlt évtizedekben nem csökkent: sőt meggyőződésem, hogy csak szaporodtak. 
Az sem szolgálhat mentségükre, ha a társadalmi bajok, a mostanság eluralkodó káros jelenségek hozadékának tekintjük őket.
A hülyeség pregnáns velejárója lett hétköznapjainknak.


Mindenütt találkozunk velük.
Ha szerencsénk van, idejében felismerszik hülyeségük. 
Ilyenkor az okosabbja kitér előlük, a bátrabbak, a reményt éltetők viszont megpróbálják jobb észre téríteni őket, ami persze ritkán sikerül, mert a hülyék egyik ismérve az, hogy görcsösen ragaszkodnak véleményükhöz, vélt-valós igazukhoz, azokhoz a szabályokhoz, amelyek között jól érzik magukat. És itt a kutya elásva. 

A hülye ember ugyanis nem ismer közösségi szabályokat csak egyénre szabottakat. A kényelmes testre méretezett előírásokat. A maga ura, önmaga korlátozottságának rabja. 
Hiába minden: ha egyszer rögeszmésen ragaszkodik hozzá, nincs az a józan ember, pszichiáter, orvos vagy jó szándékú embertárs, aki eltántoríthatná saját meggyőződésétől, hibás alapállásától.

A baj akkor és ott kezdődik, amikor a hülyeség már olyan méreteket ölt, hogy azok kezdik lovon érezni magukat, akiknek inkább kushadó kutya pózba merevülve kéne hallgatniuk a szelíd nagy többségre.
Ehelyett ma Magyarkanizsán, a hülyék kiröhöghetik a paragrafusokat, a tisztességet és az együttélés íratlan szabályait.
Amikor nekik már végképp nem ér a szép szó, ki kell mondani, hogy ennyi!
Hogy nincs tovább!

Hogy elfogyott a türelem!
Vége a kesztyűs kéz, meg a szép szó próbálkozásainak!

A minap tanúja voltam annak, amikor a közvállalat szakembere fölmérte a disznópiaci játszótér állapotát. Azé a játszótérét, amit nem a hülyéknek, hanem a kisgyerekeknek épült, a nem is oly távoli múltban.

A látvány siralmas.

Fölszaggatott mászókák lécei, letördelt fa alkatrészek, a játék tornyok teteje behorpasztva, szétverve. Látszik, hogy a hülyék itt jártak. Itt szorgoskodtak, mert a farost lemezek szöges felükkel a csúszda homokjába lettek odahelyezve, gondos, de aljas kezek által álcázva, hogy a napközben elsőként lecsúszó kisgyerek a rozsdás szögbe huppanjon. A korlátokként használt hajóköteleket bicskával nyiszálták le. A bolyhok még a helyszínen árválkodnak. A leszaggatott hinták szétszórva. A köteleik valahol udvarok mélyén, lopott holmiként eldugva. Szanaszét sörösüvegek.
Aki épített már valaha, aki legalább egy kutyaólat saját kezűleg összetákolt, annak sír a lelke a vandalizmust láttán. Mert a barbár rongálás nem kisgyerekek műve, hanem azoké a hülyéké, akik éjszakánként erejüket próbálgatják, torz világszemléletüket, beteg lelküket demonstrálják a gyerekeknek épített közterületen.

A mi felelősségünk, hogy a hülyéket végre észhez térítsük!
Kérjük, követeljük a rendőrségtől, hogy járőrözzön sűrűbben az említett helyszínen! Keressék meg, kutassák fel, nevezzük néven őket és büntessük meg a károkozókat!

Szülők, tanárok ne röstelljünk szólni azoknak, akik magatartásukkal áthágják a társadalmi normákat!
Bárhol: utcán, közterületen szóljunk rá arra, aki hülyeként viselkedik!
Az önkormányzat által foglalkoztatott mezőőrök járőrözés közben írják fel a jó erkölcsbe ütköző törvények áthágóit. Lett légyen szó padok karfáján ücsörgőkről, nyilvános szemetelőktől, utcán illetlenül viselkedőkről, handabandázókról, éjszakai ámokfutókról. Mindannyian tudjuk, miféle kóros kilengések zajlanak, leginkább a hét vége éjszakáiban. Ha egy közösség tűri és elnézi a hülyék által diktált elvtelenséget, akkor gyávaságból, léhaságból mi is asszisztálunk az agyalágyultak tevékenységéhez.

Nincs más megoldás: ha normális életet akarunk biztosítani magunknak és utódainknak, a közjó érdekében mindannyiunknak tennünk kell. Közös a felelősségünk.
És ha kell, vaskézzel, vasszigorral, de - teremtsünk rendet!
Ez az utolsó lehetőségünk!
Mert sem én - sem más normális kanizsai - nem akarunk egy hülyék által bitorolt világban élni.

Pósa Károly