2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. február 17., csütörtök

A véletlen szülte könyvek hatalma - elbeszélés - (első rész)

Pósa Károly

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve




A véletlen szülte könyvek hatalma

(II./ 1. rész)



Lassú bizonysággal múlni látszó létemen körösztül kevés igaz baráttal kegyelmezett meg a sors.

Alkalmi ismerősöktől, cimboráktól, a kölcsönösség és a hasznosság elve szerint mellém sodort figuráktól tarkállott ugyan a mindennapi életem, de ezeknek előbb nevüket feledtem, némelyiknél, vállalhatatlanabb pajtásnál ez tudatosan történt - meglehetős gyorsasággal és némi szégyenérzettel elegyítetten -, mert úgy éreztem, hogy alakjaik ott tornyosodnak mellettem, és árnyékot vetnek reám is, kéretlen, kelletlen barátra.

Döntő többségük emlékezetét pedig már a felejtés homokja itta föl, mint ahogy a hajnali szél szikkasztja szárazra a harmattól gyöngyöző papiruszpálma levelét.
Ám az összes közül mái napig élénken él lelkemnek rejtett bugyrában annak az embernek az arca, akit még mostanság is egyre csöndösebben verdeső szívem összes melegével simogatok, és akire szeretetteljes tisztelettel gondolok. Megidézett szelleme előtt meghajtom gyérülő üstökömet, lévén neki köszönhetem a legtöbbet, mert a legnagyobb ellenségem volt.

Most is magam előtt látom görbedett termetét, amit derékfájás és ritka ízületi betegségek gyúrtak nyomorodottá.
Az ellenségem könyvekkel élt és könyvekkel hált.
Munkáját sárguló tekercsek és fóliánsok, a finom por, meg a lassan rothadó pergamenek fanyar szagától átitatott polcok és falak között végezte. Egy régi kushita mondás szerint, ha valaki nagyon ostoba, akkor az illető buta, mint a bazaltkő. Annak a könyvtárnak a kőkoloncai, a több mázsányi bazalt kubusok öklömnyije is több tudást szívott magába az évezredek folyamán, mint azt bármely emberi elme képes lenne fölfogni. Az eget döfködő csipkézett tornyokban ott gyűlt össze az a tudás, az emberi értelem által egybehordott esszencia, amit szorgos tudósok illesztgettek és írtak össze, majd rendszereztek, és raktározni kezdtek, régtől, nagyon régtől fogva, az idő első kondulása óta.

A szantálfából és cédrusokból faragott ládákban és szekrényekben egymás mellé vagy egymás tetejére pakolt írások őrizték és vitték tovább gondolatokat; tetteket, a megismerést és a nagy neveket. Dicső hadjáratokat, recepteket, titkos tanításokat és elfeledett nyelveket; népek szokásait, rejtjelezett térképeket; a föld és a csillagok közötti viszonyok bonyolult számsorait; a szerelemtől átitatott verseket; suttogva megmaradt legendákat, a hősi énekeket; ábrákat, amiket mára eltűnt állatfajtáknak a finoman kikészített bőrére festettek; képleteket, beavatottak által írott számkombinációkat; sorra beigazolódó sötét jóslatokat meg sok más egyéb, számolatlan titkot: mindezt rejtette a könyvtár.

Kénsárga jeggyel ellátott kötetekben az orvoslással kapcsolatos tudnivalók kápráztató választékát tárolták. A hajónaplók, hajdan volt vakmerő kapitányok gazdagon illusztrált térképeinek külön fülke járt, aminek bejáratánál zöld opál világított. Kékek voltak a grammatikákkal foglalkozó írások, feketék a filozófusok tanításai. A legbelső, legvigyázottabb helyiség, a vörös terem azoknak a gondolatoknak és szövegeknek nyújtott menedéket, amelyek minden korban az örök Isten létét kutatták. A szivárvány összes létező színével, és azok tónusaival megjelölt kincsek rendszerezése generációkon átívelő hosszú, fáradtságos munka volt.
Emberöltőket vett igénybe egy-egy témakör pontos körbeírása, földolgozása és megismerése.

Az áttekinthetőséget bonyolította a világ összes nyelvén íródott szövegek kavalkádja.

Óperzsául a költemények, arámin a növénytermesztésről szóló tanulmányok; görög és lúviai nyelven a kereskedelemmel kapcsolatos tudnivalók; a hettiták története a lydek szavai szerint és írásmódjukon megőrizve; akkád-babiloni aritmetika, a városalapítások könyve föníciai módozatban; meghökkentően elámin a test titkait, óegyiptomin pedig az üstökösök és a holdfázisok közötti kapcsolatok mikéntjeit örökítették meg. De volt luzitán, moáb és tokhár nyelvű részleg is; megannyi náció és hiedelem naptárai.
A napkeletről ide gyűrűző újsütetű játék alapszabályai szanszkritra fordított leiratban, amit Sziszla ibn Dahir talált ki, és sakknak nevezett el; sőt, még valamilyen titokzatos úton-módon a távoli szkíták rovott vesszőinek néhány nyalábja is a kutatások és a megismerés tárgyát képezte.
Förtelmes sok munka, hatalmas felelősség volt minderről gondot viselni!

Könyvtároshoz illő módon az ellenségem szeme igen korán romlani kezdett, farkasvakság kínozta.

Májfoltos csontos ujjai között ércvégű lúdtoll sercegett napestig. Az egész élete leltár volt.
Számvetés, összegzés és listázás, mellé-, alá- és fölérendelés, betű szerinti fölsorakoztatás. Külön e célra készíttetett vasalt pántos ormótlan ládafiájában céduláinak és lajstromainak irdatlan rengetege lapult, elefántfűből fonott kicsiny szalagokkal átkötötten: tenyérnyi irkálmányok, táblázatok, megannyi fontos utalás, kiegészítés és jegyzet, amelyeknek csak ő ismerte rendszerüket. A láda tűzhatlan volt, mert belülről különleges, tompán csillogó, nehezen olvadó fémlapokkal volt kibélelve és összeforrasztva.
A féltve őrzött ládafia háromszoros pánttal lelakatolt zárjainak jókora kulcsa tunikája alatt megfeketedett ezüstláncon örökkön a nyakában lógott. Soha meg nem vált volna tőlük.
Keveset és rosszul aludt. Álmából gyakran fölriadt és ilyenkor hosszú, gyakran pirkadatig tartó ellenőrző körútra indult, mert éjjelente csoszogó lépteitől visszhangzottak a folyosók. Áttetsző vulkáni obszidiánnal födött mécsesének fényétől felhőnyivé dagadt árnyéka ott imbolygott a lépcsőfordulókban. A Brucheion városrészben lakók gyakran látták az éjjel ki-kigyúló szédítő magasban hunyorgó ablakokat.
Emeletről-emeletre járva megvizsgálta, számba vette, végigvizitálta az egér és patkánycsapdákat. Ezek az oktalan férgek a tekercsek, könyvek, papírosok második legnagyobb pusztítói. A könyvtárakban a legrettegettebb veszedelem, a minden kori első rendű riadalom oka mégis csak a mécses gyenge lángja volt, az egyébként ártalmatlannak tűnő és erőtlenül pislákoló tűznyelvecske, ami megannyi könyvtár vesztét okozta már.

A főkönyvtáros pontosan tudta, hogy még az Impérium idejében, a város bevételekor jeleskedő pogány rómaiak minként dobtak csóvát a tekercsek közé: hogyan lobbant el fertályóra alatt és lett hamuvá tudomány, művészet. Akkor a könyvtár tekintélyes része a lángok martalékává vált.

Sóhajnyi idő emésztette el sok ezer esztendő egybe gyűjtött gondolatait.

Sóhajnyi idő alatt léptünk vissza a mából több ezer évet. Fényességes gondolkodó jelenből az oktondin vaksi múltba.

Utána valamelyest pótolni látszott a pótolhatatlan, mert a serapeioni és a pergamumi – eredendően ugyan jóval szerényebb gyűjteményből álló – de még így is mesés értékű könyvkincsekkel újból föltöltött könyvtár meglepően gyorsan visszanyerte régi világelsőségét.

Pompája, gyűjteményének nagysága és gazdagsága révén ismételten az áttekinthetetlen és mégis véges emberi tudás első számú szentélyévé vált.
És újból dagadni kezdett a lista.
Napról-napra látványosan bővült a vízhatlan ládákban, preparált bőrtömlőkben, viaszban gazdagon megfürösztött dobozokban, lepecsételten érkező kéziratokkal, a míves illusztrációkat és színnel festett képeket tartalmazó bölcsességekkel, kiismerhetetlen betűjegyekkel írott tekercsekkel.
Katáj országának a kikötőiből papiruszhajókon érkező – bámulatot és elragadtatást kiváltó – nyomtatott könyvei a legféltettebb részlegekbe kerültek.

A könyvtárban megint százhúsz tudós böngészte, fordította és magyarázta az írásokat, és mindegyikük parancsait hét beosztott leste, akik közül hároman kilenc különböző nyelvet és írásmódot ismertek, a maradék négy szolga pedig a mesterek és kisegítő tanítványaik kényelmét voltak hivatottak biztosítani. A háborítatlan elmélkedést szavatoló csöndöt, a napi étkezést, a kényelmet biztosító szükségleteket, és nem utolsó sorban a nagyon is emberi jellegű, de a jó munkához elengedhetetlenül hozzátartozó, ám mértékletes élvezeteket.

Mindazonáltal ezen pallérozott elmék, alantasaik, fölszolgálóik, inasaik és ágyasaik között is első volt az elsők között a legmegbecsültebb poszt birtokosa, a titkok tárházának legrangosabb gazdája, a könyvtár valódi ura: a főkönyvtáros maga.

Az én ellenségem a könyvtár daliás idejében került erre a megbecsült posztra. Akkoriban már ősz szálak serkentek szakállában, és nagy gonddal borotvált koponyáján görbe barázdákat vájt a halandók életkorát farktollain számon tartó trogonmadár karma. Homlokán három évtizede virított a kéken tetovált jel, a jámborság le nem törölhető foltja, beavatásának régi emléke.

Az Égi Kifürkészhetetlen – áldassék szent neve! – akaratából hamarosan főkönyvtáros lett belőle. Elaggott elődjét a városba behurcolt himlő vitte el. A gyilkos kórért való felelősség gyanújának árnyéka a sószállító karavánokra vetült, ezért a nekidühödött, bosszúért őrjöngő tömeg fölkoncolt boldog-boldogtalant. A halálfélelmet és a járványt betetőzte az iszonytató öldöklés meg a fosztogatás, aminek tizenegy napig történő tombolását végül a sivatagból visszavezényelt fegyveres numidák halállégiói tudták csak megfékezni. Karddal hasítva, ólomtüskés korbácsokat suhogtatva, szakállas kopjákkal nyársalva, kegyetlen kíméletlenséggel: és persze megint csak tengernyi vérrel.

Ám a himlő elmúlt.

Lehet, hogy a ragályt hozó démon végre jóllakott a foszladozó hullák bűzével, a kiömlött vér alvadt vörös színével, netán az üszkösödő paloták és üzletek látványával, amit aztán leöblíthetett az árvák és özvegyek könnyeivel.

Minden esetre bizonyos, hogy az újsütetű főkönyvtárost egyáltalán nem hatotta meg a falakon kívül, de körötte dúló erőszak. Első naptól fogva csak a hivatására összpontosított, arra, hogy a legnagyobb rendben és áttekinthetőségben vezesse a rábízott könyvtár mindennapi tudományos életét. Ekkor ácsoltatta féltett kincseinek faládáját, amelynek rekeszeibe az első napon sűrű fohászok közepette elhelyezte korábbi jegyzeteinek paksamétáját. Ettől a naptól kezdtek szaporodni a billogozott cédulák és a színekkel, titkos kézírással, és nem egyszer láthatatlan tintával vertikális sorokban írott jegyzetek garmadája.

Az évek teltek, garatban őrölt rozsmagok módjára lassú folyásban pörögtek a város és a híres könyvtár napjai.

Uralkodókat akasztottak föl, aztán meg az őket legyőző hajdani nagyságok koronás fejei hullottak porba, birodalmak roskadtak térdre hódítók előtt és népeket irtottak ki más népek. Dölyfükről hírhedett büszke városok kapui nyíltak meg a bűzlő bőrökbe bugyolált barbár hordák előtt, hogy a színházakban, az arannyal futtatott márvány medencék lapjain nyálukat fröcskölve gyalázzák meg az arany köldökláncaikra oly kényes városi dámákat.

Viharok, földrengések és tűzvészek pusztítottak szerte a nagyvilágban, toronymagasba ért a szenvedés, egekig a jajszó. A világ kegyetlenebbik arca vicsorgott az emberre.

Mindebből a könyvtár önmaga méltóságába merevedett hagyományainak ritmusában, a főfájdító munkákba elmélyülve mit sem lehetett érezni.
S bár mindannyian tudtak a remegő világ eseményeinek hánykolódásáról - hisz a híreket nem szűrték meg az irdatlan méretű hasított bazaltsziklából faragott falak, csak tompították a rémségek élét - mégsem törődött azzal senki.
Elhalkították, és jelentéktelenné tették a külső világ lármáját. A gigászi adathalmaz megismerése és értékelése mindennél fontosabbnak tűnt. A munka akadálytalanul folytatódott. Túlságosan messzinek tűnt a bajok forrása, mint ahogy a háborgó tenger fölött tomboló orkán süvöltését is közömbösíti a mélyre merült gyöngybúvár finom csöndből szövött magánya.


(A II./2. befejező rész folytatása következik!)

2011. február 9., szerda

A Balkán legnagyobb környezetszennyezője: Milosevity és a hazugság

Döglött tiszavirág


Pósa Károly

Sárgarigók mezeje



1989 június 28-án hangzott el Koszovón az a beszéd, amelyről sok szakértő állítja: az első szikra volt a fűrészporral megtömött Balkáni fészerben.

Sokan és sokat beszélnek a legendás fellépésről, de tudjuk-e mit mondott Szlobodan Milosevics húsz évvel ezelőtt? – teszik föl a kérdést napjaink zsurnalisztái.

És most itt kell egy pillanatra nagy levegőt vennünk és megállnunk.

Ez a szarházi miatt emberek százezrei haltak meg, lettek földönfutóvá, hullottak szét családok és szűnt meg a konföderális Jugoszlávia ötlete. Ne állítsa most nekem senki hüppögve, 2011 első fertályában, hogy tulképpen milyen helyre kis beszédet mondott az állatja Rigómezőn, mert ott olyan valaki szónokolt - aki mellé Néró vagy Caligula is bátran oda photoshoppolhatta volna magát -, és aki hidegvérrel kivégeztette tanítómesterét - Ivan Sztambolityot. Számolatlan gaztett róható a számlájára.

Személyes érintettségem okán alkotmányos jogomnak vélem őt utálni. Miatta hagytam ott egyetemet, szerelmet, boldog haveri kört és Pest alsóbb bugyrában húztam meg magamat egy évre, emberes hónapokon csövezve a Margit-szigeten, meg az akkori Széna téren.
Hát ne sajnálkozzon senki emberfia Milosevityen.

Pláne ne dicsérje. Történelmi féreg volt és akként is végezte.
Megérdemelte.

Mondják mostanság, hogy milyen okos és nagyra hivatott ember volt, mert például a Hágában folyó perében is magát képviselte, nem egyszer komoly zavarba ejtve az ügyészt és bíráit.

Hát erre nekem ez a pontokba szedett válaszom:

Első sorban - Minden diktátor valamilyen szinten okos.
Még az ellenségei húsából lakmározó Idi Amin Dada is az volt, ellenkező esetben nem élvezhette volna a rezsimjének bukása után még két-három évtizedig összegründolt millióit, valahol Afika boldogabb csücskében. Ha jól tudom, pár éve tisztes öregkort megélve múlt ki. Elhunyóban bizonyára hagymásan spékelt, grillezett politikai ellenzékiekkel álmodott.
A Duce, Mao, meg vonatrabló Dzsugásvilij-Sztálin apánk se hétköznapi fazonok voltak.
Emiatt fölösleges egy kicsit is fölnézni rájuk.

Másodjára - az öreg Isten csak a tudója, mi lett volna, ha Pozsarevácon időben megejtenek anno még egy abortuszt. Ahogy a bricsesznadrágos Führer is maradhatott volna a tájképfestésnél. Az akvarelljei látványába tán nem pusztult volna bele senki.

Harmadszor - Ha ez az agyament nyugati demokrácia emlőjén ellett igazságszolgáltatás úgy ahogy van alakilag elizélt már régen, és emiatt egy középszintű bűnöző is zavarba tudja hozni őket: az nem a vádlott szellemi színvonalát minősíti - sokkal inkább a maga végtermékébe fúló jelenkori - nyugatinak nevezett - gondolkodás csődjét hivatott bemutatni.

Parasztosan: prezentálni.

Igyekezzünk, nem sokáig dühönghetünk rajta.

Ennek az okcidentális civilizációnak már nem lesz még három évtizede se pojácának lenni.

A harmadik utas gazdasági modell most döglött be oly örvendetesen, gyorsan, látványosan, levegőért hüppögve, hogy attól csak a világot megrázó válság-valóság-show kéjjel bizseregtetőbb.

Mőszjők és miszterek, uraim és hölgyeim, immáron végleges bizonysággá vált, hogy mindazon hazugsághalmok, amelyeket jó száz éven körösztül lazán egymásra vasvillázott a művelt világnak hitt szellemi elit, nem egyéb, mint tudatosan elfuserált légvár-tákolás.
A nagybetűs Nyugat ezúttal Augiász istállójának kitakarítása helyett annak ganajjal való feltöltésén munkálkodott.

Tetszenek látni a következményeket?

Vagy inkább: tetszenek érezni ezt az orrfacsaró bűzt?

Tudják ez minek a szaga?
A salétromos puskaporé, a foszladozó emberi húsé, a kiömlött és égő kőolajé, a csernobili erdő korhadó fáié, a nagyvárosok utcáin lángoló gumiabroncsoké, a könnygázé meg a paprikasprayé, a folyóban úszó haltetemé, a vegyi tűzben szétrohadó műanyagé és még kismillió másé, amit ebben az ordenáré pöcegödör szagkavalkádban már meg sem érez kényes kis orrunk.

Mert mindezt belengi a hazugság és a pénz mocskos szaga.

Ami gyakran egy legyek által körüldongott gőzölgő végtermékből is képes nemzeti hőst láttatni.

Ideje lenne szellőztetnünk.

2011. február 8., kedd

A magyarkanizsai szemetek világáról


Tisza-menti falusi turizmus, 2011.

Pósa Károly

A környezetem szennyezése




Nap nap után hallani különféle szakemberektől, hogy elszennyeződik a környezetünk.

Nejlonzacskókat fúj a szél, és a Tiszán már több a műanyag palack, mint a hal.

Verni a nemlétező huppot - lehet, csak annyit ér mint papírzsákon a lakat. Hibáztathatjuk az ukránokat, románokat, odaáti magyariakat: ha egyszer mi sem vagyunk különbek a Deákné vászonkombinéjánál!

Menjen végig valaki őshonos a kanizsai Csorda-úton, vagy szédelegjen egyszer a nevezetes Cigánylejárón túl, esetleg biciklizzen, lovagoljon ki a Járásra, Kispiac alá, hökkent látleletet fog kapni gyalázatos önnönmagunkról.

Sporhet, matrac, rezsdás lavór, hordók szép számmal, gumik, befőttesüvegek, lomtalanított cucc, ház-bontott hulladék, betonkölöncök, mi szem-szájnak fájó ingere...

És a műanyag palackok!

Adja a az Öreg Isten, hogy egyszer, ebben a földúcolt létben, egy fertályórára diktátor lehessek! Legelső rendeletemben farbarúgás terhe mellett tiltanám be a joghurtos kupától kezdve a plasztik ásványvizekig az egész szemét technológiát.
Az eleddig műanyaggal operáló kisiparosokat pedig vájároknak, szövőnőknek, vagy legrosszabb esetben irodalomkritikusnak képeztetném át, hogy legyen egyszer vége ennek a fröccsöntött vircsaftnak!

A nyolcvan éves mamák egykoron úgy becsülték a «nejlonkeszát», hogy a paraszt-tyúkok tojásait még mindig a régi, gondosan elmosott kék tejes-zacskóba csomagolják. Viszont a piacon, a boltban, az önkiszolgálóban, a péknél kérés és kérdezés nélkül fásult erőszakkal nyomkodják a kezünkbe a semmire se használható tucatnejlon zacskókat. És nyúlik az ábrázatuk, amikor dacosan visszavágjuk elébük.

Olvasom a minapi hírek között, hogy Vranjeban (!) a városi tanács rendeletben hozott határozatot arról, hogy a településen azonnali hatállyal kivonják a forgalomból az egyszer használatos nejlonzacskókat, árusításukat és használatukat pénzbírság terhe mellett megtiltják.
Első lépésként több ezer vászonszatyrot osztogatott szét ingyenesen a derék városvezetés, hogy ezzel is a jó példára, a környezettudatos szemléletre neveljék a lakosságot. Nem mellékesen megjegyezve: a vászon táskákat helyi vállalkozók által foglalkoztatott munkanélküli varrónőkkel készíttették el!

Most már csak azt nem értem, hogy ha egy tőlünk bottal vertebb vidéken, néha bizony – rátartiságunknál fogva - lesajnált régióban ilyen szemléletváltó gondolatok szökkenhetnek szárba, akkor a jó példa alapján miért nem kezdeményezünk hasonló értelmes és előremutató húzásokat mi – kanizsaiak is?

A turizmust éltető önképünkbe szépen beleilleszkedne az ökologikus hozzáállás.

Az a szerencsénk, hogy '70 óta viszonylagos biztonságban vagyunk, nem öntött el bennünket a tiszai ár. Mert ha egyszer nyakunkba szakadna a szotyé, és elmosná saját szemetünket, a zentai, adai honjaink öklüket rázva gyaláznának bennünket még haló porunkban is.

2011. február 7., hétfő

Az én értékelőm Orbán Viktorról


Pósa Károly

Erősen szubjektív értékelő írás Orbán Viktorról

Hát akkor – szögezzünk most le a legelején egy vaskos közhelyet, nagy rezsdásodó vasékkel:
Meggyőződésem, hogy mindannyian emberből valók vagyunk.
Orbán Viktor sem kivétel ez alól, még ha egyesek patákat vizionálnak a lábfeje helyére, akkor sem.

Ember tehát ő is, itt-ott bizonyos tökéletlenséggel, ilyen-olyan hibákkal.
Mindazonáltal úgy vélem - és ezen nézetem révén bizonyos hogy szépszámú magyar embertársammal vagyunk ugyanígy -, hogy egy igen tehetséges, sokra hivatott személy, aki történelmi léptékben mérve is meghatározó alakja a magyar közéletnek.

Olyan politikus, akinek döntése többnyire az én családom jövőjét, sorsát is meghatározza és meg is fogja. Délvidéki magyarként ez egy fontos szempont.

Vele szemben alternatívát egyenlőre nem látok, még utcahossznyi közelbe se. Ha pedig az előző kurzusra és címeres figuráira gondolok, akkor megfordul bennem a keresztényi szelídség, mert amit velünk, határon túliakkal művelt az a kompánia (élükön tudjuk kivel!), attól ökölbe szorul a kezem. Talán a jó Teréz anya is kiosztana nekik egy csattanós parasztpofont, szépen egyenkint. Megérdemelnék.

Hogy miért pont a Fideszre szavaznék?

Kicsit hosszú a történet, dőljünk hátra. Megpróbálom az elejétől kezdeni, és persze egy kicsit zanzásítani.
1989-ben tökig hóban ácsorogtam éjféltájban a Macedón-Koszovói határon, tengerszint fölött másfél ezer méteres magasságban a Popova Šapka nevű hegy csúcsán. Őriztem az akkori Jugoszlávia nagyon értékes kavicsait és a muflonokat, amik ekkor-akkor ott ugráltak el a táborunk mellett, mert akkor már két hete túlélősdit játszottunk, mint sorköteles kiskatonák, vagyis egy hegyi vadász századnál földerítősködtem, néhány szerencsétlen begazolt flótással együtt.

Őrségen két-három dolgot csinálhat egy egészséges fiatalember: vagy révetegen hazavágyódik, vagy tranzisztort szorít a füléhez, és híreket hallgat. A harmadik opció ismertetésétől most eltekintenék…

Tehát én is rádiót hallgattam, egy Orbán nevű fiatalember szónokolt (előtte nem tudtam róla, a csajok jobban érdekeltek, mint a napi politika), a Kossuthon meg szépen bejött az ismétlés. Nem azért, de a belgrádi adókat például nem tudtuk fogni: büszke is voltam egy szem magyarként a szentesi adótorony teljesítményére!
Akkor, az az ember egyszer csak azt mondta, hogy „az orosz csapatok meg menjenek haza”.
És akkor és ott, 800 kilométernyire szülővárosomtól, meg hét és fél hónap idegenbe taszajtottság, anyanyelvem nélkül - nem akarok patetikus lenni, pedig muszáj - én elbőgtem magamat. Rítam, mint a kisgyerek, és nagyon erősen megfogadtam, hogy ezzel az emberrel egyszer kezet akarok majd szorítani, és közösséget akarok vele vállalni.

A párt ugyan olyan szabadelvű talajról indult, mint alig nagykorúként az egész generációm, de aztán ugyan oda jutottunk mind a ketten: a tisztes középkorú helyünkre, amikor már némi bölcsességgel tudunk mosolyogni a világ dolgain, ugyan akkor pont abban a helyzetben vagyunk, hogy azon a bizonyos dolgokon jobbító szándékkal tudunk, de legalább akarunk is segíteni.

Érdeklődéssel elegy bizalommal szemlélem az anyaországi megváltozó külpolitika kapcsolatrendszerének alakulását, lévén hogy bennünket, szerbiai-vajdasági magyarokat is érinteni fog ez a dolog. Nagyon örülök annak, hogy az új Orbán-kormány fölmérte a geopolitikai paradigma-váltás szükségszerűséget.
És tette azt pont akkor - még jó időben - amikor a nagyvilágban, a globális csocsóasztalon éppen a támadó ékek meg a középpályások cseréje folyik.

Hát röviden: ezért szavazok az első adandó alkalommal a Fidesz MPSz-re.

Remélem egyszer méltó módon megköszönhetjük nekik mindazt, amit értünk - illetve Magyarországért - tesznek.
Meg persze az ellentábor figuráinak is.

Pedagógussztrájk



Szerbia, Kr.u. 2011.

2011. február 2., szerda

HALINAPI KOSZIKA! Vakeráljuk meg!

Kalodában a nyelvünk...


Pósa Károly

Mottó: "Govori magyarul, hogy az egész világ ne értsen meg."
Az idegen nyelvről

Nekünk, Kanizsaiaknak minden időben kisebb, vagy inkább nagyobb problémát okozott a szerb nyelv elsajátítása.
Ez a helyzet mára sem javult, legföljebb akkor nő a tarajunk, ha az adorjáni, oromi, oromhegyesi polgártársaink államnyelv tudása kerül szóba, mert ők szerbül pediglen legendásan egy szót sem tudnak, de tán még mutogatva se.

Ahogy bizonyára szerb ajkúaknak se lehet könnyű magyarul megtanulni.

Mégis akadhatnak olyan élethelyzetek és szakmák, ahol joggal várhatjuk el a másiktól a szerb és magyar nyelv alapszintű ismeretét.

Hivatal, közeg, pincér, jegykezelő: hadd ne soroljam, fölösleges. Egy normális ember naponta 10-15 szót bármely nyelven képes megtanulni. Jól tudom mit beszélek, mert a kisiskolás lányaink kétszer ennyit bifláznak be szerb, német és angol nyelvből is!

Lehet, hogy a fatengős Monarchia egyszerű gyakorlatát kéne bevezetni, amikor is minden köztisztviselőnek, hivatalnoknak, állami alkalmazottnak, horribile dictu! - katonatisztnek ösmernie kellett azon népcsoportok, nemzetek nyelvét, ahova a beosztása szólt.
A katonai, meg a csendőri(!) hierarchiában rendkívül komolyan vették a nyelvtudást, évente(!) vizsgát tettek az al- és főtisztek, és az előmenetelüket nagyban befolyásolta ezen nyelvvizsgák eredménye.

Mégsem vádolhatjuk a szerbeket. A hiba bennünk, vajdasági megmaradt magyarokban is leledzik, akik hagytuk-hagyjuk immáron kilenc évtizede, hogy idáig fajuljanak gondjaink.

Hogy a hivatalokban, postán, bankban, boltban, buszon vagy cukrászdában meg sem próbálunk anyanyelvünkön kérni, csak meghúzzuk magunkat, mint a vett malac. A rendőrségünk meg most egy külön misét is megérne, de azt egy másik alkalommal.

És ha már édes anyanyelvünk állapotán mélázhatok.
Orcánknak pirulni azért nem kéne.
Pláne, ha az anyaországi elektronikus média "sztárjai" adják a viszonyítási alapot. Boldogult Rímhányó-Romhányi – több klasszikus alapmű mellett: a Doktor Bubó, Mézga Géza meg a Frédi és Béni szinkron szülőatyja - már a hetvenes évek elején vizionálta a magyar nyelv korcsosulását.

Milyen igaza lett! Sajnos.

Mára a többség, különösen a "trendi" népség színe-java az újmagyarul tolmácsgéppel beszélő Köbüki bácsi silány utánzójává korcsosult.

Így lett a mézédes narancsból «mézinari», a papír-zsebkendőből «pézsé», a férfigyűlölő nőből «macsópicsa», szegény kisnyugdíjasból «nyugger», a koncerteknek helyet adó Petőfi Csarnokból pedig pikánsan kétértelmű közönséges «Pecsa».

A legmeghökkentőbb föliratot a Kerepesi-úti temető bejáratánál lévő árusnál láttam: AKCIÓ! HALINAPI KOSZIKA. Ami lefordítva azt jelentette, hogy a kereskedő árengedménnyel Halottak napjára készült koszorúkat árult...
Hogy az ilyennek ideje korán miért nem krokodil úszkált a magzatvizében?...

Persze a délvidéki magyar konyhanyelvbe csakúgy becsusszannak a szerb szavak, mint a partiumi sorstársainkéba a román, vagy a felvidéki véreinkébe a tót kifejezések.

Mondhatnám, hogy ez csak természetes, de magamagam sem örvendek neki.

Ám látva a magyarországi helyzetet, ahol a hellyel-közzel egynyelvű közeg is föl-fölvesz idegen tollakat: a vajdasági magyarságnak emiatt egyáltalán nem kell röstellkednie.

2011. február 1., kedd

Sic transit gloria mundi



Pósa Károly

Az kerek világunk háládatlanságárul

"...mert nem az számít ki mondja, hanem sokkal inkább az, hogy mit mondanak róla."

812 éve (1199) halt meg I. (Oroszlánszívű) Richárd. A legendásnak aposztrofált uralkodó 1189-től követte apját a trónon. Rögtön a mai Franciaországba ment harcolni. Hol a francia királyért, hol éppen ellene. 1190 és 1192 között a harmadik keresztes hadjárat egyik fővezére. Pont.


Ha nem lett volna egy légből kapott Robin Hoodból jóféle olvasmány, legalább tucatnyiszor újraforgatott mozifilm, és mindezek kitalált történetei, 2011-ben a tanyasi kutya se ugatná meg a mi jó Richárdunkat. Anglia uralkodói között meglehetősen középszerű figura volt, csak a jól megválasztott PR neve csöngése ajzza a fantáziánkat.

Annyi vizet zavart a britek történetében, mint a szintén nagynevű Kleopátra a Nílus mellett, Krisztus születése, vagy ha tetszik: időszámításunk kezdete előtt egy sóhajnyival. A szexepiles orra vonala még él a köztudatban, csak azt feledjük, hogy amikor a szamártejben fürdőzött, akkor már megállíthatatlanul rohadt szét a szebb napokat megélt Egyiptom. Aztán az egész birodalom uralkodónőcskéstől - szó szerint - beleszédült és odahullott a rómaiak ölébe...

Miért van az, hogy már jobbára az igazán nagy nevű uralkodók, hadvezérek, híres emberek is méltatlanokká válnak az utókor tiszteletére? Sokszor tévképzetek alakulnak ki róluk - a tetteikről meg pláne; előfordul, hogy hamis színben tüntetik föl őket, és nevük hallatán közröhej fakad. Többnyire valami márkanévvé transzformálódnak. Pojáca, ripacs, szánni való bohóc lesz a dicsőséget dicsőségre halmozóból.

Így lesz Cézárból házőrző kutya, Winstonból ócsított cigaretta, Mozartból celofán csokigolyó, Teslából skandináv hard rock együttes, Bartókból "bélás", azaz ezerforintos papírpénz, és még sorolhatnám. Tán Napóleon járt ezidáig a legjobban, egy jóféle konyak öt csillaga tábornoki rangjelzésnek is beillik.
(Ha valakinek ándungja van, akkor ide kérek még hasonló példákat.)

Mi a fenének hajkurássza valaki a hírnevet, ha utána mondjuk öblítőszerként emlékezik rá leginkább a jövő hálás népe?