2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. április 20., szerda

Hétköznapi föltámadásaink


Bűnök - grafika

Húsvét előtti kis írás


Szokás azt mondani, hogy messzi útról haza érkezvén még a felhők alakja is más, mint idegenben. Aki szülővárosunktól távol töltött néhány napot vagy hetet, annak igazi megkönnyebbülés, jóleső öröm a horizonton fölbukkanó kanizsai templomtorony, vagy a téglagyárunk gyárkéményének egekbe döfődő látványa.

Valami módon mindannyian lokálpatrióták vagyunk, szeretjük városunkat, a közösséget, amelyben élünk. Látjuk minden szépségével és hibáival együtt. Ám ami fontos: az általunk ismert – és legtöbbször régtől meglévő – hibái, hiányossága ellenére mégis csak magunkénak érezzük ezt a várost, a Tiszával, a Járással, a Budzsákkal vagy éppen a nagytemetővel együtt.

Hogy miért van ez így? Egyszerű a válasz: Magyarkanizsa olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Egyszerre szerethető, ugyan akkor néha vitatható. Örömökkel és bosszúsággal elegy. Olykor rosszkedvű, nyűgös, mint egy durcás kisgyerek. Más alkalommal a szebbik arcát mutatja, virágba boruló fákkal, nyírott gyepekkel, tisztára söpört udvaraival, a takaros házaival.

Az idegenek sokszor elámulnak azon, hogy az itteni lakosok zöme még köszön egymásnak. Az utcán átintünk a túlsó oldalon járóknak, az autósok biccentenek a szembe jövőnek, jóformán mindenki ismer mindenkit. Legalább látásból. Mert a messzi ismerősök is egy félmosollyal üdvözlik egymást, míg a közeliek kézfogással pecsételik meg napi találkozásukat.
Még valami, és ez is fontos: magyar a szerbnek többnyire dobar dannal köszön, míg a szerb ajkú általában jónapottal viszont-tiszteli az illető anyanyelvét, hovatartozását. Olyan kincs ez, ami egyre ritkább ebben a táguló világunkban. Olyan erény, vagy ha tetszik adottság ez a közvetlen és mélyen emberi kapcsolattartásra utaló szokásunk, amely joggal föltételezi azt, hogy a környezetünk - Magyarkanizsa polgárai - még mindig egészséges életszemléletet, élhető, szerethető közösséget tudhatnak maguknak.

Aki élt már nagyvárosban, járt külföldi több százezres, vagy milliósra duzzadt településeken, annak van némi tapasztalata arról, milyen elidegenedett, sekélyes, közömbös: végső soron kiüresedett az ottani lakosság életvitele. A villamoson maga elé bambuló, kifejezéstelen tekintetű, magába roskadó ember nagyon sokban hasonlít ahhoz, aki például egyedül kénytelen ebédelni.
Vagy egyedül iszik. Lehangoló látvány, mert a magányosság, a meg nem értettség, a kiközösítettség semmi képen sem nevezhető szívderítőnek.

Ettől persze lehet boldog valaki egy metropoliszban, betondzsungel kellős közepén, a huszadik emeleten is.

De mélázzunk el azon, mennyivel humánusabb olyan kisvárosban élnünk, ahol feketerigók csicsergésére ébredünk, ahol az éjszakáinkat házőrző kutyáink megnyugtató neszezése kíséri, ahol még az ümmögő kőrösi békák kórusára tudunk elaludni, nyári éjszakákon, a csillagporos égbe takarózva, nyitott ablakok mellett. Emberléptékű maradt Magyarkanizsa, csak úgy, mint a lakosai.
Ezért vagyunk kivételezett helyzetben. Jó lenne, ha mindannyiunkban tudatosulna, hogy ezt az állapotot kell értő szívvel megőriznünk, a most fölcsöpörödő generációnak is.

Húsvétra, a kereszténység talán legszentebb ünnepére készülve föl kell, hogy ismerjük: hitünk a föltámadás nélkül semmit sem érne. Krisztus Urunk megváltotta a világot, áldozatot hozott mindannyiunkért.
Rajtunk áll, hogy mi is tudunk-e áldozatot hozni gyermekeinknek, unokáinknak, a jövőnknek.
Hétköznapokon, minden nap, amikor szeretetet sugárzunk a velünk élő embertársainknak.

Pósa Károly

2011. április 5., kedd

József Attila idevágó sorai

A délvidékieket, bennünket markoló gondolatok úgy látszik József Áron fiánál előbb megfogalmazódtak.





Reménytelenül
(részlet)


A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék.

2011. április 4., hétfő

A határon túli magyarság megmaradásának bástyái

Kicsit hosszabb lélegzetű eszmefuttatásom. Csak az fogjon hozzá, akit érdekel.





Vajdasági magyar vagyok, Bácskában, a Tisza melletti Magyarkanizsán élek. Jó időben, ha emeletnyi magasságban kitekintek az ablakon, ide látszik a szegedi szalámigyár fakó színű tornya.
Szüleim és az összes ősöm ezen a vidéken élt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a helyi temetőben a mai napig virágot viszünk dédszüleim és ükszüleim sírjára.
Ahhoz, hogy a címben foglalt témával behatóbban foglalkozhassam, első sorban láttatni szeretném azokat a körülményeket és azt a környezetet, amelyből származom, aminek megélése alapján véleményemet ismeretlen embereknek is kifejhetem.
Az egykori Vajdaság legendásan soknemzetiségű társadalma mára erősen megkopott fogalommá vált. A hajdani kéttucatnyi nemzetiség egy része a XX. század végére olyan mértékben asszimilálódott, hogy – ha fizikailag még léteznek is a közös nyelvet, kultúrát jól-rosszul beszélő utódaik – számuk, a társadalomban játszott szerepük elenyésző, kimutathatatlan.
Gyakran már csak az egyes emberek neve sejteti egykori hovatartozásukat. Ilyen szomorú sorsra jutottak például a vajdasági csehek, a vlahok, vagy a dél-bánáti svábok.
A két világháború utáni kitelepítéseket, az atrocitásokat, a sváb és magyar népirtásokat követő félelem és kényszer szülte beolvadás miatt, a hagyományos egyharmados magyar-szerb-német megoszlási rendszer végérvényesen megszűnt a Délvidéken, a szerbség javára, és ebben a folyamatban a Titói jugoszláv korszak puha diktatúrája is a többségi nemzetnek kedvezett.
Így szűnt meg a két világháború között oly jellemző és hagyományként élő háromnyelvűség (a szerb-német-magyar nyelv ismerete), amelynek – azzal együtt, hogy a köznapi nyelvhasználatban abszulút elfogadott volt, mert a paraszttól a polgáron keresztül a közigazgatásban dolgozókig mindenki értette és beszélte, és az egyik legfontosabb eleme volt a jószomszédi viszonynak, a toleranciának – fontosságára írásomban még visszatérek.
A trianoni csonkolás, és a XX. század véres eseményei után szerény bizakodásra ad (-hat) okot a 2001-es népszámlálási statisztika, ami kimutatta, hogy a magyar nemzeti közösség a hárommilliós Vajdaságban még mindig a legerősebb és legéletképesebb kisebbség, mert a maga 15 százalékával a 70 százalékos államalkotó szerb többségi nemzet mögött jól érzékelhető és látványos társadalmi-politikai és kulturális súllyal bír. Beszédes adat, hogy a maradék 15 százalékon a többi (mintegy 23 bejegyzett!) néptöredék osztozik. Ezek közül említést érdemel az ébredező német, a horvát-bunyevác, a szlovák és a mind öntudatosabb cigány etnikum önszervező képessége.
Ez utóbbi kivételével az összes – önazonosságáért harcoló, és sikereket fölmutató – délvidéki kisebbségi közösség mögött ki-kinek az anyaországa hathatós segítségével sikerül ébren tartania nemzeti öntudatát, nyelvét és kultúráját.

A föntebb vázoltaktól eltérően szülővárosom Magyarkanizsa kicsit kivételezett helyzetben van, egészen egyedi földrajzi és demográfiai mutatókkal rendelkezik. Gyakorta járunk Szegedre bevásárolni, vagy szórakozni, Mórahalomra fürödni, mert a horgosi határátkelő húszpercnyi autózással elérhető. A Tisza-mente tömb-magyarságának pedig - Zenta-Ada és talán Óbecse mellett - olyan utolsó bástyája vagyunk, ahol a mai napig 90 százalékban magyarok élnek, a „legmagyarabb” községként (Magyarországon járásként ismerik ezt a fogalmat) tartanak bennünket számon. Olyan falvak is tartoznak hozzánk, ahol egyetlen szerb ajkú lakost sem jegyeznek. A község-járás összlakossága 28 ezer fő, amelyből valamivel több, mint 10 ezren élünk Magyarkanizsán.
Akadnak utcák, sőt városrészek (pl. Tópart, a Budzsák…), ahol kizárólag magyarok laknak. A városban működik magyar színjátszás, -kultúrkör, -helyi újság, -elektronikus média (helyi rádió és tv stúdió), a bölcsődétől a középiskoláig magyar anyanyelvű osztályok, magyar szellemiségű pártok és civil szervezetek is.

Ez utóbbi képviselője a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezete is (www.rakoczi.rs), amely a környék talán legtöbbet tevékenykedő, legelismertebb nonprofit egyesülete, s amelynek számos ismerősömmel együtt én is tagjai között vagyok.

Kicsit hosszabb bevezetőmet azért voltam kénytelen megírni, hogy szülővárosom – a magyarságot tekintve – rendkívül kedvező földrajzi fekvését és etnikai arányait szem előtt tartva - és ebben a közegben élve egészen bizonyos, hogy más színben látom a határon túli, illetve a délvidéki magyarság megmaradásának esélyeit, mint mondjuk egy hozzám hasonló korú újvidéki, magyarcsernyei, muzslyai, vagy bácsfeketehegyi honfitársam.

A határon túli magyarság megmaradásának mikéntjeit, szerény álláspontom pilléreit, az áttekinthetőség kedvvért pontokba szedve próbálom fölsorolni. Az egyes pontok alatt kivonatosan indokolni igyekszem minden, az adott témát érintő meglátásomat.

• Közhely, de egy nemzethez, népcsoporthoz vagy nemzetiséghez való tartozás legalapvetőbb kritériuma a közös nyelv, esetünkben a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete. Ezen túl még számos körülmény által válik valaki azzá, ami: közös kultúrkör, közös történelmi tudat, közös hagyományok és gyakran a közös hit talán a sok egyéb mellett az, amelyek döntően befolyásolják egy adott személy nemzeti hovatartozásának alapjait. Számtalanszor igazolódott már az a nézet, mely szerint az anyanyelvű iskoláztatást semmi más alternatíva nem helyettesítheti. Magyarán: mindenféle álságos kimutatás helyett a tények makacsul azt igazolják, hogy például a mindkét magyar szülő által (különféle rosszul értelmezett, legtöbbször torz közgondolkodás, „jól bejáródottnak” hitt módszerek által, a vélt előnyök miatt) szerb osztályba íratott magyar anyanyelvű gyermek hosszú távon bizonyosan elvész a magyar közösség számára. Közre játszik ebben az „idegen” közegben szocializálódó gyermek fokozott elidegenedése az anyanyelvi közösségétől, amely révén ismeretei, baráti köre, világlátása fokozatosan átalakulnak, és ha életében meg is tudja tartani valamilyen szinten kettős identitását, brítékolhatóan meggyengül nemzeti öntudata. Megannyi, magát sajnálatosan „jugoszlávnak” hangoztató vajdasági magyarról tudunk, ami legalább olyan érthetetlen, nevetséges kategória, mintha ma valaki Oroszországban szovjetnek vallaná magát. A szerb iskolába íratott gyerek fölnőtté válásakor már a könnyebbik, kényelmesebbik utat választja utódainak is. Így szerbesedik el két-három nemzedék alatt egy magyar család. Ezért MINDEN MAGYAR GYERMEKHEZ ragaszkodnunk kell, mert egyenként a jövőnk zálogai. Ezen túl körömszakadtáig védenünk kell a magyar nyelvű oktatásunkat, a bölcsődei neveléstől a fölsőfokú oktatásig. Nem csak az intézményeket, hanem azt az infrastruktúrát, képzési rendszert, ami lehetővé teszi a magyar nyelvű pedagógusképzéstől a szakmai konferenciákon át, a továbbképzések folytonosságát, a magyar szellemiségű, minőségi oktatói-nevelői munka tovább-élését. Mert minden más kisebbség, így a magyar esetében is igaz, hogy a megmaradásnak kulcskérdése a vezető, szellemi, vagy ha tetszik az értelmiségi rétegének, fönntartása, kinevelése. Lehet, hogy külön bekezdést igényelne, de itt a pedagógusok mellett külön fölhívnám figyelmet más szakemberek képzésére is! Hisz az orvosok, bírók, mérnökök, újságírók stb. munkája is a közösséget szolgálhatja. Ezért a diplomahonosítás leegyszerűsítése legalább ilyen égető föladat. Annál is inkább, mert ezen a téren jócskán van még tennivaló a szerb-magyar államközi kapcsolatokban!


• Az oktatás mellett – melynek prioritása megkérdőjelezhetetlen ugyan – de mára már nélkülözhetetlen elem a napjainkra mindent behálózó (magyar nyelvű) média megtartása. Értem ez alatt a nyomtatott sajtótermékeket, a magyar nyelvű napi- és hetilapokat, folyóiratokat, szakmai újságokat, ifjúsági lapokat stb.
Ám ha nem homokba dugott fejjel élünk, akkor tudjuk azt is, hogy mára az elektronikus médiának egyeduralkodó szerepe lett. A televízió és a rádió vélemény- és közösségformáló erővé lépett elő, amivel ha rosszul sáfárkodnak – mint azt pl. az anyaországi kereskedelmi adók népbutító, erodáló szerepe mutatja – iszonyatos erkölcsi és szellemi rombolást tud előidézni egy adott közösségben. A szakmai színvonal, az igényesség, az újságírók vagy a médiában dolgozók állandó képzése elejét veheti az elbulvárosodásnak.



• Az imént emlegetett szellemi elit csak akkor lehet életképes, ha az adott magyar gazdasági elit vele együtt tud létezni. Talán nem fog újdonságként hatni, ha kimondjuk azt, hogy egy szerb vállalkozótól a legmerészebb álmainkban sem várhatjuk el (Tisztelet a kicsinyke kivételnek!) pl. magyar szellemiségű hagyományőrző táborok finanszírozását-szponzorálását. Itt válik égetően fontossá olyan anyaországi támogatási rendszerek kiépítése, amelyek a pozitív diszkrimináció elvén kis- ás közepes vajdasági magyar vállalkozókat segítenének kedvezményes banki hitelekkel a vajdasági magyar befektetőket részesítenék előnyben. A munkahelyteremtés tekintetében ez is időszerű lenne. Mert azt is az élet igazolja, hogy ha szerb cégvezető beosztottat, munkást keres, és arra három ugyan olyan képességű magyar és egy szerb fog jelentkezni, akkor az esetek túlnyomó többségében bizonyos, hogy a nemzettársát veszi föl dolgozni.



• A vajdasági magyar közösség túlnyomó része a mezőgazdaságból él, földművelő, vagy gazdálkodó életmódot folytat, és faluhelyen lakik. Errefelé a termőföld nagysága és hozama mindig az életet és a jólétet jelentette. Ma, amikor zajlik a szerbiai-vajdasági földek privatizációja, az elkobzott termőföldek visszaszármaztatása, olyan hosszú távú pénzügyi hitelekkel kéne segíteni a bácskai-bánáti parasztságot, amelyek lehetővé tennék, hogy a kisgazdaságok is vásárolhassanak földeket, erőgépeket, ne csak a gyanús körülmények között megtollasodott belgrádi újgazdagok vásárolhassák föl apró pénzért legféltettebb kincsünket, őseink örökségét, a földjeinket. Ha másként nem megy, a bénult politika nem tud segíteni, akkor a parasztjainkat meg kell tanítani pályázni, vagy pályázni kell helyettük is, de értük.



• A már említett falvakat, kistelepüléseket életben kell tartani. Ahol még emberléptékű az élet, ahol a közösségi lét még csírájában is megtapasztalható, ahol még élnek a régebbi tisztességes világ erkölcsi mércéit ismerő nemzettársaink, ott kell igazán erősen építkezni! Minél több közigazgatási (kisiskola, posta, polgármesteri-helyi közösségi hivatal, tűzoltóotthon rendőrőrs…), művelődési (faluház, művelődési ház, könyvtár, ifjúsági otthon…) és gazdaságilag értékelhető (szövetkezet, gyár, malom, vállalkozás, ipartelep…) intézményt kell megtartani, hogy a faluhelyen élő emberek ne érezzék hátrányos helyzetűnek életkörülményeiket. Ha a fönti zárójeles lehetőségek csak fele jellemzi egy kistelepülés arculatát, ott bizonyosak lehetünk benne, hogy a fiatalság nem vándorol el, fölvirágozik a közösség ereje: megannyi falusi amatőr színjátszó társulat, dalárda, hagyományápoló egyesület, néptánc-csoport, gazdakör bizonyítja igazamat. Véletlenül tudom, hogy az utóbbi huszonöt évben megötszöröződött (!) a magyar művelődési egyesületek száma és olyan színvonalú, értékteremtő erejű a munkájuk, amire korábban senki sem gondolt volna. Elég ha a Durindó, a MIRK, vagy a Gyöngyösbokréta lelket emelő rendezvényeit említem. Napjainkra a civil kezdeményezések, a civil kurázsi lehet az, ami fölvállalhatja egy közösség ügyeinek rendbetételét: ezt mind többen így látják.

És itt most úgy fejezném be pontokba sűrített eszmefuttatásomat, hogy azoknak a végére nem kerülhet pont, mert ezekből a sarkos alapokból számtalan más (pl. az egyház szerepe, az erős és igazságos jogrendszer…), egyéb is kikövetkezhető, elvárható vagy kívánható.

„…ha mindez lőn, ahogy írva…”, ahogy a nagy költőnk mondaná, tehát ha a fölsorolt pontokat meg lehetne valósítani, számon lehetne kérni vagy egyszerűen csak már eleve adottnak, természetesnek lehetne tekintenünk (Mint ahogy annak is veszik egyes, tőlünk szerencsésebb történelmi-gazdasági körülmények között élő népek…), akkor nem kellene aggódnunk a vajdasági magyarság jövőjét illetően.

De amíg szerte a Kárpát-medencében csak úgy, ahogy itt nálunk, Szerbiában, a tehetségtelen, szűk látókörű, nehezen mozduló és csak a saját személyes érdekeit babusgató politikum osztja az igét, kénye-kedve szerint packázva egymással vagy velünk (leginkább sajnos a mi rovásunkra), addig csak beszélhetünk autonómiáról, önazonosság-tudatunk erősítéséről, a holnapután délvidéki magyarságáról. Családunkra, szűkebb közösségeinkre és csak önmagunkra számíthatunk.

Nem újdonság ez nekünk.

Pósa Károly

2011. április 1., péntek

Pósa Károly: SAROK A JUGOSZLÁVOKNAK

1. rész
A minap zaklatott egy ismeretlen telefonbetyár hölgy, amiért Horgoson Tito ellen ágáltam. Gondolom, egy máig harcoló partizánmenyecskéről lehet szó: nem mutatkozott be. Némi éllel a hangjában arra utalt, hogy engem és az egész családomat ismeri, ezért... Szerencsére (az ő szerencséjére) a feleségem beszélt vele, nem voltam odahaza.
Mindazonáltal itt érzem kötelezőnek, hogy végre szó szerint tisztába tegyük-tegyem közelmúltunk máig elfosolódó szennyét.



KEZDŐ RÚGÁS



Folytatásos publicisztikát írogatni nagy felelősséggel jár.

Csupa kényelmetlen dolgot vállal magára az ember, kell a rossebnek a régimódi folytonosság. Fölaprózódott a világ: ma, aki írni akar rövid verseket, japán haikut, de minden képen rímtelen ötsorosakat szeret költeni. A bátrabbak 1500 karakteres mini novellákat szerkesztenek. Kevesebb velük az ej-uhhnyem, mint például a mélyebb lélegzetű elbeszélésekkel, vagy ne adja a Teremtő – egy regénnyel. Az utóbbit - a hossza miatt - a nagy többség amúgy se fogja elolvasni, a modern versért meg ugyanúgy jár az irodalmi babér, a bélelt boríték… És az elbájolt hölgykoszorúnak könnyebb négy és fél sort hazudni, mint kilenc fejezetben 180 oldalt.

A rovatban az a fárasztó, hogy előre kell gondolkodni, ki kell találni a sorozat holnaputáni részét is, valami vezérszálat beleszőni a folytonosság jegyében. Nem születhet mindenki Lékó Péternek, hogy előre lássa a következő remijét.

Oka van tehát annak, hogy mégis próbálkozom. A jugoszlávizmusra, mint jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmet. Szokták azt is mondani: górcső alá venni, ami régiesen mikroszkópot jelent. De ez a téma korántsem légypiszoknyi, mert itt sötétlik körülöttünk. Szerencsétlenebb napokon bele is léphetünk, mit tagadjuk: elég gusztustalan is tud lenni. De leginkább a körmünk alatt gyülemlik feketén. És bármelyikünknél fölbukkanhat.

Az ide kerülő írásokat nem csak azoknak a nyájas olvasóknak szánom, akik a mai napig vájlingnyi könnyet hullatnak egy olyan eszméért, rendszerért, vagy ha tetszik: egy országért, amely önmagát sem tudta megfelelően definiálni, hanem azoknak is, akik hamis történelmi tudatuktól vezérelve – szép magyar szóval - „jugónosztalgiát” éreznek lépten-nyomon, három évtized multával a dedinjei orchideák közé dugványozott marsall után.

Egy oldalacskát, sarkot, szögletet (Mondjuk így: kezdő rúgást?)igazán megérdemelnek blogomon, vagy valamikor esetlegesen egy megfelelő újságban.
Se szeri, se száma a kiadványoknak, írásoknak és elemzéseknek, amelyek a korszakkal, a jugoszláv érával foglalkoznak. Tévéműsorokban, fórumokon szidják, vagy dicsérik a rendszert. Tito képmása, a szocialista címer, a zászló a tejes bögrétől kezdve a törölközőn át az elektromos szex-segédeszközig mindenütt látható és megvehető. Lóg a kép, a csillagos trikolór a kocsmákban, üzletekben, meg némely albán péknél, gondolom, az elsiratott testvériség-egység silány mementójaként. Tömegsírok meg leaszfaltozva, hűtőkocsis hullákkal, ugye. Ettől már csak az a megdöbbentőbb, amikor visszapillantó tükrön csüng a szivarozó fő elvtárs, egy himbálózó rózsafüzér mérsékelten világias társaságában.

Az utóbbi eset is szemléletesen példázza azt a fajta tanácstalanságot, két- vagy többértelmű szemléletet, ami ezt a jugónosztalgikus hozzáállást jellemzi.

Rögtön az elején szeretném letisztázni, hogy nem azokkal a polgártársakkal van gondom, akik pusztán emlékezni szeretnének fiatalságukra. Emberileg teljesen érthető, hogy mindenkinek azon időszak számít igazán fontosnak, amikor megesett vele a nagy buli a Nejlonban, a sokadik szerelmével végre kettyinthetett, megvehette élete első Moskva-tipusú frizsiderét, a fazékzöld Zastaváját, vagy a családjának megmutathatta a horvát tengerparton a lógó mellű sváb nyanyákat. Ez körülbelül az a jelenség, amit a magyar társadalom jó része érez, vagy vél Kádár nevének hallatán.


Csakhogy míg Magyarországon a gulyáskommunizmust jórészt a föntebbi, ifjonckori bohóságok, biztonságérzet alapján hüppögik vissza (és Kádár Jánost a krumplilevesével csak kevés számú szegény hülye isteníti a mai napon is), addig nálunk Szerbiában-Vajdaságban ideológiai síkon még mindig várat magára a nagy ébredés.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép - nekem konkrétan - azokkal a vajdasági magyarokkal lenne majd vitám, akik még 2011. első fertályán is kidagadó nyaki ütőerekkel, hangosan, mellet düllesztve vallják azt, hogy „annak idején” jobb volt magyarnak lenni.

Akik szerint nekünk nem illik és nem is nem kell „magyarkodni”.
Akik szombatonként tarjagos képpel üvöltik a színmagyar lakodalmak, bankettek, bálak zenei repertoárjába kötelező érvénnyel beiktatott „Jugoszlávijót”. Ugyanezen alkalmakkor átizzadt ingben, pecsétgyűrűvel a kóló taktusára szaporán toporognak, de a csárdás két tyúklépését vagy nem ismerik, vagy fontosabb nekik a kisfröccs, mert olyankor ülve maradnak. Akik – még ha ötfős társaságban beszélgetnek is – amennyiben közéjük csöppen egy idegen ajkú, akkor szokott példás álompolgári reflexből átváltanak szerb szóra. Akik nem ismerik és éneklik a magyar himnuszt, hanem szilveszterkor a Héj, Szlovéni-t krittyogják, akiknek egy szerb-magyar vízilabda-meccsen át se villan az agyukon az a nehéz szó, hogyaszongya: önazonosság-tudat.

Azokat fogom kíméletlenül kipellengérezni, akik ilyen-olyan érdekből – magukat nagy pofával magyarnak aposztrofálva - úgy politizálnak belgrádi, újvidéki székhelyű pártokban, hogy csak a többségi nemzet vállveregetését érdemlik ki nap, mint nap. Akiknek buksi fejét simogatja az állami média, miközben kirakatban suvickoltatják velük a piros csizmát.

Akik olyanokat mondanak a negyvennégyes kivégzésekről, hogy „borítsunk a múltra fátylat”.
Szép számban lehetnek majd azok, akik egy-egy esetben önnönmagukra ismernek. Ha csak annyit értünk el ezzel a sorozattal, hogy némelyeket gondolkodásra, vagy esetleg egészséges vitára ösztönzünk, akkor is érdemes volt tasztatúrát nyomogatni.

Meglátjuk.

Egy ember nehezen változik. Sok ember még nehezebben.
Nekünk egy kórosan buta szemlélet változása a célunk, nem a megváltás.
Azt mindenkinek maga kell, hogy kiérdemelje. Legelőször a tiszta lelkiismeretéből fakadóan.

A következő rész címe: Jugoszláv Tudományos-fantasztikus Köztársaság