Bűnök - grafika
Húsvét előtti kis írás
Szokás azt mondani, hogy messzi útról haza érkezvén még a felhők alakja is más, mint idegenben. Aki szülővárosunktól távol töltött néhány napot vagy hetet, annak igazi megkönnyebbülés, jóleső öröm a horizonton fölbukkanó kanizsai templomtorony, vagy a téglagyárunk gyárkéményének egekbe döfődő látványa.
Valami módon mindannyian lokálpatrióták vagyunk, szeretjük városunkat, a közösséget, amelyben élünk. Látjuk minden szépségével és hibáival együtt. Ám ami fontos: az általunk ismert – és legtöbbször régtől meglévő – hibái, hiányossága ellenére mégis csak magunkénak érezzük ezt a várost, a Tiszával, a Járással, a Budzsákkal vagy éppen a nagytemetővel együtt.
Hogy miért van ez így? Egyszerű a válasz: Magyarkanizsa olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Egyszerre szerethető, ugyan akkor néha vitatható. Örömökkel és bosszúsággal elegy. Olykor rosszkedvű, nyűgös, mint egy durcás kisgyerek. Más alkalommal a szebbik arcát mutatja, virágba boruló fákkal, nyírott gyepekkel, tisztára söpört udvaraival, a takaros házaival.
Az idegenek sokszor elámulnak azon, hogy az itteni lakosok zöme még köszön egymásnak. Az utcán átintünk a túlsó oldalon járóknak, az autósok biccentenek a szembe jövőnek, jóformán mindenki ismer mindenkit. Legalább látásból. Mert a messzi ismerősök is egy félmosollyal üdvözlik egymást, míg a közeliek kézfogással pecsételik meg napi találkozásukat.
Még valami, és ez is fontos: magyar a szerbnek többnyire dobar dannal köszön, míg a szerb ajkú általában jónapottal viszont-tiszteli az illető anyanyelvét, hovatartozását. Olyan kincs ez, ami egyre ritkább ebben a táguló világunkban. Olyan erény, vagy ha tetszik adottság ez a közvetlen és mélyen emberi kapcsolattartásra utaló szokásunk, amely joggal föltételezi azt, hogy a környezetünk - Magyarkanizsa polgárai - még mindig egészséges életszemléletet, élhető, szerethető közösséget tudhatnak maguknak.
Aki élt már nagyvárosban, járt külföldi több százezres, vagy milliósra duzzadt településeken, annak van némi tapasztalata arról, milyen elidegenedett, sekélyes, közömbös: végső soron kiüresedett az ottani lakosság életvitele. A villamoson maga elé bambuló, kifejezéstelen tekintetű, magába roskadó ember nagyon sokban hasonlít ahhoz, aki például egyedül kénytelen ebédelni.
Vagy egyedül iszik. Lehangoló látvány, mert a magányosság, a meg nem értettség, a kiközösítettség semmi képen sem nevezhető szívderítőnek.
Ettől persze lehet boldog valaki egy metropoliszban, betondzsungel kellős közepén, a huszadik emeleten is.
De mélázzunk el azon, mennyivel humánusabb olyan kisvárosban élnünk, ahol feketerigók csicsergésére ébredünk, ahol az éjszakáinkat házőrző kutyáink megnyugtató neszezése kíséri, ahol még az ümmögő kőrösi békák kórusára tudunk elaludni, nyári éjszakákon, a csillagporos égbe takarózva, nyitott ablakok mellett. Emberléptékű maradt Magyarkanizsa, csak úgy, mint a lakosai.
Ezért vagyunk kivételezett helyzetben. Jó lenne, ha mindannyiunkban tudatosulna, hogy ezt az állapotot kell értő szívvel megőriznünk, a most fölcsöpörödő generációnak is.
Húsvétra, a kereszténység talán legszentebb ünnepére készülve föl kell, hogy ismerjük: hitünk a föltámadás nélkül semmit sem érne. Krisztus Urunk megváltotta a világot, áldozatot hozott mindannyiunkért.
Rajtunk áll, hogy mi is tudunk-e áldozatot hozni gyermekeinknek, unokáinknak, a jövőnknek.
Hétköznapokon, minden nap, amikor szeretetet sugárzunk a velünk élő embertársainknak.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése