2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. április 1., péntek

Pósa Károly: SAROK A JUGOSZLÁVOKNAK

1. rész
A minap zaklatott egy ismeretlen telefonbetyár hölgy, amiért Horgoson Tito ellen ágáltam. Gondolom, egy máig harcoló partizánmenyecskéről lehet szó: nem mutatkozott be. Némi éllel a hangjában arra utalt, hogy engem és az egész családomat ismeri, ezért... Szerencsére (az ő szerencséjére) a feleségem beszélt vele, nem voltam odahaza.
Mindazonáltal itt érzem kötelezőnek, hogy végre szó szerint tisztába tegyük-tegyem közelmúltunk máig elfosolódó szennyét.



KEZDŐ RÚGÁS



Folytatásos publicisztikát írogatni nagy felelősséggel jár.

Csupa kényelmetlen dolgot vállal magára az ember, kell a rossebnek a régimódi folytonosság. Fölaprózódott a világ: ma, aki írni akar rövid verseket, japán haikut, de minden képen rímtelen ötsorosakat szeret költeni. A bátrabbak 1500 karakteres mini novellákat szerkesztenek. Kevesebb velük az ej-uhhnyem, mint például a mélyebb lélegzetű elbeszélésekkel, vagy ne adja a Teremtő – egy regénnyel. Az utóbbit - a hossza miatt - a nagy többség amúgy se fogja elolvasni, a modern versért meg ugyanúgy jár az irodalmi babér, a bélelt boríték… És az elbájolt hölgykoszorúnak könnyebb négy és fél sort hazudni, mint kilenc fejezetben 180 oldalt.

A rovatban az a fárasztó, hogy előre kell gondolkodni, ki kell találni a sorozat holnaputáni részét is, valami vezérszálat beleszőni a folytonosság jegyében. Nem születhet mindenki Lékó Péternek, hogy előre lássa a következő remijét.

Oka van tehát annak, hogy mégis próbálkozom. A jugoszlávizmusra, mint jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmet. Szokták azt is mondani: górcső alá venni, ami régiesen mikroszkópot jelent. De ez a téma korántsem légypiszoknyi, mert itt sötétlik körülöttünk. Szerencsétlenebb napokon bele is léphetünk, mit tagadjuk: elég gusztustalan is tud lenni. De leginkább a körmünk alatt gyülemlik feketén. És bármelyikünknél fölbukkanhat.

Az ide kerülő írásokat nem csak azoknak a nyájas olvasóknak szánom, akik a mai napig vájlingnyi könnyet hullatnak egy olyan eszméért, rendszerért, vagy ha tetszik: egy országért, amely önmagát sem tudta megfelelően definiálni, hanem azoknak is, akik hamis történelmi tudatuktól vezérelve – szép magyar szóval - „jugónosztalgiát” éreznek lépten-nyomon, három évtized multával a dedinjei orchideák közé dugványozott marsall után.

Egy oldalacskát, sarkot, szögletet (Mondjuk így: kezdő rúgást?)igazán megérdemelnek blogomon, vagy valamikor esetlegesen egy megfelelő újságban.
Se szeri, se száma a kiadványoknak, írásoknak és elemzéseknek, amelyek a korszakkal, a jugoszláv érával foglalkoznak. Tévéműsorokban, fórumokon szidják, vagy dicsérik a rendszert. Tito képmása, a szocialista címer, a zászló a tejes bögrétől kezdve a törölközőn át az elektromos szex-segédeszközig mindenütt látható és megvehető. Lóg a kép, a csillagos trikolór a kocsmákban, üzletekben, meg némely albán péknél, gondolom, az elsiratott testvériség-egység silány mementójaként. Tömegsírok meg leaszfaltozva, hűtőkocsis hullákkal, ugye. Ettől már csak az a megdöbbentőbb, amikor visszapillantó tükrön csüng a szivarozó fő elvtárs, egy himbálózó rózsafüzér mérsékelten világias társaságában.

Az utóbbi eset is szemléletesen példázza azt a fajta tanácstalanságot, két- vagy többértelmű szemléletet, ami ezt a jugónosztalgikus hozzáállást jellemzi.

Rögtön az elején szeretném letisztázni, hogy nem azokkal a polgártársakkal van gondom, akik pusztán emlékezni szeretnének fiatalságukra. Emberileg teljesen érthető, hogy mindenkinek azon időszak számít igazán fontosnak, amikor megesett vele a nagy buli a Nejlonban, a sokadik szerelmével végre kettyinthetett, megvehette élete első Moskva-tipusú frizsiderét, a fazékzöld Zastaváját, vagy a családjának megmutathatta a horvát tengerparton a lógó mellű sváb nyanyákat. Ez körülbelül az a jelenség, amit a magyar társadalom jó része érez, vagy vél Kádár nevének hallatán.


Csakhogy míg Magyarországon a gulyáskommunizmust jórészt a föntebbi, ifjonckori bohóságok, biztonságérzet alapján hüppögik vissza (és Kádár Jánost a krumplilevesével csak kevés számú szegény hülye isteníti a mai napon is), addig nálunk Szerbiában-Vajdaságban ideológiai síkon még mindig várat magára a nagy ébredés.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép - nekem konkrétan - azokkal a vajdasági magyarokkal lenne majd vitám, akik még 2011. első fertályán is kidagadó nyaki ütőerekkel, hangosan, mellet düllesztve vallják azt, hogy „annak idején” jobb volt magyarnak lenni.

Akik szerint nekünk nem illik és nem is nem kell „magyarkodni”.
Akik szombatonként tarjagos képpel üvöltik a színmagyar lakodalmak, bankettek, bálak zenei repertoárjába kötelező érvénnyel beiktatott „Jugoszlávijót”. Ugyanezen alkalmakkor átizzadt ingben, pecsétgyűrűvel a kóló taktusára szaporán toporognak, de a csárdás két tyúklépését vagy nem ismerik, vagy fontosabb nekik a kisfröccs, mert olyankor ülve maradnak. Akik – még ha ötfős társaságban beszélgetnek is – amennyiben közéjük csöppen egy idegen ajkú, akkor szokott példás álompolgári reflexből átváltanak szerb szóra. Akik nem ismerik és éneklik a magyar himnuszt, hanem szilveszterkor a Héj, Szlovéni-t krittyogják, akiknek egy szerb-magyar vízilabda-meccsen át se villan az agyukon az a nehéz szó, hogyaszongya: önazonosság-tudat.

Azokat fogom kíméletlenül kipellengérezni, akik ilyen-olyan érdekből – magukat nagy pofával magyarnak aposztrofálva - úgy politizálnak belgrádi, újvidéki székhelyű pártokban, hogy csak a többségi nemzet vállveregetését érdemlik ki nap, mint nap. Akiknek buksi fejét simogatja az állami média, miközben kirakatban suvickoltatják velük a piros csizmát.

Akik olyanokat mondanak a negyvennégyes kivégzésekről, hogy „borítsunk a múltra fátylat”.
Szép számban lehetnek majd azok, akik egy-egy esetben önnönmagukra ismernek. Ha csak annyit értünk el ezzel a sorozattal, hogy némelyeket gondolkodásra, vagy esetleg egészséges vitára ösztönzünk, akkor is érdemes volt tasztatúrát nyomogatni.

Meglátjuk.

Egy ember nehezen változik. Sok ember még nehezebben.
Nekünk egy kórosan buta szemlélet változása a célunk, nem a megváltás.
Azt mindenkinek maga kell, hogy kiérdemelje. Legelőször a tiszta lelkiismeretéből fakadóan.

A következő rész címe: Jugoszláv Tudományos-fantasztikus Köztársaság

1 megjegyzés:

finafriska írta...

Lásd: dr. Mészáros Zoltán: A korai titoizmus propagandája (1944 ősze–1946 januárja. A Borba, a Jugoszláv Kommunista Párt sajtóorgánuma alapján) című könyve. Ölelés: Márta ;)