2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. június 23., csütörtök

Detonáció a lószarraktárban - IV. rész


Trehányságunk története
Üvegszilánkok

 

Szeretek biciklivel menni. Magyarkanizsa nem valami bonyolult nagyváros, és bár egy hagymázas ötlettől vezérelve tűpárnányi módon agyonszurkálták közlekedési táblákkal – dacból most is be-befordulok az egyirányúsított utcákba: rövidítem az utat, ahogy tudom.
Néhanapján, kényszerből, a járdát is kerékpárútként használom.
Ahogy a gyalogosok az aszfaltutat korzónak.

Régebben szégyennek tartották, ha valaki a kocsiút közepén járt. Politikailag korrekt világunkban nem írom le miért: tudjuk kikre volt jellemző. Mára viszont nem csak ez az etnikum, hanem mindenki a járműforgalom részére fönntartott sávon közlekedik. Párokat, családokat, babakocsis anyukákat, iskolába járó diákokat napi rendszerességgel látni. Grasszálnak körösztbe az úton, olykor összekapaszkodva. Ha rájuk csöngetek - nem ritkán - még nekik áll följebb! Miután biciklivel elóvatoskodok közöttük, hátam mögött rendre hallom a nemtetszésüket, vagy a gúnyolódó megjegyzéseiket.

Ha nem tudsz kalácsot, ne adj tanácsot alapon vissza se szólok rájuk.
Mi értelme lenne?

Hisz ezek a fiatalok naponta szembesülnek a ténnyel, ami szerint ebben a társadalomban a törvény betűjét betartó emberek a legkiszolgáltatottabbak. Szüleik, ismerőseik példájából okulnak. Ideje korán megtanulják, hogy a rendeletek előírásai nem egyformán alkalmazhatóak egyesekkel és másokkal szemben. Hogy az teszi helyesen, aki kibújva az adott keretek közül, kiskapukon, sokszor törvénytelenül saját érdekeit helyezi minden koron első helyre. 
Amikor az erkölcs többé nem tud diktálni a hatalomnak, ott a hatalom kezd diktálni az erkölcs nevében. 
Ezért a kocsiút közepén bandázva haladók csak egyik, parányi, bosszantó, ám pregnáns tünetei annak a morális válságnak, ami nem csak szűkebb, hanem tágabb környezetünket is emészti, immáron hosszú idő óta.

Miért mennének a két oldalt kibetonozott járdán, ha a parkban bukósisak nélküli motorozókat sem büntetik meg? 
Miért használja tisztességesen a buszállomás padját, ha a rendőrség előtti Kisparkban se szól rájuk senki, amikor naphosszat a padok támláján ücsörögnek, sáros lábbal az ülőfelületen? 
Ha mások szankciók híján teleköpködhetik nyálukkal a közteret (ahol kisgyerekek négykézláb játszanak!), ki tilthatja meg egy árva cigarettacsikk elpöckölését? A sort folytathatnám, de nem teszem. Aki nyitott szemmel jár, végtelen sok példával hozakodhat elő. Igazságtartalmukban kételkedni okunk nincs. Legföljebb magunkba nézhetünk, és idézhetjük a bibliai mondást, hogy az vesse rájuk az első követ…

A minap is biciklivel suhantam hazafelé. Mint közönségesen, a disznópiaci játszóteret átszelő betonúton pedáloztam. A játszótéren – dicséretre méltó módon – elhelyezett ivókút körül egy ripityára tört üveg éktelenkedett. Csak az üvegszilánkokon megcsillanó napfénynek köszönhetem, hogy valahogy, okkal-móddal, de kikerültem. Drága a bicikligumi, ugye.

Két nap alatt négyszer mentem el ugyanott. 
Lestem, vártam, vajh’ lesz-e olyan valaki, akinek – stílszerűen – szemet szúr a játszótér közepén szétszóródott szilánkhalmaz? Egy gyermekét hintáztatni vitt szülőnek, egy járókelőnek, egy környékbelinek, ott lakónak vagy – ez lenne a legszebb! – netán egy focizgató fiatalnak: valakinek, bárkinek, eszébe jut-e majd eltakarítani a törött üveg pengeéles szilánkjait?

A játszótér ugyanis közterület. Mindenkié. Ugyan akkor a senki földje is. A felelősség nélküli mindennapjaink hozadéka. A másikra tolható probléma iskolapéldája. 
Ahonnét nem kell a havat elhányni, ahol szabadon fújhatja a szél az eldobott nejlonzacskót. Ahol nem rázza az öklét senki gazda, ha az oda ültetett facsemetéket derékba kitördelik a vandálok. Ahol a saját tévéfoteljét csipkével takargató anyuka békés mosollyal szemléli, ha a vásott kölyke a zsenge szomorúfűz ágát csupálja. Ahol az idősebb, érettebb focizgató fiúk nem szólnak rá a kisebbekre, hogy a letisztogatott aszfaltpályára nem kéne sárgöröngyöket hajigálni. Lehet, meg is hallgatnák őket, ha nem ugyan ezek az érettebb lelkek lennének azok, akik viszont motorral szántják a saját maguk által is használt pályát… Ennyire bonyolult lenne ez a probléma?
Aligha.
Pusztán látlelet rólunk.
Mert a ránk szabadult fene nagy szabadságunk és öntudatunk mellett, mindeközben saját rossz beidegződéseink rabjai maradtunk. A szájunkkal hangoztatott öntudatunk pedig semmi több, csak önzés. És egy leláncolt Nárcisztól van-e szánni valóbb látvány?

Jó hír, hogy mára az üvegszilánkok eltűntek. Valószínűleg egy jótét ember összesöpörte és eltakarította őket. Újból lehet szandál nélkül, mezítláb szaladgálni. 
Ezek szerint mégsincs minden veszve.
               
Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: