2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. október 31., hétfő

Detonáció a lószarraktárban – VIII. rész

Ki kurdot ránt, kurd által ismeri meg a halált

Lovász és lova (grafikám)  kréta, szén, farost 40 x 65























Én még a régen várt Mars-expedíció érájában is csak a tata fekete férfibiciklijével fogok suhanni, ezért ne várja tőlem senki, hogy értsem ezt a digitális kort. 

De úgy tudom, hogy e nyavalyás világszőttesen, illetve ennek kiókumlált becsületkódexe szerint boldog és vigasztalan használhat neki szottyanó álnevet, álorcát, széles karimájú kalapot; mankót, botfület meg lábat; púdert, síkosítót, szexuális segédeszközt; puskát meg galambokat; Timúrt csapatostul, és a többit. 

Föl is tarajozik a bátorságunk, amikor kommentálni van kedvünk híreket. 
Egymás valagába érnek az események, vér, iszonyat, napi stresszadag bőven a rendelkezésünkre áll. 
A tévén, meg az interneten keresztül vesszük észre, hogy a világ zanzásodott. Tőlünk pár ezer kilométerre már vígan ölik egymást a népek. A veszélyeztetett fajok közé szépen odaférne néhány náció. Menetrendszerűek a népirtások. Hol mérges gázzal, hol machetével, hol meg halálra éheztetéssel likvidálnak törzseket, más nyelven beszélőket, másképpen fohászkodókat.  

Mi, magyarok minden napszakban két 6alom között feszengtünk, pótszéken nézhettük saját sorsunk alakítását, a fölvonások között meg a budiban szedették velünk a pénzt, meg perecet árultunk, pedig páholy dukált volna, megfizettünk érte, hajjaj!

A némettől is csak egyetlen fönntartó dolog maradt örökül: a hózentrógli.
(Meg Habszbujg Ottó, szegényke.)
És mielőtt szentségelnénk egyet, vessük latba azt is, hogy azért még mindig jobban jártunk velük, mert a ruszkiktól még ennyit se. 

Örültünk, ha nem lopták el ama nadrágtartót. 

Szóval, ha valakinek file van a kisebbségek jajpanaszaira, azok mi vagyunk, bár nem értünk egy pipa fingnyit se grúzul, se örményül, se tamilul; a burmai dajak kisebbség meg egymást se nagyon; megannyi nyelvjárás, tarka náció. 
Az afrikai leopárdmintás törzsi katyvasztól már kisdiák koromban is megfájdult a fejem. 
Nehéz elhinni, hogy ők egymás között különbséget tesznek és pusztán egy ágyékkötő alapján döntik el, hogy kit fejeznek le bozótvágó késsel.
Pazar logika, mit mondjak?
Olyan ez, mint a kínaiak azon tulajdonsága, ami szerint teljes bizonyossággal tudják a saját fajtájukat megkülönböztetni - még ha nekünk tojásnyira egyforma kis sárga embernek tűnik is mind a cirka másfél milliárd -, ellenben az európai rasszokat nem érzékelik. Nekik egy svéd vagy egy délolasz tökugyanaz. Egyszerűen nem regisztrálják a faji és karakterbeli tulajdonságokat.

Heringzabáló viking, hagymaszagú breton, a füttyös portugál vagy szőrös móc: nekik nyolc. 
Vicces, nem?
  
Fotelből, távkapcsolóval nézzük az előttünk zajló mészárlásokat. 
Híradós vágóképek, önégető szerzetesek, síró asszonyok, földúlt települések kapnak negyven másodperceket a kis színes bulvár meg az időjárás-jelentés előtt. Mire a döbbenet részvétté transzformálódna, már az Austria Lottó nyerőszámait húzza a miniszoknyás ciklon.

Innét értük sokat tehát nem tehetünk. Ám ha egy kis nép nem is ér meg egy misét, rebegjünk értük ekkor-akkor egy-egy miatyánkot.

1849-ben, '20-ban, '44 telén, vagy '56-ban kábé ennyit lendített rajtunk a művelt világ is.


Pósa Károly

2011. október 28., péntek

A Mester


"Karácsony kilencéves koromban: az ostrom, amikor az oroszok körülvették Budapestet, és az Istenhegyi út huszonnyolc kerítésébe kapaszkodva, a ház lakóival együtt néztem, hogyan ég a királyi vár, égig érő lángokkal. Túléltem a Rákosi-rendszert, túléltem Biszku elvtárs vérengzését, álltam kivégzőosztag előtt. Amikor Konrád és Szelényi kidolgozta, hogy háromezer-háromszáz magyar faluból ezerháromszázat hogyan kell szerep nélkülivé tenni és megszüntetni, elindultunk a ma már halott barátaimmal, Beke Pállal, Varga Tamással és másokkal, gyáva tanácselnököket vittünk bátor tanácselnökökhöz, és faluházakat építettünk a pusztulásra ítélt településeken. Aztán Sevillában megépíthettem a magyarok pavilonját, és a japánok meg mindenféle népség ordítva rohant oda, amikor meghúztuk a harangokat, hogy megjöttek a magyarok. Mit akarhatnék még? Semmit. Én már másként látok, mint maga, aki élete teljében van. Élni persze jó, nagyon jó. Csak fájdalom ne legyen!"

2011. október 19., szerda

HALÁLRAJZ

Levél odaátról.
1944. novemberének első napjaiban gyilkoltak meg.
Azóta többedmagammal összedrótozott kézzel itt fekszünk, a Tisza árterületén. Bírót, ügyvédet, ítéletet, végzést, nem láttam. Senki se szólt, mi a bűnöm. Pecsétes papír nélkül álltam a sorfalban.
Helyzetem nem kényelmes, arccal a föld felé zuhantam a közös sírunkba.
De mivel több, mint hat és fél évtizede így vagyok kénytelen örök nyugalomban lenni, ezért megszoktam. A többiek sincsenek jobb helyzetben, egymás hegyén-hátán heverünk, ahogy kivégzőink a hátunkba golyószóróztak. Fekszünk itt vagy háromtucatnyian, kezünk összedrótozva. Régebbről fogva ismertük már egymást. Hajdani szomszédok, rokonok pihenünk a Tisza-parton. 

Gólyák a kanizsai Kálvárián (fotó: dr. Klamár Zoltán)


Tőlem kicsit odébb apa és fia együtt nyugszik. De úgy tudom, hogy a töltés felőli szomszédos tömegsírban több család férfitagjai is egymás mellé lettek elhantolva. Azt hiszem, velük belátóbban jártak el, mert hírlik: rájuk meszet is löttyintettek.
Bár sírhelyünk jelöletlen, azért jó érzéssel töltött el bennünket, amikor a halálunk utáni első éjszakák egyikén valamelyikünk nőrokona – az életét kockáztatva - liliomhagymákat ültetett a friss földhányásokra. Azóta ezek a virágok beborították az erdő reánk eső szegletét. Ha valaki kíváncsi nyughelyünkre, az elvadult liliomok megmutatják, hol vagyunk.
Jóllehet meglehetősen félreeső helyen nyugszunk, hatvanvalahány év nem múlt el unalomban.
A fűzfák, és kőrisek árnyékában tavasztól őszig madárfütty szól, a szél kócolja az ágakat és az esőcseppek neszezéséből kihallik, ha fordul az időjárás kedve. 

Mindazonáltal halálunk kezdő éveitől tudomással bírunk a körülöttünk zajló társadalmi jelenségekről is.
Hallottam a negyvenes-ötvenes években a hangosbeszélő bömbölését, ahogy a legfőbb hóhérunkat meg a pártját éltették. A zászlós rendezvényeken a szónokok hangját idáig hozta a folyó visszhangja. Legnagyobb megdöbbenésemre azok is beszéltek a mikrofonba, akik korábban karszalagos keretlegényként pont a gyilkosunk és a pártja ellen szónokoltak. Azt sem értettem, hogy a hatvanas-hetvenes években utódaink miért dobálnak virágcsokrokat, a bennünket kivégeztető születésnapi stafétájának útjába, és ugyanők, ugyanezeket a virágokat miért nem miránk hozzák? Pedig akkor már negyed évszázada vártuk, hogy legalább bírósági ítélet formájában utólagos kegyelmet kapunk. Nem volt nagy igényünk, csak évente egy szerény alkalmi koszorú, meg egy halk pardon. 
Kicsit rosszul esett, hogy évtizedeken át Halottak Napja tájékán se akadt senki, aki mécsest gyújtott volna sírunkon. 
És egyáltalán: miért lehet a háború fegyveres áldozatainak márvány emlékművük a város központjában, nekünk meg – a fegyverteleneknek - csak a megsüppedt halmok? Sokat töprengtem ezen, mert az időm végtelen, én ráérek.


Viszont úgy látszik, hogy a leszármazottaink az ilyesmivel nem sokat foglalkoztak, nem tanultak a sorsunkból. Amikor egy szép május elején a fő gyilkosunkat elvitte az ördög, idáig hallatszott a városi népek zokogása.
Meg se lepődtem, mikor kempingezők azt beszélték – lévén, a tömegsírunk mellett sütötték a szalonnát -, hogy Belgrádban aranybetűs márványkolonc alá tették, mindenféle páfrányok meg orchideák közé, és priccsesnadrágos zsinóros őrség vigyázza a melegágyakat. Moccanatlanul! Azt még érteném, ha a virágjaira vigyáznának szuronnyal (bár egy szem kertész ugyanezt el tudná látni), na de minek egy halottnak testőrség?! Elenyészik az, akárhogy őrzik!
Mindegy! Más porladása ne legyen az én gondom!
Nekünk megfelelnek az elvadult, burjánzó liliomaink, amelyeknek csillagos nyári éjszakákon olyan jó illatuk szokott lenni.
Aztán jó két évtizede történhetett, hogy a virágházi díszhuszárok megfogyatkoztak, és az őrségnek a szlavóniai meg más egyéb fronton kellett moccanatlanul állniuk a sarat. Jó pár évig meglehetősen zaklatott volt nyugodalmam.
Nem a Vukovárt ágyúzó torkolattüzek villanása, vagy a bombák pukkanása miatt. Még csak nem is a szövetséges nehézbombázók motorbúgása zavart, hanem örök álmaimban megjelent az a sok zsinóros, díszuniformisos kiskatona, a szuronyos díszletpuskákkal, akik a virágágyásokat odahagyva meghaltak egymás után a régi haza karsztos vidékein. Testvériségben, egységben.
Volt akkor hatalmas jövés-menés a másvilágon!

Addig el sem csöndösödött a helyzet, amíg a háborús vezérek sorban el nem hunytak. Horvát, bosnyák után nem rég óta az alsóbb bugyrokban van a hágai cellában porhüvelyét hagyó szerb elnök is. Más lelkektől tudom, nagy az óbégatás az alvilágban, ott is minden változik.
Mint ahogy errefelé is.

Neszét vettem, hogy pár éve immáron nekünk is készült márvány emlékmű. Örülünk neki, mert szép gesztusnak tartjuk. Igaz, hogy nem a még megmaradt csontjaink fölött van, de amikor arra gondolunk, hogy az odahelyezett virágokat mi kapjuk szeretteinktől vagy a ránk emlékezőktől, akkor némi elégtételt érzünk. Végre úgy tűnik, hogy minket is halott ember számba fognak venni!
Örömünket felhőként árnyékolja be a tény, hogy a rehabilitációnkat egy szerb-magyar államközi vegyes bizottság intézi, aminek a mi részünkről egy olyan akadémikus az elnöke, aki pár évtizede azokkal parolázott és azt az eszmét éltette, akik, és ami miatt a Tisza-partján lelődöztek bennünket. 
Beszélnek az exhumálásunkról is, de ezen itt csak nevetgélünk. 
Sejtjük, hogy mire ez a bizottság valamit intézne, addigra már haló porunk se lesz, mit kiáshatnának. Készült rólunk néhány könyv és dokumentumfilm, és az is igaz, hogy sokat cikkeznek, írnak a velünk történtekről. Ám a legszórakoztatóbb számunkra, hogy többnyire olyanok vitatkoznak rólunk, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, miken mentünk át. Példának okáért: ők még egyszer sem álltak saját sírgödrük szélén…

Magyarkanizsa - Jézus Szíve szobor

Kérem, ne vegyék rossz néven, de én már azt is nehezményeztem, amikor a sátortábor hulladéklerakóját mellénk tették! Megannyi majálisozó részeg fiatal bóklászott körülöttünk. Bár álmunk örök, de legyen szabad itt megjegyeznem, hogy a diszkózene buffogása nem csak az élőket zavarja.
Újságolták több alkalommal, hogy nyughelyünket ledózerolják, és aszfaltozott parkoló lesz fölöttünk. Szárnyra keltek olyan hírek, hogy ki leszünk baggerolva, vagy ásva, mert medencéket terveztek a helyünkre. Azt is rebesgették, hogy lakóparknak leszünk eladva.
Rémüldöztünk a gondolattól, ami kísértett bennünket, hogy újgazdagék kocsiföljárója, meg angol gyöpje lesz a szemfödőnk, és betelepített kölykök fognak gördeszkázni rajtunk.
Volt is nagy riadalom körünkben!

Mint említettem, meglehetősen zsúfoltan fekszünk egy rakáson, és csak ennek tudható be, hogy többedmagammal nem kezdtünk el forogni a sírunkban! 
A Mindenható viszont kegyelmes volt hozzánk! Hamarosan megtudtuk a befektetők, tervezők neveit, és akkor végre rájöttünk, hogy eddigi aggodalmaink alaptalanok voltak.

Másik jó hírem, hogy mostanság egyre jobb a sajtónk. Szerbül, magyarul, sőt világnyelven is arról tudósítanak a lapok, hogy a jelenlegi áldatlan helyzetünk megoldásra vár. Mi képviseljük az elvarratlan történelmi szálakat, meg valami be nem hegedő sebeket, a rossz lelkiismeretet?
Nem tudom. 
Csak a magam nevében nyilatkozhatok, de szerintem a velem együtt temetett társaim is úgy vallják, hogy a mi lelkiismeretünk tiszta.
Pont ezért nem szeretnénk, ha alku tárgyát képeznénk. Mert amerre és ahogy halad az Önök mai világa, megtörténhet, hogy egy szép napon majd egyenként nekünk köll elnézést kérnünk a hóhérainktól, amiért kellemetlenséget okoztunk nekik.
Ezért arra kérném Önöket, hogy fölöslegesen ne bolygassák meg tömegsírjainkat.
Hozzászoktunk a füttyös madárkákhoz, a susogó fákhoz, meg a korhadó avarból előbújó vadliliomokhoz.
Rajtunk az már nem segít, ha egyszer előkaparnak bennünket, hogy aztán finomabban lőjönek tarkón bennünket.

Viszont azt a halk pardont még elvárjuk.
Ott irgalom, itt megbékélés lenne.

Pósa Károly
      

   

2011. október 12., szerda

Detonáció a lószarraktárban - VII. rész


Emberbálázás

 Az e heti szerbiai népszámlálásról

Ha már korpa közé keveredtél, válogasd meg melyik disznó faljon föl.

Persze, hogy a folyton harácsoló, hörcsögpofájú brittek kezdték, a középkori Angliában. 1085 karácsonyán Hódító Vilmos rendelte el az országos összeírást, amit a kiváltságait féltő nemesség nevezett el Ítéletnapi könyvnek (Domesday Book).
A név eredetileg arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az Ítélet napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát illetően. Ez volt Európa első ilyen jellegű, szinte statisztikai igényű felmérése. A könyv 1086 augusztusában készült el és 13 418 település adatait tartalmazta.

Nem merném állítani, hogy a mai adatok pontosságára bárki le merné tenni a nagyesküt. Nem hogy az ítélet napjára, de a saját házőrző kutyájának az egészségére se.

Vélem ezt annak fényében, amit már jó előre tudni lehetett: a szerbiai népszámlálásunk a kezdetektől tele lesz – fogalmazzunk így – “furcsaságokkal”. 

Egyes helyeken a biztosok az optikai leolvasásra alkalmas fekete helyett, szabálytalanul, csak ceruzával vagy kék golyóstollal voltak hajlandók kitölteni az űrlapot. Arról is érkeznek a hírek egyre-másra, hogy a nemzeti hovatartozást jelző rubrikába a kérdező önkényesen be-beírogatott az ő fülének tetszőbb válaszokat.
Ha a megkérdezett ezt netán sérelmezni merészelte, akkor meg a közszolgálati feladatát végző személy látványosan fölháborodott. 

És ez még csak a terepi munka!
A cselédek piszmogása. 
Mi lesz a központba beömlesztett tengernyi adat földolgozásakor?
Pláne, ha régtől fogva ismerjük már a balkáni tempót, munkamódszereket…
(Ahova óceánjárónyi rakományt küldtek vissza az Amerikába exportált yugoból, mert az egyik mintának szánt kiskocsi üléshuzata alatt egy egész burekot találtak az USA vámszervei: ne legyenek vérmes reményeink a precizitást illetően!) 
Megannyi csúsztatás, kisebb vagy nagyobb hiba fordulhat elő egy évtizedenként megrendezett országos összeírás alkalmával. 
Legyintünk rá: természetesnek tartjuk. 
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lónak is négy lába van. Tévedünk. Emberien, tehát sokszor és időnként végzetesen. Ez is a dolgunk.

Pedig mostanság a számítógépes világ levesében gázolunk köldökig. A lúdtollal összeleltározott korban is kerültek porszemcsék a rendszerbe, de mi volt az a manapság tapasztalt homokhegyekhez képest! Egész sziklakoloncok pottyannak a képzeletbeli fogaskerekek közé!

Ami pedig ezeket a legördülő, a rendszert blokkoló kődarabokat lezúdítja úgy hívják, hogy politika.  

Őfelsége a szajha. 

A választások közeledtével egyre világosabbnak tűnt, hogy a pártok nem fogják tétlenül szemlélni a térfelükön pattogó magas labdát. Ki-ki a maga eszközeivel, és a maga nézeteire igazítva, igyekszik befolyásolni a válaszadók tömegeit.  
 
Elvégre ugyan ezek a polgárok lesznek majdan azok a potenciális szavazók, akik az urnák elé fognak járulni. 

Egyik azzal kampányol, hogy valljuk magunkat vajdaságinak. 
Ezt a maszlagot is csak a magyarral lehet(ne) megetetni, mert köztudottan lokálpatriótának számítunk. Mert ugyanezek a szószólók, Csanak ligájának vajdasági gittegylete azt szajkózza nekünk, hogy aki nemzetét megvallja, magyarként érez, az virtigli fasiszta. Ükapától dédunokáig. Ezért is szavazták meg a kollektív bűnösségünkről szóló törvényt. Mert ők - a jó vajdaságiak - idáig látszik milyen toleránsak. Viszont, ha tavasszal rájuk szavazna a tömbmagyarság, akkor – esetleg – a náci kollaboránsokból visszavedlenénk lojális szerbiai állampolgárokká. 
Nem mindegy kinek a körösztölő medencéjében merítkezünk meg, mi magyarok. 
Esetleg akadhat olyan is, aki az ájtatos rítus alatt a szentelt vizébe akarna fojtani bennünket. Amazok meg trambulinról pisálnak bele a közösbe. 
Kettős a mérce? Igen.

Megint másik politikai formáció az államalkotó nép érdekeit szem előtt tartva asszimilálna  minden kisebbséget. Egyenlőre papíron. 
Ez a jó hír. 
A rossz, hogy volt már tapasztalatunk arról, miként képzelik ők el az össznemzeti egybeborulást. 

Meg lehetne kérdezni a dél-bácskai horvátokat, de a Hágában papírzacskót készítgető vajda, meg a keretlegényei révén nekik mára hírmondójuk se maradt azon a tájon. Ismét mások – szegény hülyék – a levitézlett jugoszlávizmust hirdetik. Mintha a Virágházba muskátlik közé dugványozott marsall még élne. Mintha az elmúlt balkáni háborúk nem pont ennek az eszmének a totális csődjéről szóltak volna.  
Nem sorolom tovább.

Igazán kíváncsi leszek az adatok összesítésére. Egy nagy preferánszparti legizgalmasabb része mindig a végén van, amikor összeszámolják a pontszámokat, ki mekkorát nyert vagy bukott. Öreg barátom viszont megtanított arra, hogy nem kártyázni kell tudni, hanem ügyesen csalva írni

Most is kártyázik velünk a szerbiai politikum, meg a hatalom.

De amíg másodrendű, büntetett népségként tekintenek ránk, addig nem adu ászok vagyunk, hanem bebéklyózott, bebálázott magyarok.
Amit most ránézésre, kilóra akarnak mérni.
  Pósa Károly 

2011. október 5., szerda

A tizennegyedik tábornok

Tűnődés két emberről, meg rólunk

 
Megint októbert írunk, megint hatodikát. A Magyar Nemzeti Tanács döntése alapján ez a nemzetünknek megszentelt dátum immáron hivatalosan is a délvidéki magyarság emléknapjának tekinthető.

A mi érdemünk, magyarkanizsai lakosoké, hogy már a jogerőre emelt határozat előtt – jó néhány éven át minden alkalommal - megemlékeztünk a hőseinkről, és a halottainkról is. Az meg a nemzeti történelmünk vériszamos múltjából fakad, hogy nekünk megadatott, ami más, szerencsésebb nációknak, békésebb tájakon élőknek talán nem: fájdalmasan sok hősi halottunk emléke előtt tiszteleghetünk.
Most mégsem a dicsőséges szabadságharcunk leverését követő szomorú epilógusról szeretnék írni. 162 esztendő alatt sokan elsiratták őket, emlékeztek a tizenhárom aradi mártírra, meg azokra a névtelen hősökre, akik „még lehet, hogy leányt sem csókoltak soha, de piros vérüket ontották a hazáért, és fiatalon mentek a halálba”.

Inkább két emberről írnék.
Magyarországi kortársainkról.     

Aztán meg, az írás elolvasása után mindenki fölnőtt fejjel eldöntheti, hogy érez-e áthallást, utalást, hasonlóságot az 1848-as történések, és a vajdasági mindennapjaink jelenségei között?

Az egyik ember filmrendező.
A hatvanas évek végén forgatott alkotásai mérföldkövek a mozgóképes világ történetében. Számos fesztiválon díjazták ezt a magyar rendezőt. Filmjeit egyetemeken tanították, amelyek híresek voltak erős társadalomkritikájukról.
A nyugati világ rajongott értük, mert úgy tűnt, hogy a szocializmus nyersebb, szovjet változatát végre bírálni merészelik. Belülről! Nagy szó volt ez!
Ugyan akkor - fura módon - a magyar kommunista vezetés a tehetséges rendező egyetlen filmjét sem tiltotta be. Sőt! A kor kultúrpápája – Aczél György – lelkes támogatója lett a jó nevű zsúrfiúnak, akit időnként kedélyes kávézásra irodájába is beinvitált.
Az államilag finanszírozott nagy költségvetésű filmek meg bejárták a világot, Cannes, Nyugat-Berlin, Párizs és Róma a szögesdróton túlról jött magyar zseni lábai előtt hevert.

A művész fürdött a népszerűségben külföldön és odahaza egyaránt. Neki szabad volt alkotásaiban - hogy csak a legjellemzőbbeket említsem - a meztelenség, a trágárság, a morbiditás feszegetése. Aligha engedhette meg magának bárki, hogy a szocialista szellem és ízlés ellenében moralizáljon. Így megtörténhetett, hogy a világfi módon élő jeles rendező szellemi holdudvara köré szerveződött az akkori Magyarországon élő és alkotó komoly művészemberek hada, értelmiségiek, a kritikátlan barátok vagy inkább rajongók siserehada.

Aztán ahogy múlt a szocializmus, egyre-másra silányodtak a Mester filmjei. A rendszerváltás után, pedig a kritika pironkodva vallotta be, hogy a baloldali meg liberális kormányzati ciklusokban sztárolt, és nem mellékesen agyonfizetett filmes ember kiöregedett gavallérrá züllött. Már csak árnyéka önmagának. Pénzért daloló hamis pacsirta lett. Új mozijaiból hiányzott az erő, a frissesség. A mondanivaló odatrottyult az élemedett korú rendező mellé. A régi meg az új éra kedvence – a lakájok mindig hosszú életűek! - a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Egy életen körösztül jól élt, a hatalom kegyeltjeként kezdte, és az éppen aktuális hatalom is kénytelen tortát sütni neki.
 
A másik ember építész volt.
Őt is a hatvanas években fedezik föl, de neki nem jár külföldi út. Szakmai berkekben csodálattal emlegetik, mégis egy vidéki erdőgazdaság tervhivatalába száműzik.
A magyar építész ezzel nem törődik, helyette az akkori falvakat járja társaival. 
Faluházakat, közösségi helyeket, templomokat építenek. Mentik a menthetőt. A diktatúrák minden koron legszívósabb ellenfeleit, a vidéki közösségeket, a dolgozó magyar parasztokat erősítik. A hatalom próbálja megvesztegetni, zsírosabb pozíciót ajánlanak neki, de ő nem paktál le, soha nem alkuszik. Így megeshet a szégyen, hogy a rendszerváltás előtt külföldön már világhírűek a munkái, Magyarországon, pedig: alig ismerik. 
A diktatúra megbukik. 
Az építésznek Andalúzia tartomány fővárosába emelt világkiállítási pavilonja által egy csapásra megérkezik a méltán kijáró hírnév és dicsőség. Ám az építész konok. Hirdeti az igazságot, amiért - miképpen a múltban, úgy manapság is - beverik az ember fejét. Mégis kimondja a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte: “a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”

Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló fölháborodást.
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi?
Szabadság, testvériség, egyenlőség?
Szent teheneink vágóhídon?!
Az öregember, pedig az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesél, magyaráz. Istenről, anyaföldről, magyar lélekről és a megújulás lehetőségéről. Egy életen keresztül hadakozik, csapásokat osztogat, ellenfelei villámokat szórnak fejére. Küzdelmében, állva éri a halál. 75 évesen búcsúztatjuk majd szombaton, abban a ravatalozóban, amit ő tervezett.

Mi közünk van kettőjükhöz? A megrendelésre filmező tehetséghez, aki minden rendszerben meglelte mentorait, aki kenyéradó gazdák tenyeréből evett?
Vagy a hunyt Mesterhez, aki egy életen keresztül nemzetének javát szolgálta, vállalva a támadásokat, megalkuvás, harminc ezüstpénz nélkül?

Október 6-án, a vértanúink emléknapján ratifikálja a szerb törvényhozás a vajdasági magyarság kollektív bűnösségét kinyilvánító verdiktet. Amit a Belgrádi Szkupstinában magyarul beszélő honfitársaink is megszavaztak. Sunyin, lapítva, lakáj módra. Istenem, milyen ecetszagú, milyen sekélyes ez az árulás!
Ez a labancok árulása. Olyan, magukat vajdasági magyarnak vélőké, akik holnap is Windischgratz hercegnek kiáltanának vivátot. Montecuccoli parádés kocsisai ők. Bakon virító kirakathuszárok. 
Évszázadok óta a magyar vérből születnek a legnagyobb szellemű, a legjava hősök.
Meg a legalja árulók is.
Egyiküket sem feledjük!
Pont úgy, ahogy az emlékezés kijár a szebb napokat megélt kollaboráns filmesnek, és a legigazabb építészeink egyikének is.
Az utóbbi igazságát most tanuljuk. Ennyit ér a szabadság. Ennyit a sokat szajkózott testvériség. És ennyit mondhatunk, ha bácskai-bánáti magyarként halljuk a szót - egyenlőség.

Hatodikán fejet hajtunk az igazak előtt. A szabadságharc igazai, az építész igazsága, embersége előtt. 
Mert minden októberben elején a halhatatlan nagyjainkra emlékezünk. Novemberben kezdetén, Mindenszentek után, pedig a hunyt szeretteinkre.  
De ha minden a tervek szerint halad, eljön az idő - a jövő év tavaszán - amikor egy cédulával és egy golyóstollal az árulóinkra is kell majd emlékeznünk!      

Pósa Károly