2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. november 24., csütörtök

A megigazult Noel Mosh'dul titkos receptkönyve - XI. rész



A négylábú lovakról és azok orvosairól

dr.S.Z. figyelmébe ajánlva



A kezdetek kezdetén, amikor meghasadt az égnek palástja, és a kék szín szétfolyt a teremtett valóságon, az ember mellett egyedül a ló lett a kegyelem folytán a megnemesedő élő matéria kivételezettje.  

A lovak ősei ott tapodtak, fújtattak az ember oldalán. Gazdájuk, vagy pontosabban társuk halálakor ők is ugyan úgy elvesztek, mert lélekben régtől fogva egyek voltak. A szolgálatukat   inkább vélhettük tapintatos segítségnek, akár a görvélyest támogató mankót, ami a kétlábú halandó esetlenségének vagy hiányosságainak szelíd felismeréséből, olykor érezhető részvétből fakadt.

Ló o1.- grafikám

Mindeközben a ló – valamilyen megmagyarázhatatlan szerencse folytán – megőrizte szabadságát, és méltóságát. Irigyelt posztján megmaradt.
Ám a semmi változás mögött gyakran kavarodott föl az iszap, ami a szánk sarkát is elérte. 
Volt időszak, amikor sárban fetrengett az emberi lét, de a lovak diadalittas nyerítésétől visszhangzottak a rétek. Pusztultak a városok, koldusokká lett a férfinép, ringyókká az asszonyaik, testvérre emelt kezet testvér, és a pokol ült halotti tort az értelem fölött. De a lovak patáink a dübörgésére fölriadt az anyaföld abroszán  násztáncától bódultan hortyogó rosszaság, és takarodni volt kénytelen közülünk.

Megindult a ménes!  

Olyankor mindig fölkönyökölt a remény, mert ölig érő fűben tört előre a lovak csapata. 
Homokos pusztaságban, a dűnék között kavartak porfelhőt. Végeláthatatlan rónák síkján csattogtak a paták, patakvízben gázoltak, és szügyig érő hóban gőzölt hátuk. Ám amikor a szél üstökébe nyerített a vezérmén, az ég keleti fertályába szögecselt ezüstpántos zsalugáterek hörgő hangot hallatva megnyíltak, a föntről leözönlő angyalok légiói győzelmet arattak a gonoszság fölött: így visszaadván az embernek az Istenben, az örök értékekben, a jóban, a szerelemben, és a halában megtalált önmagát. 

A messzi délen lakók úgy tartják, hogy a lovak a Teremtő szájából fújó szeleknek a földi megtestesülései. 
Az állítás akár igaz is lehet, pedig akik szerint ez már az ige életté válása óta így van, egyáltalán nem hajlanak a magvas gondolatiság felé: a szavannák népe tüskös sárkunyhókban él, sokszor dögöket esznek, lárvákat, termeszeket keresgélnek, meg a vörhenyes földből kipiszkált édes gyökereken tengődnek. 

Dongalábú lépteik nyomán porfelhőt vernek föl. Ámbár termetre csak akkorák, mint a babkarók, és az asszonyaik is legalább annyira szárazak: van bennük valami titokzatos, megmagyarázhatatlan, valami, ami nem emberi, hanem azon túli: valami félelmetes. 

Öklömnyi kerek koponyájukon agyagkorsókban hordják a vizet, a rossz szagú kút és a falujuk között. Az ösvény keményre taposottan kanyarog az agávébokroktól ölelten. Emberemlékezet óta ingáznak rajta a hennával bemázolt kezű és lábú mezítelen nők. Csontos kis vállukon feszül bagaria bőrük, ívelt hátuk hátrafelé hajlik, s még inkább szembetűnővé válik különösen nagy, esetenként diónyi köldökük, ami felett ütemre rezdülnek a formátlan csecsek. Az aprócska asszonyok aztán időről-időre megpihennek, esetleg csak elbambulnak, jellegzetes suta félterpeszben megállnak az otromba korsóikat letéve, és mindig a homlokukhoz emelik kezüket, míg a távolba néznek, oda, ahol lebukik a nap. 
Illusztrációm
 Ilyenkor még senki emberfiának nem árulták el, mi fordul meg a fejükben, baltával elnagyoltan megfaragott lelkük merrefelé csapong. Pedig bizonyos, hogy nevetségesen véges értelmük a szellem suhintásakor valami módon mégis csak fölülemelkedik a napi roboton, állatias ösztöneiken, szokott nyomorukon. Talán a kaktuszból nyert meszkalin miatt révednek napszállat felé, örökkön a horizontot kémlelve, és láthatnak ott egy tüneményt, égi jelet, kedvesebb esetben tűnő látomást, ami még ezeknek a félvad, bárdolatlan lényeknek is üzenhet valamit, aminek jelentése, igazi mondandója – számunkra, a csiszolt tudású művelt, városokban lakóknak - már régen elveszett: ha valaha egyáltalán meg is lett volna.    
Míg szemük sarkát a zöld legyek döngik körül, a látóhatár üzeni nekik a múltból elősejlő jövendőt. Megejtően szép a látvány, és mégis szomorú. A groteszk képükön csodálkozva új alakot formálnak a felhők, ritmusa törik a magasban szitáló ölyv szárnyalásának, s a bozótosba szomorúság kúszik, ónszínű lesz a magány. 

Titokzatos egy népség.
 
Furcsa, ahogy pont ezek az állati sorból alig-alig kimagzó ember-kezdemények, aprócska nőstények olyan állhatatosan bámulják a nyugati végeket. Mintha a bölcsesség poharából innának lassú kortyokat. Mintha nem vennék észre, hogy egész életük reménytelen vándorlás, a poshadt vizű kút és a tövisbokrokkal kerített ócska szállásaik között. Úgy állnak ott, a kitaposott úton, nyitott szájukon át lélegezve, akár a figyelő gazellák.
Tudnak valamit.

És dacára, hogy ősidőkbe veszően lovuk soha nem volt, és messziről érződő, átható szaguktól még a vedlő bordájú tevecsődörök is nyálat fröcskölve tépik a kötőféket, ennek a nyomorult népcsoportnak, maroknyi törzsnek adatott meg az a kitüntető szerencse, hogy bizonyos rejtett adottságaik révén kizárólag őket tekintik mind a mai napig egyenlő társnak a lovak. 
Olyanoknak, akiknek a szava szent.
Ha lecövekelnek egy helyen, az örök idő is moccanatlanul áll.
Eső indul kézlegyintésükre.
Tört csontok forrnak össze, ha énekük hallik.
Nyálukat a patára kenik és megszűnik a körömgyulladás.

Ló o2. - grafikám
 A tetovált járomcsontúak, mikor a karám közelébe érnek, rongyos ágyékkötőjükből kilépnek, majd furcsa orrhangú nyelvükön kántálni kezdenek a lovak fülébe. Ettől megnyugszik a legvadabb fedezőmén, kitágulnak az elsőfüves csikók rózsaszín orrlyukai, miközben édes párát fújnak a viselős kancák, mert az alkonyati nap sugára a vékonyukat cirógatja.

Ezért mostanság egész divat lett, hogy a nagy rotangvirág-alakú díszkertekkel övezett paloták gazdái, a legnemesebb tenyészetek, a több száz esztendős tiszta vérvonalak tulajdonosai, a gyűrűs urak – egymással versengve - éppen a bűzös félemberek törzséből választanak lovászokat. Szemtelen rabszolga-kereskedők iszáknyi aranyért árulják őket. Fölpezsdül a piac, amikor ritka alkalmakkor egy-egy bemeszelt lábú emberkét vesz szájára a kikiáltó. A többi láncos között eltörpül alakjuk. Állnak ott egymagukban, zsugorított a magányuk is.

Ám amint gazdájukhoz kerülnek, a  parányi billogozott jövevények megbabonáznak urat,  szolgálót, ágyast, csicskát meg mindenkit, mert igéző szavuk hallatán tűzként vet lobot a paripák tekintete. Kapálnak mellső lábukkal, majd röhögve tűrik, akárhányszor az apró emberkék fülükbe mormolják a varázsszavakat. Lisztszáraz, cserzett tenyerük simításától delejes reszketés fut végig a lovak gerincén, és sűrű gyakorisággal megesik, hogy mozdulatuknak a finomságától, az átélés tökélyétől, a márvány peremű citromvízzel csurig töltött medencék hűséhez szokott úriasszonyokat gyakrabban fogják gyötörni hőhullámok: sajgó ölükhöz kapnak majd, és a tarkójuk tájékán, festett hajuk tövénél jóleső bizsergés terül szét.

A szavannák pereméről északra hurcolt rabszolga, hasonlóan a sivatagi füvekhez. Mélyre nyúló gyökereinek köszönhetően képes megélni minden körülmények között. A homokbuckák, özönvíz előtti fehér kavicsos vízmosások, nap aszalta sziklakoloncok között embernek, növénynek gyökerei hosszan, alant a földbe nyúlnak, és annyi mindent szívnak fel, amennyit csak tudnak. Ezáltal több száz, vagy akár több ezer év nedvként éltető tudása lesz részük. Amikor mi szomjúhozunk, a pöttöm fekete lovász befelé figyel és látja őt és kedvesét ott nyugaton, a pihenni készülő, gyengülő erejű napkorong.

Az izzó fénybe néz, apái szavai szerint való imáit idézi. Mélyen, egész szívének minden erejével hisz abban, hogy egyszer, nem is túl sokára, a világ teremtett csöndjén át az emberi igazságot is meg fogja hallani. Neki suttogják majd a jelet, ő lesz a hírmondója egy teljesen új történet kezdetének, amit még mások csak gyanítanak, és amit még igazából el sem kezdtek írni. 

Közben a lovak sörényét kócolni fogja az alkonyi szél. Tejes búzából abrakot kapnak majd az előhasi kancák, álmosakat pislognak a borzasra nyalt csikók. Az édes szalmán szuszogva fog elterülni az éjszaka.

Valahol lent délen, estébe hajlóan, ilyen dolgokra gondolhatnak azok a kicsiny fekete nők. 

Pósa Károly     

2011. november 20., vasárnap

József Attila és akinek nem kell

A  Magyar Szó című vajdasági napilapban Berényi Emőke alant lévő írására "Ordosz" nickname-mel reagáló kommentáromat a lap moderátora két nap után törölte. Hírhedett igazságérzetem azt diktálta, hogy egy kicsit  más módon, de véleményemet osszam meg a nyilvánossággal.
Íme a publicisztika, meg a hozzászólás. Ki-ki döntse el, vállalhatatlan-e amit leírtam?
József Attila és akiknek nem kell

 
ANGYALSZAUNA

 
Szoborháború dúl néhány hete Budapesten. A kormány ugyanis nyilvánosságra hozta a magyarság egyik emblematikus helyének, a Kossuth térnek az egymilliárd forintos átalakítási tervét, amely – az átépítésre vonatkozó országgyűlési határozattal összhangban – rekonstrukciót irányoz elő: visszaállítaná a Parlament környékének 1944 előtti arculatát. Ennek megfelelően visszahoznák a Horthy-korszak emlékműveit, így a ma Dombóváron álló Kossuth-szoborcsoportot, minden másnak viszont mennie kellene. Ebbe a minden másba beletartozik József Attila 1980-ban, Marton László szobrászművész által elkészített bronzszobra is, amelynek esetleges eltávolítása miatt forrongnak most az indulatok főváros szerte. Legutóbb éppen Szőcs Géza hangoztatta a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott magyar nyelv napi ünnepségen, hogy „El a kezekkel a József Attila-szobortól!”. A kultúráért felelős államtitkár Márai Sándort idézve kiemelte: a honfoglaló magyarok nem hazát, hanem védett legelőt kerestek maguknak. „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük” – mutatott rá.
Az elmúlt hetek tollpárbajait figyelve (elég végigolvasnunk a Parlament kulturális bizottsága elnökének, L. Simon Lászlónak és a Szépírók Társasága elnökének, Csaplár Vilmosnak nyílt levelekben zajló vitáját) könnyen rájöhet az ember, hogy ismét csak egyvalamiről szól a dolog: a pitiáner politikai balhéról. József Attila alakja körül – csakúgy, mint halála óta oly sokszor – ezúttal is pártcsatákat vívnak, és hiába derült ki, hogy a házelnök kedvenc költője éppen ő, s hogy a miniszterelnök az ő szobrának a talapzatán ülve mondta el híres, feltűrt inges tavaszi kampánybeszédét, az egyébként a turisták körében is népszerű figurát egy egyszerű városrendezési aktussal nagy valószínűséggel elmozdítják a Dunán úszó dinnyehéjak közeléből.
Jobb és bal összecsapásai közepette épp csak a lényeg sikkad el, azt pedig eddig a legpontosabban talán Tverdota György József Attila-kutató fejtette ki: József Attila „a Parlament elé szobornak aligha kívánkozott, a kor nagy kérdéseiben való állásfoglalásra viszont jogot formált. Aki egész népét kívánta nem középiskolás fokon tanítani, ennél nem adhatta alább. (…) Ebbeli törekvéseiben nem maradt egyedül. Az idősebb pályatárs, akivel fájdalmas ellentét állította szembe őt, az állásfoglalástól húzódozó Babits is szükségesnek tartotta kimondani, hogy »vétkesek közt cinkos aki néma«, és »harcot« hirdetett »a harc ellen«. A fiatalkori barát, a későbbi rivális, Illyés Gyula soha nem feledte a sorsosaiért való felelősség, a »Nem menekülhetsz!« parancsát. A mártírhalált halt fiatalabb költőtárs, Radnóti is abban bizakodott, hogy a háború után újjáépülő »falak tövében felhangzik majd szava«.
József Attila szoboralakja a Kossuth téren – nem félek a groteszk nyelvi fordulattól – ezekért a költőtársakért is helytül. Ha őt eltávolítják, vele együtt eltüntetik szem elől az ország házát ostorozó Vörösmartyt, az okvetetlenkedő állásfoglalásaival Kossuth orra alá is borsot törő Petőfit, a Tisza Istvánt »vad geszti bolondnak« bélyegző s a kor parlamentjét csak »hazugság-házként« emlegető Adyt, és a szónak még sok más művészét, akiket a Parlament előtti téren József Attila képvisel.
A művészet világában a szabadság részesül a legnagyobb megbecsülésben. (…) De a teljes szabadságba beletartozik ám, hogy arra is szabadnak kell lenni, hogy aki hajlandóságot érez, magáévá tehesse az egy időre kissé elhanyagolt örökséget, folytathassa az elődök munkáját, ne közösítsék ki a nemzet nagyjainak, szellemi irányítóinak köréből, hogy – ha már szoborba öntötték – ne keressenek számára egy szerénységéhez jobban illő teret. A szabadság egyik ismérve, hogy a Kossuth tér egyik kis parcelláján továbbra is berendezkedhessék a Parnasszus nagykövetsége.”

A kérdés csak az, van-e egyáltalán szabadság. 

Berényi Emőke 2011. november 17., csütörtök - Magyar Szó

József Attila: Végül..."Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás"...
Egy ide köthető illusztrációm.


Ordosz 2011. november 18.
 
A kérdés – ha egyáltalán annak vehetjük -, ahogy van olyan műbalhé, mint az Új Színház, Kövér - nagyon találó és helyes - "idiótázása" a brüsszeli partizánok kapcsán, vagy éppen a Várbazár körüli hisztéria.

Megkomponált dallamra óbégat a görög kórus.

Csak aki a botfülétől nem lát (kis képzavar) hiheti azt, hogy a Mama bronzba öntött kisfiáról szól a mese.
A szobor áthelyezése szakmai döntés.
A Kossuth tér jelen valójában inkább hasonlít egy szabványosított Tesco áruházlánc-béli parkolóhoz, mint Magyarország közjogi elsőséget élvező főteréhez.

Az aszfaltróna helyett van egy emberléptékűbb térrendezési elképzelés, ami nem mellesleg a hagyományok szerinti tervek mentén fogant.

Itt a bökkenő, vagy ha tetszik: ehun-e a kutyus leaszfaltozva!

A hivatalból rettegők pont arra játszanak, hogy az összes létező fórumon a '44 előtti alapokon nyugvó térrendezést szapulják, egyenesen kötve a lekátrányozott ebet ahhoz a karóhoz, ahová Orbán antidemokratikus, a Horthy-érát restauráló szándékát, meg valami félfasiszta újjáéledés vízióit is előszeretettel oda csomóznák.

Pedig pusztán az a helyzet, hogy most tényleg a nagy büdös "semmi ágán ül" a nem oly régen még, a jelenben aggódók által "proletár költőnek" hazudott József Attila, a tér egyik zugában, ahonnét az illetékesek egyébként méltóbb helyre szeretnék helyezni.

Megint más lapra tartozik, hogy a pesti liberális értelmiség két évtizeden keresztül úgy járt oda tüntetgetni, bandázni, pontosabban uszulni, fenekedni a légből kapott ellenfelekkel, képzelgéseivel szemben, mint döglegyek a mócsingra. Ők joggal érezhetik úgy, hogy röpgyűléseik bejáródott placca ama bizonyos dinnyehéjjal együtt tovaúszik most, mint ahogy örvendetesen elúszott parlamenti képviseletük is.

Ez van fiúk! A Pál-utcai grundot is szétmérték, pedig ott fényes diadal után voltak éppen, nem pedig húszévnyi országrontás után, levitézletten, fél lábbal a börtönben.

Berényi írása persze megjelenik itt a Magyar Szóban, beállhat ő is az öklüket rázók közé. De nem ártana észrevennie, hogy a fene nagy jólértesültsége ugyanazoknak a toposzoknak, a kliséknek a mantrázásában fullad ki, amiben a Magyarországot lejárató politikum ellendrukkerei olyan buzgón érdekeltek.
Arra kérem az írás szerzőjét, ne szájkaratézzon minden áron! Tamás Gáspár Miklós ritkán fordul meg Újvidéken, Konrád Györgynek is régen hallottam hírét, Kornis éppen rendez és Kertész, Nádas, Kukorelli, Pavle Závada meg a mi Végelünk is inkább Berlinből, Bécsből vagy a világ nácitalanított, már a második világháború alatt is demokratikusnak tudott csücskeiből szeret izgulni a magyar ugar sorsán…

Ezektől ne várjon vállveregetést Berényi.
Legföljebb egy-két balfék internetes portál fogja kopírozni a jegyzetét. Sovány vigasz. Ebből nehezen jön össze Irodalmi Morzsa-díj. Jutalmul esetleg egy fölolvasó est, valami családias hangulatú pesti pipsó környékén.

Jobban tenné Berényi Emőke, ha mondjuk Szabadka városrendezési anomáliáit venné szemügyre, és az itteni elképzelésektől visszahőkölten írna vitriolos kritikákat.
Mert a szabadkai belvárosban nem a jó Spiró György által „mélymagyarnak” nevezettek jönnek („Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból, csönd van. Senki se pisszen.”), hanem a város választott vezetése, a románok Géniuszához fogható városromboló ambíciókkal, ötletelésekkel.

Az alcím viszont tetszik: Angyalszauna.

Ha meg is izzadt érte Berényi, a tolla vizes lett, papírja meg gőztől csöpögő: akkor is blikkfangos.

Ezt azért ne vitassuk el tőle.

2011. november 18., péntek

Csoda



 Van az úgy, hogy egy embernek nehezére esik témát találnia.

Legtöbbször belefulladunk a hétköznapi gondjainkba, a borongós idő és körülmények miatt egész egyszerűen nem találjuk sem önmagunkat, sem az ihletet. Előfordul, hogy nyűgnek érzünk mindent és mindenkit, amihez, és akikhez máskülönben valami közünk lenne. Már az eltűnő legyek hiátusa sem tud vigasztalni.
Egy hete tipródtam a rám bízott feladattal: vezércikket kéne írni az újságba! Ehelyett napok óta üres volt előttem a képernyő – mit üres! -, hatalmas fekete lyuk tátongott rám, aminek kútmély sötét semmijébe beleveszett minden épkézláb mondatom. Értelmes témák Dugovics Tituszként rántották magukkal mélybe gyengécske gondolat-foszlányaimat.

Az írást nem lehet megerőszakolni.
Ez is izzadtságszagú megállapítás. De legalább igaz.

Az írás nem ipar, hanem talentum kérdése. Vagy-vagy. Nincs arany középszer.

Szent Ágoston jól mondja: aki a kezével dolgozik az kézműves, aki kezével és az eszével, az mester, aki viszont a kezével és a szívével: az művész.  

Hamar kiderül pedig, ha valaki közhelyparádéból szeretné az olvasók ovációját megérdemelni. Az írott szó ugyanis lelkünk tükre, ami ha maszatos, torzított képet fog kivetíteni rólunk. Az olvasó meg fel fog ordítani, amikor ráérez arra, hogy őt becsapták. Hisz hiteltelen minden olyan kísérlet, ami nem belsőnkből fakadó értéket hordoz. Klisékből is próbálkozhat valaki várat építgetni – ezt a népnyelv kissé másként, ettől sokkal vaskosabb szavakkal fogalmazza meg -, de ha már egy kevés rátartiság belénk szorult, akkor nem engedhető meg magunknak sem ez a kényelemben fogant tunyaság, sem az, hogy sarokba szorult elmével álljunk ki a nyájas olvasóközönség elé. Pőrén, akkut tehetségtelenségünk miatt érzett dacosságunk tudatában.    
Lehet ugyan csodás körmondatokat fabrikálni az őszi tájról, a rozsdaette falevelekről, hártyásodó pocsolyákról.   
Merengeni a mulandóságon, bakfis lányként sóhajtozni a rövidülő nappalokon, a dráguló termékeken, a keservbe oltott téli gondjaink kazalnyi terhén, vagy öklünket rázni a gáz- és a szénforgalmazók lelketlenségén. De a nyájas olvasó hamar szimatot fogna, hogy az írás ebben az esetben töltelékként lett föltálalva. Olyan levesként, amibe híg a lé, nyúlós a tészta, és unalmasak a megszokott ízek. Jó, ha őszbe csavarodó hajszál nincs benne… A sótlan lamentációból, panaszáradatból meg kérni nagyon senki nem kér már repetát: mást se hallani mostanság.

Egyes fiú - grafika

Már éppen azon voltam, hogy egy kínos magyarázatfélével szégyenszemre kénytelen leszek visszamondani a cikket.

Aztán - egyszer csak - végre történt valami.

Egészen váratlanul fölvillant egy kép, mint sötét szobában a vaku fénye, és egy pillanat alatt széthasította a fekete éjszaka leplét.
A minapi biciklizésem során ugyanis szembe jött velem egy lány.
Fogalmam sincs ki volt.
Egyaránt lehetett húsz vagy harminc éves. A rosseb se tudja - így utólag! Még az se biztos, hogy Kanizsán él. Jól felöltözve pedálozta kerékpárját, betyár hideg idő járta reggel. Az arca sem volt ismerős.
Most tessenek megkapaszkodni! Megtörtént a csoda.
Előttem játszódott le!
Mert míg elhaladtunk egymás mellett, a lány akkor és ott elmosolyogta magát. Teljesen spontán módon! 
Nem is nézett rám, észre sem vett, nem köszöntünk egymásnak - magában vidámodott meg. 
Mint akinek átcikkan valami szép dolog vagy kellemes emlék a fejében. 
Ahogy a nap sugára teljesen váratlanul előtör a felhők fodraiból, és végigcirógatja a rétet, vagy az emberek arcát, úgy mosolygott az a lány, vastag irhabundában, fázósan bebugyolálva, kesztyűsen-sapkásan.

Csak egy pillanatig tartott a tünemény, ám a Föld addig a minutumig nem pörgött tovább. Befagyott tócsák olvadtak meg akkor. Galambok húzódtak közelebb egymáshoz, a verebek kiflidarabot találtak és a mindig kedélybeteg, rosszkedvű újságárus nő hangosan átköszönt az utca túloldalára. Egy autós előzékenyen dudált a piacnál, a krizantémok orchideaként kezdtek illatozni és a kenyeres bódéból egyszer az életben frissen sütött cipót lehetett venni. Hirtelen láthatóvá vált a pókfonál szálán megcsillanó harmatcsepp, a politúrozott gesztenyék vígabban pattogva gurultak a járdán, a bankautomata zavarában kicsit többet adott ki a kártyáról, és két kisdiák pedig kézen fogva ment át a zebrán.

Föléledt álmából Magyarkanizsa. Nagyot nyújtózott és elkezdődött a reggel. Egy november közepei nap szép reggele.

Sosem fogjuk megtudni, mekkora hatalma van egy lány mosolyának     

Pósa Károly