2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. január 2., hétfő

Éj Hercege


A vízköröszti csoda története

Kanyó Zoltán emlékének


Az újesztendő hetedik napján két gazdátlan párát találtak a Kustúr-út melletti Csonka Krisztusnál.
Mindkettő föl volt fejzőzve. Néztek nagy, fénylő szemükkel, és amikor elvezették őket a kötőfékjük a fagyos réti földet súrolta.
Éj Hercegének a lovai voltak.


*

Már egy ideje tervezte, de valami mindig közbe jött. Hogy pont mostanra maradt, arról igazán nem tehetett.
Az egész napot a háza csöndjében múlatta. Metszett pohárból itta borát. Juhfarkat. Azt szerette ő is, meg az egykor volt három cimborája. Amikor barátja, a kisfiús mosolyú zenész a gitár húrjai közé csapott, hangosabban énekeltek tőle. Olyankor koccintott a csapott vállú szakállas festő a potrohos fiskussal, és közös akarattal rímeket faragtak a folyóról. Négy hajdani jó barát. Tréfás pózba vágták magukat és zengedeztek.

Késő délután már sötét volt odakint, mint az ármány. Úgy határozott, hogy világot gyújt. Vesződött egy sort a kanóccal, nehezen gyulladt, átázhatott a gyufa a zsebében. Aztán már vissza se dőlt priccsére. Nézte tűnődőn a faggyúgyertya karcsú lángját, melynek fénye őszülő fejére bólogatott. Vízköröszt napja volt. Ezen a napon született. Mondják azt is, hogy teliholdas éjjelen jött világra. Most is itt lett volna ideje, de borús idő járta. Nehéz csöppeket hullajtottak a fázós ködfellegek.
Hatvankét év.  
A pilács gyönge melegének csókját a homlokán érezte.
Régebben, vagy más alkalommal nem spekulált ilyesmiről. De az év kezdetekor, a hatodik napon mindig visszarévedt, számot vetett, mint ahogy az öreg Isten tehette volt, a teremtés utolsó előtti napjának alkonyatán.
A táncikoló gyertya lángja pedig mutatta a múltat. Lassú képekben tünedezett föl eddigi élete. Ahogy tenyérből pörögnek lefelé a búzaszemek. Minden mag egy esemény, egy ismerős név. Egy elfeledett mosoly, érdekes történet vagy tünékeny pillanat. Lehetett friss kalács illata, asszonyi tekintet, simogatás, ritka öröm, sűrű bánat emléke. Vagy csak egyszeri, vissza nem térő gondolat, mely játszi könnyedséggel illan el az embertől, és mégis ott csiklandozza azt, egy életen körösztül. Bujkál a lelkünkben, nem is vélünk felőle semmit, de mély és egészséges álmaink tarkaságában megjelenik, előlibben, hogy reggelente derült szívvel ébredjünk.
Ő már elég régen nem mosolygott.
Amikor megfogta a kilincs szöghideg nyelét mind a hatvankét búzaszemből Krisztus nézett rá. Az ajtó nyílt, a hátsó udvarba ballagott.


A sötétebbik megszokásból kérette magát. Egyre húzódozott. Már arra vetett, hogy nejlonmadzagos pipát tesz rá, ám végül csak föladta a lábát. Az éles szerszámokat a nyakába vetett, zsákvarró tűvel készített viaszosvászon tarisznyából szedte elő. Illettek a kezébe. Még az apjától örökölte őket.
Kapkodás nélkül, de gyorsan dolgozott. A csánkot nem bántotta, mert a sötét anyjának is poharas volt a talpa, högyös léptét sokat írígyelte a vásározó népség. Rogyasztott inas combjára fektetve tartotta a bal hátulsó lábat és a pej tűrte, ahogy a fölös körmöket éles fogóval lecsipedi. A közelben kushadó kutya alkalmas pillanatokon fölkapkodta a bűzös patadarabokat.
Csönd vette körül a házat, csak a fagyott ágak roppantak. A megkörmölt ló háta gőzölt. Elővezette a másikat. Acélja csillant a kétélű patakésnek, ahogy a nyír szarujába hasított. Serényen dolgozott.

Nem ő, hanem a pejló vette észre.

A félig nyitott istállóajtón kékes fény derengett föl. Neszezés hallott. Valaki odabent gitárját hangolta. A húrok lágy pendülései tépett csipkeként haltak el az udvar haván. Aztán a delejes fény egyre erősödött, a hangok pedig dallammá álltak össze. A kettős fények árnyéka illatossá lett, mert fölcsendültek egy régi ismert melódia akkordjai: A rubinpiros tangóé.

Nem félt, amikor szélesre tárta az istálló ajtaját.
Szája szegletében félmosoly, szemében is nevetés bujkált. Abban a kimerevített pillanatban már látta őket. Ott voltak mind. A dalnok C-mollra kulcsolta újjait a gitárja nyakán, és a refrént énekelte vele az ösztövér festő meg a pohos hasú jogász-poéta. A kalapos piktor dünnyögve, a kövér ügyvéd ráspolyos hangon kisérte a gitáros cimborát, aki zöld gyöngyökkel díszített indián nyakéket viselt. Hármójukból  sugárzott az égi fény melege. Az istálló mélyén, a lassan forduló időtlenség üres jászolában pedig egy gyermek nézte. A tekintete ismerősnek tűnt.
A sarokvas nem csikordult, amikor betette maga mögött az istállóajtót. Odabent fölcsendült Helga dala.
Vízköröszt napja volt.
A holdfény marta téli felhők árnyékába húzódva négy nőalakak hallgatta őket. Soltész Baba combig érő velúrcsizmában karolt bele Somlai Margit kibolyhodott kardigánjába. Mellettük sudáran állt a Tarpay grófné szép szőke lánya, és Tóth Mariann egy ódon kinézetű lakáskulcsot szorított ökölbe zárt kis kezében. A régi lányok arca könnyben ázott.
A kócos süvegű alsóház árnyékából előlépett Vizi meg Ecsedi, és száron ragadták a két lovat.

Puha léptük beleveszett az éj titkos homályainak mélyébe.


Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: