2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. február 14., kedd

Ma hatvankét éves a volt barátom



Vörös László


Pósa Károly

  Született február 14-én

Nem kértünk kegyelmet – soha nem is kaptunk.
Lelkünkön a félsz citerált
S bennünket mindenki csak kitalált.
Szembenevettünk életet és halált, ha
Száraz lábbal tócsákon gázoltunk:
Hátrálni nem volt miért,                                                                   
Kandalló melegében: csak fagytunk!
Februárius hidege tépi, gyűri
a koronás zászlót
Most mégis:
Isten megáldjon Téged: Vörös László!

Látjátok feleim mik vagyunk? Isa hamu leszünk.
Mankónk marad az üszkös karó
Értelmünk lobban, ha levegőt veszünk
Majd kidugjuk fejünk a kérgesre fagyott hóban
Akárki meglátja
Belülről hajlunk a szóra.
Üdvözítő mosolyunktól retten meg a világ
Az lesz nekik a végső pont,
a ki nem ejtett zárszó
Most mégis:
Isten megáldjon Téged: Vörös László!

És tudjuk hogy a dal nem nóta, sem álmos kiskanász
Ady vélte, Tamás zengte:
Hím és nőstény harca héjanász.
Kitilttatott a jövő, széjjelmérett szerda
Úszik kalapban, a kásás alja árban
Jézus Herceg kegyelmes vére
Testálja békén, akkordok harmatával.
Ha bóklászol, és mar benned egy bánat
Véled értelmét, szökőévnek, nyárnak.
Hebegve elmondott tétova pár szó
Most mégis:
Isten megáldjon Téged: Vörös László!

Nem minden ember lakatra zárt börtön
Tán nyíló virágnak is van helye a földön.
Bár Somlai Margit sose lel kesztyűt, párost
Zakónk zsebében visszük, folt alatt a várost.
Égre rajzolt sziluett, felhőre írt egy másik arc.
Hatvanon túl, Aradnál
Letett késsel, szelídre csitul a harc.
Gondolat fogant, nagy kéknek támasztva
Tülköl erényt homlokon, fakón glóriának látszót
Most mégis:
Isten megáldjon Téged: Vörös László!

Magyarkanizsa, 2012. február 14.

2012. február 8., szerda

Moral history


A 2012. évi magyarkanizsai Vizsgabál résztvevői - fotó: Puskás Károly

Már az írás elején keményen eldöntöttem: juszt nem fogok szólni a hidegről meg a hóról!
Megteszik ezt helyettem mások. A lamentálásnak van ideje.
Újságok oldalait tömik meg az ezzel kapcsolatos aggodalmak. A tévéhíradók felerészben az éppen aktuális katasztrófa-helyzetet ecsetelik.

Mintha nem tél lenne.
Mintha februárban szokatlan lenne a hó. Lehet: egyeseknek az. De mintha azok az illetékes urak és hölgyek ugyanígy meg lettek volna zavarodva akkor is, amikor egy-két centiméter hullott. Mert a téli hónapok valamelyikén mindig „váratlanul jött a havazás”. Dél-Dalmáciában biztos. Nekünk viszont föl kéne végre fognunk, hogy itt élünk, ezen a szélességi és hosszúsági fokon. Ha iskolás földrajz leckémre jól emlékezem, akkor kontinentális éghajlati övezetben. Aminek szó szerinti hozadéka és velejárója - a havazás.

Szóval: nem írok a „hűhó-helyzetről”.

Helyette inkább a hét nagy eseményéről, a Vizsgabálról szeretnék néhány gondolatot megosztani a nyájas olvasóközönséggel. Ennek tükrében válik majd világossá, miért ezt a címet adtam írásomnak. Ám az maradjon a végére.

Tudom, sokan fognak fölhorkanni, ha leírom - de az az igazság - hogy nagyon nem szeretem a klasszikus táncokat. Az okokra most nem térnék ki, meghaladná a cikk terjedelmét. Legyen elég annyi: túlságosan mesterkéltnek, életszerűtlennek, eredetiségétől megfosztottnak, végső soron inkább póznak tartom valamennyit, semmint táncnak, az emberiség ős-örömének, férfi és nő egységét szimbolizáló rítusnak, páros szerelmi vágy metaforájának. Sok dolog van, ami az idők során elvesztette igazi értékét, mondanivalóját. Miért lenne különb egy skatulyás szabályokba gyömöszölt tangó?

Ám a tánciskolát szeretem.
Annak bizony respektje van nálam!
A föntebb említettek okán - nem pont a tánctanítás miatt. Hanem azért, mert az éppen aktuális generációnak mindig tartást ad. Megtanítja ezeket a nevetgélő gyerekeket arra, hogy a kislányok lassan nővé érnek, a kisfiúk meg legénnyé serdültek. Önbizalmat, kiállást adhat nekik. Olyan ajándék ez mostanában, amit ritkán kap az emberfia.

Mert manapság újból meg kell tanítani a nagy többséget arra, mit jelent kezet fogni. Lesütött szemmel, döglött halként, bágyadtan nyújtani jobbunkat, vagy a másikkal szembe nézni és erőt sugallva férfiasan visszaszorítani. Miként fogjuk meg egy ajtó kilincsét? Hogyan kopogunk be rajta? Hogyan állítunk be egy ismeretlen helyre? Egyenes gerinccel állni. Köszönni: mindig mindenkinek a maga rendje és módja szerint. A fiúnak magabiztosságot adhat egy lány társaságában, a leánynak pedig nőiességet: akár farmernadrágban is.
Hallom, Magyarországon immáron iskolai tantárgy lesz az etikai nevelés. Erkölcsi tudnivalókból fognak bizonyítványt kapni a fiatalok. Nem kell kinevetni őket! Régen tánc- és illemtan órákon mindezt elsajátították. (A hangsúly most az illemtan részen lenne!) Apáink, nagyapáink íratlan szabályok nélkül is ellavíroztak az élet sűrűjében. De ebben a mai zűrzavaros, fogódzók nélküli világban kellenek bizonyos mezsgyekarók vagy cölöpök, amelyek kijelölnek számunkra egy élhetőbb mozgásteret. Ezek a moralitás, a jólneveltség ledöngölt oszlopai.
Ha tetszik: erkölcsi szabályok.
Amikor kezembe veszem nagyapámnak az inasévei végén kapott úgynevezett fölszabadító-levelét: elámulok! Az ajánlólevelet, amolyan igazolás-félét, egy újdonsült ácsmesterségre alkalmas legénykének írták. És ez a gyönyörű, hivatalos okirat, a kézzel írott betűk cirkalmas szépsége, a sorok tisztasága, a veretes, igazi magyarsággal, szabatosan megfogalmazott levél egy hatvan körüli, idős ácsmester darabos keze által született. Nagyapám mestere fogalmazta és rótta papírra véleményét. Ma: egyetemi diplomával nem ír így senki. Helyette dívik a bükkfanyelv, a hivatali körmondatok semmitmondása.

A ma gyermekét kézen kell fogni, és meg kell neki mutatni, hogy mutatkozunk be valaki másnak. Lesunyt fejjel, elmotyogott névvel, bizonytalanul billegve, görbedett gerinccel: lesújtó az első benyomás.

Tanítani kell – nemcsak tánciskolában – mi módon lehet egy fiú igazán férfias. Hogy ha kinyitja a száját, a káromkodás özöne teszi-e azzá, vagy esetleg van más módszer is? Hogy egy lánynak a smink alatt: arca is kéne, hogy legyen. Túl korán lesznek fölnőttek ezek a gyerekek. Testi érettségük mellett sorvadozik szellemi szintjük. Nem a lexikális tudás hiányzik belőlük, hanem annak fölismerése, hogy emberség nélkül fabatkát sem fog érni mindaz, amit az évek során az iskolapadban elsajátítottak.
Hálátlan a világ, időnként kineveti azt, aki ragaszkodik bizonyos rendhez, paragrafusoktól mentes, mégis élő és valóságos törvényekhez. Nem kell megilletődni! A trendi álságtól mindig több lesz a karakán kiállás. A hátszelet lehet, hogy mostanában máshonnét fújják, de aki igazi hajósként vág neki a tengernek, oldalszélben, tomboló hurrikánban, vagy ami sokszor előfordul: szembe süvöltő zivatarban is a célja felé fog vitorlázni. Erkölcse lesz iránytűje, árbocként fog szilárdan állni tartása.

Ezért jó minden évben megnézni a parketten lejtő párocskákat. A táncban összesimuló, egymásba kapaszkodó fiúk és lányok valamit jelképeznek. Nem sok ez, nem is túl nagy horderejű dolog. De ilyenkor legalább a szemünk láttán válik bizonyossá az, hogy az emberi élet kiismerhetetlenségében is mindig magában hordozza a remény lehetőségét. Hogy mi, idősebbek, azért mégis csak megpróbáltuk. Hátha majd ők is.

Az oral history, vagy más néven az elbeszélt történelem arra épít, hogy szemtanúk elmondása alapján rögzítsen, kutasson fel és dokumentáljon megtörtént dolgokat, történelmileg papírral alá nem támasztott eseményeket.
A moral history ugyanez. Papír nélkül, a múltból merítve kell építenünk az erkölcseinket. Tánciskolában, osztályfőnöki órán, hittanon vagy odahaza: mindegy. Mindig. Mindenhol.

Csak így marad a jövőnknek értelme.

Hátha az utánunk jövő tengerészek is fölfedeznek új világokat.

Pósa Károly

2012. február 1., szerda

Tudományos szenzáció - Históriás levél a Magyarokhoz

A történettudomány legújabb fölfedezéseként előkerült levelet a fővárosi úgynevezett "Szabó Ervin" Könyvtár levéltári részlegében, a portás asztalfiókjában találták meg. A felbecsülhetetlen értékű lelet a beléje csomagolt felvágott szeletek és csirkefarhát miatt majdnem olvashatatlanná vált. A zsír okozta foltok kiolvasásán, a homályos szövegrészeken az úgynevezett Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett kutató szakemberei és külföldi kollégáik (úgynevezett nyugati és szovjet tudósok) nagy erőkkel dolgoznak. A már ép, olvasható textust tesszük most közkinccsé!

Históriás levél a Magyarokhoz

Mi, Isten végtelen kegyelméből aki vagyunk, Rajnai-Reichenfelden Rudolf, a Sváb Hercegség és Burgundia királya, az Úr 1078. esztendejében kézhez kaptuk a szomszédos Magyar Királyságból érkezett segélykérő levelet, amit I. László minden magyariak lovagkirálya nekünk küldött sürgetőleg, országának abbéli keserves helyzetét ecsetelvén, mely szerint az pogány besenyő és főleg az kun hordák erős sokat sanyargatják keresztény testvéreinket, a Kárpát-hegyeken innen. A megdicsőült Jézusba vetett hittel és akarattal együtt érezünk az istentelenek ellen küzdelmet vívó magyari véreinkkel. Pont ezen okok mián, a forzheimi erdőségben éppen folyó medvevadászatunk alkalmával, a seregeink főemberivel áldomást is ittunk bátor szomszédinkra. Ám fegyveres hadainkat most lefoglalják a hamarosan bekövetkező thüringiai és szászországi erdőhajtások, amelyekben vaddisznók akadnak ezerével, sőt hópárducot is vélelmezett a sehonnai pórnép.
Mindazonáltal Isten Földi Helytartójaként úgy is, mint III. Viktor pápa, biztosíthatom a hungárusokat afelől, hogy Róma odafigyel a pannóniai hithű testvéreink sokadik segítséget kérő küldöttségére is. Bizonyítéka aggodalmunknak, hogy a konklávé a püspökökkel az élen immáron két hete fertályórákat miséztet a gyalázatos Bizánc, a bolgárok, meg a velük szövetséges Vaszilkó orosz fejedelem által a Magyar Királyságnak nekibőszített kipcsák kunokkal hadakozó magyar barátainkért, akiknek fölmentő sereget nem tudunk ugyan toborozni, de hálaadó körmenettel emlékezünk meg a Temes folyónál és az orsovai csatában kivívott csodálatos magyar győzelmekre.
Ugyanakkor, nekünk is tudomásunkkal bír, hogy a pokol fattya Batu Kán által vezetett kutyafejű tatár csürhe már itt dörömböl az egy igaz Krisztus Urunkban hív keresztyén Európa küszöbén - vért, gyászt és a Teremtő dicsőségében meglévő 1241-es esztendőben soha nem látott pusztulást hozva. Az mongol horda  elözönlé a keleti végeket. Legyőzvén a lengyel, s sziléziai, a német lovagrendi és cseh seregeket, mi II. Civakodó-Harcias Frigyes osztrák herceg és Stájerország hercege, teljesen indokoltnak érezzük a szorongatott IV.Béla király országának fegyverrel történő megsegítését. Ezért személyesen, egy szál méltóságomban jelenünk meg hadi táborában: még seregeim se jönnek velünk. A vesztes Muhi ütközet, meg Béla uram öccsének Kálmán herceg szomorú holt híre hallata Vác környékén ért. Sajnos elmenő félben, ezért együttérzésem jeléül csak három nyugati vármegye elzálogosítását kértem a Lajtán túlra váramba menekülő és ott fogságban megtartott igaz IV. Bélától, a porig rombolt Magyar Szent Korona földjeinek urától.
Napjainkra viszont, a Temesi Bánságba meg a Szerém vármegyébe betörő oszmán csapatok ellen összehozott szövetség minden képen kötelez minket, Magyarhonnak Luxemburgi Zsigmond királyát segítendő. Jóllehet a messzi Frankföld uralkodójaként, mint VI. (Őrült) Károly, és a még messzebbi Merész Fülöp, burgundi hercegként embereinkkel és anyagiakkal nem támogathatjuk a déli végvárak erősítését. De mélységesen fájlaljuk és elítéljük, hogy más egyéb szövetségeseink példának okáért a tengeri köztársaságok – sem küldöttek csapatokat, pedig szükség esetére tengeri szállítást ígértek! Hála Istennek és legfőképpen a pápa Őfőméltóságának - IX. Bonifácnak - erélyes fölszólítására az alamuszi velenceiek és a kalmárlelkű genovaiak ímmel-ámmal néhány hajót küldtek, ami viszont így semmi képen nem lett elég a szeldzsuk terjeszkedést gátló magyar ellencsapás véghezviteléhez. Sajnálatos.
Ennek ellenére hálaadó imát rebeg szívünk, hogy V. Miklós pápai szentsége megalakította a vatikáni könyvtárat, most, amikor Hunyadi János vezette magyar és Dan havasalföldi serege 1448 vérzivataros napjaiban Barankovics György szerb despota árulása miatt vereséget szenvednek a szultán seregétől a második rigómezei csatában. Megdöbbenésünknek kell hangot adnunk, amiért Hunyadit az álnok szívű Barankovics iszonyatos mennyiségű aranydukátok fejében engedné csak el, de sem a váltságdíjban, sem Nándorfehérvár ostromakor nem áll módunkban erszényeinket megbontani és fegyvereinket a szultán ellen köszörülni, mert az új, reneszánsz stílnek nevezett kupolás palotáink építkezése folyamatában akadna meg, nem beszélve a filozofikus párbeszédekről, és a Mediterrán térség kereskedelméről.
Mindenesetre, féltő aggodalomból délidőben meghúzatjuk a harangokat, a Pannónia mezsgyéjén viaskodó magyarság tiszteletére.
Ezek a harangok zúgnak fülünkbe most is, 1526. augusztus 9-én, amidőn Mohácsnál pusztult hírét vettük csaknem a teljes magyar gyalogságnak, az elesett hét főpapnak és huszonnyolc főúrnak. A Csele patakba fulladt ifjúkorú de vitéz II. Lajos levelére így érdemben már nem válaszolhatunk, csak posztumusz üzenünk neki. Pedig szerettük volna megírni, hogy habár segítő jobbunk most éppen megkötötték a Fugger-dinasztia által reánk mért kamatok mert pénzes erszényünk meg a búcsújáró céduláink is az augsburgi bankártól függenek –, ám ettől eltekintve csodálattal adózunk a túlerővel szemben hősi halált választó magyarok vitézségének.
Sír a szemünk, amiért Magyarország három részre szakadtával Európa védőbástyája megroggyant a Ferdinánd és Szapolyai trónviszály következtében. Biztosíthatjuk magyar barátainkat, hogy lakomakor, ebédlő asztalainknál, komatálkor és búcsúpohárkor sóhajok közepette emlegetjük a furcsa nevű Eger, Drégelypalánk, Szigetvár és Esztergom hősies megvédését. Különösen igaz ez reánk franciákra, akik – mit ad az Úristen! – évtizedek óta a Török Portával állunk szövetségben. Köztudott, hogy mi – Habsburgok, a magyarság legnagyobb barátai már az Árpádok alatt nem csak a magyarokat segítettük, hanem a trónra is, egyik-másik telhetetlenebb ivadékunkat.
Így most is idejét érezzük annak, hogy az 1604. esztendőben kirobbant Bocskai István-féle szabadságharc leverésében az igazság oldalára álljunk. Ezért a vesztfáliai béke után elleneznénk a török Magyarországról történő kiűzését célzó háborút, melyet Erdélyen kívül más érintett országok is támogattak volna. Az merő véletlen lehet, hogy Zrínyi Miklóst, a török elleni háború legnagyobb hősét, egy Bécsben vert aranytallérokon hizlalt vaddisznó koncolta föl. Emiatt különösen szomorúak vagyunk. 
Pont annyira, mint mi, Louis XIV. Roi de France et de Navarre, vagyis XIV. Lajos és arannyal futtatott udvara, akik most rezignáltan kénytelenek leszünk szerződésünket szegni a Bécs ellen oly nagyszerűen, de pénz nélkül hadakozó II. Rákóczi Ferenccel. A Nagyságos Fejedelem ezen kényszerű lépésünket vegye politikai tehát pénzügyi racionalitásnak. Neki és kíséretének boldog bujdosást és jó egészséget kívánva „adieaut” mondunk.
Sajnos jó egészséget már nem kívánhatunk a kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnöknek, csak hosszú életet Kossuth szövetségesünknek. Mindazonáltal szóvá tettük illetékes helyeken, hogy a retorziót nem tűrjük! Szigorú föllépésünknek foganatja lett: Julius Jacob von Haynau tábornok barátunk ígéretet tett arra, hogy amennyiben nem akasztják fel őket, akkor amnesztiával minden rebellist finomabban lőnek fejbe.
A levelünk végén némi biztató szó: Wilson elnök biztosította diplomáciai sikerünk csúcsát, a beígért támogatást, a Nemzetek Önrendelkezésének Jogát! Így a párizsi békét követően Magyarország területének egyharmadát megtarthatja! Ezért Horthy Őfőméltóságának üzenjük, hogy a kiugrási kísérletét nagyra értékeljük itt Nyugaton, és Budapest szőnyegbombázását tekintse baráti gesztusnak, annak örömteli tudatában, hogy szovjet megszállást kölcsönösen támogatjuk: hisz mindannyiunk közös érdeke.
Döbbent csendben meghallgattuk Nagy Imre „csapataink harcban állnak” kezdetű rádiós beszédét. Washington-London-Párizs fölbolydult! Aggodalmunkat három gépelt oldalnyi ukázban továbbítottuk Moszkvába, ahol ennek köszönhetően végre akceptálták észrevételeinket a szuezi válsággal kapcsolatban. Most, 1989 tavaszán amerikai katonák a kényes világpolitikai manőverek miatt a Közel-Keleten kénytelenek a demokráciát exportálni.
De ne aggódjanak barátaink: a történelem folyamán népeink sokszor bebizonyították, hogy a jó szövetségesek mindig számíthatnak segítségünkre!


Pósa Károly