2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. március 13., kedd

Magyar pirkadat - az Új Kanizsai Újság vezércikke 2012. márc. 15.

 
Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog.
Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni.
Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás és egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökön lélekemésztő érzése.
A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet.
Joó Tibor
Egykori honvéd veterán portréja a századelőn

Ilyen egyszerű és közérthető mindez Barátaim!

Nekünk, délvidéki magyaroknak pedig március idusán csak úgy, mint az év többi napján teljességében átélhető ezeknek a szavaknak a súlya. A mondandó tömör, amely köntörfalazás nélkül vetíti ki ránk sorsunkat, megélt mindennapjaink küzdelmét.

Mert ne higgye senki, hogy csak a régi kurucok, a ’48-as honvédek vagy ’56 pesti srácai voltak azok, akik olykor kényszerből, néha kalandvágyból, időnként pedig létük, megmaradásuk érdekében, de mindig az egyetemes magyar nemzet érdekében fegyverrel védték önmagukat, családjukat, és mindent, ami a magyarságot jelentette.
A puskaporszag elült ugyan, de a vér még most is hullik. Sokan áhítják vesztünket.
Igaz – nem szablyák által, kartácstűzben, lovasrohamok rettenetében vagy tankok lánctalpai ellen.
Kifinomultabbak a módszerek. 
Rafináltabb a taktika. 

Költőinket nem szúrják le dzsidások, csak éppen ellehetetlenítik iskoláinkat, hogy a verseket ne legyen kinek szavalni. Nem lövik szét falvainkat, nem dobnak csóvát a házak tetejére: elég, ha megszüntetik a körzeti orvosi rendelőt – elöregszik, pusztulni fog a település. Nem tiltják be a magyar szót: csak lefestik a magyar helységnevet és a hivatalban vissza se tudnak köszönni majd.

Nem cenzúráznak, de a nekik tetszőt megfizetik, a különvéleményűt pedig mellőzik.

A spiclijeik nem messzi vidékről ide importált idegenek, hanem magukat magyarként jegyzők lesznek, akik tenyérből esznek. Buksi fejük simogatható.
Az árulásuk jövedelmező, mert az ellenérdekelt fél megosztottságunkban látja a reményt, hogy valaha legyűrhet bennünket. 
Az árulás gyakran jóléttel kecsegtet, míg a vállalás - nélkülözést, harcot és örökös készenlétet…   

Egy olyan torz értékrendszerrel állunk szembe immáron hosszú évtizedek – vagy mondhatni évszázadnyi idő – óta, ami sunyi, módszeres, kíméletlen, mert eszközeiben nem válogat, ugyan akkor arctalanságát ilyen-olyan demokratikus púderrel kozmetikázza, hogy az ördög pofája ne látszódjék a rúzstól. Mindazonáltal a lehelete messziről is parfümtől szaglik, ám lába nyomán kénköves bűz terjeng.

Már a legszentebb ünnepünk, március 15-ének a léte is zavarja. „Túlontúl magyar!” – rikkantják az ellenünk fenekedők. „Sok a zászló! Ódivatú a kokárda!” – köhögi a bolhacirkusz. Mintha bizony betörnénk a fejét valakinek, ha megvalljuk, hogy mik vagyunk; mit és hogyan szeretnénk ott, ahol élünk. Ahová a sorsunk rendeltetett. Ahol magyarként élnénk a jelent és terveznénk a jövőnket. 

Akikkel szemben állunk, azok azt szajkózzák, hogy a délvidéki magyarságnak minden képen polgárnak kell lennie. 
Rettegnek attól, hogy e maszatolós címkézés ellenében a bácskai-bánáti magyarság zöme végre nemzetként szeretné meghatározni létét. Jól példázza ezt a szándékot az a gyönyörű tény, hogy a délvidéki magyarság százalékarányát tekintve a legtömegesebben kéri és kapja meg a magyar állampolgárságot. A szimbolikus passzust, a Szent Koronás igazoló dokumentumot, amivel sorsát végképp a nemzet eszményéhez kötheti.

És ünnepelünk március idusán! Magunkat, múltunk dicsőségét, jelenkorunk küzdelmeit csak úgy, mint a jövőnket illető terveinket, megmaradásunk biztosítékát.
A szabadságharc véráztatta harcmezőin mára vadvirágok nyílnak. De a nagyszerű hősök példamutató elszántsága, hite és vállalása ma is erőt, tartást ad nekünk.

Soha nem szabad felednünk kik vagyunk!
Soha nem szabad feladnunk – kik vagyunk!                    
Pósa Károly

2012. március 6., kedd

A nők köszöntése




A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése,
 szemben a hímnemű felnőtt emberrel, a férfival.

(Wikipédia)

Kass János: Ádám és Éva


Tavasz közeleg.
Gerlék búgnak az ágon, megszólaltak az első madárkák és már láttak gólyát Magyarkanizsa környékén. Ébred a természet, meg a vágy: emberben, állatban egyaránt. Az élet újulni szeretne. 
Mostanában elalvás előtt egyre többször gondolok a hajdan volt nőkre. 
Lányokra, akikbe szerelmes voltam. Akiknek fogtam a kezüket, kísérgettem őket; akik legtöbbször inkább voltak barátok, mint testi kapcsolatok. A velük megesett nagy beszélgetésekre. Parfümjük illatára; arra, ahogyan gesztikuláltak. Némelyek fújták a füstöt, mások csilingelve kacarásztak.
Megint mások tudtak hallgatni, a kellő időben szépen visszanézni.
Csöndös kérdést föltenni. 
Jól megfontolt válaszokat fogalmazni.
Évődtek, vitáztak, vagy látványosan megsértődtek, hogy utána gyorsan kibékíthessék őket. Kegyetlenek voltak és szerethetően bohók. Százféle trükkel vágtak át, de ártatlanul tudtak kérdezni butaságokat.
Örültek az ajándékoknak: csacska apróságokat becsültek, és évekig emlegettek egy vásári műanyag-gyűrűt. De a nagy dolgokra fittyet hánytak. Az erőlködést finom ösztönükkel megérezték, és könnyed eleganciával elutasították. 
Megannyi lány, asszony képe dereng föl esténként. 
A nevük mellett néha már hiányzik az arc, halovány körvonalaiban inkább a gesztusaik maradtak meg. Ellibbenő árnyékuk mégis ott kísért valahol a lelkünkben, mélyen legbelül szunnyadnak, hogy ilyenkor tavasztájt, ha egy élet leltárát végzi az emberfia, kinek-kinek előtűnjenek.
Híresen szép magyar nőink minden koron kísértek bennünket. Nélkülük csonka lenne a magyar história, az irodalomtörténet.
A legkorábbiak szentekké lettek. Erzsébet és az ájtatos Margit középkori alakjai pontosan mutatják miféle felelősség, elhivatottság jellemezte néhai nagyasszonyainkat. Gertrúd bajor volt, Melinda meg spanyolföld szülötte, tragédiájuk azonban annyira magyar, amennyire emberi. Mátyás Beatrixja a reneszánsz Itáliát varázsolta a Duna-kanyarba, Izabella, pedig a hatalma csúcsán lévő török szultánnal volt kénytelen tárgyalni. És hogy mennyit ért egy nő acelos lelke: példa erre Zrínyi Ilona története, aki éveken keresztül védte ostromlott várát a vérzivataros időkben, miközben Európa műveltnek mondott nyugati fertályán a Loire-menti barokk kastélyok tükörtermeiben orgiákat tartott a „legkeresztényibb király” és pezsgőt hányt a francia udvar népe. Amikor Munkács várát két év után Caraffa generális nagy sokára bevette, II. Rákóczi Ferenc anyja édesanya, harcos, politikus és nő tudott lenni, minden körülmények között.
Vagy itt vannak az irodalmi múzsák!
Hány és hány költő, író, énekmondó magyar férfi ihletője, éltetője volt szép járású nő, reménytelen szerelem vagy beteljesült házasság! Balassi Júliája, és Petőfi Júliája között mintegy két és fél évszázadnyi űr tátong, de a szerelemtől átitatott sorok ugyan azzal a hévvel lángolnak és az egyetemes irodalom máig számon tartott gyöngyszemei.
Krúdytól szebben talán senki nem írt még nőkről és csélcsap udvarlóikról. Szindbád történetei mindennél ékesebben példázzák azt a szüntelen párharcot, ami nő és férfi között zajlik az idők kezdete óta, és amit - míg a világ-világ - soha nem fogunk végérvényesen megnyerni, mert egyikünk sem tudja elveszíteni.
Ilyen egyszerű ez.
Aztán meg illik szólni arról a tényről is (mert az emlékezet mostanában parancsra szokott véges lenni), hogy Tormay Cécile személyében a második világégés előtt komoly esélyünk volt az irodalmi Nobel-díjra. Ki az, aki ma az írónő regényeit ismeri? Pedig a 20. század első harmadában az egész világ ünnepelte és olvasta. (A minap egy kaktuszokat növesztő kertészé lett a rangos díj…)
Nem szabad elfelejtenünk a madárcsontú pesti medikát, akit bestiális kegyetlenséggel akasztottak föl egy hazug rendszer pribékjei. Ahogy nem kell megfeledkeznünk az összes nőről, lányról, asszonyról, anyáinkról és nagyanyáinkról, akik úgy élték le életüket, úgy élnek közöttünk, hogy nekünk a kedvünkre tegyenek.
Figyelmeznek ránk; ápolnak, irányítanak; és ha már minden kötél szakadni látszik, oltalomként mehetünk hozzájuk. Mindig számíthatunk a szeretetükre.
Ezt nem árt észben tartanunk.
A legkevesebb, hogy csöndös szóval megköszönünk nekik mindent.

Emmuska nőnapi ajándéka



Pósa Károly            

2012. március 2., péntek

A kanizsai Majom-sziget igaz története



Feleségemnek

Mivel elmúltam száznegyven éves, nekem már nem kell hazudoznom.
Sok tavaszt megértem, sok hó hullását láttam.
Abban az időben éltem ifjúságomat, amikor még a Népkert kőrisei csak zsenge facsemeték voltak.
A Főutca sarában ponyvás szekerek szántottak párhuzamos árkokat és a templomokon - a katolikusokén csak úgy, mint a szerbekén - a friss meszelés messzire világított. A Lovászok Útja mellett csak a Szabadkai Út kanyargott nyugat felé. Legtöbbször hasznavehetetlenül magára hagyottan, mert egy kis eső után tengelytörő sártengerré változott a Járás. Az alvégi nádfödeles házak összedideregtek, amikor a nem is túl távoli közelmúlt kazlakba dugott fáklyáira, a gyújtogatásokra gondoltak. A martalócok elől riadtan menekülő lakosok sikolyát nehezen itta föl a szikes puszta földje. 
A város nagy része körül ingoványos mocsár húzódott, mert a tiszai töltések rendszerének teljes kiépítése még váratott magára.
Iszonyatos pénzeket öltek a folyam megszabályozásába!
Hullott a tengernyi pénzösszeg egy nagy plánum megvalósulásának reményében, de senki se bánta.
Hullottak a kalendáriumi hónapok meg évek, de az se szomorította meg a népeket.
Hullottak egyre-másra a gátakon dolgozó kubikus emberek is. Legtöbbször csak leroskadtak a földhányásra a kinyaklott kerekű taligák mellé; göbös karjukat az ölükbe ejtették és végleg megpihentek az életen körösztül rájuk testált robot után. Némelyeknek otthon eredt el az orruk vére, és a reggeli nap első sugára a tükrökre terített fekete kendőkön ámult. Őket se sokan bánták.
Nem az az idő járta, amikor a szegény ember hangosan gyászolhatott volna. Fölkötött állal eltemették mindet szépen, csöndös rídogálástól kísérten, a majdnem egyformán gömbörödő sírhantok alá, és a fakörösztjükön Mindenszentek alkalmával a fölcsöpörödő unokák a megfakuló számokból próbálták kiokoskodni, kinek hány esztendőt adhatott a Teremtő kedve-irgalma. Aztán elmaradoztak az utódok, meghalt az ángyika, a testvér és a sógor; kikorhadtak a fejfák és csak a töltés oldalában nyíló vadvirágok tavaszi álmaikban maradt meg azoknak a kétkezi munkásoknak az emléke, akik réges-régen verítékükkel öntözték a folyó mellett épülő gátat. Néhanapján, szebb napokon, az égen Isten firmájának füstje játékból meg-megformázza valamelyiküket, a talicskát tolóét, vagy a töltés oldalának nekifeszülőét, de az emberek egyre ritkábban tekintenek a felhőkre, az alakjukon nincs idejük tűnődniük, mert már csak a járdát nézik, a lábuk elé figyelnek; hátha lelnek pénzt, pénztárcát, vak szerencsét, sovány boldogságot. Egyre csak a valónak hitt útjukon mászik a tekintetük. Mégis orra buknak. 
Mostanáig hallgattam, mert ez a mai éra nem a szívem szerint való. Hamar rámmondják a verdiktet, hogy habókos vénasszony meséje csak kitaláció!
Ezeknek, a mostaniaknak a lyukas beszéd inkább tetszik! Nagy megmondó emberek cincognak hozzájuk; talapzatról prédikálnak mindnyájan, miközben olyan semmi súlyúak, hogy már árnyékuk sincsen. Olyanok beszédére ad a nép, akiknek savanyú a szaguk, mint a félelem, a lelkük meg koporsószög-kemény. Még a szuszogásuk is hamis!
Csak én tudok dolgokat, amiket ma már senki.  
Élő tanúja voltam a régen megesett történéseknek. Mert én még őrzöm az igazságot, a sziget keletkezését és hajdani eredeti nevét is.



Máma már csak Majom-szigetként emlegetik a kanizsai népek. Majom korban mi más is lehetne a neve?
Pedig nem volt ez mindig így.
Ha nem restek egy magamfajta viharvert vénség el-elbóklászó emlékezetére hagyatkozni, hallgassák meg, amit mesélek. Mások már elfeledték, sírba vitték magukkal a régiek, és hamarosan velem is nemsokára el fogják hantolni. Aztán majd, ha valaki elég szándék és erő birtokában lesz, és úgy gondolja: az merje tovább a jövő sötét kútjába.
Szolgáljon tanulságul minden embernek.
   
Akkortájt történt mindez, amikor az utolsó pusztai szegénylegények kezén hidegen kattant Ráday Gedeon csöndbiztos nehéz vasbilincse; a tömlöcökből meg előkerültek – gyakran háborodott elmével, nagy penészfoltos zsinóros mentékben – azok a finom urak, akik a rebellió idején a kétfejű címeres lobogót szaggatták, és koppasztották éveken körösztül a német sast. Haza értek az olasz frontszolgálatból a büntetőszázadokba osztott közemberek is. Megcsöndösödött valamennyi. Néztem a szemüket: a tekintete mindnek egyre beljebb költözött, megsüppedett a nézésük. Kihunyt bennük az a tavaszi lázas ragyogás.
Sándor bácsinak is csak holt hírét hozták a szamosújvári örmény kereskedők.
Mondták: belepusztult a honvágyba. A szívén állítólag találtak egy glédicstüsök alakú rovott kettős körösztöt. Húszfontos kopott láncait még holtában se merték leszedni róla.
Ám az élet fittyet hányt a világ meglódult dolgaira.
Azokban az időkben is nevettek az emberek, csak kevesebbet: de az bizony igaz lehet, hogy ettől sokkal őszintébben.
Vasárnaponként misére mentek a nagykendős lányok-asszonyok és búcsúkor a templom balfelén angyali kórus énekelte a zsoltárokat. A bibircsókos vénségek mellett kaptak helyet a karikára fonott hajú férjes asszonyok. Kinek-kinek jobbján ült eladó sorba került lánya. A kádár felesége, a büszke derekú Palotásné egyetlen leánygyermekével, Rózával a város módosabbjaihoz illően mindig a harmadik padban: váltott helyük volt.
Úrfölmutatás után, a nagyharang utolsó kondulásának elhaltával a legények a kocsmában évődtek délig, aztán ki-ki ment haza, zsírkarikás levesre, hogy az esti bál mulatságát el ne szalassza.
Szépek voltak azok a vasárnapok!
De a legnagyobb vigalom kéthavonta egyszer köszöntött be: amikor megérkeztek és kikötöttek a tutajosok!
A tölgy és kőrisfa rönkökön utazó vízi emberek mindig vidámság szagát hozták magukkal. A Maroson úsztattak lefelé. Erdély titokzatos barlangjainak kincsét, a sót szállították valahová délnek, ismeretlen helyekre. Hatalmas szálfákból ácsolt tutajaikon kalyibákban éltek, tűzparázson sült kecsegét ettek, itták csobolyószám a Szeged környéki fanyar borokat. Holdas éjjeleken megszólaltak furcsa mély hangú furulyáik, mintha a sziklás bércek közé szoruló fuvallat tutulta volna keservét. Hírlett róluk, hogy némelyikük garabonciás, felleghajtó, békaesőt hozó tudománnyal bíró kicsapott diák. Rebesgették, hogy búvik közöttük országos főúr, aki a tésztaképű pribékek elől bujkál immáron húsz éve. Akárhogyan is volt: a Parajd környéki viseletben megérkező idegenek mindig hangosak, rátartiak voltak. Hímzett ködmönük szokatlan cirombáin nem egy dél-alföldi nagylány szeme megakadt.
A nyakas, inas tutajosok között is első volt Dimény Gáspár, egy hóka hajú, kesén nyírott legény. Szügyig gombolt ingjében dagadt széles válla. Lajbija ezüsttel futtatott pitykéktől csillogott. Mégse az ezüst szédítette a lányokat, asszonyokat, hanem a szemének mélyszürke írisze, ami drágábban világított mindenféle kincsnél. A falujában és a Maros mentén nagyon sok házban nehéz sóhajjal emlegették a nők. Éjjelente álmukban sírdogáló lányok könnye mosta tisztára, még értékesebbre, a büszkén villogó szürke szempárt.
Dimény Gáspár tutaját fekete kőrisből készítette, takaros kis kunyhó díszelgett rajta, büszkesége volt a tutajkészítő mesterségnek. Tonnaszám tehették rá a nehéz sótömböket: soha nem süppedt víz alá.
Ennek ellenére - akik közelebbről ismerték, azok tudták -, hogy Gáspár szívét nem hatotta meg a menyecskék tucatjainak epekedő pillantása. Egy jó ideje már a Tisza-mente híresen szép lányát, a módos Palotás Róza kegyeit áhította.
Éppen Szent György havának második vasárnapján sistergő villámként hasított végig Kanizsán, hogy a minap érkezett tutajosok legdélcegebbike megkérte a hajjakend kádár lányának a kezét. Úgy beszélték, hogy egészen váratlanul, mint akit valamelyik – de melyik? - angyala taszajtott hátba - a folyóparton nézelődő leánypajtásai közé lépett Dimény Gáspár, és hangos szóval adta tudtára a szép Rózának szerelmes szándékát.
Szavának erőt adva még édesanyja leány korában viselt nyakékét is átnyújtotta.
Vörös rubin fénylett abban, óarany foglalatban.
De bizony Róza arca attól is pirosabban világított, amikor a medaliont láncostól a Tiszába hajította és dacos szívvel azt a választ adta, hogy őt ilyen csillogó lim-lommal senki emberfia le nem veszi a lábáról: ahhoz köti magát egy életre, aki a legdrágább kincsét adja majd neki! Holmi családi örökség neki derogál.
És még hozzátűzte: akkor forduljon meg kimondott akarata, ha azt a vízbe dobott piros rubint még egyszer viszontlátja.
A mélybe vesző drágaság csobbanását iszonytató halotti csönd követte…
A madarak éneke abbamaradt.
Még az anyaföld lassú forgása is megdermedt egy minutumnyi döbbenetre!
Mondták, hogy a nagy erős Gáspár belesápadt a tőrdöféssel fölérő válaszba, a szemrebbenés alatt megkapott kosárba, de nem szólt semmit. Sarkon fordult, megoldotta tutaját, és a sodrásnak irányította. A Tisza közepéről aztán visszaszólt. Csak annyit kiáltott, hogy a következő kikötés alkalmával teljesíti Palotás Róza vágyát. Öblös erős szavának visszhangja páraként szállt a folyam hátán.
A bánáti part fűzfás sűrűjében egy ijedt kakukkmadár válaszolt rá kettőt.

A mai napig emlékszem arra a láztól égő kéthónapnyi időre.
Kanizsán egyébről sem lehetett hallani, csak a szép szőke kádár lánynak beígért ajándékról. Ezerféle találgatás kapott szárnyra, mi lesz az a mindennél többet érő kincs, ami majd leveszi lábáról a magát mórikáló Palotás Rózát.
Egyesek azt vélték, hogy Dimény az erdélyi bércek között megbúvó haramiák barlangjának a kincseit fogja hozni ládaszámra. Mások pusmogták, hogy egy elbujdokolt főnemes labancoktól eldugott vagyonával kápráztatja majd el a lányt. Dimény Gáspárt látni vélték Isztambulban, a török porta udvarán átsietni; máskor meg Bécs kőkockás főutcáján porcelánboltból kilépni. Egy szőrkucsmás Timok-völgyi vlah tőzsér esküdözve állította, hogy egy Montenegró kikötőjéből érkező karaván élén halad errefelé Palotás Róza kérője. Puputevén ül, szerecsen fogja a kötőfékét.
Száz meg százfajta módon lódult az emberek képzelete.
Vitatkoztak róla úton-útfélen. A furdaló kíváncsiság okán kocsmai pofonok csattantak, haragszomrádok hangzottak el.
Senki se tudott bizonyosat.
Abban viszont mindenki egyet értett, hogy Dimény Gáspár adott szava szent. És ha már így esett, akkor az ajándéka valóban méltó lesz becsületéhez, meg a legszebb eladó sorban lévő Dél-alföldi leány igényeihez.

Amikor végre elérkezett a várva várt nap, minden épkézláb ember a folyópartra tódult. Nem a szokott kikötőnél, hanem följebb, a Tisza-kanyarulatánál tolongott az izgatott tömeg. Mindenki elsőként akarta látni a Dimény Gáspár remekbe ácsolt tutaját.
Palotás Róza lila hajszalagját a kora nyári langyos szél lobogtatta.
Hosszú, idegőrlő várakozás után, nem sokkal napszállat előtt bukkant föl a Tisza fölső folyásánál az első tutaj. Mögötte a víztükör peremén, nagyon lemaradva csorogtak a többiek. Messziről is látszott, hogy a lemenő nap sugára lobot vet Dimény Gáspár fakó üstökén. Állt szálfaegyenesen a fehéren világító sótömbök között, s a bukó nap tüneménye mintha glóriát vont volna feje fölé.
Amikor a bámész népek elejét elérte, lehajolt, fölvett egy hatalmas szekercét, akkorát, amekkorát csak a mesékben képzelhetni. A feje fölé emelte, jegesen csillámlott egyet az acelos éle, majd egy lendülettel a tutaj összeácsolt rönkjeibe vágta. A tömeg még föl sem ocsúdott, amikor ismét villant a fejsze és másodszor is lecsapott. A néma döbbenetben csak a serényen csattogó fejsze hangja hallatszódott. Röpült a forgács, öklömnél nagyobb darabok fröccsentek a vízbe.
A folyó sodra pedig hozta elénk, egyre közelebb hozzánk, az akkori idők leghíresebb tutaját, és az első sorban állók akkor ordítani kezdtek.
Aztán már mi is láttuk, hogy Dimény Gáspár bokáján ormótlan bilincs feszül, kovácsolt vaskarikákkal a tutaj vezérgerendájához láncolva.
Palotás Róza kérője pedig a hangzavarra ügyet sem vetve akkurátusan verte szét maga alatt a rönköket, minden sújtásával hatalmas léket ütve a mázsányi sósziklákkal púposan megrakott tutaján. A megzavarodott sokaságban hangosan imádkozni kezdtek. De egy miatyánknyi idő nem sok, annyi sem kellett, már süllyedni kezdtek az összekapcsolt rönkök és az ámennel egy időben nyelték el a Tisza habjai örökre Dimény Gáspárt, sórakományostól, kőrisfa rönköstől.
De addigra Palotás Rózát vízzel kellett föllocsolni.
És a tömeg ahogy oszolni kezdett körülötte, magára maradt Kanizsa legszebb lánya, csuromvíz réklijében, rongyként lógó lila hajszalagjában.
Palotás Róza csak nézte a vizet, kikarikásodott szemmel. Helyben rútult meg, ott előttünk.
Senki nem vigasztalta.
Senki nem nézett a szemébe.
Köszönés nélkül hagyta őt magára Kanizsa népe.
Odaát, a bánáti parton megint kettőt kiáltott egy kakukkmadár. Lehet, ugyanaz volt, aki nem régen Dimény Gáspárt búcsúztatta.

A rátarti kádár lányt a virradó nap is a folyóparton lelte. Ült, mereven nézte a vizet. Jólelkű halászok szánták meg, adtak neki egy korán sütött méretes süllőt. Hadd egyék valamit szegény, az átvirrasztott borzalmas éjszakája után. Ekkor, teljesen váratlanul hangosan fölnevetett a lány. Eszelős kacaja, mint vércsevijjogás hasított a levegőbe. A félelem a szívekbe mart és a halászok serényen visszaugráltak ladikjaikba. A folyó közepéről visszanézve még látták az elmeháborodott Palotás lányt, kezében a kettétört hallal.
Ám azt már nem látták, mert nem láthatták, hogy Palotás Róza kezében ott csillog óarany foglalatban egy szegény erdélyi tutajoslegény édesanyjának legdrágább ékszere.

A rubin, ami egy süllő által adott vissza a Tisza - ez a szeszélyes, bölcs és kegyetlenül igazságos folyó - annak a lánynak, aki a legkevésbé volt rá méltó.

Palotás Róza többet nem tette be a lábát a városba.
Apját a vér öntötte el, hamar elföldelték. Anyja, a hajdan nagy törvényű kádárfeleség egy ideig kijárt hozzá, kérlelte, rimánkodott neki, vagy fenyegette: hasztalan. A lány foszlott gönceiben nem mozdult. Bármit kérdeztek tőle, csak annyit mondott csöndesen:
- Majd jön.
Egyre csak a folyót nézte, furcsa rettenetes mosolyával, mert azon a helyen, ahol Dimény Gáspár tutaja elsüllyedt, a Tisza hordalékából egy kis zátonyféle kezdett kinőni. Az összekapcsolt szálfák közé homok, iszap rakodott és mire a folyam lenyalta az utolsó erdélyi sódarabkát a víz mélyén összekulcsolt kézként imádkozó gerendákról - az első halovány színű kőrisfahajtások kidugták fejüket a vízfelszínnek bátortalanul visszaköszönő vékonyka földrétegből.
Évek, évtizedek múltak el.
A kicsiny sziget egyre nőtt, a kőrisek dereka megvastagodott. Erdő lett belőlük, déli széllel hozott fűzfák terméséből, nyárfák pihés magvaiból. Madarak raktak fészket köztük, az alámosott partszéleken a meztelenül meredő görbedett gyökerek között pedig óriás harcsák, vízi szörnyetegek húzták meg magukat.
A bácskai parton, szemközt a szigettel élte le életét egy öreg koldusasszony. Incselkedő gyerekek, ha kérdezték, fogatlan szája alig érthetően csak annyit mondott: „majjön”. Onnét vitte el a halál, a Majjön-szigettel szemközti partról.
Azt mesélték a halálmadarak, hogy a nyomorult teremtés kopott göncei között, egy páratlanul értékes medaliont viselt láncon. De ez amolyan mendemonda volt csak. Senki se hitte. Mosolyogtak rajta a népek.

A Medál szigete túlélte mindezt.

Ha két kakukkszó hallik valahol, vessenek körösztöt.
Minden beteljesületlen szerelem az Úristen irgalmát fogja kérni.  

A mai Majomsziget, a Tisza kanizsai kanyarulatánál
    


Pósa Károly