2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. április 30., hétfő

Pósa Károly: Ringató


Zsipsz-zsupp, kenderzsupp
Mi már megunt - kidobjuk

Bitang lélek hazajár
Rajta ragacsos a sár
Jó szándékkal érkezik,
Sovány kéjjel mérgezik
Vasvillával késztetik
Rájárt rúdon kénezik
Síma falnál végezik
Koporsóba szögezik
Zajló jégen égetik
Ne sajnáljad: kéretik
Zsipsz-zsupp, kenderzsák
Kit meguntak – kidobják.

Zsipsz-zsupp, kenderzsupp
Mi még élő - boncoljuk

Iszonyú ez kis madam
Exkuzálom majd magam
Úgy tervezik - a nyáron
Rászólnak, hogy bocsásson
Számat hagyja el pardon
Szívem lóg véres kardon
Tövisbokor-eszmélés
Barabás kért elnézést
Éjfélkor már kitetszik
Reggel ingem kiteszik.
Zsipsz-zsupp kenderszár
Mi  kincsünk van – szétszórják

Zsipsz-zsupp, kenderzsupp
Ha jó volt hát – elrontjuk.

Könnynek kis része a só
Vagyok sorban utolsó
Dehogy haragszom én rá
Sose hulljon átok-vád
Lelkem ördög viszi el,
Egyik szent sem hiszi el
Kalap repül, alázat
Rúzst ken rám a gyalázat
Ökörnyál száll félúton
Irgalmazzál Jézusom
Zsipsz-zsupp lélek-vágy
Szemfedőmbe lyukat vágj.

Zsipsz-zsupp, kenderzsupp
Miért épp most – nem tudjuk.

Hátrál el a szerelem     
Orrom vére eleredt
Tán ha egyszer fölállnék
Fény se lenne, se árnyék
Üres pástom, néma ring
Fölöttem holló kering
Erjed bennem bornak mustja
Kész a leltár, vár a mustra
Csoda-e ha tövist várok
Szúrós akác bottal járok
Zsipsz-zsupp kendertánc
Ha szívem van – csupa ránc.

Zsipsz-zsupp kenderzsupp
Ami egész – szétzúzzuk.

Előttem a szakadék
Bárhová is szaladnék
Fönt vagyok a térképen
Gazos telken bent mélyen
Kigyomlálják virágom
Ha nekem ég világol
Porszem ül szemtükrömön
Kikerül sok szép öröm
Pajtás! Ez nem ringató
Balra húzó – rángató.
Kis túlzással mondhatom
Isten engem elhagyott.
Zsipsz–zsupp kenderzsák
Ki nem szeret – megutál.
Magyarkanizsa 2012. április 30.

2012. április 26., csütörtök

Porízű tükrös-szívek hűlt helyei



Vörös László
Kispiac    


Mi pedig kinn a holnap hűlt havon,
Körülöttünk pipacsok ütik át a fejük:
A lentiek
Figyelnek minket pipacs-periszkópokon.

(Szőcs Géza)



Ballagunk ráérősen a halál ösvényén fel a temetőhöz. Bele az őszbe. Nagyapám és én. Szótlanul haladunk. Lépéseim az ő lépéseihez igazítom. Mint ahogyan ő is mikor még én botladoztam előtte. Furcsa, hogy átlátok a válla fölött. Egy távoli tanya seregélyeket ereget az ég felé. Mintha földrehajított hatalmas pipából szállna a füst. Az ősz gyilkolja a nyár utolsó napjait. Most a színeket. A zöld kerül sorra. A bor is haldokolni kezdett a szőlőtőkén. Álmos ökörnyálak öngyilkosként aggatják magukat az útszéli bokrokra.
Nézem a hátát.
Mellényén a csat erősen rozsdállik. Selymének fénye is kopottas. Vásik széjjel. Kalapjának szalagja is feketéről szürkére váltott. Haja feketéjéért cserébe ezüstfényt kapott. Csak a szemét nem látom, de tudom, most szép idő van benne. Szépen érlelik az évek… Vele együtt engem is. A családi fotók közepéről a szélére kerültem, hogy onnan is észrevétlenül tűnjek el… Hirtelen hátra nézek: de nem jön mögöttünk senki.
Rövidülnek a léptei. Egy kopott szatyorban valamilyen töves virágot és szárvágó kapát visz. A virágot a kislányának szánja, Mariskának, aki élt 24 évet és meghalt 1956 augusztusában. A halál – aki a „nagy aratáshoz” sietett Budapestre – útközben tépte le pipacsnak a kalapjához családunk legszebb virágszálát…
Nagyapám megáll, krákog egyet, mint egy öreg varjú – mintha csak az időt húzná – és a dózniból csavar egy vastag szál cigarettát… Vagyis csak csavarna. Először csak a papír szakad, aztán a gyufa törik. Most látom – reszket a keze. Szemében is hullik az eső. Másfelé nézek. Befelé.



Átlépek vissza gyermekkorom pillangószárnyú kerítése felé. Oda, ahol a petróleumlámpa fénye édesanyámmal együtt szőtte a meséket a szobánk falára. És a kemencénk se ment világgá pogácsástól, kalácsostól, karácsonyostól.
Mikor még az adott szó szent volt. Az adj’Istenre fogadj’Isten volt a válasz. Izgulhattunk, hogy a földühödött kisbőgős világgá mentében a szelemenfáról fölfalja-é a fél falut?
Nagyon hideg telek szakadtak ránk akkoriban. (A mi nagy örömünkre.) Főleg ’56-ban. A csinosodásra mindig kész leányok akkoriban a fejmosás utáni hajszárítást a kemence melegére bízták. Így vette kezdetét a tragédia. Vörös Mariskánk, akinek nem csak a neve, hanem a dús hajkoronája is gyönyörűséges volt, valamiért félig szárított hajjal ment ki az udvarra, a -19 fokos hidegbe. Gyógyíthatatlan agyhártyagyulladást kapott. Több hónapos haldoklás lett része, míg csillaggá nem változott. Vele halt a mosoly és a hangos szó nagyapámék házában. Összedőlt a kincstár. Maga alá temette a háztetőn üldögélő kíváncsi csillagokat is, akiket akkor még nem űzött el az utcai lámpák erős fénye és a vibráló képernyők…
Mariskánk – mint az akkori lányok többsége – sok-sok tükrös-szívet kapott a környék búcsúiból, és velük díszítette szobája falát. Nekünk, gyermekeknek ez olyan volt, mint a mézeskalács-házikó része a meséből. Megígérte, ha menyasszony lesz, nekünk adja az összeset. Csak hát – nem „úgy” lett menyasszony, hanem koporsóban… Még előző este a virrasztásnál fent nyílottak a mézesek, mint sok színes virág. Középen egy harcias huszár, aki bőszen rázta a kardját. Ha a kard nem lett volna odasütve a ló fejéhez, úgy nézett ki, mintha a saját lovának a fejét akarta volna kettéhasítani. De így is gyönyörűség volt reá nézni. A huszár a testvéries osztozkodásnál az enyém lett. Két tükrös-szívet adtam érte.     

A temetés után estefelé nagyanyánk egy csutkás kosárból az összes mézes-szívet felöntötte a vaságyra. Azon játszódottunk mindig. Mi, a három testvér, mert az soha nem szakadt le alattunk. A kisebb mézeskalács-szíveket mindjárt fölfaltuk. Főleg azokat, amelyekről hiányzott a tükör. Por és pókháló ízűek voltak meg kőkemény mindegyik. De mi hősiesen faltuk az örökre bennük rekedt, el nem csókolt szerelmek be nem váltott ígéreteit is.
Ekkor lépett be a nagyapám. És ahogyan reánk nézett… Nem szólott az semmit… Megfordult - akkor is csak a hátát láttam -, ahogy kilépett az éjszakába.
Most már a sós íz keveredett a mézeskalácsok morzsáival, ahogy nyeltük a könnyeinkkel együtt.
Nagyapám be sem jött, míg el nem aludtunk.

Ballagunk tovább. Szeretném a vállára rátenni a kezem. Valami bocsánatkérésként, de a mozdulat megáll a levegőben. Csendesen megkérdezem:
 - Emlékszik-e még a mézeskalácsokra ott a falon?
Nem lassít, de nem is néz hátra, úgy válaszol:
- Még most is ott van mind, a huszárral középen, amit tőlem kapott tizenöt éves korában.
A seregélyraj most zuhant bele a közeli szőlőbe… Valaki bőszen püfölni kezd egy vashordót. Már soha nem tudom meg, akart-é még mondani valamit a nagyapám, mert azóta már fönt ballag az égi seregélyrajokkal együtt, cigarettafüst glóriával a kalapja körül, ahol az Isten is unottan játszik a szakállával, ám akkor sem illik megvárakoztatni.
Mégis: egy kérésem lenne hozzá. (Így, félig elmenőben.) Ha meglátja – és miért ne látná meg?- nagyapámat ácsorogni az égi mézeskalács fal előtt, tegye a vállára súlyos nagy Isten-markát egy pillanatra, mert aki ekkora terhet hordoz egy életen át szíve kamarájában, az igencsak elfáradhatik, még ha felhőkön vagy fűszálhegyen lépked is a lába, és kérje meg a legkedvesebb angyalát, hogy hozzon egy széket nagyapámnak, ültesse fényességes trónusa mellé, ahol az összes elveszett kisbicska, az összes pókhálós mézes-szívvel ott ragyognak a fényüket soha nem vesztő csillagok között.

A nagy megmérettetés évében
április havában 


2012. április 24., kedd

A kontár pedagógus buzgul - III.rész



Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Gondolom, többen észrevették már, hogy az újságban megjelenő szerény értekezéseimet rendre az interneten is elérhetővé teszem. Megannyi hozzászólás, vélemény érkezik címemre. Örömmel tölt el, hogy sokan gondolatébresztőnek és reagálásra méltónak találják írásaimat. Az alábbi részben egy már-már hétköznapi – ugyanakkor nekem és remélem mások számára is rendkívül fontos - jelenségről szeretnék néhány mondatot írni. Itt sem kell világrengető új gondolatokat keresgélni, inkább csak az az igényem, hogy végre egy helyen láthassam az ezzel kapcsolatosan összekapirgált véleményem mozaikdarabkáit. És arra biztatok mindenkit, hogy miképpen a világhálón, úgy az Új Kanizsai Újságba is – tiszteljenek meg egyező vagy ellenkező álláspontjuk kifejtésével.

Merni kell. Mert ha bátrak vagyunk - merünk, vagyis merítünk. Láttató a mi nyelvünk! Teller Ede szerint is a magyar nyelv a "gondolkodás gyorsírása".


Az idősebbek talán még emlékeznek rá: volt a tévében néhány pár évtizeddel ezelőtt egy rajzfilm-sorozat. Az volt a címe: Varázsceruza. 
A jó lengyel vagy csehszlovák animátorok egy borzalmas szocialista gombafrizurás szőke kisfiú kalandjait rajzolták meg, amint varázsceruzájával általában bajos élethelyzetekből vágja ki magát. Amit a csudálatos plajbásszal megrajzolt a főhős, az rendre életre kelt, működött és mi – kisgyerekek – gyakran sóhajtoztunk, hogy nekünk miért nem dukál hasonló varázseszköz?

Elmúlt az óta bő három évtized, de még mindig nosztalgiával gondolok erre a rajzfilm-sorozatra.
Fölnőttem és tudom, hogy nekünk nem adatik meg a varázsceruza bűbája.
Viszont azt mélyen hiszem, hogy egy közönséges grafit ceruzával és egy darab papírral, vagy egy csutaknyi krétával a táblán, hasonlóan varázslatos dolgokat teremthetünk. Számtalan ízben tapasztaltam, hogy amikor a szavak megkopnak, amikor ellustul a gyermekkorú közönség meg-megfáradó értelme - minden hókuszpókusznál többet ér egy gyors skicc magyarázat közben.
Fölrázza a szendergőket is. 
Megbolydul a hátsó pad.
Odatapadnak a rajzra, megnyílik a fantázia nagykapuja.
Néhányan megnevetik. Játékosságot lop az esetlegesen komoly téma légkörébe. 
Mert az előadó – pont tudásának és előadói mivoltának köszönhetően – általában (az esetek többségében, és mindig tisztelettel emlegetem a kivételt!) kimagaslik, „kinő” az őt körülvevő hallgatóságból. Ez már csak így van. 
A katedrán állni egy emberes küzdelem. 
Ezért aki magyaráz, tudásanyagot ad át egyedi méltóságában mintegy „lebeg” a hallgató többség fölött.   
Ám a nagy cseh filmrendező - Jirí Menzel - szerint óvakodnunk kell a túlzott méltósággal viselkedő embertől, mert az olyan ember, aki olykor nem nevettet és maga sem tud nevetni, az a közönség számára hamar hiteltelenné válik. 
 Ha rajtam múlna, az összes tanító embert olyan – divatos szóval – tréningekre küldeném, ahol színinövendékek előadói, rendezők, dramaturgok mesélnék el, miként kell gesztikulálni, a hangunkat hordozni, kilépni a padok közé, fölemelni a szemöldökünket vagy suttogóra fogni a mondandót. Mikor van ideje egy viccet elsütni, hogy nézzünk a gyengén felelőkre, van-e koreográfiája egy bő félórányi előadás élvezetesebbé tételének?

Ebbe a körbe tartozik a gyakori rajzolgatás kérdése is.
Ha nagyon dühösek vagyunk, mert értetlenkedik valaki, akkor általában epés hangon tesszük föl neki a kérdést: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?
Jó tanácsként – ha elfogadható tőlem – azt kérném, hogy amennyiben egy mód van rá, akkor rajzoljuk le minden képen. 
Nem véletlenül sűrűn illusztráltak a kisgyerekek tankönyvei, a meséskönyvek, a verseskötetek. Ha már egyszer olyan a világ – mint írtam az előző részben -, hogy a vizuális nevelést, a kézi rajzot és általában a képi világ teremtését és megértését hanyagolja az oktatás jelenlegi rendszere: szerezzünk örömöt és lopjuk bele az utánunk lépdelők lelkébe a rajz által életre kelő képzelet élményét.

Tudom, hogy nem lehet mindenki, aki magyaráz született rajztehetség.
De a pálcikaemberek látványa, az óvodás színtű házikó kéményére cifrázott füstcsóva is mindig fölér egy Walt Disney-s figura bájával, ha kellő szeretettel, beleérzéssel és örömmel kanyarították a táblára. 
Olyankor – éppen a rajzocska firka-jellegének köszönhetően – szembesülhet a gyerek, a diák, a hallgató azzal, hogy az előtte álló pedagógus, előadó, szülő, vagyis fölnőtt: ugyan olyan hús-vér ember, mint ő. Tökéletlenségéből adódóan szükség képen ember. 
Humoránál fogva  pedig - emberi. Ezért szerethető.
És ha ezt az emberi arcunk mutatjuk nekik, mosoly és hála lesz a közönségünk tekintetében.

A következő rész címe: Irodalmi könny(v)ek

Pósa Károly          

2012. április 17., kedd

A kontár pedagógus buzgul - II. rész



 Hál’Istennek nem maradt reakciók nélkül induló traktatus-sorozatom első része. A jobbára dicsérő vélemények mellett be-behallatszódtak ama bizonyos suszter nyitott műhelyablakán a szirénhangok is. Általában azoké az egydimenziós embereké, akik nem a tartalmat kifogásolják, lévén ahhoz hozzászólni - sem szakmailag, sem elvi szinten - nemigen tudnak, ezért inkább indulatból, közéleti meggyőződésből van huhoghatnékjuk. De mivel tudjuk, hogy a lelátóról bekiabálás, és az anyázás az ellendrukker-kultúra része, az érvek általi meggyőzés pedig a normális párbeszédé – és bátorkodok ebben az utóbbiban bizakodni -, írom tovább véleményemet, abban a hiszemben, hogy rajtam kívül a túlnyomó többség ugyanezen vagy hasonló állásponton van.


  „Kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak

Sosem szerettem a gyűléseket, lett légyen szó annak bármilyen fajtájáról. 
Pedig néha tanulságos végigülni egy-egy fárasztó napirendekkel megtűzdelt ülést. 
Ilyenkor boldog-boldogtalan fölszólalhat, vég nélkül nyújthatja a semmit. 

Ám időnként akad gyöngyszem is a sok bürokratikus szócséplés között. Ilyen máig ható élmény volt az, amikor egy gyűlésen – a jellegét, a helyét és az idejét inkább fedje jótékony homály – egy fölszólaló, a pedagógiában járatos emberként azt fejtegette előttünk, hogy léteznek kiemelt és nem kiemelt tantárgyak.
Az összejövetelnek már régen vége volt, mindenki mellett a nap is lenyugodott. 
Csak én néztem mélázva a csillagos eget, miközben próbáltam megfejteni mi tartozik a fontos és mi a kevésbé fontos tantárgyak közé? 



Ismerve a közvélekedést, kétségem sem volt afelől hogy preferált tantárgy alatt a matematikát, a fizikát-kémiát-biológiát, a nyelveket és jó esetben a történelmet-földrajzot kell értenünk. A többi per tangentem, ahogy mondaná a klasszikus latin. Vagyis: mellékesen említhető. Ebben a fölállásban kicsit lenézett, lekezelt. Amolyan töltelék szerepet betöltő. A futott még kategóriába tartozó.

Még mielőtt vérig sérteném az összes zene, képzőművészet, testnevelés, technika, és bármi egyéb szakos tanárt: álljunk meg egy polgári szóra!

Érteni vélem én, hogy a mai világ követelményei – vagyis pardon! – a folyton reformálódó oktatási koncepciót kiagyalók szerint fajsúlyosabb értelmet nyer az egzakt tudományok tanítása és minden egyéb ezeknek alárendeltjeként kezelendő, az alsóbb polcokon található. 
Csakhogy! 
Ki merné most azt állítani, hogy a már említett kései-antik hagyományokban gyökerező hét szabad művészet elvei és gyakorlata mentén szervezett oktatói-nevelői munka kevésbé értékteremtő és hasznos lett volna? Hisz évszázadokon, de inkább évezredeken keresztül pont az vitte tovább az emberiség jövőjét, hogy olyan szellemiséget és gondolkodókat nevelt, akiket mai léptékkel mérve is becsül a tudomány és a művészet.

Mik a hét szabad művészet alappillérei?

A grammatika (nyelvtan), a retorika (a gondolatok választékos kifejezésének tudománya), a dialektika (a gondolatok logikus kifejtésének elsajátítása). A csillagászat mellett aritmetikát (számtant) tanultak az ifjak, amelyhez a geometria (mértan) és a zene egyenlő súllyal párosult. Mindezek a tantárgyak szervesen egybe illeszthetőek voltak, kiegészítették egymást és az emberré faragás sarokköveiként kezelték őket. Testi és szellemi neveléssel együtt az erkölcstanra fektették a hangsúlyt.  Aligha véletlen, hogy ma például egy zeneórán naplóba írt egyes osztályzat kevésbé rendíti meg a szülőt és gyermekét, mintha ugyanezt az elégtelent mondjuk angol nyelvből kapta volna…

Ma, amikor gyermekeink szókincse pár száz szóból áll, amikor köszönni sem igen tanulnak meg, mert félszegek maradnak: nem lenne-e fontos úgy beszéltetni őket, hogy megnyíljon az értelmük? 
Verseket alig tanulnak, meséket nem hallgatnak. 
Fantáziájuk szegényes, mert a televíziós rajzfilmeken nőnek fel és nem rajzolják le a világukat. 
Hány és hány alkalommal éltem meg a szégyent, hogy középiskolát, gimnáziumot végzettek alig-alig ismernek magyar népdalokat. Tábortűznél, vacsora után nem énekelnek. Még jó, ha egy-két muskátlis nótát úgy-ahogy megjegyeztek. 
Kodály népeként éghet az arcunk, hogy egyik legféltettebb kincsünket hagyjuk veszni: a magyar népdalt. Évezredes hagyományunkat.

Csak az tudja becsülni a háztartástan, vagy a műszaki nevelés jótékony hatását, akit már ajándékozott meg gyermeke a saját kézimunkájával, esetleg odahaza evett a nebuló szerény egytálnyi főztjéből. Minden színötös bizonyítványnál többet érnek ezek az apró örömök, mert általuk látjuk értelmét annak, hogy gyermeket vállaltunk. Meg tudná szeretni a kerti munkát is úgy, ahogy a matematikát megismeri. Ha a fizika mellett azt is megtanulná, hogy a színek szépsége, zseniális festményeket feldolgozva micsoda páratlan élménnyel gazdagítja majd képzeletét.

Ha a számok és grafikonok összefüggésében megérthetné a versek zeneiségét és a dallamok összjátékát.
Ha lenne akarat a tanulás és az ismeretszerzés megszerettetésére, kapcsolat a „kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak között. 
Ami sajnos ma van, az többnyire egy teljesítmény-centrikus, rideg, embertelen és végső soron gyermeknyúzó gyakorlat. Gyermekeink érdekében rajtunk áll, hogy változtatunk-e rajta.

Mert ha így marad, pár száz év múlva nem biztos, hogy az általunk ismert középkort fogja majd az emberiség, a „sötét” jelzővel illetni. 

A következő rész címe: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?! 
Az előző részt ide kattintva olvashatja!


Pósa Károly

2012. április 3., kedd

A kontár pedagógus buzgul - I. rész



Régtől fogva motoszkált már bennem az ötlet, hogy elindítok egy heti rendszerességgel jelentkező rovatot, amiben megkísérlem közérthetően leírni saját gondolataimat, a csöpörödő gyermekeinkkel kapcsolatos észrevételeimet. Az oktatás-nevelés kérdéseire keresgetnék adekvát válaszokat - vagy csak egyszerűen igyekszem majd megfogalmazni a mostanság mind sűrűbben fölmerülő kételyeimet, hátha mások is hozzám hasonlóan vélekednek. Hisz szülők – apák és anyák – vagyunk mindannyian. Naponta szembesülünk a reánk meredő kérdőjelekkel, amelyek mind-mind az általunk fölvállalt szülői szerepünkből adódnak. Hatványozottan igaz ez azokra, akik hivatásuknál fogva is a gyermekeink nevelésére kötelezték el magukat. Mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, szeretném leszögezni, hogy míg e sorokat írni fogom – a címben föltüntetett módon –mindvégig olyan suszternak tudom majd magamat, aki a kaptafa mellől ki-kitekinget a műhelye ablakán, de a saját eszére hagyatkozva értelmezni próbálja maga körül történéseket, másokat, jelenségeket: vagyis az egész teremtett világot. És ha árjával olykor meg is bököd valamit-valakit, szándéka őszinte lesz, és jóindulata megmarad.

Lesz itt (s-)írás?

Indiana az USA 19. tagállama. Hat és fél millió lakosával nagyjából a mai Szerbiához hasonlítható. Fővárosa híres az indianapolisi autó- és motorversenyekről. 
Mínuszos kis hírként olvastam róla tavaly, miszerint 2011 nyarán ebben az államban a helyi politikusok úgy döntöttek, hogy beszüntetik az iskolákban a folyóírás tanítását. 
Helyette a diákgépeltetésre szavaztak. Merthogy az inkább megfelel a mai kor elvárásainak. 
Nem kell szidni a derék – bár kétség kívül elég hülye – honatyákat, hisz az Egyesült Államok másik 40 államában sem erőltetik már a kézírás elsajátítását. Tessék-lássék még fogják a gyerekek a ceruzát, de néhány éve a billentyűzetet részesítik előnyben az oktatási intézmények. Nem követelmény megtanulni kézzel írni.. Kicsit teherként élik meg a pedagógusok, hogy a tanulók papíron, vonal-vezetve tanulhatnak írni, de azért még rendelettel nem tiltják a régen bevált módszert. 
Még nem.

Kit kéne szamárpadba ültetni? A gyerekeinket, vagy a törvényhozókat?
A rendőrviccek óta tudjuk, hogy az írás és az olvasás nem föltétlen függ egymástól. 
Lehet úgy olvasni tudni, hogy a betűírás tudományát nem ismeri valaki. 
Ám gondoljunk bele: nem éppen mindegy, hogy valamit a kezemmel, az ujjaim, a csuklóm mozdulatainak a finom összhangjával teremtek-e meg, saját magam kénye-kedve, természetem, lelki állapotom szerint rajzolva a betűhalmazokat, szavakat, vagy személytelen gépi billentyűket nyomogatva hozok létre szabvány kinézetű szöveget. 
A tasztatúrát ütve olykor kijavít a gép, aláhúzza az oda nem illő részeket, elütött betűkre, helyesírási hibákra figyelmeztet, szószerkezet módosításokat, mondattani vétségeket korrigál. Odafigyelnünk alig kell, hamar hozzászokunk a kompjúter kínálta mankóhoz, agyi kapacitásunk így majdnem nullán nivellál. A diákok gépelése egyfajta favágó mechanizmussá silányul, szemben a ceruzával, vagy – urambocsá’! - tollal kanyarított írásra, ami igazi szellemi kihívás, és ahol a belbecsért és a külalakért egyaránt felelősek vagyunk.

Kalligrafikus írásnak nevezik azt, amit a távol-keleti kultúrák mind a mai napig tanítanak a gyerekeiknek. Kínában, Japánban kötelező kézzel, ecsettel vagy tollal írni, mert évezredek alatt rájöttek arra, hogy a közös nyelv mellett a közös írás erősíti a közösségi tudatot. Önfegyelemre, kitartásra ösztönöz. A kisgyermeki agyban rögzül a finom részletekre való odafigyelés képessége. Az izmok elsajátítják a mással nem pótolható cizellált mozgás gyakorlatát. Nem utolsó sorban olyan, a harmóniára nevelő képességek birtokába kerül a kézírását tökélyre fejlesztő ember, amit az élet más területén is használni fog. A finom csuklómozdulatoknak köszönhető a hangszeres muzsika iránti adottság, az apróbb tárgyak összeszerelése, a kézimunka – hímzés, varrás, netán kötés vagy horgolás elsajátítása: és – igen – még a simogatás minősége is. 
Nem beszélve a rajzolásról, festésről, amit egy későbbi részben szándékozok taglalni.

Nem csak a távol-keleti példák, hanem nagyszüleink, dédszüleink igaza láttatja a kézírás tanításának szükségességét. 
A régi hagyomány szerint még az inasiskolát végzettek is cirkalmazott sorokat róttak, mert a szakma mellett beléjük nevelték az írás pedantériáját. Nézzük át eleink megsárgult okiratait, levelezésüket! Olyan vonalvezetésen, tiszta kézjegyű betűvetésen ámulhatunk, amit ma már műszaki főiskolákon sem tanítanak!

Bizonyos, hogy mára a helyzet összetettebb. 
Megváltozott a világunk. 
Nosztalgiával gondolhatunk a hajdan talán csak lúdtollal írott, szabatosan fogalmazott mondatokra, de tudván tudjuk, hogy az a kor már nem jön vissza. Van helyette ékezetek nélküli sms, központozásból „szmájli”, és kicsontozott, híg internetes-kommunikáció.
Ettől már csak egy ugrás az ikszek vagy keresztek világa, ahol nevünket sem kell tudni aláírni. A szöveget sem muszáj érteni. Mint a bíróságon gyakorlat, hogy peres ügyekben, a jogi bükkfanyelvet beszélő ügyvéd segít ki bennünket, úgy a nem túl távoli jövőben lehetőségként fönnáll, hogy valaki írni és olvasni tudó magyarázza majd el gyerekeinknek az eléjük tett írást.

Az emberiség átélt már ilyen időszakot. Középkornak hívták.
De ezek már orwelli mélységű gondolatok, aminek beteljesülését, ha el szeretnénk kerülni, üljünk le gyerekeinkkel, írjunk, rajzoljunk velük. 
Vezessük, és szeretettel fogjuk kicsiny kezüket. Ha eleink - onnét túlról - ránk tekintenek, teljen örömük bennünk.   

Pósa Károly   
A következő rész címe: "Kiemelt" és nem kiemelt tantárgyak