2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. július 28., szombat

15 perc



"In the future, everyone will be
 world-famous for 15 minutes."


Izmosodik körülöttünk a hét!
Elkezdődött az olimpia.

Pár milliárd ember zömmel foteljéből nézi, amint mások - néhány ezer kigyúrt, edzett, fölkészített versenyző - megküzdenek egymással. 
Jutalmuk, legjobb esetben egy nemesfémmel ötvözött nyakba-, aztán meg üvegezett vitrinbe akasztható korong. Szabvány csokor virág és egy kicsit tetemesebb pénzösszeg. Borítékban átadva, ha hazaért a repülőgép. Majd elfelejtettem: magasztos pillanatként fölhangzanak tiszteletükre a nemzeti himnuszok is. 
A minapi példa mutatja: nekünk, magyaroknak képesek még ezt is jócskán átírt dallammal, hamisan lejátszani… (Felelős persze nincs. Kíváncsi vagyok, mekkora skandallum lenne az, ha az angol királynőt Elisabeth Taylornak nevezné valami botcsinálta szpíker…)

Hazajön majd a sampion, vállon hordja őt körbe-körbe a nemzet. Szalagcímeken, vastag betűvel virítani fog a neve mindenütt, lépte-nyomon interjúvolják, sportcsarnokot avattatnak vele, ünnepélyes kezdő rúgást bíznak rá, és minden napnak a végén megfájdulhat a keze, a sok autogram-írkálás miatt. 
Emberi számítás szerint körülbelül fél évig tart majd a cirkusz, a fölhajtás körülötte. 
Akkorra érik be más szenzáció, ami leköti a közvélemény figyelmét. A nép emlékezetéből ki fog hullani a bajnok vezetékneve. Kirostálódik keresztneve is. Az utcán egyre kevesebben fogják fölismerni. Hülyén hangzik, de lehet, hogy addigra pont ő lesz az, aki mindezért hálát fog adni a gondviselésnek. Visszaveheti normális élettempóját, élheti korábbi önmagát.

Jóleső érzéssel gondol majd a londoni, vagy az egyéb sikereire, de bele fog borzongani a diadalát követő hajcihőbe. 
Nem fogja bánni. Munkáját siker koronázta, értékét egy életen körösztül tudja majd becsülni.

Hogy helyette más lesz a címlapsztori? Ez így van rendjén.

Tiszteletlenségként hatnak a szavaim? Pont így akarom.

Mert ebben a keret nélküli világunkban odáig érett a helyzet, hogy minden munka, tisztesség és állhatatosság ellenére mára bebizonyosodik, hisz a szemünk láttára zajlik, hogy azoknak áll a zászló, akiket inkább csak a határtalan becsvágyuk késztet folyamatos sikerhajhászásra, nem pedig a tényleges eredmények fölmutatása.

Sportolni kevesen sportolnak, a gyerekeink inkább a tévé előtt ülnek, vagy a számítógép billentyűzetét nyomják. Tyúkmellű fiúk, túlsúlyos kislányok fulladva szedik a levegőt száz méter után. Sokuk úgy nő fel, hogy életében nem harcolt meg semmiért. Leszámítva azt, hogy a boltban addig ordított, míg a szülei meg nem vették neki a csokoládét…

A hírnév fontosabb lett mindennél. Kifelé tündökölni a módi, míg közben belülről a rothadás szaga leng körül mindent.

Lufy


Régi legendás színészek mondták, hogy a színpadi hamis póz az utolsó sorból is látszik. A ripacsok ideje számolatlanul pereg. Ott vannak a tévében, fényképkezednek, tapsoltatják magukat. Lelkük odaadják egy jól sikerült fényképért.
Most: övék ez a szennyezett kor.  
Címlapfotó! Ma még sokan vágynak rá, egymás sarkába taposva lihegnek érte, miközben elfelejtik a legigazabb emberi parancsot: mindig, mindenkor hasznosnak lenni!

Évek alatt szoktunk hozzá ehhez a  szennyezett valósághoz.

A szemetelés divatja nem az első eldobott cigarettacsikkel kezdődött, hanem a lelkek szennyezésével. Azzal, hogy beleöntötték a fejünkbe a rengeteg kártékony ostobaságot, a hamisságokat. 
Pedig a következmények nélküli emberek kétes értékű sikere – ellentétben a sportolókéval - nem a munkájuk, belefektetett energiájuk, netán tehetségük eredménye, hanem pont ennek a kétes értékrendszernek az ízetlen gyümölcse. 

Ők érzik leginkább ízetlennek, és kielégületlenségük miatt rögvest újabb villogás lehetőségét keresik. Valószínűleg a mára nézve is tanulsággal szolgálnak az elmúlt évtizedek. Dívik az öncélúság. A magakellető kivagyiság. Balgák maradunk, ha asszisztálunk hozzá.
Annak idején hibáztunk. Amikor elkövettük – ki korábban, ki később - az életre szóló hibánkat, akaratlanul is szélesre tártuk az ajtót minden féle aljasság előtt. Most pedig kapkodjuk a fejünket, amikor a magakelletés beteges méretűvé duzzadt. Amikor a feketéről valaki fehéret állít, ha botfülű vezet nagyzenekart, vagy amikor az írástudatlan szent szövegeket magyaráz, akkor kell végre kimondani hangosan: állj!

De túl sok a tökfej, akik ezt soha sem fogják megérteni.
Ezt tanulták, erre tréningeztek egész életükben.
Következmények nélküli emberek.

A vélt sikerüket sohasem fogják megérdemelten élvezni, mert nem az önzetlenség, az elvek, hanem a hiúság vezérli őket.

Andy Warholé a fönti angol nyelvű idézet. Félszáz évvel ezelőtt, a hatvanas években kimondta, hogy jön az idő, amikor 15 perc népszerűségért fognak élni emberek. Olyan emberek, akik félnek önmaguktól, félnek a lelepleződéstől és félnek attól, hogy a világ szemében nevetségessé válnak. Mindeközben ordítva, mell-döngetve fogják követelni a csokoládét.

Az olimpiai érem nem olvad a napon, a csokoládé viszont igen.

Ez a különbség az olimpiai bajnokok sikere, meg a mi, szánalmas hétköznapi pipiskedőink között.

Pósa Károly

Cigány ló - tus, grafit, kréta


2012. július 24., kedd

Pósa Károly: Minden képen


















Alcím: Záróra előtt


Utolszor húzatom el a nótám
A kocsma már úgyis pakol.
Végére hagyták hitelem, kvótám
Fizetek Főúr: a lelkem lakol.

Nyűjed cigány! Nyerítsen verkli!
Úgyis szívből szállt a dalom.
Látom a pincér bottal fog kiverni
Röhögnek majd - lesz riadalom.

Mondták vagy százszor: leállj haver!
Nyakba nem jó szöges hámot tenni!
Suta kezével, ha a Devla ver,
Állni kell azt, tűrni - s számot vetni.

Érkezik, kérlel apám s anyám
Nap, mint nap így szokott menni.
Hagyjam már el italos tanyám,
Próbáljak józan, tűrtként jó lenni.

Ha a fájás nem lenne ott belül
Mit soha nem okozott jó hír
Hóka pohár alján a bú elülne:
Így pálinka kell - s nem szív-gyógyír.

Kockás abrosz, teli hamutálca.
Bódulatom reggel hova köszönt?
Ez a világ hamisság-álca,
Igazam tovatűnt, kézen-közön.

Könyöklök bortócsás sík pulton
Foghíjas pincérnő sört csapol
Üres holnapon, átok múlton
Merengek, míg más rólam csahol.

Negyvenkét év, mi maradt mögöttem,
Negyvenkét pohár szesz tanúm.
Jót akartam, de volt: rosszat tettem.
Megbocsáthat, ha még akar: a múlt.

Magyarkanizsa, 2012. július 24.

2012. július 12., csütörtök

Pósa Károly: Rovancs


Egyes napokon,
Míg a napkorong méze lecsorgott,
Zsenge fácskák alatt dideregve,
Vörös hóhérpást lógott egygombos,
Az igét szűrve mérő,
Hallja-kend, gyilkos,
Tegnap felsőfokon
Elcsapott, kirúgott,
Csip-csup
Pogány papokon.

Néha megérte
Játszi rókát lesni, kopott gyöngyként  
- felhők árnyát, ahogy gyűjtötte –
Szájában csuka, mert lopott bérét
Más vanját, bújt kincsét
Orgazda kérte.
Így saját nyomorát,
Mi benne se fért meg,
Mind-mind:
Szitába mérte.

Nézd már! Hát látok?!
Reggelre megint port vert föl talpam,
Amott tudják, szelt-e ki belőlem
Lelket, vagy egyebet földnek sarja,
Abszurd gondom hatalma.
Most kacagok rajta:
Nem állok rajtra!
Tán nem lesz ez átok?
Te, s ti -
Fütyülök rátok.

Bent a rajzolt körön
Tűző nap sugára sem fikció
Ni! Hogy bambul két leples bálvány! – ez is
Csak jelképként értendő akció.
Vér, vájt kín, kár, kéj, s öröm:
Mára csak nevetek,
Ha karcolná köröm -
Meg nem köszönöm
Mi volt:
Le- és kitörölöm. 

Magyarkanizsa, 2012. július 12.

2012. július 11., szerda

A Veréb

"Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam, 
azt is mind elbocsátanám."

 
Pörzsölt, égetett elevent és holt dolgot a vasárnap déli nap. A falut átszelő út hebehurgyán kanyargott
Egyedül volt.
Bocskorjának talpa alatt kavicsdarabok és por csikordult. A rajzoló dühödten rúgott odébb egy lapos követ. Levert volt, kedvetlen és izzadt. Hátára tapadt ingén jókora foltban ütközött ki a só.  
Testileg megviselte az ücsörgés. Egész délelőtt egy kényelmetlen, billegő széken kuporogva rajzolt. Ugyan akkor érezte, hogy szellemileg is kiürült. A folytonos koncentráció, a külvilág hatásait kizáró odafigyelés igyekezete semmihez sem hasonlítható fáradtságot eredményezett. Arcokat, ismeretlen embereket az utcán lerajzolni nem könnyű. Az ötödik-hatodik portré után abba kellett hagynia, bár legalább még annyian vártak rá. A rajzoló pontosan tudta, hogy amikor kezében remegni kezd a ceruzacsonk és gyöngyöző homlokáról jóvátehetetlen módon, kitörölhetetlenül a papírra hullik az első verejtékcsöpp - ami nedves pacaként beleissza magát a képbe és kéretlen vízjelként árulkodik kontárságról, erőlködésről - , akkor kell gyorsan véget vetni a munkának. Mert a lemerülés, elfogyás, szenvedés már facsarni kezdi belőle az erőt, és azt a a fajta készséget, amivel megajándékozta az ég, és aminek elherdálása  goromba visszaélés a világgal és végső soron önmagunkkal szemben.
Csak a tikkasztó nyár tücsökkórusa zizegett.
A rajzoló árnyéka a talpa alá szorult.

Csűr














Először nem vette észre, hogy követi. Csak amikor mellépöndörült, akkor látta meg. Nem szólt hozzá.
Ballagtak ketten fölfelé, a kaptatón. A rajzoló nagy, laposakat lépve, a Veréb meg aprózott, fürge szökelléssel.
A Veréb mindene kicsi volt. Aprón és barnán tengődött. Pálca-vékony lábain két-három számmal nagyobb nyűtt szandáljai laffogtak. Sötét koszkeret parányi körmei alatt. Fénytelen, csontsovány vállát verdeső fekete hajában lila csatocska. Mondták róla, hogy vigyázat: még tetves is! A hét-nyolc éves forma cigány kislány árva volt. Szülei elhagyták. Anyukám meghalt – szokta mondani, ha kérdezték. De igen ritkán kérdezték. Ráhagyták. Legyintették.
Akinek semmije sincs, még a szülő anyjának se számít, annak nem kell, hogy lesse, várja mások érdeklődését. A Veréb kegyelemkenyéren élt. Nemigen szerették, mert ha megszólalt, többnyire butaságot mondott. Fejhangon, nyújtva beszélt, mintha mindig csudálkozna valamin. Lében kanál volt, megjelent, ahol csöngettek, lábatlankodó teremtésként hessegette a falu népe. Minden mozzanat újdonság volt neki, percnyi ráeszmélés a körülötte kavargó színdarabra. Maszatos arcán piros kis foltként csücsörödött szája és bogárszemei fölött fogyó hold sarlója volt szemöldökének íve.

A rajzoló tudta, hogy mi fog történni és nem is csalatkozott.
Némi tűnődő hallgatás után - ami nála a lehetséges következmények fölmérése volt -, a Veréb a maga szokott szemtelen módján megkérdezte a rajzolót, hogy őt mikor „írja majd le egy képre”, úgy mint a többieket? Így kérdezte. Szimplán. Se bevezető, se kérem szépen. Nem kért elnézést a zavarásért, bocsánatot, amiért kérdezni mert. Azt se mondta, mint mások teszik oly idegesítően, oly álságosan, hogy „mikor tetszik lerajzolni?”
Egyszerű volt, mint a madarak. Egyszerű, akár egy veréb.
Hajában sörkék voltak, kopott csat. Szemében meg sóvár fény parazsa.

A rajzoló számított a kérdésre.
Csak arra nem számított, ez az önmagára sokat adó, érzékeny lelkületűre hangolt rajzoló; ez a belső értékeit féltve vigyázó; ez a jóindulatúnak hitt ember, hogy akkor, az abban a pillanatban belőle kirobbanó indulat, düh és gőg ilyen kegyetlen módon söpri el maga mellől a Verebet.
A válasz csattanó akkordja úgy hullott a csittszentiváni poros útra, mint egy vériszamos kézből elhajított tagló.
A Veréb ijedten rebbent el tőle. Iszkolt visszafelé, Panit irányába.
Jó ideig állt még bálványként a rajzoló.
Bicikli csöngője riasztotta föl.

Aznap délután és este újból féltucatnyi portrét készített. Ünnepelt körülötte a falunap sokadalma. Szólt a térzene, ökröt sütöttek. A tömegből, a háta mögött elismerő hangok hallatszottak. Dicsérték, kapott szép szót - eleget. Akiket jól-rosszul megörökített: egyre köszönték a rajzokat.
Nem érdekelte.
Mert a rajzoló mindvégig valami mást remélt.
Kereste szemével a madárcsontú cigány lánykát. Fölkapta fejét, ha hallani vélte a tolongó népség között a jellegzetes csiripelő hangot. Bizakodott, hogy a lassan alászálló estében megpillantja a Veréb törékeny alakját, karéj kenyérrel piszkos kis kezében. Hogy mégis lerajzolhassa, gyengéd vonalakkal majd „képre írhassa”, és utána fagylaltot vehessen neki. Hogy elmondhassa a magányos, réti virágszálként szegénységben növő kislánynak, mennyire szégyelli magát és mennyire bántja, ami megtörtént. Hogy időnként szánalmas, csúnya dolgokat fogunk fölnőttként megtenni. Hogy teljesen váratlanul, az életünk zökkenőin gyengék és nevetségesek tudunk néha lenni. És akkor talán a Veréb is majd nevetni fog, csipogón, vékony hangján és vele együtt kikacagható lesz a nagyvilág csak úgy, mint mi emberek. Számtalan bűnünkkel és ostobaságunkkal együtt leszünk talán majd jók, szerethetőek és boldogok.

Késő éjjel csitult el a mulatság. A telihold erős, vajas fényében bogarak, éji lepkék rajzottak. Üres műanyag poharak fehérlettek szanaszét, és az ökörsütés kihunyó parazsa gőzölve párállt a rászálló harmattól.
Jóllakottan szuszogott a falu. A szoros szemhéjú házak kürtőin az álmok fonala lengett fölfelé.
A rajzoló a református templom küszöbén ült és várt.  
Ám a Veréb többet nem mutatkozott. Máshol járt, másfelé vethette a sorsa.

Csak a hunyorgó zsarátnok világította a sötétet.

Pósa Károly
Csittszentiván - Mezőpanit



  

2012. július 6., péntek

Ibolya


2012. július 6.
"A mennyezet itt négy boltívre válik,
Úgy hajlik mélyen, virrasztóan reám.
Észak, kelet, dél és nyugat felől
Négy kő-angyalszárny őrzi a szobám."

Ibolyától sokan tartanak.
Főleg azok, akik még nem tudják, vagy már nem akarják megérteni a világot.
Ibolya többnyire feketében jár. Deres, ősz hajának fonata inas hátára símul. Kortalan ráncaiból egy székely asszony életének történetét rajzolta meg a Teremtő. Cirkalmasan, szeszéllyel írt az égi Úr, akárki olvashatja. Dióbarnára cserzett arcán Ibolyának világít a tekintete. Szeme, mint két, tiszta vizű hegyi tó.
Az ősei mind-mind javasemberek voltak, és Ibolya megörökölte tőlük a látó képességet, a titkok titkait, a recepteket és a gyógynövények csodatévő tulajdonságainak ismeretét csak úgy, mint a leszögecselt, lakattal őrzött székely sorsot.

Errefelé Csittszentivánon, a nyárára kiszáradó Tégyár meg a Pisti patak mentén vannak igazán jó helyek, ahol - ha az emberfia lehajol a burjánzó vadvirágok közé - , bizonyos hogy gyógyírt talál testének bajaira. Itt a füvek illata szagossá teszi a hajnalokat. Kora reggel kicsi, borzas lovak trappolnak a gumikerekű vendégoldalas kocsikba fogva, négy vasalt lábuk szaporán csattog a köves, hegyi úton, és a bogárhátra pakolt hosszú szálú füvön többnyire a gazda  kisfia szokott ülni, aki a kaszától átsütött tenyerét lapogatja. Ezen a vidéken a hereföldeken már a harmadik kaszálást is bevégezték.
Amikor a Vásárhelyt karéjba ölelő csúcsok mögött lassú ébredéssel előbukkan a nap első sugarának bíbor pírja, a portákon fejni kezdenek a parasztok, mert a gulyának mennie kell. Ez a törvény, mióta az idő létezik. Mélán, bóklászón indulnak a marhák a legelő lankáira, hogy alonyattájt maguktól visszaballagjonak az istállóba.       

A falu nem nagy.
Alig másfélezer lelket számlál.
A lakosainak zöme székely-magyar, akik között tucatnyi román és cigány család húzza meg magát.
Közel a város, értik a román szót is. Jobbára azok is beszélnek magyarul. Akarat kérdése csupán. Minden esetre a boltban, az utcán, a hivatalban és a köznapi érintkezésben egyaránt hallani ezt is, azt is. Így van ez rendjén. A kocsmában magyar és román teljesen egyformán sózza a sörösüveg száját, az asztalról le sem cserélt, csak időnként hozzátöltött sós tálkából csippentve.

Furcsa ám itt lenni!
Már nem számolom, mennyiszer nyilall belém a fölismerés, hogy vannak a világnak szögletei, ahol ugyan az a melegség járja át a szívünket, mint odahaza. A görcs botjára támaszkodó kendős nénit a Tóparti Közök bármelyikében láttam már. Azokon a fák hűsében tespedő, üléstől fényesre kopottra csiszolt kispadokon meg bandázó kanizsai földijeimet vélem fölfedezni. Míg magyaráz egy bácsi, mutatja az utat, meghatódok a széles mozdulatain, bütykös, erezett keze röpködésén, mert öregapám levegőbe írott gesztusai köszönnek vissza rám több mint félezer kilométer és két évtized távolából.
Az út menti fák levelein úgy ül meg a por, mint a Járásra tartó dűlő jegenyéin, és a hasig érő búzában meglelt őzbak pont olyan kecsesen szökell tova, akárha a Rétben látnám, párálló reggelen, a Cigánylejárót elhagyva, kifelé karikázva, Törökkanizsa irányába.
  
Kimért köszönés jár korán, délben és este. Az ismeretlennek kijáró tisztelet kötelez mindenkit. Gyorsan észrevenni, ha mindez csupán álca volna, az ájult előzékenység hamissága. Ám itt, ezen a környéken az ilyesmi nem járja. Helyette törvény van és élhető rend.
A csittszentiváni iskola százéves falait között nem csak a nyári kánikulától ment kellemesen hűvös lengi be, hanem a székely falusi gyerekek tisztasága, nyíltsága és az itteniek embersége is.
Körös-körül méretes dombok, fekvő nő csípőjének vonalát idéző hullámos lankák, lágyan lekerekített hegyek között éldegélnek hozzánk, Magyarkanizsaiakhoz teljesen hasonló emberek, akiknek örömük és bánatuk is nagyon ismerős számunkra. Helyzetük, tetteik, gondolkodásuk akár a miénk is lehetne, ahogy a jövőjüket firtató kérdésekre adott válaszaikat mi magunk is megfogalmazhatnánk.


De vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet jó választ adni. Olyan kérdés is létezik, amit talán soha nem szabad föltennünk, mert nem illő és hasznos hangosan kimondanunk, amire csak belül, önmagunkban találjuk meg a választ.

Akinek az ilyesmi nehezen megy, az nézzen hosszan Ibolya néni kristály csillámú szemébe. Látni fogja a múltunkat, lepörgetett napjainkat.
Látja majd önnönmagát, pőrén, mintha akkor született volna.
Lelke szivárvány színei fognak lobogni, égni.
Ezután minden bizonnyal meglátja majd az elkövetkező időket is, a jövendőjét, mert Ibolya szeme tükrében nem a mesék igazsága, lidércek, manók és szellemek járják táncukat,  hanem mi magunk leszünk benne, ránk testált sorsunk, boldogságunk, nyomorunk néz majd vissza ránk.
Akkor, abban a megállított, időtlen pillnatban szerencsés embernek hiheti majd magát az, akinek nem sajdul meg a szíve, vagy könnyei között elnézhet valahová, a messzi távolba.


Pósa Károly, Csittszentiván-Mezőpanit