2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. augusztus 30., csütörtök

2012. augusztus 29., szerda

Majomméz borotvavízzel


Három történet
Bevásárlás.
Nagyáruházban állok, a hűtőpult előtt. Nézem a kínálatot. Ez már nem a hajdani olajkályhás Sanyi-bolt. (Szegény Marika néni valahol a felhők között, angyaloknak méri a csillagport…) Széles a választék. Tejtermékek, kechup, olívabogyók lében és lé nélkül. Mi szem-szájnak ingere. Csak majonézből négy-öt fajta. Nyúlok az ismert, már szokott márkájú felé, de kezem félúton megáll. Egy villanás a múltból:
Kissrác voltam, amikor megnyílt az új gyógyfürdő. Prüszköltünk a medencék kénes vizében. A hangszórókból zene szólt, Paul Ankát ismételtették unásig. Az úszómesteren fehér trikó feszült. Abból az időből mégsem a borzalmas nejlon úszósapka kötelező viselete maradt meg bennem, vagy az első szaunázás élménye, hanem - a melegszendvicsé.
Csudajó szendvicset lehetett ott enni! 
Egy alkalommal csak egyet, mert méregdrágán adták. De megérte! Sokszor a fürdőzés élménye eltörpült a szendvics élvezete mellett. Mi volt rajta olyan különleges? Igazi préselt sonkát raktak rá a vékony vajrétegre. (Nem otthoni parizert…) Finomra reszelt sajt, meg savanyú uborka, pár karika főtt tojás ízesítette… És olyan aromája volt annak a szépen megpirított kenyérnek, hogy a nyál most is összefut a számban!
Számos alkalommal lelkendezve mentem haza, meséltem milyen jót ettem. Kákabélű gyerek lévén anyám – az elmondásom alapján – megpróbálta lemásolni a receptet. Hasztalan kereste a kedvemet. Jó volt, laktató, amit készített: de valami titkos íz - mindig lemaradt a szendvicséről! Kétségbeesetten kísérletezgetett. Eredménytelenül.  
Ma már tudom, mi hiányzott róla.
Anyám nem tett rá majonézt. Egyrészt: nálunk, a családban étkezéskor nem, vagy csak nagyon ritkán használtuk. A hetvenes-nyolcvanas éveket írtuk. Egyszerűbben éltünk, egyszerűbben ettünk. (Nem azt állítom, hogy rosszabbul, hanem csak szimplábban.) Másrészt, ha vett is véletlen majonézt, soha meg nem kóstoltam, még kisiskolás koromban sem, mert…most kapaszkodjanak meg: olyan hülye neve volt!
Majonéz – majomméz. Csak ez járt a fejemben. Kiköpöm, ha számba teszik!
Előítéletből finnyáskodtam. S míg egyre a fürdős szendvicseket dicsőítettem, fogalmam se volt róla, hogy az általam lenézett, rossz viccként számon tartott majonéz miatt eshetett meg velem, minden belépőjegy után a kulináris csoda.
Ez fordul meg fejemben, míg a kosárba teszem a tubust. Szeretik a gyerekek. Megeszem én is. Hiába, hogy majomméz.

Csap 21 x 30cm, grafika

Katonaság.
Egy ideig romantikusabbnak képzeltem el a fegyveres szolgálatot. Aztán rájöttem, hogy a sorkatonaság – sok más egyéb hiábavalóság és ésszerűtlenség mellett -, leginkább, vagy legtöbbször a függőlegességről és a vízszintességről szól. Tudniillik: vagy feküdtünk, vagy álltunk. Előbbi alkalommal hanyatt csak aludni lehetett; hasmánt fűben, sárban, hóban, homokban meg bizonyítani kiképzésünk értelmét. Amikor álltunk, az esetek ordító többségében várakoztunk. A bakaságnál az ember mindig vár valamire. Életemben annyit nem vártam mint ott! Végigvárakoztam a tizenkét hónapot.
Ülni viszont nem engedtek. Mit megadtam volna egy kényelmes karosszékben félórányi üres ücsörgésért! Szék azonban nem volt. Általában terepen táboroztunk, az Isten háta mögött, sziklák és bozótos hegyoldalak között.
Amikor először hazakeveredtem, első dolgaim között volt karfás széket nézni, és leülni. Minden egyéb szándék nélkül, a puszta örömért. Mostanában gyakran jut eszembe , amikor fájdítom a hátam a számítógép előtti - egyébként kényelmes - széken.

Film.
Sokáig nem értettem, hogy a Piszkos tizenkettő című háborús filmben miért kifogásolják a rabok, hogy borotválkozáshoz nem kaptak meleg vizet? Én mindig hideg vízzel borotválkoztam. A dolog szöget ütött a fejemben, de a meleg-vizes változatot évekig nem alkalmazhattam, mert a fürdőszobai csapunk régi, békebeli és használt műremek volt, lomtalanításból mentett cucc, kis hibával, ugyanis egy repedt csöve miatt csak hideg víz folyt belőle. Szegényen építkeztünk, ennyire tellett. Amikor végre új, modernebb csap került a helyére, és működött a piros gombos meleg víz is, megborotválkoztam. Aztán még néhányszor. Vártam a boldogító hatást.
Tudják mi történt?
Szép csöndben visszatértem a régi bevált módszerhez. Azóta is a hideg vizet használom.
És olyan jól esik.

Három történet.
Tanulságuk?
Tán: a vágyakozás. Minden vágyunk beteljesülése egyféle zárszó. Igazából már nem is érdekes. Ami széppé teszi az életet, az a vágyakozás, a folyamat, amíg elérünk valamit. Vagy valakit. A beteljesülésig vivő útért érdemes! Azért megéri.

Mi emberek – úgy tűnik -, nem is a jutalomért játszunk. Hanem az áhításért.
Ha tetszik: a játék kedvéért.

Pósa Károly
 

2012. augusztus 27., hétfő

Egy dátum tenyérnyi értelme

Döghal, grafika
30 x 21cm


„Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel
el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,
amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács
zivataros délutánjából kellett kimentenem a
reményt, hogy ez a mai nap is még
 a  mienk legyen.”

Ahogy gyorsul velünk az idő múlása, egyre ritkábban becsüljük meg a pillanat ajándékát. Devalválódnak a napok, zsugorodnak az órák, és a perceket szétmaszatolja a valóság. Az éveink karikalábon szaladnak el velünk.
Amióta a világ világ, az ember helyét és szerepét keresi benne. Kapaszkodóként az idő meghatározásával próbálja önmaga létét igazolni.   
Így volt ez régebben, így van ez most is.

Ám, mintha évszázadokkal ezelőtt kicsit több tisztelettel illették volna a múltat!
Nagyobb figyelmet kapott a már lejárt idő. Kétségkívül megbecsülték a jelenvaló igazát is, de mindenekfölött a múlt volt az, aminek tanításából okulni tudtak. A jövő, pedig csak az elhivatottakat, a kiválasztottakat érdekelte. (E tekintetben talán ma sem különbözünk eleinktől…)

Nem a hatalmas síremlékekre gondolok! Az örökkévalóságot hajkurászó építkezéseket, vagy a hírnév dicsőségének kétes értékű csillogását az utókor ítélete rendre helyre szokta tenni. Ami ér valamit, megmarad. Ami hamis, álságos, az úgyis menni fog a szemétdombra.

A régiek bölcsességére, ami máig irányjelző.
Az idő egyediségét, meg nem ismételhető titkát kutatták. Nem hobbi-asztrológusként, mint manapság teszik sokan.
Nem.
Hitték az időt.
Ezzel együtt félték is.
Nem véletlen, hogy az ókori uralkodók fő tanácsadói mind-mind az idő kérdését vizsgálták. Középkori királyaink, a nagy hadvezérek döntő csaták idejét a csillagok állása szerint határozták meg, a születendő utódokat az égi jelek útmutatása alapján nevelték föl, vagy pusztíttattak el azonnal. Ám amióta a modernitás őrületében az időt is utolérte ez az útszéli komédia, amióta a magasztos rend helyett fölfordították a világ tükrének képét, vagy más szóval deszakralizálódott a múltunk, az ember már nem hisz. Csak a túlélésre játszunk.

Az időben tőlünk nem is olyan távol, még nagyapáink, dédszüleink korában a ház egyik legfontosabb kelléke – a Biblia mellett – a családi kalendárium volt
Nem ritkán több generáció is ugyan azt a könyvet használta. Jegyzeteltek, írtak bele. A régen elhalt ősök sorai alatt frissen írott tinta száradt. Esküvők, temetések, vásárok, születési évszámok sorakoztak egymás alatt. Megannyi családi vonatkozású adat! Intim pillanatok, legszentebb napok, amelyek létében határozták meg egy-egy család önazonosság-tudatát, a származást, a vért. Olykor csak egy rövid tőmondat által. Ünnepnapokat húztak alá piros tintával. Jeles események évszázadra visszamenőleg nyomon követhetőek voltak.
Meg-megreszkető toll rótta föl valaki gondolatait. 
Örömét, elégedettségét fejezte ki vele. 
Olykor fájdalmának állított pár betűs emléket. 
Egy tőmondat mennyire bele tud égni az agyunkba! Már nem emlékszem ki, de egy író mondta valahol, hogy ha igazi irodalmat akar valaki művelni, az írjon úgy, mint a halálra ítélt, akinek csak percei vannak hátra. Azokban a rövid mondatokban el lesz mondva minden, amit elmondani érdemes. 
Ahogy a parasztember nehéz keze által jegyzett egy-két soros bejegyzések is nyers valójában róla, arról az egész korról szólnak. Látleletként. Kincs annak minden betűje. Családi ereklye. 
Ma, mindezt a számolatlanul elkattintott merev fénykép igyekszik biztosítani.
Mondanom, muszáj-e: mekkora sikerrel?

Írom mindezt azért, mert előttünk augusztus 29-e. Félezer éve a törökök szerencse-napjaként tartják számon. 1521-ben ezen a napon foglalták el Nándorfehérvárt. A Hunyadiak dicsősége akkorra már keselyűk martalékává lett. A Belgrádot uralma alá gyűrő I. Szulejmán öt évre rá, 1526-ban Mohácsnál is erre a nyári napra időzítette a hírhedt csatáját, aminek katasztrofális következményeit másfélszáz esztendeig - vagy pontosabban -, a mai napig nyögjük. Csoda-e, ha ugyanez a szultán 1541-ben már tudatosan augusztus 29-én adja ki parancsát Török Bálint elfogására? Amit még aznap Buda várának eleste fog követni…

De a történet úgy kerek, ha a végén az is megjegyeztetik, hogy a Kisasszony havának 29. napja negyedszerre már nem hozta meg a pogány szerencséjét. 1686-ban a török védők sikertelenül próbáltak kitörni a Budát ostromló keresztény seregek gyűrűjéből.
A kétségbeesett védőket, s vele a hatalmas Török Birodalmat fölőrölte a történelem malomkereke. Régi a lecke, de tanulságos:
Az idő és a dicsőség mulandó.

Nem árt, ha néha-néha ez is az eszünkbe jut. 
Becsüljük meg a mát.



Pósa Károly      

Házunk, nyitott kapuval - grafika

grafit, tus 30 x 21cm

2012. augusztus 21., kedd

Pósa Károly: Tiszavirág

Tiszavirág


(Polingenia longicauda) 
Mondták: Szent Iván haván
súgott erdő s fűszál.                        
Folyón vér-virágeső lesz
mind-mind, ami                                
fölszáll.

Látványt várt leső tömeg,
hamis epekedve.                                 
Tisza-kanyarnál zúg moraj,
fokozza a                                          
kedvet.

Orvhalásznak a csali,
míg fogta, mészárolta.                                       
Kérész-létét így a döfő
horog fémje
zárta.

Számítók fogadtak rá:
kín-násza míg telik?
Lám: a rövid alkony táncát
is el-
irigyelik.                                                                              

Ladik népe sunnyogó:
partra át-átszóltak.                             
Hártya szárnyak helyett
viszont ők az                                                 
átlátszóak.                                                                              

Tisza penge-tükre fölött
szállt, csak szállt küszködve.              
Most aláhullik, tűnik el,
közöny-színű                            
ködbe.

Élt csak sóhajnyi időt.
Kérész volt. Tán vétlen.            
Akik parton álltak s nézték,
mind maradt rész-                         
vétlen.

Maradt Egy. Hogyha szeret,
lesimítja szemem.
Felhőn lába nyomát látva 
igazamat
lelem. 



 Magyarkanizsa, 2012. augusztus 21.

2012. augusztus 20., hétfő

Pósa Károly: Szétmért nyár




Most már - nem gondolok
A mára.
Vár a réti dűlők
Lapálya.
Tegnapom vakfoltos
Homályos.
Ütéstől lett szívem
Magányos.
Keszkenő lángol, vágy
Mi gurul.
Sorvad a szív, sűrű
Vér szorul.
Horizont, füst-ég, ég
A Járás.
Üszkös a bánat, bánt
A fájás.
Mély a kút, mély mibe löktek.
Aszály volt – nyár - de: kiröhögtek.
 
Hogy vagyok? Megy minden
Magától.
A tett, a kedv, hajlam
Nem gátol.
Bár kettős árnyékom is
Elárvult.
Még kitartok. Még erőm
Nem hárult.
Láb itt, láb ott, állok
Határon.
Ki áld, ül, s int nekem
Szamáron.
Lehet, ez mind az ő
Szándéka?
Vagy tán a pokol
Ajándéka?
Most múlt egy nyár, oly tikkasztó.
Víz helyett könnyeket fakasztó.

Kútból fölmászni: két
Esélyes.
Moha s kő vigasza:
Sekélyes.
Belül jól fogd, s bízd az
Egyetlent.
Vagy tűrj és légy te is
Kegyetlen.
Kútkáván ülj, zord kéj
Lesésbe!
Várj mást, kútba s bűnbe
Esésbe!
Lehetsz így hitványság
Kanásza,
Ha lesz majd Sátánnak
A násza.
Maradjak jó, mi áll - talán?
Nyár volt-e - kérdem - egyáltalán?

De tán jobb búbig a
Jég-vízben!
Megdermedve heted-
Íziglen.
Igaz, lent csak kör mi
Látható,
De ha gyúl fény, falon
Áthatol.
Tavasz, ősz, tél, nyárnak
Ingere,
Lesz szívem körkörös
Tengere.
Kortyonként iszom az
Életem.
Várom mi lesz vég-
Ítéletem.

Nekem végül bármit hoznak
Nem lehetek elkárhozva.

Magam vagyok,
elárult.
Ez a nyár most
lezárul.


Magyarkanizsa, 2012. augusztus 20.






2012. augusztus 15., szerda

2012. augusztus 14., kedd

A vándor tarisznyája



A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket.
 Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája



A vásártér felől érkezett, de lépési már meglassúdottak.

Ezen a zöldbableves-színű hétfőn egy kicsit megtorpant az Élet. Megállt az árok partján, letámasztotta botját és megpihent. A tarisznyájából elővett egy szeplős almát és beleharapott. Az édes lé habja a bajszára ragadt. Az Élet tudta, hogy a tegnapi napon, vasárnap, véget ért a nagy esemény. Míg ette az almát, lustán, a maga csöndös örömteli módján, a verebek megpislogták a dróton, és a Körös pipitérrel hintett nedves földje dohszagot böffentett. Öreg, félbe ütött medvetéglák lapultak a ledózerolt építési hulladékban, és figyelték, ahogy odébb, a Pámbok felé kaptató utca aszfaltján egy kisgyerek karikázik. Rozsdás férfibiciklijének küllőin cigánykereket hányt az augusztusi nap. Jóllakottan hevert az Élet, tarkóra kulcsolt kezén hanyatt fekve nézte a felhőket. 

Tus, grafika 25 x 40 cm


Magában számot vetett.

Befejeződött a nagy verseny. Véget ért az olimpia.

Lehet, és kell is számolgatni. A két héttel ezelőtti fölfokozott várakozás, a közvetített sportesemények izgalma, vereségek, győzelmek, csalódások és nem várt örömök tucatnyi nappala és éjszakája után illő dolog a végleges eredményt kiértékelni. Aláhúzni, hogy mennyi is az annyi?

De az Élet tudta, és folyton igazolja is nekünk, hogy a számok tükrében mért diadal nem föltétlenül a legnagyobb sikerünk. A dobogós helyezések, a pontszámok, meg a nyakba akasztott medálokon túl valami másról, többről, fontosabbról is szólt ez a világesemény. Ráébreszthetett bennünket a válaszra. Üzenete volt-van számunkra. Emberi nyelven nehezen megfogalmazható tartalma, amit talán ésszel nem fogunk föl, csak a szívünk által válik érthetővé.
A listák, pontszerzés, helyezés és helyezkedés idején, ebben a nyakficamodott világban csak a szív maradt az, ami sugallja nekünk: mi számít értéknek, és mi az, amit nem tekinthetünk egyébnek lapos erőpróbánál. Ma a versenyt többnyire az ész nyeri. Nyeresége a győzelem.  De viadalt csak a szív tud! Abból születik a diadal! Így ízlelgeti velünk az élet ezt a két fogalmat.
Akárki tapasztalhatja: az utóbbi édesebb.
A magyar sportolók diadalától hangos a sajtó.
Az Élet azonban tudja, hogy ha a „nagyhatalom” jelzőt ezerszer is hangoztatják, attól még minden maradhat a régiben. Ájult őrjöngéstől, hozsannától még senki sem lett szent. Az Élet az ilyen gyerekes csacskaságokon csak mosolyog. Elnézi jóindulatúan, mert gyermekeknek tekint bennünket, a sajátjainak, ezért hajlamos megbocsátani nekünk olykor kisstílű, piszlicsáré viselkedésünket.
Hány bronz ér egy aranyat? Az ezüst már maga a kudarc, vagy éppen korona készül majd belőle?  Az Életet nem érdeklik az éremtáblázatok... Ma ennyi, holnap annyi.

Igazán fontos csak az, amit az Élet régtől fogva tartogat számunkra, ami időtlen idők óta rongyos tarsolyában lapul. Ha szerencsénk van, vagy rászolgálunk, akkor talán előveszi nekünk és jó kedvében megcsillantja.
Nem más ez, mint a küzdelmünk értelme.
Az amiért - de legfőképpen -, ahogyan vívjuk mindennapjainkat!

Ki páston, ki gyűrűn, ki tatamin, medencében, a pályán. Olykor a bíró ítélettől térdre kényszerítve, mások által megpörgetve, szőnyegbe döngölve, víz alá nyomva. Sokszor igazságtalanul pontot veszítünk, kiállítanak bennünket, netán éppenséggel ellenünk fújnak be mindent. Lesérülünk. Megintenek rosszhiszeműen. Ellopják a fölszerelésünket. Elgurul tőlünk a labda, és a csapatkapitány lecserél.
De a kispadról bármikor fölpattanunk, ha lehetőséget kapunk! Megyünk előre, mert gyorsabban, magasabbra szeretnénk! És mindig erősebben!

Az Élet persze tudja mindezt. Hogy ha akarunk, mire vagyunk képesek, hogy naponta száz csodát teszünk.
Magában – tán kissé szégyenlősen bevallva - de ezért tud becsülni bennünket.

Megtapsolja a futómaratonon induló aggastyánt; szülőként aggódik a Tiszában evickélő apró sportemberkékért; a martonosi bekötőnél hűs hátszéllel tol előrébb, s titkon gyógyítja a fájó ízületeket; orvosolni igyekszik bajainkat; simít egyet homlokunkon, ha kétségekkel gyötrő álmaink kínoznak - de ha érdemesnek talál rá bennünket, ha igazán szükség mutatkozik rá -, akkor hónunk alá nyúl, és botladozva vihetjük tovább körösztünket.

Aztán, megáll néha az Élet, végiggondolja mit tettünk, és olyankor mosoly ül ki az arcára.

A napokban látta rajtunk a lelkesedést. Értékeli elszántságunkat. Emberként is, magyarként is jelesre vizsgáztunk.

S míg hétköznapi diadalainkról dúdol, nem felejt el szólni egyetlen fűszálnak sem, hogy minden nappal magasabbra nőjön.

Pósa Károly 

31.  Horgos-Magyarkanizsa maraton
2012. augusztus 12.
   


 

2012. augusztus 8., szerda

Pósa Károly: Javítva


Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Ady Endre

…Mikor elhagyott,
Mikor kedve múlt, hogy rajtam segítsen,
Alku, ha volt - megadatott.
Vigaszom most: egy se nincsen…

…Ahogy húr szakadt,
Ahogy hamisan zenél a kintornás,
Dallama jég-könnyet fakaszt,
Fakó nótám sem színpompás…

…Amint szelídült,
Amint gyolcs fehér ingbe mart korom,
Kút öblében fejem szédült.
Szemem kézzel eltakarom…

…Mitől seb ömlött,
Mitől véres lett homlokom s ínyem,
Nézett engem, föntről, s döntött:
Hanyatt feküdjek a sínen…

...S mire megvirrad,
Mire bolyongva megtalál, mert visszatért,
Döbbent csöndben veszi észre,
Hogy roskadt lelkem mit is ért...

Akkor megsirat,
Akkor tán lesz száz csók, mit nekem hintsen.
De fölkel-e nap? Megvirrad?
Sugarában fürdjön kincsem.

Én vagyok az...
Toll, grafit, kréta 20 x 20cm


Magyarkanizsa, 2012. augusztus 8.

2012. augusztus 3., péntek

Hála



Születésnapi rigmusok
Sarnyai Zoli 41 évére

Jött közénk egy gyermek,
Földig ért a lába.
Nevelte az élet,
Eljárt iskolába.
Kijárt egyetemet,
Körösztjét is hordja,
Negyvenegy évesen
Lányok szája áldja.
Istennek hála, és a gusztusának.
(Meg ’71 nyarának,
augusztusának.)

Más föladná régen
Dobná, mi processzor,
De a Zolink gépen
Király vagy professzor.
Röpülhet sok ekrán,
Tasztatúra, egér:
Kompjúter - mi ukrán -
Szentségelést se ér.
Istennek hála, és a gusztusának.
(Meg ’71 nyarának,
augusztusának.)

Láttuk, ha igyekszünk:
„Volt kácsa - majd hattyú!”
(De negyedik ikszünk,
- Égre nem róhatjuk…)
Nadrágzsebünk mellett,
Öklünk még most kemény!
Tartalékként tán lóg
Öröm és kis remény!
Istennek hála, és a gusztusának.
(Meg ’71 nyarának,
augusztusának.)

Stüszink félig lőne?
Nem valami vigasz…
Vagyunk félidőbe,
Véget ért a tavasz…
Benne vagy a nyárba,
Nem vagy még Te öreg!
Ne bégess a nyájba!
(Nőket illetőleg.)
Istennek hála, és a gusztusának.
(Meg ’71 nyarának,
augusztusának.)

Isten éltessen kedves Barátom!
Pósa Károly

Keith Richards - a példa















2012. augusztus 2., csütörtök

Pósa Károly: Népdal-átköltés

Hal   25x15 cm, filc, ceruza



Hej halászok, halászok!
Mit fogott a hálótok?
Életünknek a delén,
Törökkanizsa felé?

Piros-szárnyú keszeget?
Mit a múltunk eszeget?
Tányérunkon - lám - szálka.
Mint egy tiszai szálfa.

Lessük a szakadt hálót,
Üresedőt, megváltót.
Többségünk csodát várt ott,
Míg a szélbe kiáltott.

Holnapod: többet kínál.
Nem húzhat le zöld hínár.
Vagyunk betört kirakat,
Horgunkra, ha szenny akad?!

Tisza s világ fukar zsák,
Mint orvul kitett varsák.
Kirakja sok gyülevész,
Lesik azt, ki belevész.

Aranyhalat fogni hecc!
Kéréseddel elmehetsz!...
Hajnaltájt meg kiderül,
Becsapva állsz egyedül.

Netán folyami bölcset?
Amit mond - gyors elköltsed!
Váltsd halpénzre, nem érték.
Igazat szólj - az mérték.

Világosság délben fogy,
Ha a hazug térdre rogy.
Tőle hasra ne essél,
Rúgd farba és nevessél!

Hiányzik a bors, a só,
Torkomon akad a szó.
Negyvenkét év: jellemezd!
Viseled-e jelmezed?

Lét-szekerünk húzza ló.
Harang lelkünk konduló.
Mi rossz nem vésik kőbe.
Lökjük most temetőbe.

Tiszát nézd: örömhozó,
Bár felszíne fodrozó…
Ha nincs arany az alján,
Lesz kislány szőke haján!

Angyalunk a kék ég is.
Öt kérem néha én is:
Bút-baj gondunk lezárja,
Boldogság jön világra!

Magyarkanizsa, 2012. augusztus 2.

2012. augusztus 1., szerda

A hálábi torony

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve - XII. rész


A Tükörzúzó idők tájékán, de még a Nagy Arabus Háború előtt élt Háláb városában egy messzi földön ismert, dúsgazdag kereskedő, aki egyben a város kormányzója is volt. Tengeri flottája ezer áruszállító evezős gályából állt. Rakterükben számtalan korsónyi drága parfümöt, csodálatos ékszereket, kelméket, tarka szőnyegeket, elefántcsont faragásokat szállított, üzletelt a világnak mind a hét sarkával.
Ám a teljhatalmú nagyúrnak minden kincsétől többet ért egyetlen ivadéka, meseszép lánya, akit rajongásig szeretett.
Legnagyobb bánatára a leány soha nem tanult meg beszélni. Néma volt, mint a hullámokat törő Sós Zátony.
Amint a leány eladó sorba került, a kereskedő egyre gondterheltebbé vált. Szótlan lett és sokat sóhajtozott.
Egy napon aztán díszhintóját kérte.
Rózsavízzel kifésült szakállának drága illata hosszan lengedezett a bazár környékén, ahol egy alacsony szemöldökű házhoz érve bekopogtatott a város legtiszteletreméltóbb emberéhez. A bölcs öreg hajdanában a legendás ál-Fárábi mester tanítványa volt.

Elmondta neki, hogy kétségek gyötrik, a leánya jövőjét illetően. Eladó sorba került, de szinte még gyermek. Tapasztalatlan fiatal kancacsikó. Ráadásul, néma a szerencsétlen teremtés, hang nem hagyta el a száját soha. Vajon megtalálja-e majd az igazit? Fölismerszik-e az a kérő, aki egy életen keresztül boldoggá tudja tenni? Ki lesz méltó a legszebb és leggazdagabb leány szerelmére?

A bölcs meghallgatta a város urát és némi töprengés után azt ajánlotta neki, hogy tegye próbára a leány kérőit. Építtessen hamarjában a palotájának az udvarán egy jó magas, de nem akármilyen három szintes tornyot! Készítsenek hozzá különféle létrákat. Az a torony legyen a kérők megmérettetése és a Mindenható gondoskodni fog a leány boldogságának meghozójáról.
Megbeszélték a részleteket, és a gazdag ember megnyugodott szívvel tért vissza otthonába.

Másnap kihirdették a városban, hogy a dúsgazdag lány férjhez szeretne menni.
Érkeztek selyemköntösű ficsúrok, álnéven beköszönő hercegek, naplopók, földet túró parasztlegények, sebhelyes veteránok. Jöttek a vállalkozó szellemű fiatalemberek, a városból meg más városokból, meg a messzi idegen vidékekről, és mindegyik jelöltet karjánál fogva fegyveres őrök kísérték oda a frissen fölhúzott irdatlan nagy, három emeletes építményhez.

Megannyi kérő!
Megannyi lovag!
Volt mit látniuk!


A vaskos cédrusokból összeácsolt torony első szintjén temérdek ezüst, féldrágakő, pompás szőttesek, mesebeli kincs állt halomban. Ám az oda fölvezető létrafokok mindegyike hegyesre köszörült szögekkel volt kiverve.

A középső szint roskadásig meg volt rakva arannyal és drágakövekkel. Egész országnyi vagyon várta a szerencsést, akinek úgy kellett följutnia, hogy az oda vivő fokok mindegyikén hosszú láncra vert veszett sakálok kaffogtak, vicsorogtak és a följáró karfáján mérges kígyók százai tekeregtek undorító, halálos vonaglással!

Az eget karcoló magasságba vesző legfölső szint viszont üresen állott… Ráadásul az oda vezető följáró fokai alig-alig voltak meg, leszakadoztak azok a legkisebb tehertől. Korlátja se volt. Foghíjasan tátongott a létra, szédült, aki ránézett. Korhadt, szúette lécekből tessék-lássék módon volt összetákolva.
A kérők próbatétele egyszerűnek tűnt. Kinek-kinek el kellett jutni valamelyik emeletre és a számára legdrágább ajándékot lehozni, majd azt bemutatni apának és leányának.

A vállalkozó szelleműek nagy része el se indult fölfelé, hisz a magasba vesző torony iszonyatos méretével elrettentette gyenge szívüket. Akik meggondolták magukat, azokat az őrök megbotozták, majd elkergették valamennyit.

Mégis, ahogy teltek-múltak a napok, fiatalemberek százai próbálták ki szerencséjüket. A legtöbbjük már az első emelet felé vezető lépcsőfokok valamelyikén összeroskadt, és vérző talppal sántikált hazáig. Akinek valami csoda folytán, sok szíszogás és jajszó után sikerült az ezüstös emeletre följutnia hamar megragadt egy-egy különösen szépnek vélt ezüst-tárgyat, mert a zömük nem akart följebb menni: a friss vér szagát érző, habzó pofájú vadak már tépték megeresztett láncaikat és a viperák halálos mérgétől visszariadtak a legbátrabb kérők is. Akadt azért vakmerő, egy kézen megszámolható kalandor lelkű figura, aki nekiveselkedett ugyan a második emeleti följárónak, de majdnem mindegyikük szétmarcangoltan vagy kígyómart sebbel zuhant alá a magasból. Ketten élték túl az aranyhoz vezető út tortúráit, de lehozott ajándékuk nem nyerte el az apa tetszését, és a néma leány is közömbös maradt.

Harminchat nap után elfogytak a jelentkezők.
A torony ott magasodott a város fölött, mint valami gonosz vesztőhely és nem akadt már senki, aki megmászására vállalkozott volna.
A dúsgazdag apa magába roskadtan ült és imádkozott.

A várakozás hetedik napján aztán megcsillant a remény, mert az őrök egy ismeretlen fiatalembert vezettek a toronyhoz. A fiú toprongyos öltözékén idő sem volt csodálkozni, mert a kérő a fájdalom legkisebb jele nélkül lépdelt föl a hágcsón és az ezüstre pillantást sem pazarolva fordult a következő följáróra, amin – bár a sakálok erősen tépték, és a kígyók utána kapdostak – valahogy eljutott a fölhalmozott aranykincshez. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére itt sem állt meg, hanem kapaszkodva mászni kezdett a rozoga létrán, az eget karcoló magasba. Hágott, kúszott egyre följebb.
Időnként reccsenve letört, kiszakadt alóla egy-egy létrafok. A mélység fölött kalimpált mezítelen talpa, és szögek ütötte sebeiből sűrűsödött csöppekben hullott alá alvadt vére. De fölért, időzött ott egy fohásznyit, majd ugyan olyan szédületes módon, ahogy följutott, vissza is ereszkedett a palota kövezett udvarára.

Az őrök megragadták és vitték nagy lelkesedéssel a gazdag kereskedő elé. Míg vonszolták, két párhuzamos vércsíkot húzott maga mögött az apához és a lányhoz. Több sebtől vérzett. Rongyai lógtak róla. A keze üres volt.
 

Némi szünet után a város ura így szólt hozzá:

- Ki vagy te ismeretlen, szegény, de kétség kívül ügyes és szerencsés ifjú, aki mind a három emeletet megmásztad? Hogyan jutottál föl a magasba, ami senki másnak nem sikerült? És vajon mit hozhattál te leányomnak ajándékot a felhők alatti üresen álló szintről, ami neki tetszene és az én szívemet is felvidítaná?

A fiú nem emelte föl tekintetét, úgy válaszolt, ám érces hangja betöltötte a palota udvarát, elért a torony alatt bámészkodókhoz és kihallatszott a falakon túlra is.

- Kegyelmes Nagyúr! Három kérdésedre - három választ adok. Való igaz, szegénynek születtem. A Szűkülő Torkú sikátorban, palotád déli kapujánál, a narancsfa-ligetedet körbevevő kőkerítés túloldalán nőttem föl. Koldulásból élek. De húsz éve minden nap alkonyatán azért megyek a falhoz, hogy az odabent esti sétára induló leányod jázmin illatát a lengedező szellő felém hozhassa. Húsz éve szeretem a lányodat, bár soha nem láttam, mert a vastag kőfal mindig eltakarta és tudom, hogy soha nem is fogom meglátni, mert születésemtől fogva mindkét szememre vak vagyok.

A második kérésedre a válaszom: A toronyig - mint előttem mindenkit - a fegyvereseid kísértek. Onnét pedig már könnyedén lépdeltem fölfelé a szögekkel kivert fokokon, mert húsz éve leányodat mindenhová magammal viszem. Az ő súlya nyomhat engem az éles szögekhez, de mindez nem számít, mert tiszta szívből szeretem. Aki pedig igazán tud szeretni, az nem érzi tehernek saját testi kínjait, sem a szög, sem a  szilánkos út nem riasztja el. Mennie kell fölfelé azért, akit szeret. A szerelmemet sosem tudnám letenni. Kedvesemet itt hordom belül, aki erőt ad szívemnek, a lelkemnek és gyógyírt hoz beteg testemnek is.
Hogyan jutottam föl, kérded? Hálát adok a Teremtőmnek vakságomért, hogy lányodat így szerethetem!  Mert csak így  voltam képes, világtalanul botorkálva egyre följebb jutni érte! Én nem borzongtam meg a magasban. A földi kincsekre fittyet hányok, hisz csak tapogatózva látok. A míves tárgyak értékét nem ismerem. Sakálok hörgése és kígyók sziszegése sem parancsolt vissza, mert vakságom révén olyan kifinomult lett a hallásom, hogy a poklok ugatásán, a fogcsattogáson, csörgőkígyók táncán át is meghallottam azt, amiért habozás nélkül föl kellett másznom a torony legtetejére.

Harmadik kérdésed, hogy mi az, amit leányodnak lehoztam? 
Kebelébe nyúlt és óvatos mozdulattal egy tarka kismadarat vett elő.

- Tornyod megraktad a világ összes kincsével. De legfölül, az üresen maradt szinten én – a vak koldus ember – meghallottam egy oda tévedt kismadár énekét. Nekem dalolt ez a madárka, az én húsz éve nem múló szerelmemet dicsérte. Bármi áron, de le kellet hoznom ide. Mert mától néma lányodnak fog dalolni, én pedig dúdolni akarok vele, hátha egyszer a napsugár szebben cirógatja majd a világot, megmelegszik az emberek szíve, kitisztul az értelem és bölcsebben fogunk mosolyogni azon, milyen esendőek vagyunk. Néma lányod és én, a világtalan koldus együtt fogjuk áldani az Eget, és meg fogjuk találni a boldogságunkat, hisz a szeretethez nincs szükségünk se szélbe szórt nagy szavakra, se pazarul elénk tárulkozó látványra.

Háláb városának hírhedett tornya már régen az enyészeté. A
z emberi emlékezet elfeledte a gazdag nagyúr nevét. Elsüllyedtek a gályák, oda lett a temérdek kincs.

Azóta csak az ég madarainak dala vigasztalja a tűnődő időt.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012 augusztus 1.