2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. november 24., szombat

Pósa Károly: Szent Miska körösztje




1939. szeptember elseje pénteki nap volt.
A mi falunkban nagy dolgok történtek.
Gyújtogatáshoz riasztották az önkéntes tűzoltókat.
Az elmeháborodott bognár örökre eltűnt.
És a perjel azonnali hatállyal egy ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat, akit annyira szerettünk.


- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása. Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se. Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat. Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést, amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös, erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz, mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát. Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett. Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött, amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között, egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük. Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér, fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva, vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát, lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió, ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs, amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa korlát; rideg, törékeny szil, rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült. Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük, remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!


1939. szeptemberének legelején nagyot változott a világ.
Meggyulladt a mindenség.
A Szigetben meg elégett egy feszület.
És ma már tudom, hogy elégett ott más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt megácsolni.

Magyarkanizsa, 2012. október 28.


                     
 

2012. november 23., péntek

2012. november 19., hétfő

Frankenstein a halpiacon


Piac

Kiben erősebben, kiben gyöngébben, de minden emberben él a kupászkodásra való hajlam. A nők esetében ez – a tudományosan még nem igazolható állítás - hatványozottan igaz. Hisz a használt ruhát forgalmazó turkálókat jóformán csak ők látogatják. Izgalmas szórakozássá vált a levetett göncök között kincsekre vadászni. A módosabbja plázában shoppingolva rázhatja a rongyot ugyan, de nem okoz-e legalább akkora örömöt, ha fillérekért sikerül kikupászkodnunk ránk illő, gusztusunknak megfelelő ruhadarabot?  Ugyan ez a bizsergető érzés jelentkezik nálam, amikor idegen padlásra tévedek, vagy lomtalanításból származó holmikat látok. A “hátha jó lesz valamire” elve reflexként működik minden olyan emberben, aki megszokta, hogy máról-holnapra kell élnie, fölkészülten minden eshetőségre. Külön örömmel látogatom a bolhapiacokat, a kirakodó- vásárokat, ahol sokszor újságpapíron, vagy sátorponyván hever a portéka. Rozsdás patkószögtől a gőgicsélő zsidógyerekig. Rinfúzba! Szabadka, Mórahalom, Ruma vagy Pesten az Ecseri! Mára fogalmakká váltak. Éppen ezért hiányolom a kanizsai nagy vásárokat, a hűvös oldalon kirakodó árusokat, akiknél a hagyományos vásárfiának számító takonycukor mellé használt csavarokat, képkeretet, hajsütő vasat, elpiszkolódott szakadt regényt és számtalan más bügyürűt lehetett venni. Nem új a hír, csak a szándék lett komoly, hogy az állam éppen ezeken az apró-cseprő dolgokat árusítókon szeretne bevasalni adókat. A piacok éltetőin. Azokat abajgatják, akik napi szinten látják el olcsó közszükségleti cikkekkel a szerényebb jövedelmű rétegeket. Mondjuk ki! Ennek a társadalomnak: sajnos zömét… Hogy ebből a pattanásig feszült helyzetből mikor lesz robbanás, nehéz megjósolni. Január 4-éig kaptak haladékot az árusok. A majdani karácsonyi bevételtől remél szociális békét és megegyezést a hatalom. Aztán veheti a pénztárgépet a köszörületlen késeket, szárvágókat árusító csak úgy, mint az, akinél tornacipőt, alsógatyát lehetett venni. Már megint a kisembereknél kezdik a törvények betartatását. Ide illik az idézet, fogjuk így föl: „A pofon egy rövid taps, de nem a csattanó után.” Az illetékesek talán nem sejtik: ebben az országban még nem dőlt el, kik fogják adni, és kik kapják?



Világvége – újratöltve

Ne legyenek illúzióink! Valakinek nagyon megéri ez a hülyítés. A gagyi tévék 1999. végén hetekig riogatták a közvéleményt. Jöttek a „tudományos” találgatások a „nulla átállásról”, a rendszerek összeomlásáról, a számítógépek megbolondulásáról és arról, hogy hónapokba, évekbe telhet, míg az emberiség kiheveri a 2000. esztendő első pillanatainak sokkhatásait. Ennek dacára mindösszesen az történt, hogy aki a jelzett napon szilveszterkor többet ivott a kelleténél, az kissé másnaposan ébredt. De a katasztrófa elmaradt, legföljebb hányt egy kicsit. A televízió és a média pedig nyüszítve magyarázkodott.
Mint most, december 22-én fog, ha addigra kiderül, hogy a maja naptár által megjósolt világvége tragédiát – a szereplők betegsége és más egyéb technikai okok miatt – bizonytalan időre el kell halasztani. Se szeri, se száma az interneten, közszájon keringő halálvárásnak. Egymásnak magyarázzák a Föld pólusváltását olyanok, akik már hatodik elemiben is négyesre álltak földrajzból, és a mágneses erőterek szakértői egy hagyományos kondenzátor működési elvét se ismerik. Lássuk be, hogy kellemesebb dolog lehet valami nagyszerű, távoli, globális méretű összeroggyanásról filozofálni, mint napi szinten kétszer tiszta vizet adni a kutyának és leülni a gyerek mellé, ha a szerbet kell magolnia.
Mindazonáltal az én generációm igazi túlélő nemzedék. Válságról válságra tántorgók vagyunk. Már a születésünk éve is katasztrófa, hisz 1970-ben apáink a Tisza gátján zsákoltak. Aztán jött a cukor, étolaj és az emlékezetes kávé válság, amikor a Sanyi-boltban jegyre adták a pörköltet. (Még szerencse, hogy a mama bőröndszámra csempészte az olaszoktól...) Volt áramkorlátozásos telünk a nyolcvanas évek közepe táján, páros és páratlan rendszámtáblás időszak, amikor a benzinválság tombolt, mert mi még emlékszünk Milka Planinc nevére, és tudjuk mit takar az a csúnya szó, hogy stabilizáció... Hogy a közelmúlt két évtizedének egymás sarkába hágó válságos időszakairól, helyhiány okán - most ne is szóljak. A rettegőknek ajánlom, hogy vegyék elő Hernádi Gyula: Frankenstein című regényét. Arról szól, hogy a keselyűk tényleg megérzik-e a vég közeledtét? Miután az összes keselyű agyából kivont anyag egyetlen dátumot rögzít, elindul a világvége várás izgalma, a hisztéria. Nagyszerű könyv! Akit érdekel, olvassa el. A regény tanulsága a végére marad, de én nem árulom el...
Mert az hagyján, hogy jön a világ vége, de mikor fogunk megint “csak” két piros pénzt adni egy mázsa kukoricáért?!

Halak

“A cápák ezekben a szűk esztendőkben is degeszre tömik a hasukat, miközben a tisztességes ember csak csalinak jó.”

A kanizsai halpiacon most szardíniák árulnak csaliknak. A nagy halak meg mindet bekaphatják.


Pósa Károly

2012. november 18., vasárnap

Pósa Károly: Itt, kint a Budzsákban




Itt, kint a Budzsákban,
Mindig hosszú a nap.
Akkor is, ha rövid.
Mintha az ég
Bosszantana.
Tóparti közökön az ősz:
Időnap utáni idő.
A szél itt megtörik,
A Rét előködlik.
Itt, kint a Budzsákban,
A szél erőlködik.

Még vályogból készült
Az Alvég
Pár háza.
A Kistemetőt,
Meg az utcákat
Fasor rámázza.
S ahová halott se való,
Néma takarodó,
Más lapra tehető:
Bezárt Kistemető.
Még vályogból készült
A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák
Körösztje.
A Koncz-pék előtt
Kérdés, 
vagy válasz súlyától
Rogysz össze?
Amit az ősz
meg e sorok,
Fölerősít 
- megsokszoroz.
Errefelé semmi sincs késve.
Munka van az arcokra vésve.
Lám: tárja szét karját,
Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.
A dologba feszülő
Embertestnek
Parancs a maradás.
Talicskát tolnak,
Kelnek, esnek,
Izzadó reggelek, napok, estek.
Az élet az aratás.
Mert bár úgy tűnik
- banalitás:
A Tópartba fúlni
 - beavatás.
Itt ritka a megrendülés.
Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?
Szinte nincs rajtunk
Magyar semmi.
De dacot érő az alázat.
Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:
Csak öntudatlanságig
Élni, lenni,
Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk. 
Nem kell vigasz.
A Budzsákban lakni?
Szentnek sose
 - de nekünk malaszt.
Magyarkanizsa, 2012. november 18.

2012. november 14., szerda

Biciklis tolvajtempó



(publicisztika)

Hadd kezdjem legelöl! A végére kiderül, mire föl volt a hosszabb bevezető.

Ugyanis a mamáról lenne szó.

Az öregasszonyról, aki immáron nyolc évtizede rakosgat, pakolássza a kacatjait, szortíroz, spórolgat és vigyáz az értékeire. A mamának többnyire minden szent, és semmi sem szemét. Inkább háromszor átnézi, átválogatja a kidobásra ítélt holmit, mintsem – ne adja az Isten! - egy valami kárba vesszen. Aki még a réges-régi, kék-fehér nejlonos szabadkai tej gondosan elmosogatott, megszárított és lepréselt, lesimított zacskójába pakolja a nekünk szánt friss tojásokat. Akinél 1965-ből származó csomagolópapírba kerül az, amit őrizni kell a rárakódó időtől. Akinek lomokban heverő műanyag rögzítő-szalagokból van szőve az elnyűhetetlen piacos szatyorja. Téli kabátomat is az ő gondoskodó szeretete révén viselem. Valahol találta.

Ez lenne a követendő példa?

Számos, hozzá hasonló öregről tudunk.
Ők voltak azok, akik egy pár cipővel járták ki a nyolc osztályt, sokszor testvéreikkel közös nagykabátban, hárman-négyen osztozva egy szalmaágyon. Az a generáció még nem kóstolta a mogyorókrémet. A fagyos földön hemperegve birkóztak az elhajított narancshéjért. Korán lettek fölnőttek csak úgy, mint koravének. Nekik még a petróleumlámpa fénye világított és nem hallottak a zsíros kenyér meg a koleszterin között fönnálló kapcsolatról… A mamához hasonló öregek becsülik a kevéske vant. 
Egy idős bácsitól tudom: még porszívót, rádiót, televíziót, sőt vasalót is csak úgy érdemes vásárolni, ha az minél nehezebb. Tudniillik: abból nem spórolták ki az „anyagot”. 
Húzhatjuk nevetősre a szánkat! 
Bármennyire tudománytalan a hozzáállás, de az élet az öreg bölcsességét igazolja. 
Nálunk még működik a negyven éves dög nehéz frizsider, amikor más ötévente kénytelen újat, tetszetőst, dizájnerezettet, agyonreklámozottat venni. Technikai termékekre legtöbbször egy-két év a garancia, néha annyi sem. A múlt héten vásárolt téli cipőmre nagyvonalúan 3 (három!) hónap szavatosságot mert vállalni az egyébként jó nevű gyártója. Tehát, előfordulhat az, hogy a szeptemberben megvett, fagyokra és térdig érő hóra szánt lábbeli pont december tájékán feslik föl a varrásánál, válik le a talpa, úgy hogy felelős nincs, csak a cipők gazdája nyúlhat megint mélyen a zsebébe. Ilyenkor gondolhatok arra, hogy az öregapám cipész által készített magas szárú cipője még ma is hordható, és a bő hetven éves, örökségből származó patkolt csizmáim szikrát vetnek a betonon. 
Hogy a régi bútorokról, ajtókról-ablakokról most ne is beszéljek, amikkel ezeket az új, műanyag, sperlemezes cuccokat ripityára lehetne verni…

Ugyan ez a helyzet a biciklivel. 
Míg valaki fölnő, nagyjából három-négy járgányt koptat el. Vagy kinövi, vagy szétesik alatta. A biciklijavító kisiparosok jelenléte viszont azt tükrözi, hogy manapság se olcsó mulatság mindig vadonatúj kerékpárt venni.
Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy a kanizsai Ady iskola előtt sokszor rinfúzba heverő gyerek- és sportbiciklik miért nem kapnak több törődést? Szülői értekezleten hallom egy anyuka panaszát: a gyereknek immáron a harmadik biciklijét lopják el az iskola elől. Bezárva tartja, mégis elviszik. Könnyű a tolvajok dolga: nincs, aki őrizze a kétkerekű értékeket, a sokszor száz-kétszáz eurót is érő járgányokat. Ha pedig nem lopják el, akkor a gumikerekeket bicskával hasítják ki haszontalan suhancok.
Ép ésszel föl nem érhető módon még egyetlen illetékes sem gondolkodott el azon, mi lenne, ha az oktatási intézményeink hátsó bejáratát (ami zömmel gazdasági célokat szolgál, mint pl. a szemétkihordás, teherszállítás…) megnyitnák a kisgyerekek előtt, akik százával hozzák a biciklijeiket az iskolába? Akadna melléjük egy ügyeletes is, mert a főbejáratnál két tanuló közül az egyik időnként kimehetne. A szünetben pedig amúgy is tanár fölügyel az udvar rendjére. Megérné szép hosszú kerékpártartókat készíttetni. Vagy – Uram bocsá’! – födél alá tenni valamennyit.
Mert így, a jelenkori szomorú állapotokat elnézve ma bárki kénye-kedve szerint garázdálkodhat a sok gyermekbicikli között, keserítve tanárt, diákot, nyomorgatva a szülők amúgy is keskeny pénztárcáját! 

A koromsötét estébe dolgozó délutáni váltás tanító nénije mesélte, hogy időnként tehetetlenül kénytelen szemlélni az osztályteremből, ahogy vandálok teszik tönkre mások értékeit. Kopog nekik az ablakon, de rá se hederítenek. Neki amúgy is az órát kell tartania, nem a bicikliket lesnie. 
Igaza van.   
Jönnek a korán sötétedő téli tanítási napok. 
Azzal, hogy reflektor szórja a fényt az iskola előtti térre, még nem szűnnek meg a lopások, garázdaságok. Csak lámpást adunk a tisztességtelenségnek.

Mintha nem lenne egyszerű, kényelmes és hatékony a megoldás. Mintha nem lenne igény az odafigyelésre, mások tulajdonának a megbecsülésére.

Hát: nincs is.

                                                                            Kép és szöveg: Pósa Károly

2012. november 13., kedd

A gödény vére

(publicisztika)


1764-ből eddig egy sornyi írást sem találtunk, az akkori Kanizsáról.

Pedig ez a nevezetes esztendő az, amikor Erdélyben, a kőrösfői református templomban, egy szász mester - bizonyos Umling Lőrinc – ecsetet ragad, és a szentély fa kazettás mennyezetének 225 képéből 135-öt megfest. A magyaros lomb- és virágmintákkal, mértani alakzatokkal díszített káprázatosan színes alkotások a mai napig elbűvölik az oda látogatókat. A számos bibliai témájú kép között akad egy, ami az önnön testével fiókáit tápláló pelikánmadarat ábrázolja. Őseink hite szerint a pelikán - vagy régies nevén a gödény -, mesebeli tulajdonságokkal bíró teremtmény.
 
„A pelikán nagyon szereti a kicsinyeit. Amikor fiait világra hozza, és azok, amelyek valamelyest fölcseperednek, arcul ütik a szüleiket. A szülők erre megfenyítik és megölik őket. Aztán megesik rajtuk a szülők szíve, és három napon át gyászolják megölt fiaikat. Harmadnapra anyjuk föltépi oldalát, s a kicsinyek élettelen testére csepegő vére feltámasztja őket.”

Nehéz nem észrevenni a megható jelképrendszer utalásait.

Lépjünk vissza a mába.

A minap csörög a telefonom. Száraz férfihang köszön, nem mutatkozik be. Közli velem, hogy olvasta a helyi járulék fontosságát taglaló cikkemet. Nagyjából egyet is ért velem. De vegyem tudomásul, hogy ő akkor sem fogja megszavazni! Mert minek? – teszi hozzá a névtelen telefonáló, és rögtön válaszol is az önmaga által föltett kérdésre: Mindene megvan. Immáron több mint tíz éve. Víz, gáz, kanalizáció, aszfalt, járda. Az ő számítása szerint idestova egy évtizede teljesen fölöslegesen áldoz a fizetéséből, hogy másoknak jó legyen. Perceken körösztül, majdnem egy levegővel magyarázza igazát, mint aki betanult szöveget olvas. (Látszik, hogy készült.) Amikor végre szusszanásnyi idő engedi, és éppen belekezdenék a válaszba: már nem hallja. Letette.
Állok a monotonon búgó kagylóval a kezemben, és arra gondolok, hogy ez most mi végre volt? A polgártársnak rossz a lelkiismerete? Érzi, hogy az érvelése – finoman szólva – támadható? Netán magától is rájött arra, hogy a közösség érdekeiért önkéntes áldozata még mindig leginkább érette, szeretteiért, utódaiért van? Azokért, akiknek az iskoláit kell segíteni, mert a minisztériumi pénzek ígéret szintjén szoktak csak létezni? A sport- meg művelődési egyesületekért, akiknek pár tízezer dináros támogatásból, bizonytalan eredményű pályázatokból, málló vakolatú öltözőkből, fűtetlen edzőtermekből kell hozniuk gyerekeink által az országos és nemzetközi eredményeket? A már megépült utak, intézmények, infrastruktúra fönntartásáért?

Persze, mint máshol, itt nálunk is dívik az ellendrukkeri hozzáállás. A világhálós közösségi oldalakon egymást érik a bejegyzések. Jobbára névtelenül, de mindig erősen átpolitizálva.
Hogy dögölne meg a szomszéd tehene!
Mert a harcos kárörvendés és a mocskolódás, a féligazságok terjesztése mellé arcot, nevet fölvállalni már kissé kényelmetlen.
Itt egy gyöngyszem, Vörös Ördög álnév alatt rázza az öklét: Kinek volt fontos a Halász tér? Az 5 milliós wc a Tiszán? Kinek volt fontos, hogy a szeméthordásból származó tiszta hasznot Ausztriába vigyék?! Ugyan igy (sic!) lesz ez a helyi járulékkal is. Valaki jól jár, de azok nem mi leszünk.
Jelentem: én jól járok.
Meg rajtam kívül még azok a földijeim, akik kulturált körülmények között szeretnek strandolni. Meg azok a melósok, akik még ma is a szintén osztrák tulajdonú téglagyárban dolgoznak és több száz családot tartanak el jövedelmükből. Meg azok a kanizsaiak is jól járnak, akiknek nem az a fontos, hogy a szomszéd hogyan nem fizeti a helyi járulékot. Mert tisztábban nézhetünk a többiek szemébe. Hogy mi megtettük.

És nem bontunk pezsgőt, nem ujjongunk, röhögünk, amikor az internetes próba-szavazáson a tagadók kerekednek fölül, mert tudjuk, megtanulhattuk, hogy az elutasításból, a tagadásból, az áldozat nélküli cselekvéstelenségből soha nem születhet eredmény. (Lásd magyar a példát: 2004. december 5. !)
Az önzés a Pató Pálok nem fölvállalt szennyes inge. Az önzetlenség, pedig a pelikánmadár erénye. Aki szeretetben neveli fiait, bár hűtlenek lesznek hozzá. Mint a nemmel szavazók, ahogy Magyarkanizsát, az utánunk jövők lehetőségeit megtagadják.

Aquinói Szent Tamás szerint: a Pelikán a fiaival létünk alapkérdéseit hordozza, az élet megőrizhetőségének, folytathatóságának követelményeit évezredeken át.
Úgy vélem, semmi sem igazolja szebben a gödénymadár legendáját, mint az, hogy most a saját megváltásunk magunkon múlik.
Hogy elég kurázsi szorult-e belénk?
Hogy lehetőségeinkhez mérten képesek vagyunk-e mi is adni?
Vagy ücsörgünk inkább, a pelikánról mélázva és közben várjuk a sült galambot.

Pósa Károly

2012. november 7., szerda

Pósa Károly: Somnium


"Rudolf Steiner szerint az álmok úgy jönnek létre, hogy vagy a testbe merülő,
 felébredésben lévő lélek, vagy a testből kiemelkedő (elalvó) lélek
 érzései a test áramló életfolyamataival való gyenge kapcsolatakor
 az áramló életben tárolt emlékképzetekkel kapcsolatba lépnek
 és e képekbe öltöznek."

Tudd meg,
Hogy igazán szabad
Sosem lehetsz.

Míg élsz,
Az aggály csak hasogat.
Számolsz véges perceket,
Amint ellepne a sár.
Akár a csodára váró
Pompeji lakosokat.
Kétség sző hálót,
Hogy ne emlékezz.
Rongy dolmányú időd vár,
Puha léptű balsejtelem
Környékez.
Itt lenn,
A pőre szükség síkján -
Nincs igazi jó.
Bajodra gyógyír hasztalan.
Léted maga
A béklyó.

S ez vigasztalan?
Nem ringhat hintaágyad?
Kalodába zárt értelmed…
Vergődünk mindahányan.
Uralja a tested,
Mi kincs.
Nincs unalmas este.
Van, hogy nap sincs.

Megmérhető vagy!  
Több hát tőled a végtelen.
Ahogy fénysugártól a világosság,
Rettenettől - a félelem.
Figyelj az éjszakákon,
Nézd: a hold sarlója kicsorbul!
Amikor a szél levelet zörget,
S az esthajnali,
 - A pisla csillag - elbambul.

Ha vánkosodon nyugszol,
És könyökhajlatodon pihen fejed,
Ösztönöd lomha ladikként merül
Illékony lelked útra unszol,
Eredj,
Mint Tiszába, ha vadvirág kerül.
Tükrén úszol az éjnek,
S visszainteget az éned.
Aztán:
Mint buborék a patakban.
Elpattansz.

Hallgass és mosolyogj!
Tán leszel:
Harmatcsöpp csillám.
Pókháló fonalán.
Tán, lobot vet rajtad
A fölkelő nap, a kegyelem.
Majd a semmibe veszel.
Álmodsz.
És álmodban leszel
A négy őselem. 

Magyarkanizsa, 2012. november 7.