Tiszai napkelte

„Ez a perc, ez a már jelenvalóságában elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz, ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy, ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.”

A mai helyzetkép - fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Van egy nagyszerű macedón film. Az a címe: Eső előtt. Meggyőződésem, hogy a térségünkben valaha született legjobb, legérzékenyebb műalkotás, ami a közelmúlt jugoszláv testvérháborúival foglalkozik. Ennek a filmnek a vezérmotívuma a történések és a világ ciklikus összefüggése. A végtelenített emberi létforma.

Már a bevezetője is kemény, filozofikus. „Az idő nem hal meg. A kör sohasem gömbölyű.” Emiatt idéztem.

A magára valamit adó ismeri ezt a furcsa érzést. Folytonosság és megismétlődés kísér bennünket.

Számos alkalommal cikázik át rajtunk, az egyszer már megtörtént – lám! - megint bekövetkezett esemény megtapasztalása.

Állandóan ugyanazt éljük meg, de mégis kicsit másként. Ilyenkor sajdul a döbbenetünk, hogy minden az elrendeltetettséget igazolja. Hogy bármekkora szabad akarattal bírunk is, valójában csak a princípium és a vég közötti út máshonnét irányított vándorai lennénk.

Egyformán peregnek napjaink?

Lehet.

Hetek múlnak el úgy egymás mellé szürkülve, hogy csak időnként kapjuk föl a fejünket, nézzük fejcsóválva a naptárat: megint véget ért egy esztendő. Hogy esett meg! És a fő kérdés: mikor? Észre sem vettük. Még a hónapokat sem, nemhogy a percet. Akkor és ott, nem köszöntük meg a szépség pillanatait. Helyette vállaltuk a körkörösséget. Ahogy a mókuskerék diktálja a tempót.

Akad azért jó példa. Leírom, hátha lesz követője.

Az ember eszmélésétől kezdve az idő meghatározásával, mérésével próbálkozik. Legegyszerűbben a nap járását állapította meg. Pirkadattól estig: egy egység. Már húzta is a barlang falára, a kő-, a fa- vagy agyagtáblába a reckát - ahogy mifelénk a vonalkát hívják. Olyan triviális megállapítás ez, amit még a kisgyerek is tud. A nap fölkel, a fű zöld, az ég kék. És mégsem. Ismerősöm felesége egy ideje már minden hajnalban lejár a Tiszához, megáll a mólón, megvárja a napfölkeltét és lefényképezi az első fénysugarakat. A fotók mindig egy szögből, és ugyan arról a helyről készülnek. Aztán a nő hazamegy, és a számítógépe révén föltölti a képet egy közösségi portálra, ahol Isten tudja csak hányan látják, nézik meg az aznapi kanizsai napfölkeltét. Biztos vagyok abban, hogy nagyon népszerűek a fotók. Számos bejegyzés, visszajelzés tanúskodik erről. Mára népes, és egyre szaporodó rajongótábor lesi-várja az éppen aktuális tiszai helyzetkép megjelenését. Némi iróniával élve: a házhoz szállított hajnalhasadás kényelme is rólunk szól. Ám sokkal inkább az a fontos, hogy még az egymás sarkába hágó hétköznapokon is lelepleződik a csoda: a pillanataink megismételhetetlensége.

Hisz a kelő nap sem lehet mindig ugyanaz. 

Tiszta időben tüneményes. Visszatükrözi a folyó vize, játszik a fénysugarakkal, megborzolja, eltorzítja, néha megkettőzi a nap képmását. Ha az ég felhős, a szürke lefesthetetlen árnyalatai jelennek meg. Párolgó Tisza fölött átsejlik, ködben gyéren világlik. Olykor szikrányi szeletkéje kukucskál. Az őszi-téli reggelek hangulata rajzolja ki a napkeltéinket. Vagy fordítva.

A folyó sem ugyanaz. A part menti erdő is mindig másként kócolódik. Napról-napra elénk tárul a nagy titok: az állandó is örökkön változó, amiként az újdonság mindig önmagában hordozza a voltat, a már meglévőt.

Elképzelem, milyen nagyszerű érzés lehet nap, mint nap megélni a tiszai hajnalhasadtát. Áll egy ember a mólón és valamit megérez abból, amiért érdemes.

De jó lenne, ha többen követnénk példáját!

Akkor lesz itt más a világ, ha a jövőben minden pirkadatkor a várakozó tömegeket ragyogja majd be a Tisza fölött kelő nap.

Pósa Károly

Pár nappal ezelőtti fotó: Valkay Bicskei Ágnes