Keresztek között 1. - Deszka

Járom a Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.

Nyikorog a huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van odatemetve, meddig élt.

A kripták, hantok alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős márványtömb.

Sokan hisznek a horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan – a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az összefüggések láttatása mégis üzen a mának.  

A fátum, a nagy játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a beavatottnak érthető.  

Az életút végén, az egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.

Arra, hogy már minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.

Igazi lázadó volt.

Forradalmak szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.

Abban az évben, amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet maradhat csak örök időkig.

1956 jó év volt. Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.

Ráadásul, a kis Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató szignója?!

A magyar história két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást láttatva.

De úgy, hogy mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet mutat a nagyvilágnak.

A kalapja. A szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét – csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a szél a gömbakácok lombjai közé…

Ezt, csak ő tudta.

Régi rajzom

A kanizsai gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk. Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket, betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet, köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők, piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.

Volt a tartásában valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot. Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.

Abban a viseltes őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz melege sugárzott.  

Persze ivott. Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.

Bombáztak bennünket és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta. Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak. Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.

A Deszka odaguggolt hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította és csak annyit szólt:

 - Te csak pihengess haverkám, meglesz a normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.

És aznap meg utána sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.

Vasárnap van. Lila kis virágokat teszek a sírhoz.

A temetőből hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet. Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom. Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.

Ha az előbb azt írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.

Van, hogy a szeretet onnét is igazít a sorsunkon.

És ránk teríti a jóság a bőr kabátkáját.

Vajda János volt az igazi neve.

Április 22-én tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.