2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. szeptember 28., szombat

Pósa Károly: Gyökérrel az égnek

Rezsőnek fái

Vajda János - Deszka (1956-2002) és a fák


A Tisza fölszíne alatt
A nyár, a fűz, a gyertyán:
Ahogy a Teremtő adta,
Vagy a kezed megvéste,
Bizton tudjuk -
Nem fájt neki. Inkább megvédted.

Harmadnapra
Megfaragtad.
A bácskai partra rakva.
A tegnapunk üledéke.
Hinnék-e? Hinnéd-e?
Mi téved,
Olykor elébed.

Netán elébünk.
Amit sokszor el- és megélünk.
Görcsös ágak benne, a földben,
Gyökere Kanizsának.
Apáink hite és emléke.
- Soha se késő!
Tudod, tudod Te Rezső…

Hisz fáidban ott az élet.
Ezernyi ránc, évgyűrűk.

Vagy mégsem?

Nem is évgyűrűk ezek.
Lelkünk gyűrődése.

 Magyarkanizsa, 2013. szeptember 27.

2013. szeptember 24., kedd

Pósa Károly: Az utolsó fegyverkovács



A tárnoki Mártha Jánosnak, erős barátsággal

Élt egyszer, a messzi Keleten egy hatalmas uralkodó.
Birodalma az addig ismert világ mind a négy égtájára kiterjedt. Hírnév és dicsőség övezte. Fegyvereit félték a környező népek. Amerre vonult félelmetes hadával, minden nemzet behódolt előtte. Tengernyi lovasának nyílzápora surrogó sötét felhőként szállt az ellen irányába. A kifeszített íjak vesszejei pedig mindig célba találtak, átütötték a létező összes fajtájú vértet, leterítettek akárki ellenséget.
Ezért koronák repültek a vezér lába elé, porban csúsztak előtte a főemberek, és a lábát csókolgatták a megalázott, legyőzött ellenfelei. Hajdan rettegett hadseregek tették le neve hallatán a fegyverüket, és kegyelemért könyörögtek. Ha olykor makacsul ellenállt akaratának egy-egy magabízó, dölyfös kiskiráy, netán egynémely kőfalakkal védett büszke város vezetője, az a csatában rendre legyőzetett, vagy ostrom által bevétetett, és amire a nap a hullákkal teli harcmezőn alábukott, a vesztes vezér karóra tűzött fején az alvadt vérnyomokat a döglegyek nyalták.  


Hajlongva bókolt hát neki mindenki, akinek kedves volt az élete.
A legyőzhetetlen hódító pedig élvezte a hatalmának erejét, élvezte a dicsőséget és élvezte azt az érzést, amit csak a korlátlan uralom biztos tudatában élő régi birodalmak legnagyobbjai érezhettek.
  A sok csatározás újabbnál újabb részekkel gyarapította a Birodalmat. Idegen nyelvű és szokású népek hajtották rabigába a fejüket. Idegen isteneket imádó országok bálványai kerültek a Birodalom fővárosának Szent Templomába. A legbölcsebb udvari tanácsadók félvén saját kiváltságos helyzetük elvesztésétől, óva intették a hatalmas vezért a túlzott mohóságtól, a mértéktelen hódító szándéktól. Összeomlástól, zűrzavartól, lázadásoktól tartottak, ami a múltban annyi biztos szerkezetűnek hitt ország vesztét okozta. De az uralkodó csak nevette őket, hahotázott rajtuk, öklét le nem vette kardja markolatáról és még erősebb kézzel, vasakarattal irányította tovább a birodalmát. Minden fölkelés kísérletét csírájában elfojtotta. Aztán lenyakaztatta az ellene összeesküvőket, akkor is, ha távoli vidékek parasztjai voltak a zendülők, meg akkor is, ha a palotában suttogó alvezérei között vette neszét az ellenszegülésnek.
Bosszújától csak a becsvágya volt nagyobb.
  De egyszer bekövetkezett az, amire senki sem számított. A Birodalom peremén elfogyott a meghódítandó terület. Északon ember nem lakta hó és jégmező állta útját seregének, délen a kietlen homok meg a kősivatag, nyugaton pedig lakatlan, terméketlen gyér füvű pusztaság veszett bele a teremtett világ végének gyanított semmibe, akárha a keleti partot övező óceán hullámai tűnnek el a látóhatár karéján, minden létezőnek és elképzelhetőnek a pereme alá bukva.
Értelmetlen volt már minden további terjeszkedés.
Értelmét vesztette a hódító szándék, és bár a Birodalma és hírneve a legfényesebb korszakát élte: az uralkodó zavart szívvel döbbent rá arra, hogy az ő élete üressé lett. Nem kóstolhatta meg többé a hódítónak kijáró új dicsőségek ízét.
  A fölismerés egészen összetörte. Palotájának legsötétebb szobájába húzódott vissza és két holdtöltényi ideig nem mutatkozott, senki sem láthatta.
  Hosszú magányának végén, amikor a sok koplalástól és töprengéstől előtámolygott az udvartartása alig akart ráismerni. Szakálla ősz csimbókokban lógott, haja megritkult és hajdani merész ívű homlokán, mint a kard sújtotta régi, gonosz vágások, mély barázdák keletkeztek. A dicső hadvezér hetek alatt megvénült.
Az udvari főembereket, a bizalmasokat, a sok talpnyalót és a papságot az összeomlott uralkodó látványa megrettentette. Nyüszítettek attól a gondolattól, hogy ha a félelmetes nevű uruk gyengeségéről tudomást szerez a Birodalom népe, akkor bizonyos, hogy hamarosan eljő majd a régen megjósolt végítélet, semmivé foszlik a földön létezett legnagyobb hatalmú ország. Ezért az udvartartás titkos tanácskozásra hívta össze a legtudósabb tanácsadókat, legbizalmasabb főembereket, hogy elejét vegyék a bajnak és visszaszerezzék valahogy a legfőbb hadúr életkedvét.
  Napokon keresztül, éjt nappallá téve hallgatták a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokat, hangosan, szenvedélyesen vitatkoztak, keresték a legjobb megoldást, de sehogyan sem találták. Végül a hetedik napon az egyik főpap elkeseredetten az asztalra csapott és azt ajánlotta, hogy a Jégsapkás hegyen lakó remete véleményét kérjék ki. Az öreg a legbölcsebb ember hírében állt, százesztendős magánya érlelte gondolatait. A szót tett követte. Már másnap hozták a hosszú, hófehér szakállú vénséget, aki miután meghallgatta a kérdést, menten meg is felelt rá, de úgy, hogy az udvaroncok örömükben a homlokukat csapdosták és megnyugvás költözött a szívükbe. Az öreg pedig ezt mondta:
- Aki hatalmát a karddal szerzi meg, annak azzal is kell megtartania. Viszont az elgyöngült kézből kifordul a legélesebb szablya is, mert az ember a fegyverének hatalmát nem az acelos izmoknak és a kemény csontoknak az összmunkája adja, hanem a viselőjének a hite, és bizony mondom nektek, az pedig - csak és kizárólag - a lelkének a kútjából táplálkozik. Tudom bizonyosan, hogy legenda szól egy fegyverkovácsról, aki a Birodalom peremén, lankás szőlődombok alján egy meddővé lett kőbánya melletti faluban él. Ő az egyetlen, aki elkészítheti azt a kardot, ami uratoknak visszaadhatja majd az erejét, életkedvét és fiatalságát. Mert úgy hírlik, annak a fegyverkovácsnak a pengéjét a tiszta hit érleli legyőzhetetlenné. Menjetek hát hozzá, keressétek meg! Hátha tud segíteni rajtatok.       
  Hogy mennyit ért a remete tanácsa, bizonyítja, hogy mihelyt az udvaroncok elmondták a jó hírt a magába roskadt uruknak is, azonnal fölcsillantak azok az ismerős, becsvágytól égő szemek. Az uralkodó meglelkesült a gondolattól. Mintha kicserélték volna, türelmetlenül sürgetni kezdte a fegyverkovács fölkutatását.  
Nosza, küldöttséget menesztett a palota vezetősége a Birodalom legtúlsó végére, és háromhónapnyi keserves várakozás után fegyveres hírnökök robogtak be az udvarba. Hozták az üzenetet, hogy a fegyverkovácsot meglelték, már útban van errefelé, hamarosan a Főúr elé kísérik.
  Néhány hosszúra nyúló nap után elérkezett a várt pillanat. Vértezett, sisakos, zászlós vitézek sorfala között a messziről elhurcolt embert a trónján ülő hadúr elé lökték. Az uralkodó egy darabig  összevont szemöldökkel, szótlanul méricskélte a fegyverkovácsot, majd magában megállapította, hogy az eléje kerülőnek a látványa csalódást keltett benne, némileg el is bizonytalanította. A fegyverkovács inkább alacsony teremtű, közönséges embernek látszott. Semmi sem utalt varázserejű tudományára.
A hadúr minden teketória nélkül közölte vele a parancsát: vagy elkészíti azt a bizonyos kardot – és akkor gazdagon megjutalmazzák majd, hogy a képzelete sem szülhet annyi vagyont! -, vagy pedig iszonyú kínhalál vár rá. A fegyverkovács pillája sem rebbent, elvállata a feladatot, de legalább másfél évtizednyi időt kért az elkészítéséhez. Az uralkodó nem tehetett mást, fogcsikorgatva elfogadta a föltételt és abban a reményben küldte vissza az Isten háta mögötti műhelyébe a mestert, hogy a kard jóvoltából tizenöt év eltelte után majd ismét reászáll az a nagyon hiányzó mámorító érzés. Hogy megint a világ urának tud majd lenni.
  Gyötrelmes tizenöt esztendő következett. A rettegett hadúr vágyát kegyetlenségbe fojtotta. Országának népével, alattvalóival szigorúbb volt, mint valaha. Közben egyre jobban őszült, görbedett a háta, fogai kihullottak, és vastag prémekbe bugyolálva, fázósan ült a trónon. Kihűlt szívében már csak a remény fénye pislákolt.
  A reményé, hogy elkészül a kard.
  Napra pontosan tizenöt év múltán, harsonaszó és pávatollas ünnepséget celebrált az udvartartás. Mindenki a fegyverkovács jöttét várta. A hadúr egyre csak a palota kapuját leste, vaksi szemmel pislogott, hogy mikor látja meg a csodát kovácsoló mesterember vékonyka alakját. Ám a fegyverkovács nem jött el.
  Helyette egy sihederszerű fiú érkezett, aki egy rongyokba bugyolált holmit hozott magával. Azt állította, hogy a fegyverkovács vele küldte el a kardot és az azzal járó üzenetet személyesen kell átadnia. Legott tuszkolták a trónterem felé.
  Amint a megvénült uralkodó elé ért, átnyújtotta a mocskos kendőkbe csavart hosszúkás csomagját. A májfoltos képű öregembernek állati láng gyúlt tekintetében, reszkető kézzel, karvalykörmökkel szaggattva, mohón csavarta ki a bebagyulált kardot, ami nem volt egyéb egy agyonhasznált, kicsorbult vas szablyánál.
  A hadúr hitetlenkedve nézte, aztán kiesett kezéből az értéktelen ócskaság, és csörömpölve hullott a fiú lába elé. A suhanckorú jövevény ekkor beszélni kezdett és szavait százszoros hangerővel továbbították a palota csúcsíves boltozatai.
  - A fegyverkovács üzenetét hozom, akit a csodát tévő kard elkészítésével bíztál meg, tizenöt évvel ezelőtt. Tudom, másra számítottál, te uralkodó. Te fegyvert vártál, tárgyat áhítottál. De az én édesapám összes hitét és szeretetének minden erejét nem egy fémdarabba, hanem énbelém plántálta. Ő nevelt engem féltőn, tanítva a tisztaságra, a becsületre és a mindenkori igazságért való kiállásra. Míg te uralkodó, hódítottál, dicsőséget hajkurásztál, hírnévért hörögtél, és a hatalmadért rettegtél elfelejtetted a legigazabb szabályt: embernek maradni és az emberségünket átadni! Nincs senkid. Nincs utódod. Magadon kívül senkivel sem törődtél soha. Az én szívemet viszont a fegyverkovács apám igazi emberi érzésekkel edzette azzá, aminek lennie kell: a legerősebb, leglegyőzhetetlenebb fegyvernek – az igazság fegyverének, mert az igazság hatalmának soha és semmi sem szegülhet ellent! A napfény mindig kioltja az árnyékot! – azzal a fiú fölkapta a rozsdás kardot és egyetlen nyisszantással metszette el a hajdan hírhedett uralkodó torkát.
  Azóta szétfoszlott a Birodalom. Csalóka énekeik révén csak a vásári komédiások emlegetik, néha.
  De az uralkodó nevét már azok sem.
  Azt befújta a felejtés homokja.    
 
 

Pósa Károly: Ősz - V.

Nagyon nagy
Sóhajjal rám
Szakadt a nap.
Tegnap vagy ma
Minden vágy
Megtalált.
Rajtakap.
Ködbe keretezve
Egy profán lanyha
Szeptemberi
Szoba-konyha
(Egész emberi)
Reggelemen
Vajszínű elemekben
Mint ébredő lány
Előttem állt
Az Ősz,
Akár Mammon.
Öt ágra fakadó
Borosan danoló
Csillagon ült.
Vénusz teste
Átlényegült.
A fény esett rézsűn,
Araszmetszésűn,
A pentagrammon.
Didergőn lebegve
Kifelé nézett.
A Nyár csak hebegett
És szerteszéledt.
Levitézlett.
Aztán
Pókháló finoman
Leereszkedett
Mielőtt
Szétzúzhatnám.
Ez az igézet,
Ez a fázós hatalom,
A tollpihés
Paplanon.

Szeptember.
Ezt írta a falon.

2013. szeptember 12., csütörtök

ŐSZ - III., IV.

3.

A folyó
Kanyarulatnál,
Ahol a Tisza ringat,
(A könyörületnél)
Tudom:
Mindig pirkad.
Adorján határárában
Darvak szállnak,
Ék alakban,
Vad akarattal.
Gyöngyházszín
Napsugarakban.
Most hogy felidézem
A rozsdás akác-ligetet,
A madárdalt nem hallom.
A világ minden
Hívságának titka,
Egy-egy szűnni
Képtelen dilemma.
Szomorúságom nyitja,
A szétgurult gyehenna
Széthúzott vörös kárpitja,
Amin az összes
Szertelenség
Tárul elém,
Akár Őneki,
Az idők kezdetén.

 4.

Amíg mégy,
Lábad porát figyeld!
A deres határ,
Mint eltört kristály,
Elébed szórt
Üvegszilánk.
A nyár már kitelt.
A fákon zúzmara.
Télkezdő tünet.
Hártyás vízfelület,
Amelyen fölüget
Ijesztő hitem
Szívritmus-zavara.
A kérdést megöli
A sík táj...
Lehorgasztja tekinteted.
A lábad elé nézz.
Hagyd, hogy az út vigyen.
Minden következő lépésért.
Csak a megélésért.
Ezért érdemes.

ŐSZ - II.




Talán ha
Megragadhatnám,
Kézzel megfoghatnám,
Ölelném az őszt.
Akár egy szelíd
Fenevadat.
Netalán-tán
Mint téged,
Nem nagy feladat.
De félek,
Hogy egy
Óvatlan pillanatban
A lelkembe harap.
Akkor mennék,
Nyárfák kísérnének
Hol a dűlő mellett
Várnál rám
Meg a jegenyék,
A vének.
Az út kanyarja
Ívének sérve
Puszta kísérlet
Terve lenne.
Nézzed!
Nézem mi lett…
Vérzőn is hidegek
A szélfútta sebek.
Az aszályt tűrt remény
Szívbe vájó, kemény.
Nem hegedő forradás.
Szikes repedés.
Szik mindenfelé.
Csobogó a csodaforrás,
Iszapja szent lepedék.
Az ártézi kút,
Mellette járási árbocrúd.
A kék szín köröszt
Magában áll,
Valaki kitárja kezét:
- Szegény legény. Imádkozzál.  

Pósa Károly

2013. szeptember 11., szerda

Tarlótűz

ŐSZI DIÁRIUM - I.


Olykor elborzaszt
Az írott malaszt.
Aztán elbűvöl.
A síkon megülök,
Csak úgy,
Mint a tetőkön.
Még őrködök.
Még lángokat szítok,
Kórókat szakítok
Akár a sokat vergődött,
Pásztorok
Vagy a letaszított
Kitúrt angyalok.
És a végén
Talán én is eltűnök.

Ha gyúl a lobogás
Vadul a szívdobogás,
S duhaj csűrdöngölök.
Füstként végzem,
Mert előtte –
Embert ölök.
Majd
Mögöttem ködök,
Üszkös tarlók maradnak.
Utánam úgyse aratnak.

Valami azt súgja,
Hogy a valóság,
Ez a magabízó
Zabolátlanság
Szertefoszlik, elvész.
S – ahogy mások –
Ha üt az óra:
Te is elmész.
Ami szép volt és becses,
Harmadízig,
Kakasszóra
Elszenesedik.

Pósa Károly

2013. szeptember 7., szombat

Vandálok


A kép illusztráció. Ma rajzoltam. Nem magyar sportolót ábrázol.


Sosem voltam focidrukker.
Tegnap megpróbáltam.
Negyvenen túl minek akar az ember más lenni? Tetszettem volna utcai tollaslabdát nézni.
A labdarúgást a manapság játszott tömegsportok közül az egyik legkurvábbnak tartom, jóllehet a Forma1-hez viszonyítva bármi annak tűnhet. Még ezt is lenyelem.
Kötelességből a Ferencvárosnak szurkolok vagy harminc éve. Így kényelmes. Elolvastam róluk pár könyvet, onnét tudom hogy a hatvanas években – amikor még nem is léteztem – kik voltak a sztárok. Rosszul mondom.
Kik voltak azok, akik focizni tudtak.
Nagy mellénnyel elmentem bárhová, Újvidékre egyetemistának, előtte katonának, utána vakvilágba: volt egy biztos alap, amibe senki bele nem köthetett. Magyar vagyok, kisebbségi kanizsai, a szép seggű nőket, a sört, a süllőt kirántva meg a Fradit szeretem.
Egy magamfajta csöndösödő férfiembernek ennyi elég köll, hogy legyen szakmai életrajz gyanánt.
Curriculum vitae.
Mindazonáltal gyakorta hibázok. Ilyen az életem, ez vagyok.
A minap például elmentem egy kocsmába meccset nézni.
Jó volt a társaság, ígéretes a péntek este.
Kedves építész cimborám a jobbomon, amarról meg vagy kéttucat lelkes kanizsai szurkoló. Csupa faszagyerek, egytől egyig említésre érdemes jó ember. Szóval: rendes srácok, víg kedéllyel, mázsás szívük optimizmustól duzzadón vert.
Az első üveg sör nyakánál volt még a tartalom, épp a fölét ittam le, amikor jött a románok gólja.
Megakadt a gigámon a korty. Basszameg.
A hátam mögött ülő, tőlem műértőbb kolléga fölállt, szó nélkül fizetett és hazament.
Néztük a kihűlt helyét bután, az optimistábbja meg még hangosabban kezdett szurkolni. Hátha.
De akkor nekem szűkült a gyomrom, ezért sétálni kezdtem a biliárdasztal körül. Kirendeltem még egy üveggel. (Utólag tudom, nagyon okosan jártam el. Idősödő, sokat megélt szesszagú emberektől tudom, hogy addig köll inni, amíg jólesik. Nagyapámnak a sírig ez maradt a hitvallása.)
Körbe-körbe laspogtam tehát, fél füllel meg hallgattam a jó Knézyt. (Ne utálják, szépen kérem mindegyiküket. Nem ő tehet róla.)
Így esett meg, hogy második gól hallatán én már a harmadik sörömnél tartottam. Zoli, az építész, a tévére ragasztott szurkoló cimbora se tűnt kifejezetten boldognak, kushadt szegény a padon.
A buzduló kórus viszont még bírta tüdővel, szidták a román anyjukat, a bírót meg úgy általában mindent, ami ilyenkor pipafingnyi racionalitás választ lophat a füstbe menő vágyaink kérdőjelei után. Ám a hősöket, az aranylábú csirkéket kíméltük!
A mi gladiátoraink…
Na.
Össze is kaparták szépen, ahogy illik volt a harmadikat.
Hogy teljes legyen a kinyalt kutyatál.
Egy alvadtabb vérű szesztestvér ekkor jegyezte meg, hogy látott a közvetítés alatt néhány vagányabb figurát a magyar lelátókon és szerinte belőlük rögtönözve helyre kis csapatot lehetne a bukaresti éjszaka gyöpére küldeni. Nevettük. Keserű volt a kacajunk.  
Írnom kéne valami frappánsat a végére, de higgyék el: nem tudok.
A híreket nem néztem, jóllehet tíz óra van, szombat délelőtt.
Csak remélni tudom, hogy Egervári meg ez a válogatottnak nevezett siserehad nyüszítve lemond.
Mert már régen nem a foci, meg az eredmény számít. Hanem az, ahogy ezek a pojácák tövig aláznak bennünket, jó szándékú, magyarnak vallott embereket.
Tessenek szívesek lenni hétfőn Erdélyben kiállni egy kicsit nagyobb város főterére és állni a székelyek nézését!
Tessenek szívesek lenni elnézést kérni azoktól, akik még kettő nullánál is a szívüket markolászva éltették a reményt!
Tessenek szívesek lenni elmenni a fenébe!

P.s. Ha EZEK után netán pénzbeli juttatás járna a csodacsapatnak, úgy javaslom, hogy Böjte árvái javára mondjanak le minden fillérről. Majd így is jól járnak, mert ha netán valamikor a kanizsai Taverna közelébe találnának jönni, még meg is lesznek pofozva.

Pósa Károly