2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. október 30., szerda

Pista bácsi (grafika)

Pista bácsi - grafika

"Jaj, édes kiskomám! Amennyit én leéltem! Még a rossz emlékű régi időkben történt meg velem, tehát van annak már két hete is, hogy bemegyek a nyugdíjért a központba, csupa hozzám hasonló vén taliga között köllött sort állnom reggel fél hattól kilencig, oszt amikor sorra kerülnék: hát nem kávészünetre megy a salteros nőcske?!...
Látod-e?
Amilyen vagyok, még ilyenkor is én találom meg a moslékosdézsába a hajszálat.
No, mondom magamban, Pista, ehol vagy nagy nehezen hetvenhat éves, oszt még most se gyüttél rá, hogy akármennyit ücsöröghetsz, a seggeddel nem fogsz gleccsert olvasztani..."

A gonosz mostoha ( meseillusztrációm)

The wicked stepmother (tale illustration)

2013. október 25., péntek

Pósa Károly: Kihantolt árnyak

GULYÁS BERTALAN MAGYARKANIZSAI FOTÓMŰVÉSZ TÁRLATÁNAK LÁTTÁN

Fotó: Gulyás Bertalan



Látva lenni és látva teremteni. Írni arról, mi a leírhatatlan.
Nehéz.
Embert lóbáló.
Láttatni azt, aki az objektív mögé rejti arcát, az arca mögött pedig a gondolatai vannak. A kifényesített érzései.
Ismerőst ismertetni? Meddő kísérlet.
Pláne úgy, hogy minden sorral szerénységében bántható meg.
A gyerekkori cimbora. A vagabundus. A sorsát körbefényképező. A saját kanyarjaiba is művészként beledőlő mindenki Bercije.
                             
A fennköltség nélküli kép eleve gyanús.
Ebben a hitehagyott világban minden mögé befurakszik a kétely.
Kérdőjelek, kis görbedett ékek kerülnek az észlelés, az érzelmek meg a kép közé. A szándékot firtatjuk. Az eredmény másod-, vagy harmadrendű. A harsonák minden vélt ok fölbukkanása után fülrepesztően rikoltanak, mi pedig elégedett vigyorral dőlünk hátra, szemünk a vizsgálóbíróé, keskeny penge szánk meg az ügyészé, és csettintünk, hogy nyakon csíptük a turpisságot, nem vagyunk átverve. Önmagunk csodálatától fölfuvalkodottan képmutatást állapítunk meg. És nem is tévedünk: a kép valóban mutat. Csakhogy éppen azt, amilyen kiszolgáltatottak vagyunk. Attól, és ahogyan gondolkodunk.
Nettó ostobaságunk mértékegysége egyenes arányban növekszik a bevett minták mind gyakoribb alkalmazásánál. A mániákus meghatározás, besorolás kényszerétől szenvelegve de szenvedve.
Megannyi gyakorló enciklopédista! Szegények, szegények vagyunk.
Merthogy Gulyás Bertalan képei láttán akaratlanul is visszahökkensz.
Első látásra tarkón csap a bizonyosság: a koma tud.
Ami benne rejlik, nem mestermű. Nincs ott bévül semmi mesteri. Mondhatni – egyáltalán nem mesterkélt. Darab kidőlt fa, gyökerestül. Benőtte a walesi esők áztatta moha. Politúrnak, cizellált vésésnek semmi nyoma. Idegenkezűség kizárva. Ez az ember ösztönlény. Amit művel, az egyáltalán nem szakszerű. Akárki észreveszi.
Megilletődötten állunk egy-két percig.
Aztán előgurítjuk a rossz szagú érvünket.
Így nem fotózunk.
Így csak az villogtatja a fényképezőgépe vakuját, aki csípőből lő minden konvencióra. Ej, de nehéz is lehet folyton legyintgetni!
Laza csuklómozdulat. Pá, kis aranyom, pá…
Sok körösztúti búcsúzást, elválást, ilyen-olyan szélfútta korszakokat és helyzeteket emészt el az ember, amíg megtanul tisztességgel véget vetni valaminek.
Kicsit meghalni, alkalmanként. És mindig testamentum nélkül. Kiröhögve az öröklétre szagló tömjénfüstöt, kenetteljes ígérgetéseket.
Túl fiatalon túl öregnek lenni.
Menni bele a vakvilágba. Ott villogni, ahol a sötétség diktál. Penészes kenyeret megosztani, férgektől nyüzsgő matracon aludni liftaknában. Másnap kaviárt zabálva pezsgősüveggel hadonászni és énekelni partizándalokat Buda szívében. Ez a bácskai koma úgy bolyong végig a fújtató bika hátán fekvő Európa testén, hogy közben kék foltosra markolássza annak lomhán buggyanó csecsét, és borostás állától rőt pirosra dörgölődik a combok töve. Az öreg szajha – saját jól fölfogott érdekében - persze csiklandva adja meg magát. Felmagasztosultan szuszognak mindketten Bretagne szikláinál. A gyöngyházszínű habot okádó hullámok dobálják a bárkát. A ladikok ormótlanok, hasasak. Beteg barna színük idegen. Nem keszegnyi tiszai csónyik egyik sem.
Juan pocakja szőrös. Legyezővel pózol a vén buzeráns. Barcelona éjjeli pilléje. Hím.
Emitt Bristol dokkja, meg a kanizsai Kispiszkos londoni pandanja. De a mámor itt és ott is a pultra borít, az eltaknyolt tekintetek ködén át a cigaretta gomolya sorvasztja a sarkokat. Gőz, víztócsa. Pára a lencsén. Amott koromfeketébe tévedt kilúgozott fényfoltok. Ugyan, ma ki fogja megmászni a megszomorodott boltozaton lógó felhőknek támasztott létrát? Hányadik grádicsig tudod fölemelni a tekintetedet, hogy közben szemed fehérje úgy kifordul, mintha a Járáson földnek csapott béka hasa lenne?
Gulyás Bertalannak nincs életműve.
Amit annak nevezhetnénk, megannyi kimerevített mozzanata mindenségünknek. Zömmel feketén-fehéren tálalva. Semmi köret. Csak a hasfakadásig elénk szórt lét. Eltagadhatatlan tény viszont, hogy a fotók őszinteségét senki sem kérheti számon. Az arcokra vetülő árnyak együvé emésztik mindazt, ami bennünk emberi. A homályos élek a kanizsai tejüveg ajtón becsodálkozó emberé, aki valami ír pubban ugyanazt a matt szemfényvesztést éli át, mint odahaza, a nagymama alsókonyhájában. Éles képtelenség ez vagy életképtelenség? Nem mindegy?
A legtöbb fotón óriási a csönd.
Berci képein a sötétség és a pengevékony kontrasztok úgy feszülnek egymásba, mintha a holdat akarnák följebb szorítani. Messzebbre, mélyebbre temetve mindent, a csillagtalan égbolt sötétjébe, az űr árnyai közé.
Meglehet, azzal a megbúvó szándékkal, hogy mi, akik őt érteni véljük, emlékektől terhelt vállal, görbedve nyúljunk ásóért, és fölfelé fúrva kihantolhassuk régtől bennünk szunnyadó titkunkat.
Onnét, a magasból.
Tilos homályok mélyéből. 
    
Fotó: Gulyás Bertalan
                

2013. október 18., péntek

Nénike - Old woman

Grafit, tus
40 x 25 cm

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír megöregedni.

Weöres Sándor

2013. október 17., csütörtök

Októberi derűs nap




Tejes a kukorica.
Még töretlen.
Nyers.
Figyelmeztetés volt
Szóbeli.
Ez sem más.
Októberi
Szántásba
Púp-hátba
Döfött vers.
Vagyis más:
Írásbeli
-Nyilallás-
Milyen unalmas
Hetedíziglen sóherság
Minden szóvirág
A pamlagon kínált köznapiság
A megélt bosszú
Szól, 
Rikoltón hosszún
A kertek alatt érkező
Kéretlen
Kegyetlen
Vendég éles hangja.
Hová lesz
A dicsőség írott
Vagy 
Íratlan magva!
Kukorica,
Mangalica,
Előbb-utóbb
Le vagy vágva.
-ha-ha-ha-ha-ha!...-

(Taps, nevetés, függöny...) Magyarkanizsa, 2013. október 17.

2013. október 10., csütörtök

Három kis üthető életrecept


1.

Kezedbe végy
És készítsél
- Ha még nem késő -
Szemenként,
Szedett
Magvakból talált
Halovány halált
Megvető
Serényen termő
Üdvözlégy
Rózsafűzért!

Éjenként
Körkörösen mért
Bogyózottat, pácost.
Légy szerény:
Egyenként
Szedjél
Minden bűnért,
Le nem írt betűdért,
Vég nélkülit,
Körösztöset,
Láncost!

Keríts hozzá:
Csupasz ágon maradt
Koldusmeggyet – ráncost!
Hevíts-használj:
Ördögfejjel
Tömött vánkost!

Magva legyen hasadt!
Vigasztalansággal
Egészen magányos.

Ne habozzál!

Foglald erős imába!
Fessed kékeslilára!
Igaz akarással
Merítsed a Tiszába!

Az innenső oldalon
Lassan-
Lassan morzsold…

Mígnem
Megtekinteted,
Hogy a
Túlpartot horzsolt
Emberi sorsod
Vissza-
Visszainteget.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2013-10-09

2013. október 8., kedd

Ősz VI.



A kanizsai Járás (fotó: Srdić Igor)


Ezek már a magunkba forduló hetek.
A levegőben, a keményedő kék honban,
A párában, mit visznek tutuló szelek
- Fölthetőleg a kéményből kélő gomolyban -,
Madarak úsznak délnek. Most ősz van.
Fecskéim, darvak, még sosem késtetek:
Menjetek, hát sietve menjetek!
Szárnyaltok, föntről láttok engem s tégedet.
A hangtalanul széjjel szórott nevetésemet.
És a frissen, szelíden elhantolt vetéseket.

Vagytok felhőknek, ködpamlagok legyőzői,
Alant Kanizsának tetszhalott mezői.
A Rétben meg október vendégünk lépeget,
Teli kosarában visz emlékképeket.
A kiszikkadt Pannon-tenger vámszedői
Elfogy tőlük az ember ziháló levegője,
Életünk s lényegünk elleplezője.
A síkság márványa, a kisült fél tégla,
Neki is csak hozzám hasonló halála.
Hisz lehetsz fűcsomó, állat vagy bokréta
Minden szavunk, tettünk által - Nála a hála…

Deres látóhatáron szántásba mélyülő kanálisok,
Az egyik felén a valóság, amazon meg én.
Mögöttem akácok. Égbe karcoló, délceg katedrálisok.
A Kustur-úton kiégett tarlón, sárban gázolok.
Álmos vagyok, és mégsem ásítok
Csak az idő érdekel, az ökörnyállal úszó titok,
Akár kicsiny gyereket a fűzött gyöngykalárisok,
Hogy sülő gesztenyém tavaszon vajh megélt?
Netán végleg elveszett, mit hiába áhítok.
Amit nem tudok. És meg sosem tudhatok.
(Mivégre vagyok?)
Pósa Károly