Pósa Károly: Kihantolt árnyak

GULYÁS BERTALAN MAGYARKANIZSAI FOTÓMŰVÉSZ TÁRLATÁNAK LÁTTÁN

Fotó: Gulyás Bertalan

Látva lenni és látva teremteni. Írni arról, mi a leírhatatlan.

Nehéz.

Embert lóbáló.

Láttatni azt, aki az objektív mögé rejti arcát, az arca mögött pedig a gondolatai vannak. A kifényesített érzései.

Ismerőst ismertetni? Meddő kísérlet.

Pláne úgy, hogy minden sorral szerénységében bántható meg.

A gyerekkori cimbora. A vagabundus. A sorsát körbefényképező. A saját kanyarjaiba is művészként beledőlő mindenki Bercije.

                             

A fennköltség nélküli kép eleve gyanús.

Ebben a hitehagyott világban minden mögé befurakszik a kétely.

Kérdőjelek, kis görbedett ékek kerülnek az észlelés, az érzelmek meg a kép közé. A szándékot firtatjuk. Az eredmény másod-, vagy harmadrendű. A harsonák minden vélt ok fölbukkanása után fülrepesztően rikoltanak, mi pedig elégedett vigyorral dőlünk hátra, szemünk a vizsgálóbíróé, keskeny penge szánk meg az ügyészé, és csettintünk, hogy nyakon csíptük a turpisságot, nem vagyunk átverve. Önmagunk csodálatától fölfuvalkodottan képmutatást állapítunk meg. És nem is tévedünk: a kép valóban mutat. Csakhogy éppen azt, amilyen kiszolgáltatottak vagyunk. Attól, és ahogyan gondolkodunk.

Nettó ostobaságunk mértékegysége egyenes arányban növekszik a bevett minták mind gyakoribb alkalmazásánál. A mániákus meghatározás, besorolás kényszerétől szenvelegve de szenvedve.

Megannyi gyakorló enciklopédista! Szegények, szegények vagyunk.

Merthogy Gulyás Bertalan képei láttán akaratlanul is visszahökkensz.

Első látásra tarkón csap a bizonyosság: a koma tud.

Ami benne rejlik, nem mestermű. Nincs ott bévül semmi mesteri. Mondhatni – egyáltalán nem mesterkélt. Darab kidőlt fa, gyökerestül. Benőtte a walesi esők áztatta moha. Politúrnak, cizellált vésésnek semmi nyoma. Idegenkezűség kizárva. Ez az ember ösztönlény. Amit művel, az egyáltalán nem szakszerű. Akárki észreveszi.

Megilletődötten állunk egy-két percig.

Aztán előgurítjuk a rossz szagú érvünket.

Így nem fotózunk.

Így csak az villogtatja a fényképezőgépe vakuját, aki csípőből lő minden konvencióra. Ej, de nehéz is lehet folyton legyintgetni!

Laza csuklómozdulat. Pá, kis aranyom, pá…

Sok körösztúti búcsúzást, elválást, ilyen-olyan szélfútta korszakokat és helyzeteket emészt el az ember, amíg megtanul tisztességgel véget vetni valaminek.
Kicsit meghalni, alkalmanként. És mindig testamentum nélkül. Kiröhögve az öröklétre szagló tömjénfüstöt, kenetteljes ígérgetéseket.
Túl fiatalon túl öregnek lenni.

Menni bele a vakvilágba. Ott villogni, ahol a sötétség diktál. Penészes kenyeret megosztani, férgektől nyüzsgő matracon aludni liftaknában. Másnap kaviárt zabálva pezsgősüveggel hadonászni és énekelni partizándalokat Buda szívében. Ez a bácskai koma úgy bolyong végig a fújtató bika hátán fekvő Európa testén, hogy közben kék foltosra markolássza annak lomhán buggyanó csecsét, és borostás állától rőt pirosra dörgölődik a combok töve. Az öreg szajha – saját jól fölfogott érdekében - persze csiklandva adja meg magát. Felmagasztosultan szuszognak mindketten Bretagne szikláinál. A gyöngyházszínű habot okádó hullámok dobálják a bárkát. A ladikok ormótlanok, hasasak. Beteg barna színük idegen. Nem keszegnyi tiszai csónyik egyik sem.

Juan pocakja szőrös. Legyezővel pózol a vén buzeráns. Barcelona éjjeli pilléje. Hím.

Emitt Bristol dokkja, meg a kanizsai Kispiszkos londoni pandanja. De a mámor itt és ott is a pultra borít, az eltaknyolt tekintetek ködén át a cigaretta gomolya sorvasztja a sarkokat. Gőz, víztócsa. Pára a lencsén. Amott koromfeketébe tévedt kilúgozott fényfoltok. Ugyan, ma ki fogja megmászni a megszomorodott boltozaton lógó felhőknek támasztott létrát? Hányadik grádicsig tudod fölemelni a tekintetedet, hogy közben szemed fehérje úgy kifordul, mintha a Járáson földnek csapott béka hasa lenne?

Gulyás Bertalannak nincs életműve.

Amit annak nevezhetnénk, megannyi kimerevített mozzanata mindenségünknek. Zömmel feketén-fehéren tálalva. Semmi köret. Csak a hasfakadásig elénk szórt lét. Eltagadhatatlan tény viszont, hogy a fotók őszinteségét senki sem kérheti számon. Az arcokra vetülő árnyak együvé emésztik mindazt, ami bennünk emberi. A homályos élek a kanizsai tejüveg ajtón becsodálkozó emberé, aki valami ír pubban ugyanazt a matt szemfényvesztést éli át, mint odahaza, a nagymama alsókonyhájában. Éles képtelenség ez vagy életképtelenség? Nem mindegy?

A legtöbb fotón óriási a csönd.

Berci képein a sötétség és a pengevékony kontrasztok úgy feszülnek egymásba, mintha a holdat akarnák följebb szorítani. Messzebbre, mélyebbre temetve mindent, a csillagtalan égbolt sötétjébe, az űr árnyai közé.
Meglehet, azzal a megbúvó szándékkal, hogy mi, akik őt érteni véljük, emlékektől terhelt vállal, görbedve nyúljunk ásóért, és fölfelé fúrva kihantolhassuk régtől bennünk szunnyadó titkunkat.

Onnét, a magasból.

Tilos homályok mélyéből. 
    

Fotó: Gulyás Bertalan