2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. november 29., péntek

Pósa Károly: Harci dal




Heyoka-hey!

Reggel, délben és este három ízben, ha nem akarsz innét eloldalogni
Bácska, Bánát fátumát, szétfoszló múlt Szerémségét, középkori szellemeket
Gólyák fészkét, anyanyelved rezervátumát, szőlő nedvébe fojtott emlékeket
Őseid rátartin viselt szerénységét, a levegőben szálló porszemeket, egytől-egyig
Végig megtagadni:
Végy nagy, tiszta levegőt, ha van elég tüdőd, de főleg szíved hozzá
Fogadat csikorgatni.

A lemenő napot nézd, kihívón nézd! Ott belül, érzed, erősen tudod
- legyen bár gazda, úr, ember - de fehér, ha kedved van, hívd szimplán csak
Elnyomó.
Mostohatestvér. Hogy Te már magadat nem fogod senkinek megadni.
Hagyd, hogy a képzelet megszédítsen. Sok közt vagy: egy.
Fűcsomó.
A tűnő felhők közül
Majd szépen elébed símul, hisz másod sincsen

Kínnal-vér hullott varjú tollat tűzöl bele tarkódba, lefekszel a Kistemető piros ipi-apacs
Hímzett takaróba. Szegény, elárvult csirikava pipacsok bújába.
A járási dűlőn vonuló indián törzsek útjába. A Budzsák veretfalú házai között mikor a surranó mokaszinokon
Megcsörrenek a süntüske díszek, kutyaragu ízűek lesznek az alkonyszínek
Higgy, ahogy a bitang hisz a Megváltóban!
Ideérnek. Biztos lehetsz.
Ideóvakodnak.
A kék, a fekete, a fehér csíkok a mázolt arcokon, csejennek jönnek lépegetve appaloosa lovakon. Előttük Krisztus, kézen fogva Manituval.
Mind-mind azok, messziről is megismered őket: a Kispiac alatt a szikesek fölött rezgőket. Markolják fegyverük, övükön skalpok.
Akikkel csárdás naptáncot jár a délibáb: szenekák, irokézek, pajutok, a kajovák,
Nekik a világ héja már rég elroppant, szeplős lúdtojás. Ők vannak itt velünk
Ők a bólogató nádbugák. Hiúz szemű huronok, aleutok, sosonok, a sás, a Kőrös-parti pocsolyában.
Csipavák, lakoták, feketelábak; zunik, meszkalérók, síkságí kríket látunk a gyerekeink mosolyában.

Szaszkehannak, atavák, pitonok, a gerendák az oszlopfolyosókon.
Meg a kamillarét szaga. Minden májusi záporunk után, az ő vörös arcuk néz vissza rád, összes fakuló családi fotódon.
Gyöngyharmatban. Főhadiszállásuk. Idáig hallik a kántálásuk. Egykor élt bátor mikmek harci dala.
Sosem törik meg ellenállásuk. Hisz ott vannak mind a fakuló zárdai tablókon! Kilencven éve, lábuk nyoma a sáros kukorica tarlókon. Fiúk és lányok, kik megvívták csatájuk, harcukból, s a szélbe szórt maroknyi hamvukól lett élet.
Érted-e? Érted. Egy a mi népünk. Egy lett a népem. Csikatinok, népörszik, titonok és varjak.
A tiétek is a bácskai falvak.

Regétek velünk közös. Olvadó hópehely, mely itt zengi húrját bennünk
Magyar és indián maradt, bölcső- és haláldal dúdolás.
Hoka-hey, hoka-hey!
Ideje lenne a Délvidéken
Nekünk is nyergelnünk.

Magyarkanizsa, 2013. november 29.

2013. november 27., szerda

Pósa Károly: Békacombos csiga - Levin módra!

Avagy: Louis de Funes Szegeden

Lassan meglesz annak három évtizede is, hogy először mehettem egymagam Szegedre.
Nem vagy már gyerek, mondta az apám, és zsebpénzt adott.
Nem dinárt. Forintot.
Tinédzserként vonzott a nagyváros forgataga, az ismeretlen.
Emlékszem mennyire csodáltam, hogy minden magyarul volt kiírva. Nagyon idegennek éreztem az egészet, és pont emiatt tűnt annyira izgalmasnak. Még a boltok, üzletek nevét föltüntető reklámbetűk formája sem hasonlított a korábban már megismert szabadkai, zentai belvárosok hangulatához.
És a szagok, a tömény nagyvárosi szagok!
A flaszter rengetegében a sok másmilyen ember!
Folyton motoszkált bennem, erős ingerem volt, hogy a szembe jövőknek köszönjek, és csak nagy sokára múlt el, hogy a túlsó oldalon dolgukra igyekvők között ne mindig egy földimet vizslassam.
Előfordult, hogy ujjongva integettem, kurjongattam valakinek, akiről kiderült: vadidegen. Csak nagyon hasonlít egy másik emberre, aki viszont nekem nem volt az. 

Tekergettem a nyakamat az eklektikus paloták között, és erősen szédített a látvány.
A villamosok működése sokáig sötét talányként foglalkoztatta a fantáziámat, nem értettem az egészet. Visszahőköltem a nyíló ajtótól és fogalmam se volt róla, hogy kell a jegyet érvényesítenem. Nem tudtam lyukasztani. Igazi „messziről szalajtott” kiskamaszként éreztem ugyan, hogy ingyen vinni itt aztán végképp nem fognak, de ha nincs az a jóindulatú jegyellenőr, aki – látva őszinte értetlenségemet, ezért szó nélkül - 1984 őszén lekezelte a bilétámat, még tán ma is izzadt tenyeremben szorítom a sárga karton fecnit.
(Itt utólag, most megköszönöm neki, nagy becsben tartom emlékét, mert a jóindulatú jegyellenőrök azóta kihaltak és ma már tisztában vagyok vele, hogy különös szerencsémnek köszönhetően az egyik utolsó példányukkal volt alkalmam találkozni.) 

A hajdani szegedi Hági
 Míg a belvárost magamban föltérképeztem, igazi kalandornak képzeltem magamat. 
Ázsia dzsungeleibe, vagy az amerikai őserdőkbe portyáznak így a bátrak, kutatva az ismeretlent, megbirkózva a vadonnal. 
Köztük és köztem, tán csak annyi volt a különbség, hogy a buja dzsungelek összes izgalma már akkor is eltörpült a szegedi, pláne a pesti éjszakai élet embert próbáló világa mellett.
Fekete Lyuk, Rock-Caffé, Tilos az Á, a szegedi Ring vagy a Hársfa utcai azonos nevű kocsma törzsközönsége között átélhettem mindazt, amit anno Dr. David Liwingstone, a bantu négerek, meg a jófej kannibálok között.
Két okból kedveltem Szegedre járni.
Hihetetlen olcsón tudtam rengeteg könyvet vásárolni.
A Kárász-utca antikváriumos kiszolgálója egy idő után, többszöri látogatásom következményeként már tegezett, és félrerakta nekem a sárga Albatrosz-kiadású Rejtő Jenő könyveket, majd utána segített a hátizsákomba pakolni a köteteket, hogy a határon minél kisebb cuccnak tűnjék a szellemi táplálék, amit cipelek.
A másik ok is a táplálékhoz köthető. 
Igaz, nem szellemi értelemben, hanem nagyon is prózai módon. 
Szerettem Szegeden enni. 
Ilyen szimpla, egyszerű.
A kaja olcsó volt, igazi világfinak éreztem magamat.
Akkor sem voltam valami nagy haspók, de jó volt beülni a Hágiba egy adag pörköltre, ami mellé eleinte Traubi-szódát kértem, s csak ahogy tarajosodott az öntudatom mertem később sört rendelni. Nézett is a pincér, a bajuszom se serkedt még, látszott rajta, élvezi, hogy intézkedhet: szép szocialista szokásként azonnal kérte az igazolványomat, ami persze nekem nem volt. 
Helyette bátortalanul fölkínáltam az útlevelemet, és akkor láttam mekkora különbség van piros passzport meg kék passzport, önigazgatású diktatúra és KGST diktatúra között. A pincér álla a földön, a meghajoló feje meg az asztalon koppant, és már nem volt többé kérdés, hogy ihatok-e egy pohár sört tizennégy évesen Szeged belvárosának talán legjobb helyén.
Az ujjak között elnézés soha nem rendszerfüggő.
Mondom, éltek még szép hagyományok a szocializmus Magyarországán, és ha jobban belegondolok, a kiskorúakat ma is büntetlenül kiszolgálják alkoholos italokkal. Igaz, nem pillenyakkendős kellner úr, kötényben, kis notesszel, hanem fél-pucér csapos-lányok a diszkóban. Ráadásul, a pult mellett ott a nepper, ossza az anyagot minden szerencsétlen flótásnak.
Tönkrement a szocializmus, meg úgy hírlik a Hági is bezárt, ám van helyettük vadkapitalizmus, villogó Burger King táblákkal.
Éppen ezért ütött szíven a minapi hír, hogy az oroszok helyett most már a franciák igyekeznek a magyar spájzokba.
Földbe döngölték a szegedi halászlét” címmel kesernyés írást közöl a delmagyar.hu hírportál.
Még mielőtt valaki ínyenc ismerősöm a szívét markolászva kétségbe esne: nem, nem a csárdákba betévedő, vagy oda törzsfogyasztóként családostól ellátogató vendégek részéről jött az elmarasztalás.
Ezúttal a nyugati ízvilág bajnokai osztották az észt a dél-alföldi szakácsmestereknek.
Mi történt?
Ide kell, hogy másoljam, mert első ránézésre leírni nem tudom ennek a „világhírű” étteremkalauznak a nevét: tehát a Gault&Millau kritikusai végigkóstoltak öt szegedi meg egy algyői halászcsárdát, és – mit ad Isten! – nem tetszett nekik egyik sem.
A cikket, még most, harmadszorra is csak hangosan nevetve tudom végigolvasni.
Azért nem idéznék belőle, mert annyira tanulságos, annyira jellemzően adja vissza mindazt, amit a magát műveltnek hitt Európától kapunk, mi magyarok, hogy a bejegyzésem szerkesztésekor be fogom illeszteni, (az ominózus cikk piros címére kell kattintani) örök mementóul: EZEKTŐL ezt várhatjuk.
Magyarán: semmi jót.
Ezek nem tanultak meg bennünket. 
Már azt mondom: nem is kéne tanítani őket, főleg nem szabad nekik magyarázkodnunk. 
Ilyenek. Mások. Más világban élnek. És ne szédüljön meg tőlük senki emberfia! 
Csöppet sem biztos, hogy az ő – valóságnak hitt világuk – az emberibb.
„Egy kétajtós szekrény szerbnek nem adhatok három főtt répát, csak normális adagot.” 
Ezt mondta vállvonogatva, Venesz-díjas mesterszakácsként Frank Sándor, a Fehértói és a Roosevelt téri Halászcsárda tulajdonosa, amiért a francia ítészek nagyollották(!) az éttermekben fölszolgált adagokat…

És most kedves véreim - jól jegyezzük meg ezt a mondatot, mert ez az alap, amit ezek a szerencsétlen kilúgozott agyú nyugatiak soha, de soha: a büdös életben nem fognak megérteni.
Ez a kvintesszenciája mindannak, amit mi úgy hívunk, hogy Közép-Európa. 
Az itt élők egymásra utaltsága van ebben a mondatban, és a régtől eredeztethető szokások tisztelete, a tőlünk különbözők tolerálása, a közös múltunkból fakadó magatartásminta.
Végső soron a másik ember másmilyenségének az elfogadása.
Amiről a Lajtán túl már csak ugatni szokás, de se történelmi, se tradicionális, se más értelemben vett ethosza nincs és nem is volt neki.
Ezért ha legközelebb Szegeden járnak a nagyon fontos francia étteremkritikusok, megannyi Louis de Funes, csípje őket nyakon egy markos kuktákból álló galeri, és addig üssék őkelméket, míg belga népdalokat kezdenek énekelni és Röszkénél Szerbiába nem könyörgik magukat, valagukban egy-egy csípős paprikával.
Itt majd reménykedhetnek a híres Leszkováci szakácsok balkáni béketűrésében. 

 
Magyarkanizsa, 2013. november 27.

2013. november 22., péntek

Pósa Károly: 22-e!



„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az.

Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak,

 mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.”*


Az már csak úgy szokott lenni, hogy az ember szereti magát számokhoz igazítani.
A számtani szigor keretet ad a szét-szétcsúszó történéseknek, mindannak, amit életnek nevezünk.
Fontosak a dátumok, ki mikor, mettől és pontosan meddig?
Muszájból a számszerűsített adatok tengerét tartjuk a fejünkben.
Emlékezned kell kéttucat fontos telefonszámra, az igazolványod- meg a személyi számod numerusaira, a szülők, rokonok, gyerekek ünnepnapjaira, születésnapokra, évfordulókra, és ma már a nagyutcai bankautomata előtt sem szabad hezitálni, ha azt a bizonyos bűvös, titkosított négyjegyű számot kéri tőlünk a rendszer.
A 22-es egy jó kis szám.  


Ha meglátom, mindjárt derűsebb vagyok, mert eszembe jut Joseph Heller maró gúnnyal írt háborús regénye, a klasszikussá híresült 22-es csapdája ( a fenti idézet forrása*), amelyben máig ható örökbecsű igazságokat fogalmazott meg. Fekete humorral, fanyalgó poénokkal, ám mindezt a humánum jegyében.
Mindazonáltal a mi, bácskai és novemberi 22-esünk csapdája egyáltalán nem sikeredett váratlanra.
Még csak abszurdnak sem nevezhető, hogy kora reggel tejfehér ködpaplan borult Magyarkanizsára.
Alig pár méter volt a látótávolság. A nyirkos időben csak a varjak károgását hallottam. Odafentről, a magasból lamentáltak a gyászszínű, nekiszomorodott madarak, de úgy tűnt, mintha karnyújtásnyira lennének. A köd jól vezeti a hangot.
Majdnem olyan jól, mint a sima víztükör. Aki látott már a Tiszán egymástól jó messzire lévő horgászokat a folyó fölé hajolva – nem ordítva, hanem rendes, hétköznapi hangerővel beszélve -, kedélyesen diskurálni, az tudja mi fán terem a hang fizikai közegben való terjedésének a csodája.
De most hagyjuk a nyári pecásokat.
Novembert írunk.
Ám ha figyelembe vesszük, hogy lassan a második „emberes” hónapunk is ideér - ehhez képest hideg sincs. Mondják, jósolgatják ugyan a lehűlést. Bizonyára igazuk lesz. Az egyszerű kanizsai ember nem háborog ez ellen. Tudomásul vesszük, hogy ha a télnek van itt az ideje, akkor beköszönt a zordabb idő. Az elmúlt évek keserű tapasztalata alapján hozzátehetjük: inkább most, mint aztán áprilisban, vagy ne adj’Isten  - májusban.
Ami jár, az járjon.
(Az adoma-béli cigány meg hozzáteszi: „Csak a szél ne fújjon!)
Amíg a piac álmos, komótosan ébredő mozgolódását látom, szinte tapintható a kis világunk meglassúdott ideje. Az árusok, kofák portékájukat rendezgetik. Toporognak, korai vevőket várnak, s míg isszák a gőzölgő kávéjukat, és a bögréjén melengetve, összekulcsolják tíz ujjukat, bizonyára kevesüknek jut eszébe, hogy a mai napon született az a nagy magyar költő is, akiről városunkban – nagyon helyesen - iskolát neveztek el.
Pedig sokan oda jártak, jártunk.
Ott fejeztük be általános képzésünket. Tanultuk a tudományt, az alapokat. Mindazt, amit fölnőttként ma is hasznosíthatunk. Igen, verset is tudtunk tőle. Fejből kellett megtanulni, és nagyon megizzadtunk miatta. Csak ma, néhány évtized távlatából mondom: kár, hogy akkoriban nem magolhattuk még több versét.
Mennyire szép lenne most ősszel szavalni!
Helye és értelme lenne minden sorának.

”Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.”


1877-ben ezen a napon látta meg a napvilágot, a magyar költészet egyik óriása.
Aki nem rest, üssön föl odahaza egy verses kötetet és olvassa el hangosan egyik versét.
Magam is ezt fogom tenni, és aztán tiszteletből meghajolok előtte.
Diósadi Ady Endrének hívták. Teljes nevén: Ady András Endre volt a neve.
 

Pósa Károly: Régi novemberi történet



Steve Orosznak, tisztelettel

A rendes nevét alig néhányan ismerték. 
A háta mögött mindenki csak Vezérnek hívta. Egy időben nyugdíjba akarták küldeni, de végül mégsem vették le a gépről.
Szükség volt a mozdonyvezetőkre.

A Vezér akkor már majdnem ötven éve szolgált a vasútnál.
A két háború között segédfűtőként kezdte. Aztán eggyé vált a céggel. Pontos, lelkiismeretes, de magába forduló, amolyan igazi hallgatag ember volt. Ritkán szólt, akkor se sokat. Többnyire dörmögött. Különcként kezelték.
 
A feleségével soha nem kiabált.
Egy fia született. Az is korán megnősült, három kislánya lett, de a Vezért az unokái sem kedvelték. Néztek rá, mint valami idegenre.

A fia egy napon összepakolt és családostól elköltözött idegen, messzi országba, másik földrészre. Amikor a vasútállomásra kikísérték őket, a felesége és a menye könnyezett, de az ő szeme száraz maradt. A középső lányunokáját nézte, aki mereven bámult kifelé a fülkeablakon. A gyerek tengerzöld szeme az elmosódott üveg mögött csillogott. Még csak pár éves volt. Föl sem fogta, mi történik körülöttük.
Régen történt mindez, valószerűtlenül messze a múltban.
Hírüket se igen hallották később. Az idő elzakatolt velük.
 
A fiatal munkatársai vonzódtak a nagyobb sebességű, az „ablakos”, vagyis a személyszállító vonatok iránt, pláne ha útleveles, határokat átszelő járat kínálkozott, de a Vezér inkább teherszállítmányos szerelvényeken szeretett szolgálni. Az indóházban az irányítók kérés nélkül is a Szabadka-Kanizsa-Zenta fordára osztották be.
A jegyzőkönyvek szerint több ezerszer járta meg ezt az utat, oda s vissza. Szikár alakja a gőzmozdony állásában napi két alkalommal robogott el az unalomig ismerős vidéken.
Jóllehet a gőzös legalább nyolcvan éve fújt, szíszogott, okádta a füstöt és nem volt kifogástalan műszaki állapotban: a forgalomirányítók nyugodt lelkiismerettel osztották a Vezér alá, aki a ki-kihagyó jelzőműszerek, és a végleg a nullára konyult nyomásmérő cágerja nélkül is pontosan tudta mikor kell a szelepeken igazítani, vagy etetni a kazánt.
Füle hallotta a gép zihálását és a vasmonstrumot úgy szelídítette, irányította, mint zseniális karmester a reá bízott nagyzenekart.
 
Többnyire szenet, fémszerkezeteket, sódert és építőanyagot vitt.
Akkoriban épültek a malmok. A silók ormótlan betonhengerei nyomasztóan újak, darabosak voltak a bácskai tájban.
A Vezér kettes és hármas söntfokozatban vitte a szerelvényt a teher-pályaudvartól a célállomásig. A tucatnyi megrakott vagon - a több száz tonnányi teher - alatt remegett a síkság, s amerre haladtak kőszénportól szaglott a levegő. A sínek mellett a gőzös kéményéből kihulló szikraesőtől időnként lángra lobbant a gazos töltésoldal. Megfeketedett, üszkös foltok éktelenkedtek utána. A Vezér általában az állásban könyökölt, simlis sapkája a tarkójára volt lökve.
Az előtte párhuzamos síneket figyelte. A kanizsai fütyülőtáblánál meghúzta kétszer a kürt fogantyúját. 
Éleset sípolt a mozdony.
A járási gulya tehenei ilyenkor abbahagyták a legelést és a vasút felé néztek. Így ment ez hosszú éveken körösztül.

Azon a ködöt szitáló novemberi napon darvak húztak a kanális fölött, és a váltók rozsdás karján nyákos nedvesség csillogott. A gőzös falta a kilométereket. A távolban romos tanya fehérlett. A szerelvény háta mögött elmaradtak a kanizsai házak és a Vezér az egyenes szakaszon erősebb tempóra kapcsolt.
Nem tudni mit keresett az a kislány a síneken.
Talán a libákat kergette.
Vagy mulya volt szegény.
A Vezér villámgyorsan megrántotta ugyan a fékezőcsap karját, süvöltött a gőzszelep, sikoltottak a gyorsfék tárcsák, de a súly, a lendület még vagy száz méteren tolta, vitte a szerelvényt, és odébb, jóval odébb, nagy nehezen nyikorogva, nyöszörögve állt meg. Lemászott az állásból és a fújtató gőzöst otthagyva visszafelé futott, arra a helyre, ahol a lánykát meglátta.
Már messziről észrevette.
A kislány kék szoknyácskája a töltés melletti bozótosban virított.
Ott feküdt a gyerek.
Nem esett baja, csak a mozdony szele sodorta el, és sírt, kegyetlenül sírt.
Semmije se fájt, és a babáját kereste, amit a légáramlat kiszakított a kezéből. A vékonydongájú gyermek ócska férficipőben, szakadt ruhácskában bőgött, a Vezér pedig szétnézett, hátha meglesz a baba.

A kormos kavicsos töltés aljában találta meg a játékot. Szegényes, vacak rongybaba volt. 
Szemek gyanánt tengerzöld üveggombokat varrt rá valaki, és koszlott pamut helyettesítette a haját.
Szó nélkül a könnytől maszatos kislány kezébe nyomta, aztán visszaballagott a gőzmozdonyhoz, babrált a fogantyúkkal és a szerelvény lassan nekilódult, folytatta az útját Zenta irányába.
Este letette a vonatot és a fűtőházi jegyzőkönyvbe beírta az esetet.
Odahaza a felesége lerakott krumplival várta és a Vezér szokásához híven hallgatagon kanalazta a vacsorát.
Tizenkét nap multával ismét a Járás mellett ment a vonat.
Alkonyodott.
Ekkor hirtelen a gőzmozdony kitört üvegű hídablakán át a Vezér egy sínekre nem illő dolgot vett észre. Fehérlett ott valami.
Aztán meglátta.
Egy bárány került az útjába, ami a közelben éjszakázó nyájtól kóborolhatott el.
Nézte a feléje robogó végzetét.
Nem mozdult. A bárány szemei fénylettek.
A Vezér ösztönből azonnal fékezett, de a furcsa, semmivel sem összehasonlítható, hátborzongatóan tompa puffanásból már tudta, hogy hiába minden.
A megállított szerelvény mögött csak egy meggyűrt, szőrös, kinézhetetlenül véres valami maradt a talpfákon elheverve.

Amikor a célállomásra órák hossza múlva sem ért be a vonat, riasztották a környékbeli bakterokat.
Az oromhegyesi meg a kanizsai majdnem egyszerre értek oda a kivilágítva veszteglő szerelvényhez.
A Vezért a síneken ülve lelték.
Rázta a sírás, zokogott hangosan, ahogy csak egy olyan férfi tud zokogni, akinek valamije nagyon fáj.

2013. november 20., szerda

Pósa Károly: A világ közepe juhász

Rekecki bácsi, az öreg juhász


Ismerik a régi viccet, ugye?
A nagy hóhér országlása alatt Szibériában beszélget két hadifogoly. Az egyik valami huncut dolgot akar mesélni Sztálinról, mire a másik ijedten lepisszegi: „Csitt! Még a végén elvisznek bennünket miattad!” A másik flegmával kérdezi: „Elvisznek? Innét? Hova?...”
Régóta foglalkoztat a viszonyítási pont kérdése.
A mettől meddig az addig. És - hogy honnét kezdődik: a más. Ki, vagy mi alapján szabja meg az élet, mi számít közelinek, és mi lenne a távoli?
Egyáltalán: meghatározható-e a lent és a fent fogalma? Ha igen, akkor melyik az előnyösebb?
Látom nem értik.
Azt hiszik, ez most hanyatt fekvő filozofálgatás. Pedig nem.
Mindjárt kibontom.
Mert ugye, mi – magyarkanizsai, vagy zentai születésűek – oly sokszor hallottuk már a bennünket zavaró pozicionálást. Budapestről általában leutaznak mindenhová, és a vidéki jelző avíttas mellénykéjét legszívesebben az összes olyan magyarra rágombolnák, aki Káposztásmegyeren túl éli a mindennapjait. Lett légyen szó szegediekről, kassaiakról, székely góbékról, vagy éppen mirólunk. A pesti szemüveg lencséjén keresztül minden lent van. Amiből az következik, hogy ők valának fönt. (Jó nagy szerencse, hogy csak azt hiszik, ám ez egyáltalán nem így van! Megint más lapra tartozik, hogy ugyanők emlegetésekor pedig Bécsben kerülnek elő a szagos csipkekendők, eltakarván a finnyás arcokat. De ne bántsuk a derék fővárosiakat. Pont ilyen hülyén önteltek a belgrádiak is, csak őket az övéik szidják.)
Aki kicsit ismeri a történelmet, az tudja, hogy a város és falu ellentéte csöppet sem új keletű dolog. Pláne nem pusztán magyar betegség.
A flaszterról nézve előszeretettel címkézik a másikat gumicsizmásnak, maradinak, disznózsír-szagúnak.
Szokás a vidékiességet ajkbiggyesztve emlegetni. A magyarban a provinciális hovatovább egyenlő a tahóval.
Pedig ha tudnák, hogy például a németben a provinziell első értelme egyáltalán nem lenéző értelmű, az angolban pedig a provincialist egyben lokálpatriótát is jelent. Azt az embert tehát, aki szereti szülőföldjét, városát, faluját, a helyet, ahol él. Ki ne vállalná szívesen, hogy ő maga is így érez?
A mi Magyarkanizsánk pont félúton helyezkedik el Belgrád és Budapest között.
Nekünk – egyre ritkábban ugyan, de – kiváltságos helyzet az, ha leutazhatunk a tengerpartra. Rangot, egyfajta jólétet jelképez. Dehogy pejoratív!
És azt se hallottam még, hogy leutazok Adorjánra, Oromra, vagy netán Zentára.
Ha Újvidékre, vagy Belgrádba szólít a sorsunk, akkor van, hogy le kell menni, de oda is csak úgy, hogy földrajzilag dél felé értjük.
A kisvárosi lét belénk nevelt egy adag szerénységet. Ez igaz. Ötvöződik mindez csipetnyi megilletődöttséggel, ha nagyobb városokban kell eligazodnunk. Még mielőtt valaki harsányan jópofa anekdotákat kezdene mesélni a faluról érkezők elesettségéről, kedves maflaságukról: jó ha megjegyezzük, hogy bármelyik fővárosi világfit egy tanyasi kisgyerek is leiskoláz a jószágok között, vagy a szántóföldi dűlőutakon. Így kerek és kétoldalú az a bizonyos érme.
Mindig lesznek biztos pontok az életünkben.
Viszonyítási alapok. A síkságon nehéz ugyan sarokpontot találni, de az a bizonyos világ közepe nem kell, hogy okvetlenül topográfiai fogalomként határozódjék meg.
Legtöbbször – bizony – bennünk van.
Egy életen keresztül hordozzuk.
Egyre sűrűbben feledkezünk meg erről.
Vajon mi lesz ebből a világból így? Jó vagy rossz?
Mi teszi majd azzá, és olyanná, hogy majdan, ha rólunk akar megemlékezni valaki, akkor úgy emlegessenek, mint most mi, az öreg juhászt, aki Kanizsának délfelé ívelő pereme alatt, a Rétben legeltette nyolcvan éven keresztül a birkáit.
Ahogy Zenta felé suhant velünk az autó, a gyűrött gerincű löszös lankákat elhagyva óhatatlanul is balra néztünk, mert a napfényben ott fürdött mindenkoron az ismerős szárnyék, gyér cserénnyel benőve, háttérben az ültetett nyárfaligettel és úgy köszönt el tőlünk a békének meg a nyugalomnak ez a kis oázisa, hogy otthonról elmenve mindenütt szeletkéjét vittük magunkkal a szülőföldünknek. Ahová tartozunk: a hazának.
Mindez egyetlen ember állhatatosságának volt köszönhető: az öreg birkapásztorénak, aki évtizedeken keresztül őrizte a nyáját. És tudjuk, ma már egyre többen tudjuk, hogy mást is őrzött ott minekünk, ami sokkal többet ért akár ezer bégető juhocskánál is.
Bennünket óvott. Megvigyázta a vágyainkat és a tisztaságot, hogy az embertelenség idején se haljon meg minden.
Maradjon a nyáj. Hogy a szemünkből még most is valaki visszanézzen.
      

 

2013. november 15., péntek

2013. november 13., szerda

Pósa Károly: V. kerület - Magyarkanizsa





I. 
Ami másnak kezdet:
Itt a vég.
Egyfajta látomás.
Ide ne gyere pajtás!
Ha megérkezel:
Ehol, a kanizsai
- Befejezetlen -
Vasútállomás.
Csóró, de, csóró…
A sínpár végén
Bogáncskóró.
Netán a sinó tülkölne?
Mint elhaló szó lenne:
Gyóntatófülkében.

Mégis.
Minden idevezet.
Ez az ötödik kerület.

II.

Az út mellett jobbról
A temető fasora gyászol.
A sutábbik oldalon,
Jegenyék ügyelnek,
Amott,
A már egyszer
Kivitt halottakon.
Belül a
Málló téglakerítésen,
Elül múltad
Önérvényesítése.

Iringáló szél
Űz levelet.
Odébb
Kimondanám a nevedet,
Ahol
Már ritkuló
Nyárfasor áll,
Mint egy gazdag, 
Bánkódó rokonság.
De
Nincs felelet.
Csak mint abbamaradt
Istentisztelet,
A vasúton túl
A házak csöndje terül el.

Hiába.
Ez az ötödik kerület.

III.

Ott a lerakó,
A vályú, az itató
S néhány szétszórt asztag.
Nincs itt vesztenivaló.
Az sincs,
Mit megosszak.
A házak nem jók
És nem rosszak.
A kopott
Kerekes kúttal.
Leszúrt
Petrence rúddal. 


IV.

A dűlő
Melletti oldalon,
Nehéz, nehéz
Kimondanom:
Ahol egykor,
Mindig makulátlan
Erősen hittem,
Szembe jött velem,
Majdnem ruhátlan:
Az Isten.
Kocsikerék
Nyomdokán,
Biciklin ült.
Ráncosodó
Homlokán
Árnyék vetült.
S míg karikázott
Merőn nézett.
Szakálla tépett
Könnyázott kender.
Úgy festett,
Mint egy ismerős,
Sokszor látott,
Szegény
Parasztember.

V.

Üresen kongott
Minden tartalom
Nem volt portenger,
Nem volt oltalom.
Rajtam és rajta kívül
Egy rossz szekér
Zörgött messze.
(Sosincs itt forgalom,
Madár se rebben.
Hideg van novemberben,
Hogy a lelket
Megdermessze)

Csak
Az összetalicskázott,
Ősidőkbe visszarévedt
Kunhalom tekintete tévedt
Ránk,
S más
Senki se.
A levegő
Lett
Egyre hűvösebb.
Megláttam a múltat,
Minden rémképet.
Hogy
Itt latornak áll feszület.

Hát:
Nincs üdvözület.
Ez az ötödik kerület.

S ekkor,
Ahol Jézust
Is megsiratta Mária,
Csak nézett
Engem szomorún:
A kanizsai Kálvária.
                                                        Magyarkanizsa, 2013. november 13.


2013. november 12., kedd

Pósa Károly: Ősz VII.



Az őszi
Sártengerben
Megszűnik
A fönt és a lent.
Kívül se
Tágasabb a hideg,
Mint a
Mellkasomban:
Bent.

Dehogy izzik
A kályha csöve!
Zúzmara eszi
A fáknak kérgét.
Éreznek ők is,
Roppannak 

Fagytól, fáznak
A szélkaristoló ágak,
Akárcsak én.
Egy se dicsőült meg.
Az élet szaggatta bele
Velem közös iszákba.
Koronánknál fogva
Lógunk a Tiszába.

A Járás meg közben
Egyre ázik.
Ez ám az ónos
Szitálás visszája!
Tél úrfi metaforája.
Enervált november
Beretvált pofája.
Ráérősen lépdel,
Hószagú démona
Tovakacsázik.
Kásás keréknyomon
Átbucskázik.
Aztán már
Csak mászik, mászik.

Valahol 
Kánya lármázik.
Ez is olyan banális.
Egy alámosott meredély.
Mellette kanális.
A túlparti szegély,
Túl-felől meg én.
Mint valami vége.
A semmi, az üres perem.
Istennel is istentelen.
Nádbugák lógnak.
Néz rám a szerelem.
A felhők eloldódnak.
Halottak csókját
Küldi a sorsom,  
Az élet.
A hidegbe.
A novemberi
Világegyetembe.
Szégyenszemre.
Ködfoszlányba.
Széllel szembe.

Nem emberi.
Félek tőle:

Nem néz a szemembe,
De nekem szánja.

Ennyim marad
Nekem.
Novemberi
Élményszámba.
 Magyarkanizsa, 2013. november 12.