Pósa Károly: Ősz VII.

Az őszi

Sártengerben

Megszűnik

A fönt és a lent.

Kívül se

Tágasabb a hideg,

Mint a

Mellkasomban:

Bent.

Dehogy izzik

A kályha csöve!

Zúzmara eszi

A fáknak kérgét.

Éreznek ők is,
Roppannak 
Fagytól, fáznak

A szélkaristoló ágak,
Akárcsak én.

Egy se dicsőült meg.

Az élet szaggatta bele

Velem közös iszákba.

Koronánknál fogva

Lógunk a Tiszába.

A Járás meg közben

Egyre ázik.

Ez ám az ónos

Szitálás visszája!

Tél úrfi metaforája.
Enervált november
Beretvált pofája.

Ráérősen lépdel,
Hószagú démona

Tovakacsázik.
Kásás keréknyomon

Átbucskázik.
Aztán már

Csak mászik, mászik.

Valahol 
Kánya lármázik.
Ez is olyan banális.
Egy alámosott meredély.
Mellette kanális.
A túlparti szegély,

Túl-felől meg én.

Mint valami vége.

A semmi, az üres perem.

Istennel is istentelen.

Nádbugák lógnak.

Néz rám a szerelem.
A felhők eloldódnak.

Halottak csókját
Küldi a sorsom,  
Az élet.

A hidegbe.
A novemberi

Világegyetembe.
Szégyenszemre.
Ködfoszlányba.
Széllel szembe.

Nem emberi.
Félek tőle:
Nem néz a szemembe,
De nekem szánja.

Ennyim marad
Nekem.

Novemberi
Élményszámba.

 Magyarkanizsa, 2013. november 12.