2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. december 31., kedd

Pósa Károly: 2014 - A ló éve



Volt nekem gyermekkoromban egy kedves útikönyv-sorozatom. Világjárók címmel adták ki. Talán egy-két gyűröttebb arcú felebarátom még emlékszik rájuk.
Kemény födeles, tetszetős kiadványok voltak, sok illusztrációval, térképpel, fényképpel. Valamikor a hetvenes évek végétől kezdtem őket gyűjtögetni, szépen elfértek egymás mellett a polcon. Igazi könyvekként lettek maradandóak, ami alatt azt értem, hogy nem csak olvastatták és a mai napig olvastatják magukat - a jól megírt, megszerkesztett kötet egyik ismérve, hogy szinte űzi, hajtja olvasásra a gazdáját, önmagát adva rángat bele minket a saját világába -, hanem kézbeilleszkedők, nyomdatechnikailag is veretes munkák. Büszke lehet rájuk, akárki álmodta meg a sorozatot.
Nem szóródnak az oldalak egy olvasás után szanaszét, hason fekve, állva és hanyatt dőlve, levesestányérnak támasztva is jól kiböngészhető betűkkel szedettek a szövegeik. A képek sem vernek át a lapokon és általában: olyan könyvek az ilyenek, amiket nyugodt szívvel örökségként hagyhatunk a gyerekeinkre, az unokáinkra. Ma is az otthoni polcokon állnak, glédában.
Akkoriban ezeken az útikönyveken körösztül tárult ki a nagyvilág. A tévében alig volt valami, jószerével a Kisfilmek a nagyvilágból című sorozatra emlékszem - a kongadobos dallammal átitatott latinos betétzenéjére! -, ami viszont este nyolckor kezdődött és csak igen ritkán nézhettem.
Esetleg később a Deltára, de ott meg túltengtek a szovjet tudósok legújabb kutatásairól szóló riportfilmek, és ezt már akkoriban, Kudlik anyánk tejétől függetlenül nehezen szoptam be. Ugyanis kisgyerekként is tiszta röhej volt, amit Szerjózsáék eszkábáltak. Persze, ne úgy vegyük, hogy utáltuk volna az oroszokat, pláne a kommunizmust – ez akkor, a szintén zenész Jugoszláviában sem lett volna a hosszú távú karrierépítés alaplépése -, hanem azért, mert hiteltelennek tűnt minden szovjet erőlködés. Aki egy normális női cipőt, nejlonharisnyát sem tud gyártani, és egy nyomorult farmerért eladja az édesanyját, kóláért meg a húgát, az jobb ha csöndben marad és nem akarja a holdra szállást erőltetni. Tetejében egyszer láttam, amint a szegedi korzón libafos színű egyenruhás orosz kiskatonák vonultak. Térdig érő csizmában nézelődtek, miközben akár az óvodások, egy spulnit fogtak a jámborok, és a városnézésre kivezényelt hátsó pároknál gólyafészek méretű tányérsapkás altiszt üvöltözött velük. Gondolom, idegenvezető-tanfolyam képesítése nélkül.
A rendszerváltás ifjoncként talált, de előtte Csernobil is megtanított arra, hogy az Urálon túli hírekért, tudományos szenzációkért erős filteren keresztül megszűrve szabad csak lelkesedni.
De: kicsit most elkalandoztam…
Vissza!
Szóval a Világjárók, mint afféle barangoló útikönyvek igen sok élvezetet és nem utolsó sorban enciklopédikus tudást nyújtottak. Zsenge fiatalságom fantáziáját messzi tájakra röpítették, idegen népeket, kultúrákat, szokásokat ismerhettem meg, s hamar rá kellett döbbennem arra, hogy Verne Gyula bácsi tolla időnként bizony a kelleténél vastagabban fogott, és füllentésben, nagyotmondásban is méltán kaphatott volna madzagon lógó döglött patkányt Tom Sawyertől meg Huck Finntől.
Internet híján – hol volt az még! – én ezekből a kötetekből szereztem tudomást a Kon-Tiki és a Rá expedíciókról, az északi népek rénszarvasairól, Afganisztánról, a hatalmas dél- és közép-amerikai civilizációkról meg általában arról, hogy a bolygó túlsó felén miként élnek a hozzám hasonló korú srácok, mennyi az átlaghőmérséklet, az évi csapadék, és hogy a településeiken mit érdemes enni, mit pedig nem. Volt, hogy atlasszal a kezemben bújtam az oldalakat, számoltam a megtett mérföldeket, útirányokat és az olvasó gyerek fölfedező izgalma, boldogsága pótolta azt, hogy gyakorlatilag nagykorúságomig a régi Jugoszlávia régióin, meg a szomszédos Magyarországon kívül csak majdnem egy ízben sikerült külföldre jutnom. Azért csak majdnem jártam az akkori Csehszlovákiában, mert apám sajnos még idejében észbe kapott, és a határ előtt visszakanyarította a fityó autónk kormányát. Mi híja volt, hogy át nem ruccantunk. (Egyébként Vácot kerestük, csak kicsit túlmentünk rajta…)
Mindazonáltal a Világjárók sorozat egyes kiadványaival is óvatosan kellett bánni, mert az akkori magyar kultúrpolitika nem engedett meg minden imperialista mocskot, a szocializmus ellenkampányát bolondok lettek volna kinyomtatni.
A Kínáról szóló kötettel is így jártam. Nem tetszett. A színe valami borzalmas volt.
Máma a műveltek biztos leginkább pinknek mondanák, az egyszerűbbje meg harsány bugyirózsaszínnek.. Ágaskodni kezdett bennem a bizalmatlanság, mert a cím is gyanúra okot adónak tűnt:
Tanuld meg újra Kínát!   
Arrogánsan, fölkiáltójellel, mintha csak parancsba akarná valaki adni.
Lábujjhegyen, a sorok között böngészve kezdtem olvasni. Akkor lehettem tizenkét-három éves. Már nem voltam hülye, csak kicsit még fiatal. Hamar megfejtettem, hogy a szerző a korábbi tapasztalatait igyekszik tisztára mosni. Folyton a fejlődésről papolt, a feudális Kínát helyezte szembe Mao Kínájával és mindeközben hozsannázott, hogy sajdult bele a lelkiismeret. Szaglott a propagandától, na.
Azért elolvastam, bár soha nem választottam be a kedvenceim közé.
De ott, és abban az időben valami megmozdulhatott bennem, mert kezdtem a Távol-Kelet népét kicsit más szemmel nézni.
Onnét eredeztetem máig ható tiszteletemet, ha a napfelkelte felé lévő népekre gondolok.
Van bennük valami időtlen, ami számunkra, európaiaknak megfoghatatlan. Még talán mi – magyarok – megértünk ebből valami kevéskét, ha befelé figyelünk, ha el tudunk vonatkoztatni a ránk ragadt nyugati ostobaságoktól, vagy ha valakinek netán külön érzéke van hozzá. De a maradék, a nagy többség: csak bámulják őket bután.
Most olvasom, hogy a következő, tizennégyes évünk a kínai horoszkóp szerint a ló éve lesz. Megannyi kicsi sárga ember évezredeken körösztül az égbolt firmamentumát bámulta, jegyzetelt, számítgatott szorgalmasan, vizslatták a jövőt, keresték a kérdéseikre a csillagokba írott válaszokat és ennek a hosszú civilizációs létnek, ennek a tudásnak az eredménye, hogy – szerintük - most bekövetkezik a ló éve. Megtörténik majd mindaz, amit jósolnak, ami a ló-jegynek a karaktere.
Nem tudom.
Milyen lóra számítanak? Fuvarosra, parádésra, cirkuszosra, ami peckesen rakja a lábát, vagy viselős kancára, foga hullott herélt kriplire? Netán méregdrága versenyparipára, vagy csak a mezőkön száguldozó borzas csikóra? Esetleg szódás-kocsi elé fogott mélabús párára, zömök pónira-e, vagy inaszakadt szeme világát vesztett bányalovacskára?
Nem mindegy a válasz.
Ezért ló éve helyett én csak szimplán egy jó évet kívánnék.
Mert ahogy a magunk helyzetét ismerem, tartok tőle, hogy ama lónak is csak bizonyos része jellemezi majd a jövőnket. 

Magyarkanizsa, 2013. december 31.

2013. december 21., szombat

Pósa Károly: VADAKÁC



Amióta fagyosabbra fordult a kékülő idő, ahogy foga lett a télnek, kezdte az erdőt járni. Martonos alatt, a kanyarban, meg attól jóval lejjebb, a hídon túl is talált alkalmas terepet.
Még nyáron kinézte magának a legsűrűbb részt, szemlét tartott, hogy ne a korán sötétedő novemberi délutánokon kelljen placcot keresgélnie, másokkal, favágókkal, erdőkerülőkkel veszekednie. Szakértő kézzel tapogatta meg a söprűnyél vastagságú kőriscsemetéket, a vaskosabb botfákat, a vadakácosban burjánzó venyigék szárát, amit a köznyelv csak pikulafaként emleget, mert tűzre téve sípolni, dúdolni, sivalkodni kezd, mintha utolsó fájdalmának nótáját fújná el hóhérjának, a zsarátnoknak. A folyó melletti ártéri erdő kefesűrű bozótosa igen jó tüzelőt biztosított, és a kemencékkel fűtők a mindenkori kenyér árát adták a kévékért.
Sok szegény ember járt le a Tisza-parti sűrűbe rőzsét szedni.
András-nap után hajnaltól napszállatig ki baltával, ki meg szárvágóhoz hasonlító gyilkos szerszámmal csapkodta, tisztította az erdő alját, az elvadult surját. Az erdészetnél papírt kaptak, hogy munkájuk hasznos, nem lopják a közvagyont. A kévékbe rakott rőzsét összekötözték, majd lovas kocsi vagy traktor érkezett, és miközben a púposra rakott venyigehalom, mint valami lomha óriás tarajos sül lassan fölkúszott a töltés gerincén futó útra, a lehelet páráját megdermesztette a hűlő levegő, narancsból vérvörösre váltotta színét a bukó nap, és a becammogó rakományt elnyelte valamelyik városi ház hátsó udvara.
Régebben Karácsony napján sosem dolgozott. Míg a gyerekek kicsik voltak, és míg volt asszony, az ünnepeket kitüntetett eseményként tartották számon. Díszes fenyőfa állt a szoba sarkában, duruzsolt a láng a kályhában, és az édeskés gyanta, meg a frissen mosott ruhák szappanszaga terjengett a házban. A lányai hajába piros meg rózsaszín masni került, a kisfia arca ragyogott, és ilyenkor a felesége szemébe is valami kedves csillogó komoly szeretet költözött, akárha esthajnalcsillag fényét látná.
Mindez a múlt. A ház üres.
Hidegek lettek a falak, amik évek óta meszeletlenül mállanak. Azóta vacogott foga az időnek, amióta egyedül maradt. Dolgozott, kezdenie kellett magával valamit, de a napokat nemigen tartotta számon. Már jó ideje csak az éjjeli álma képei pöndítettek egyet-egyet lelke húrjain.
Azon a téli ünnepnapon is a kévéket kötötte, pedig olyan hideg járta, hogy a folyót már két hete jégpáncél zárta kalodába. Befagyott a Tisza széltében, és az első reggeli fénysugárban lehetett látni a pengehideg éjjeleken kihűlt madarak földre hullott, kővé meredt tetemeit. Az Adorján alatti erdősávban dolgozott, a gátőrház közelében.
Az utolsó kévét kötötte be. Megállt. Napnak fordult, keletre nézett. Bánát csak egy kőhajításnyira volt. Olyan közelinek tűnt most, ahogy az opálos jégbilincs összekötötte a két partot… A fél lábszárig érő hó vakító fehér paplanját csak néhány bóklászó nyúl és rókanyom pöttyözte Bánát irányába. Szemben senki nem dolgozott. Amott nemigen irtották az erdőt. Tömérdek jó kőris, botfa lehet odaát, villant át rajta.
A túlpart hívogatta.
Amikor a folyó hátán lévő jégmezőre lépett, harang kondulását hozta a délután. Tán a kanizsai vagy a másik kanizsai templomét görgette a szél, de valami idegen rossz borzongás kúszott végig a gerincén.
Baljában a baltáját lógatva lépdelt. Lába remegett, és amint haladt a Tisza közepe felé, ahogy nőtt körülötte a hullafehér térség, csak akkor vette észre, hogy a karnyújtásnyira ítélt túlpart nincs is olyan közel.
Félúton aztán megállt, mert elviselhetetlenül borult rá az egyedüllét, hirtelen óriásira dagadt a félelme. Szeretett volna visszafordulni, a biztos anyaföldet mihamarabb lába alatt tudni. Egyet hátrált hát, óvatosan, de a következő lépésére már nem került sor, mert nyitányként előbb egy halk cikkanás hallatszott, majd rögtön azt követően egy fülrepesztő, rianó reccsenés jelezte a halál szimfóniájának kezdetét. Úgy szakadt be alatta a jég, és nyelte el a Tisza, hogy kiáltani sem volt érkezése. A víz alá merülve milliónyi tű szúrását érezte bőrén. Sapkáját, bekecsét azonnal elragadta a folyó sodra, s ahogy ösztönösen fölrúgta magát, a vízfelszínre érve kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a lék szilánkos peremébe. Mint valami fekete, sötét, gonosz hasadék, otromba seb a nagy fehérség közepén, a téli folyam nem engedte el vasmarkából. Rettenetes küzdelem kezdődött. Az életéért harcolt, kapaszkodott volna kifelé, de a lék széle folyton kezében maradt. A vízben csapkodva evickélt, némán összeszorított fogakkal, miközben az iszonyat költözött fagyó arcának barázdáira.
Először a végtagjait érezte zsibbadni. Aztán belül valahol kezdett megnyugvást lelni. Már nem fájt neki a hideg. Csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható, andalító állapotba került. Lebegett. A szeme is lecsukódó félben volt, amikor hirtelen arra eszmélt, hogy két-három kisgyerek fut feléje a havas jégpáncélon és a lék szélére érve húzni, emelni kezdik kifelé. A kislányok játékosan rángatták, piros masni lebegett a hajukban és a velük lévő kisfiú is komoly szuszogással erőlködött, vonszolta kijjebb. A lék szélén toporogtak mindahányan, hogy rettenet volt nézni. Szólni akart rájuk, hogy menjetek innen balga gyerekek, hisz beszakadtok velem együtt, hagyjatok engemet sorsomra, az életetek forog veszélyben, de a csilingelve kacagó cserfes lánykák a fiúcskával csak húzták őt kifelé, odébb a pokolfekete lyuk tátongó szájából, vissza az életbe. Ugyan miért nincs ezeken a gyerekeken sapka? Megfáznak ilyen zord hidegben… volt az utolsó gondolata, míg ők hárman a túlpartra szaladtak visongva s nevettek a zsombék sűrűjében, majd eltűntek az erdő mélyén.
A bánáti kórházi ágyon tért valamelyest magához.
A gyerekeket emlegette, a körülötte álló orvosoknak motyogta halkan, hogy keressék meg őket, tegyenek sapkát a fejükre, öltözzenek melegen…
A parton sétálók találtak rá és hozták be a sérültet, mondta halkan az ügyeletes orvos. Csuromvíz volt. Ruhája, haja jéggé fagyott, a szíve is leállt. Párszor újra kellett éleszteni. A folyó közepén szakadt be vele a jég, aztán valahogy sikerült kimásznia a partig, jóllehet a helyszínre érkező rendőrök nyomokat csak egyik oldalon, a lékig láttak, mondta a főorvos. Lázálmában félrebeszél, állapította meg a másik orvos.
A konzílium hümmögött, aztán ki-ki hazament ünnepelni.
Az Esthajnalcsillag feljött.
A vadakácosban is Karácsony este lett.
Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2013. december 17.

 

2013. december 16., hétfő

Pósa Károly: MÉGIS



- Mai bú tor -

Mai

Kel a nap.
Szempilla, remegés, hunyorgás.
Mégis.
Pupilla tágul,
Álomból a szuszogás.
A párák. A szó.
Úgy lenne jó, ha már írom,
Hogy nem akadok ki minden apróságon.
Szól a Kossuth Rádió.
Hovatovább: az ébredésem vinnyogó protokoll.
Itt vagyok volt
Jugoszláviába
Felejtetten.
Rőt mappákon
Magyar mintafolt.
Menthetetlen.


Tor

Hajnalodik. Ráébredtem.
A hunyó csillagok még egyet ordítanak,
Hosszan, elnyújtottan.
Ólajtó kattan.
Katlanban víz forr, tüzet gyújtottak.
Tézis:
Tragédia.
Antitézis:
Mégis. Mégis magamat lóbálom.
Árnyékom a kövön látom.
Teríték vagyok, nem álom.
Mert a hóban ott gőzöl a kés,
És a pörnye szagát idáig érzem.
Próbaetetés volt a nyáron, most tél van.
Megszoktam, kérem.
Elnyisszanó artéria.
Nehéz így embernek maradni.
A legnehezebb, ami elvárható.
Kötelességem. Elvárják tőlem.
Nincs jajszó. Nem magyarázható.
Ahogy lisztes kezű böllér sincs,
Se zsíros körmű morzsoló.
Vadnak lyukas az irhája bőre,
Gyulladt a szeme a hegesztőnek
Okkal, ok nélkül, itt minden nap lőnek.
Így járja, évről-évre,
Félnótásnak, zabhegyezőnek.
Gólem áll mögöttem főtlen, ormótlan cipőben.
Ráérősen, dologidőben.
Vigyorog. Nyakán megalvadt őrültsége.
Vak oktalanság.
Csak a szutyok. Az ujjbegyek vége. Kihúzott disznó könyörgése.
Nyugi, nyugi, nyugi…
A disznót még a tromf is üti.



Ahol, amin élsz: talp alatti.
Kártyalapnyi.
De ha így folytatják, a Tisza el fog apadni,
Hagyjuk legelőink fölfalatni, s a különbség lesz, ni:
Erős árnyalatnyi. Fekete és fehér.
Na,
Lesz-e valamit aratni?
Kereszténység. Türelem.
A láznak: annyi.
Alázattal ellobbanni.
- Tessék mondani, hány keresztre kell
Fölkapaszkodni?
Ne ábrándozz!
Az csak egy szujos lécajtó-reterát.
Sose tudni, ki kormolja az éjszakát.
Minek érezni a szagát,
Érteni muszáj-e
A körkörös vonalak hattyúnyakát?
Mégis.
Elevenen kell égni.
Aztán naponta
Óvatos sóhajjal
Megbékélni.
Magyarkanizsa, 2013. december 4.


2013. december 13., péntek

Pósa Károly: ÖKÖRNYÁL



Október végén

Van valami bűbájos az őszben.
Komoly tekintetű, mint az érettségi diplomaosztóra készülő öltönyös fiú.
Kimért, akár egy nyugdíjas hivatalnok. Ugyanakkor kedélyes, mintha folyton szagos mustot szürcsölne, és az idén még nagyvonalú is volt: szép októberi napsütéssel, gazdag terméssel ajándékozott meg bennünket.
Kell-e több ettől?

Az újság hasábjain foglalkozunk a Község Napjával, írni erről nem akarnék.
De kikívánkozik belőlem az elégedettség, hadd legyen szabad megjegyeznem.
Pedig manapság sziszegős feladat az ilyesmit hangoztatni.
Vállalom. Az esetleg a fejüket csóválóknak, vagy a kivirító méltatlankodóknak hamarjában meg is indokolnám, miért ez az optimizmusom.
Minden más ünnepnapunkat naptárilag jóval szerencsésebb időben tartjuk meg.
Kiszámíthatóbb az időjárás, sokszor kedvez a tömeg-rendezvényeknek. Mindezek ellenére Magyarkanizsa napja az a dátum, amikor mi is hozzákomolyodunk a születésnaphoz. Most meg is tiszteltük a kellemes őszi meleget: újból avattunk, tettünk valamit a közösségünk jövőjét illetően.
Ezért.
Mert amikor az ünnep kapcsán átadott intézményekről teszek említést, akkor a társadalom talán legelesettebbjeinek a javáról beszélek, rájuk gondolok. Az értelmileg sérültekre, illetve a nyugdíjasokra. Embertársainkra. Akiknek ugyan olyan fontos a jövőkép, a biztonság, és a közösség törődése, az odafigyelés, mint azoknak, akik mindez mögött csak számokat, pénzeszközöket, vagy - Uram bocsá’ -, politikai érdekeket vélnek meglátni.
A rászorulók otthonokat kaptak. Így helyes.
 
A tenni akarás és a jó szándék elvitathatatlan. 
Viszont tisztában kell lennünk a lehetőségeinkkel. 
Nekünk – ezen a tájékon élőknek – mindig nehezebb az előrelépés, mint más, tőlünk szerencsésebb népeknek. 
Nekünk úgy kell nekifeszülnünk közös dolgainknak, hogy tudván tudjuk: a tőlünk gazdagabbak már rég elrugaszkodtak onnét, arról a pontról, ahová mi még csak most igyekszünk. 
Éppen ezért nemesedik meg az akaratunk. Így van értéke a küzdelemnek. Más ízű a siker is.   
És itt rövidre zárva be is fejezem, hogy minél kisebb csontfurulyát adjak a kontrát fújó passzátszélnek.

Valkay Bicskei Ágnes kora reggeli képe a Tiszáról Magyarkanizsánál, 2013. december 11-én
Mondom: van varázsa az idei ősznek.
Már megérett a gesztenye. A vad, meg a szelíd is.
A földeken szorgos kezek dolgoznak. Alappal vélhetjük úgy, hogy a jövő évre elkészített szántásokban, vetésekben megint egy esztendei reményünk fog zsendülni.
Ha megkondul a Nagytemplom harangja, alkonyattájt apró fények gyúlnak a temetőkben. Az első mécsesek már pislogva világítanak. Nekünk, de őérettük. Közeleg Mindenszentek ünnepe, virágba borulnak a sírok.
Jó ilyenkor hosszan sétálni. Kinézni a töltésre.
Bandukolni az ártéri erdőben, vagy csak egyszerűen rúgni a rőt meg a sárga színű avarszőnyeget. Máskor, elég beülni egy esti homályban kezdődő litániára, orgonaszót hallgatni. Gondolni a régmúlt időkben élt szeretteinkre. Barátokra, fölmenőkre, a velük és velünk megesett történetekre. Járni a temetőt, megigazgatni egy-egy fejfát. Elérkezik, mint mindig, a számvetés ideje.

Gyerekfejjel rendszeresen ministráltam.
Voltunk néhányan, utcabeli kölykök, meg a Budzsákból érkező kicsit idősebbek. Nem tudom elfelejteni az akkori misék magasztos hangulatát. Tari atya bariton hangját, a padokból áradó régimódi kölnivizek illatát, ami a fejkendős nénik szekrényeiben várt ünnepnapig. Csöngettünk, háromszor. Kis kancsóban tüsténkedtünk a miseborral. Úrfölmutatáskor a padlót néztük és térdepeltünk a hideg kövezeten. Ilyenkor, október végén megszaporodott az áldozók létszáma. Hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Az emberek elgondolkodóbbá váltak.
Befelé fordult mindenki. 
Mi meg fogadtunk a sekrestyében a majdani áldozók számát találgatva, és a legpontosabban tippelőnek a többiek egy kóla árát adták össze, amit mise után a tűzoltólaktanya füstös kantinjában megihatott.
Azóta sok víz lefolyt a Tiszán.
Tari atyát is eltemettük, meg még annyi sok értékes emberünket. 
Már nem ministrálok, bár a plébános úr miseszövegét még föl-föltudom idézni, hisz hajdan - szinte őt megelőzve - magunkban mondtuk vele. Lehet, hogy jó pap lett volna belőlem. Aztán másképp alakult. Időnk haladtával minden átalakul.
De mindig van olyan kép, ami egy életre belénk ég.
Ahogy súlytalanul úszik a didergő, párás levegőben.
Csak az ilyenkor libegő ökörnyál látványa marad meg örökre a lelkünkben.
Meg a győztes kis ministráns boldogsága.
Mert nagy tételben mernék rá fogadni, hogy a sekrestyében összesutyorogva most is megtippelik az áldozó tömeg létszámát. És a nyertes kisgyerek romlatlan öröme ilyenkor átszáll a templomi gyülekezeten, mindannyinkon.
Vigaszt és reményt nyújtva.
Magyarkanizsa, 2013. október 27.

Boszorkánypéntek



-Ne lőjétek őket! Had égjenek!
(részlet a Ryan közlegény megmentése c. háborús filmből)

Ha én egyszer Hálaadás Napját fogok ünnepelni, akkor annak adok majd hálát, hogy attól kezdve nem lesz többet Hálaadás Napja.
Sem helóvinn, sem Valentin-nap, sem Coca-Colás Mikulás - pláne télapó! –, sem apák-, anyák- vagy nők napja. Elfelejtjük, mint a gyermekkori butaságainkat, az Iskolakerülés Világnapját, a május huszonötödikéket, a büszke “melegfelvonulásokat” és végre szegény április 1-én sem kell majd minden ízetlen viccelődésen erőltetetten nevetgélnünk.
Decemberben, vagy – mit ad az Isten!, már november végén -, sem lesznek ezrével hivalkodó színes villanyégők a házakon, mert kimegy a divatból. Egy karácsonyi témájú családi fimet sem fog legyártani Hollywood, mert valószínűleg már Hollywood sem fog létezni. Nem lesz fényvarázs-verseny a szomszédok között, sem a kivágott fenyőfácskák méterben való megmérettetése, sem nagyzási hóbort, ahogy abba fog maradni a plázák elözönlése, a karácsonyi vásárlási láz. És – végre valahára! - az üzletek előtt magukat elektronikusan riszáló, bugyuta csengőszós dalocskát vinnyogó piros plüss kerti törpék is megkukulnak, mert nem az ajándék drágasága, csillogása, ordenáré értéke dönti majd el a szeretetünk mértékét, hanem valami egészen más.
Amikor én akarom ünnepelni szeretteimet, a családomat, netán önmagamat, azt nem mások által kiagyalt dátumok révén fogom címkézni, hanem az év minden napjából szeretnék majd szánni ilyesmire néhány percet. Egy kedves gondolatot, jó szót, hogy ezekből a semmi kis gesztusokból kiteljék egy egész esztendei szeretet- és boldogság-csomagom. 
Nem is olyan kivitelezhetetlen így ünnepelni!
Próbáljuk meg! Gondoljunk bele: a kutyánk fejét is naponta megsimogatjuk. Soha nem vár tőlünk sokat a hűséges pajtás, és ahogy ránk néz, a szeme melegében megfürödvén, bennünket is elönt a jóleső érzés. Adni, önzetlenül.
Erről kéne beszélnünk.
Sosem volt ez ennyire fontos, mint manapság!
Advent második gyertyájának lángja is ellobbant.
Itt az év legrövidebb napjaként számon tartott Luca-nap. 
És ma, ebben a főzelék-szagú, seszínű 2013-as esztendőben a megkurtított nappaloknak üzenet-értéke van. Fogyóban az idő. A mi időnket órák mutatják. Csakhogy a számlapon a cágerek régen nem csak az éppen aktuális percet láttatják.
Hanem a már lejárt időnket. Fölgyorsult a világunk. 
Ahogy tágul a tér, úgy zsugorodik az idő. 
Az egész nap mára feleannyit jelent. Nem vesszük észre, hogy nyargalnak el mellettünk az órák, fertályórák, a percek. Este, lefekvés előtt, hanyatt dőlve már arra sem emlékszünk, mikor köszöntünk oda egy régen látott ismerősnek, néztünk-e a kémények füstje után, vagy egyáltalán kérdeztünk-e meg mostanában valakit: “Na, hogy vagy?” úgy, hogy a válaszára igazán kíváncsiak lettünk volna?
Mert az időmérő órák finom szerkezetében a kicsiny fogaskerekek megkoptak. Porszemcsék kerültek a mechanizmusba, s idáig kihallik a túlfeszített, agyonnyúzott rugócskák elkattanó halála, amikor a rozsdamorzsák szétpörccennek.
A boszorkányság napjának, a sötétség leghosszabb éjszakájának ez a legvaskosabb üzenete.
A magyar hagyományban házasságot, időjárást és sok egyéb mellett a jövőt is ezen a napon jósolták. 
Amikor én fogok ünnepelni, akkor már értelmetlen fogalom lesz csupán az ezüst-, arany- meg mindenféle fokozatú vásárlási, tehát a pénzköltésről szóló vasárnap.
Mert nekem addigra minden nap, még a péntek is: vasárnap lesz.
Akár ez a mai nap.
Luca lányom névnapja.
És ha egyszer az összetákolt székére fogok állni, akkor én nem a jövendőbelijét akarom meglátni, hanem a jővőt, a harmadik és negyedik adventi pisla fényében.
Ami a legkormosabb éjszakában is képes lesz eloszlatni a kételyt, a homályt, a sötétség hatalmát.
Egyetlen gyertya fénye. Meg fogja váltani a világot.
Pósa Károly