Pósa Károly: ÖKÖRNYÁL

Október végén

Van valami bűbájos az őszben.

Komoly tekintetű, mint az érettségi diplomaosztóra készülő öltönyös fiú.

Kimért, akár egy nyugdíjas hivatalnok. Ugyanakkor kedélyes, mintha folyton szagos mustot szürcsölne, és az idén még nagyvonalú is volt: szép októberi napsütéssel, gazdag terméssel ajándékozott meg bennünket.

Kell-e több ettől?

Az újság hasábjain foglalkozunk a Község Napjával, írni erről nem akarnék.

De kikívánkozik belőlem az elégedettség, hadd legyen szabad megjegyeznem.
Pedig manapság sziszegős feladat az ilyesmit hangoztatni.
Vállalom. Az esetleg a fejüket csóválóknak, vagy a kivirító méltatlankodóknak hamarjában meg is indokolnám, miért ez az optimizmusom.

Minden más ünnepnapunkat naptárilag jóval szerencsésebb időben tartjuk meg.
Kiszámíthatóbb az időjárás, sokszor kedvez a tömeg-rendezvényeknek. Mindezek ellenére Magyarkanizsa napja az a dátum, amikor mi is hozzákomolyodunk a születésnaphoz. Most meg is tiszteltük a kellemes őszi meleget: újból avattunk, tettünk valamit a közösségünk jövőjét illetően.
Ezért.

Mert amikor az ünnep kapcsán átadott intézményekről teszek említést, akkor a társadalom talán legelesettebbjeinek a javáról beszélek, rájuk gondolok. Az értelmileg sérültekre, illetve a nyugdíjasokra. Embertársainkra. Akiknek ugyan olyan fontos a jövőkép, a biztonság, és a közösség törődése, az odafigyelés, mint azoknak, akik mindez mögött csak számokat, pénzeszközöket, vagy - Uram bocsá’ -, politikai érdekeket vélnek meglátni.
A rászorulók otthonokat kaptak. Így helyes.
 

A tenni akarás és a jó szándék elvitathatatlan. 

Viszont tisztában kell lennünk a lehetőségeinkkel. 

Nekünk – ezen a tájékon élőknek – mindig nehezebb az előrelépés, mint más, tőlünk szerencsésebb népeknek. 

Nekünk úgy kell nekifeszülnünk közös dolgainknak, hogy tudván tudjuk: a tőlünk gazdagabbak már rég elrugaszkodtak onnét, arról a pontról, ahová mi még csak most igyekszünk. 

Éppen ezért nemesedik meg az akaratunk. Így van értéke a küzdelemnek. Más ízű a siker is.   

És itt rövidre zárva be is fejezem, hogy minél kisebb csontfurulyát adjak a kontrát fújó passzátszélnek.

Valkay Bicskei Ágnes kora reggeli képe a Tiszáról Magyarkanizsánál, 2013. december 11-én

Mondom: van varázsa az idei ősznek.

Már megérett a gesztenye. A vad, meg a szelíd is.

A földeken szorgos kezek dolgoznak. Alappal vélhetjük úgy, hogy a jövő évre elkészített szántásokban, vetésekben megint egy esztendei reményünk fog zsendülni.

Ha megkondul a Nagytemplom harangja, alkonyattájt apró fények gyúlnak a temetőkben. Az első mécsesek már pislogva világítanak. Nekünk, de őérettük. Közeleg Mindenszentek ünnepe, virágba borulnak a sírok.

Jó ilyenkor hosszan sétálni. Kinézni a töltésre.

Bandukolni az ártéri erdőben, vagy csak egyszerűen rúgni a rőt meg a sárga színű avarszőnyeget. Máskor, elég beülni egy esti homályban kezdődő litániára, orgonaszót hallgatni. Gondolni a régmúlt időkben élt szeretteinkre. Barátokra, fölmenőkre, a velük és velünk megesett történetekre. Járni a temetőt, megigazgatni egy-egy fejfát. Elérkezik, mint mindig, a számvetés ideje.

Gyerekfejjel rendszeresen ministráltam.

Voltunk néhányan, utcabeli kölykök, meg a Budzsákból érkező kicsit idősebbek. Nem tudom elfelejteni az akkori misék magasztos hangulatát. Tari atya bariton hangját, a padokból áradó régimódi kölnivizek illatát, ami a fejkendős nénik szekrényeiben várt ünnepnapig. Csöngettünk, háromszor. Kis kancsóban tüsténkedtünk a miseborral. Úrfölmutatáskor a padlót néztük és térdepeltünk a hideg kövezeten. Ilyenkor, október végén megszaporodott az áldozók létszáma. Hosszú sor kígyózott az oltár előtt. Az emberek elgondolkodóbbá váltak.

Befelé fordult mindenki. 

Mi meg fogadtunk a sekrestyében a majdani áldozók számát találgatva, és a legpontosabban tippelőnek a többiek egy kóla árát adták össze, amit mise után a tűzoltólaktanya füstös kantinjában megihatott.

Azóta sok víz lefolyt a Tiszán.

Tari atyát is eltemettük, meg még annyi sok értékes emberünket. 

Már nem ministrálok, bár a plébános úr miseszövegét még föl-föltudom idézni, hisz hajdan - szinte őt megelőzve - magunkban mondtuk vele. Lehet, hogy jó pap lett volna belőlem. Aztán másképp alakult. Időnk haladtával minden átalakul.
De mindig van olyan kép, ami egy életre belénk ég.

Ahogy súlytalanul úszik a didergő, párás levegőben.

Csak az ilyenkor libegő ökörnyál látványa marad meg örökre a lelkünkben.

Meg a győztes kis ministráns boldogsága.
Mert nagy tételben mernék rá fogadni, hogy a sekrestyében összesutyorogva most is megtippelik az áldozó tömeg létszámát. És a nyertes kisgyerek romlatlan öröme ilyenkor átszáll a templomi gyülekezeten, mindannyinkon.
Vigaszt és reményt nyújtva.

Magyarkanizsa, 2013. október 27.