2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. január 30., csütörtök

Pósa Károly: A szív fészke


Megint ferdült egyet ez a zegzugos élet.
Esik a hó. Január végén korbáccsal oszt igazságot a tél. Kanizsa jobbára bántatlan, huzatos utcácskái királyi prémbe öltöznek. Hermelinpalást borul a földönfutó tájunkra.
A házak előtt sok helyen látni lapátoló embereket.
Ilyen ez a nép. Mintha minden pillanatban rangos vendég érkezését várnák.
Hát: iparkodón túrják, söprik a havat. 
Felidéződik egy másik kép. Régen, meglehetősen régen történt. 
Tavasz volt, és a ház előtt, a kövek réseiben erőre kapó fűcsomókat szorgalmas, ráncos kezek vagdosták ki. Öregasszony kétrét görnyedve tisztogatta a járdát. Törött volt a kése. A napos oldalon buzgólkodott. Dolga bőven akadt, mert a ma járja beton helyett akkoriban még egyszerű százéves mezei téglákkal volt kirakva a gyalogút. A téglák közé ujjnyi vastagon rakodott a föld, amiből évente próbált zsendülni a porcfű.
Serényen hajlongott a néni.
Készülődött. Vendégeket várt.
A kezében villogó csorba kés ismerősnek tűnt. A zöldsalátát is pont ezzel, és mindig ilyen gyors mozdulattal nyisszantotta tövön, amikor a vasárnapi ebédhez háztól vettük tőle a portékát.
Kertjének léckerítésén a fejés után elmosogatott edények száradtak.
Édeskés tejszag úszott az istálló körül, az udvar túlfelén meg egy jókora, majdnem háznyi szalmakazal púposodott. Tyúkok, kacsák, pulykák tojtak az aljában, és a szárízikből készült csirkeudvar-kerítésen minden reggel tarajos úrfi káromolta a hajnalt. Százával laktak verebek a szalmában, nyüzsgő élet zajlott, három elvénült akácfa árnyékában.
Ám az igazi csoda a kazlat koronázta!
Egy öreg gólyapár fészkelt a tetejében.
Azt már sosem fogom megtudni, hogy ugyanazok a madarak jártak-e vissza minden évben, vagy esetleg új, meg újabb párok költötték ki ott a fiókáikat. Titkon mindig reméltem, ma is hinni szeretném, hogy mégiscsak egy, a már régtől ismert gólyapár birtokolta a kazlat. Ezt hitte az öregasszony is erősen, míg hazavárta őket.
Mert akkoriban egészen biztos volt, hogy tavasszal visszajönnek.
Megérkezésük mégis szenzációszámba ment: kantáros nadrágban, mezítláb porolva vittük haza a hírt, s a hatalmas madarak boldog kelepelése betöltötte a tavaszt.
Ilyenkor megfürgült az öregasszony.
Venyigeseprűvel fölsöpörte az udvart, nedves ronggyal törölte a gangot. A párja, az öregember a hátát a falnak vetette és fölfelé nézett, tán a szeme se szűkült, úgy köszöntötte a rég látott vándorokat. Ünnep szállt a házra. A gólyák szárnyában még ott volt az irdatlan messzeség, a határtalanság szabadsága.
Míg odalentről gyerekkórus kántálta nekik a gólyás versikéket, úgy néztek ránk, bogárfekete szemekkel, okosan, mint akik megértik a rigmusokat. A mi gólyáink voltak, egészen azok.
Aztán, ahogy múlt az idő, a szomszédba egyik évről a másikra jókora emeletes ház épült. Néhány méternyire a kazal búbjától már a nyár közepén fal sötétedett a madarakra.
Az építkezéssel egy időben elment az öregember. Ellépdelt csöndesen, és a temetői lélekharang kondulása úgy szólt, mintha nem egy lelket, hanem egy világ pusztulását siratná.
Az öregasszony még hosszú éveket élt utána. Karban tartotta a házat, ellátta a jószágokat, söpörte az udvart. Meszelt és takarított minden adandó alkalommal, és sűrűn emlegette a gólyákat.
De a gólyák többet nem jöttek.
A kiürült fészek szétkorhadt. A kazlat később elhordták, de ezt már a néni sem érte meg. Az udvart átrendezték az új tulajdonosok.
Ott, abban a fészekben benne volt sokunk gyermekkora. Igazi jussunk, ami ránk maradt: már csak azok a visszaidézhető tavaszok és a nyarak.
A mi gólyáink után meg valami más maradt, ami most már múlhatatlanul ott fog szárnyalni a néni, meg a bácsi lelkével, míg az időn be nem teljesedik utolsó lehetősége.
S hogy utánunk mi lesz?
Utánunk valószínűleg csak egy konzervdoboz marad.
A galaktikus jövőben tudósok hada fog majd vitatkozni azon, vajon mi is lehetett, mit is jelenthetett a nagyon távoli múlt emberének.
Arra keresik majd a választ, hogy mit gondoltunk, mit reméltünk vagy mit számítottunk a régen letűnt korunkban?
De az igazságot egyikük sem tudja majd.
Hogy iszonyúan keveset. Majdnem semmit.



Kocsmák népe 1.


Kocsmai skicc - Skica u krčmi - Pub sketch

 

Dénes bácsi

 

„Az élet kisfiam kurtára vágott.
Nyolcvan év elszáll, mint pipafüst a kulcslyukon. Kezdetben azt hiszed, hogy mindent bírsz. Hogy tied a világ. De ahogy egyre kevesebb örömöt lelsz magad körül, rájössz arra, hogy csak egy vagy a sok közül. Kiszorulsz, akárhogy kapálózol is ellene. Kicsiként te vagy a központba. Szeretnek. Téged akar megsimogatni mindenki. Fotó készül rólad. Egyedül vagy a képen. Vagy körbevesznek a rokonok. Aztán, ahogy növekszel, egyre-másra elmaradoznak tőled. A fényképeken középről a szélre szorulsz. Néha már csak a hátsó sorba pipiskedsz, alig látszol. Aztán még kijjebb kerülsz, mert te csinálod a képet. Rajta se vagy.
Lekerülsz a fényképről. Ezt magyarázom.
Kevesebb meg még kevesebb szeretet kapsz, oszt mire kifejlett, egész ember lennél, már azon veszed észre magadat, hogy túl vagy mindenen. Kilökődtél. Már az első csalódásodra se emlékszel. Követte a többi. Becsaptak sokszor. Oszt akárhogy is tagadod, te is csaptál be másokat.
Pedig fogadoztál, hogy te csak örömöt, meg jót akarsz. Vittél örömöt mások életébe? Biztosan. De ha a hibáidat is elsorolnád, az lenne a sziszegős föladat.
Mire végeznél, már el se tudod dönteni ki vagy.
Nyolcvan év nem elég rá, hogy ne vadidegen emberként nézzek a tükörbe.
Így erjeszt a kovász.
Na, ez az, amitől kiráz a hideg.
Úgyhogy: kisasszony!
Adjon még egy pálinkát.”

Lejegyezte: Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2013. december

2014. január 29., szerda

Pósa Károly: Hóvége



1.

Kár,
Hogy itt az idő.
Elérkezett.
Takard be a szemed,
És képzelheted,
Hogy oldalog elfele
Dolga végzetével,
Kinek
Se siratója
Se tolószéke.
Rajta fehér prémkabát,
Megy szótlanul,
Szűkülő szemmel,
Vakon botorkál,
A vissza se néző
Janus-arcú
Január.

2.

E holdhónap:
Oltalom nélküli vándor.
Egy elcsapott pap.
Jegenye csupasz ága
Hint búcsúcsókot neki,
Jó néhányszor.
S míg bandukol, a zsebében
A dohánypor,
Meg a kenyérmorzsa se friss.
Madár se látta.
Régi, túl régi,
Hó elejei, pénteki.
Ahogy távolodik,
A Járás föntről beszakadt
Ónkupoláján
Egy hideg szempár kíséri.
Jégcsap a pofáján.
Tél úrfi flegmán,
Néz lefelé.
És a róna
Nyitott termein
Még hallani
A dér-kócsagok,
Fehér szárnycsapását.
A tollas égi ladikok
A szilánkosra
Fagyott lékben.
Peremén tovatűnő
Álmokban
Fogant látomások. 
Pannon tengerfenéken,
Képlékeny emlékek.



 3.

A csöndnek most
Súlytalan a magánya.
Didergő
Leve hűl,
S göröngyökké
Merevül.
Fakuló
Kék Körösztnél
Seregnyi kánya.
Mária gipsz-szemén
Az üveg-tócsa
Könnye
Csak gyülemlik,
Egyre gyűl.

4.

A Semmi kanális jegén
Lenne jó
Pejkóval húzott szánkón
Hajtani át!
Bortól sikongó,
Vágyaktól gőzölgő éjszakán.
De csak ritkán
Ilyen hókán foltozott ez a
Pusztai január -
Bácskai hermelinpalást.
Itt nincsen se ruhás,
Se ruhátlan király.
Inkább
Falak omlanak a szélben.
Vakolat hull. Ez a jeladás.
Kitérdepelt nadrág.
Nem a január végi havazás
A hermelinpalást.
Az csak egy utalás.
Az igazi számadás,
A kegyelmi hatás.
A falun, a mezőn
Vagy kint 
A körbezárt tanyán.
A hóesésbe mondott
Miatyánk.

5.

Élni kell
Hát a varázst.
Kinyitni a szemet,
Hallani a vad, zilált
Fagyra komponált fesztivált.
Úgyis érteni
A köd-felhőből kiszitált
Varjú jajgatást.
Kár.
Vagy mégsem kár.
Magyarkanizsa, 2014. január 29.



2014. január 24., péntek

Az idő nem hal meg, a kör nem gömbölyű




Az idézet Milko Mancsevszki rendező 1994-es mozifilmjéből való, ami Macedónia első komolyabb filmes vállalkozása volt, nem sokkal a kicsiny, ex-jugoszláv köztársaság függetlenné válása után.
Én megnéztem újból, sok más kanizsaival együtt. Az estnek még a polgármester úr is rangot adot, hogy beült a nejével a közönség soraiba.
Emellett köszönet illeti mindazokat, akik vették a fáradtságot: rákészültek és látták.


Részlet a filmből

Amikor éltem Pesten, szerettem moziba járni. Filmszínház!
Varázsa van, kérem szépen.
A legkedvesebbel néztem ezt a filmet is, a Művész Moziban, és végigkönnyeztem, mert a táj, a mondandó rám tette a batyuját. Macedónia a második hazám. A 44 évemből egyet ott abszolváltam. (Crna Gora, a kotori-öböl meg a harnadik...)
Šerbedzija nagy színész. Ahogy Szabadkán megláttam a Madách-kommentárokban, rögtön tudtam.
A mozi, mint műfaj viszont halott, vagy legalábbis elhalt itt minálunk.  
Térségünkben tőlünk nagyobb városokban is olyan tetszhalotti állapotban vegetál, hogy abba bizony a filmet kedvelőknek belefacsarodik a szívük.
Tudja-e még valaki, hogy ki volt Bruce Lee?
Minden cigány barátunk hazafelé velünk karatézott. És boldogok voltunk, hogy tudtuk a trükköket. Ki hova csap, mit üt meg éppen. Láttuk.
Közben a siptár tányérricáját köptük, meg a módjára megsózott tökmagot (hiába mondja  édesapám, csak ángyikámnál ettem ettől jóízűbbet…), s már előre le volt zsírozva, ki viszi haza a plakátot.
Volt film, aminek kezdése előtt sorokban álltunk a jegyért.
1978-ban a Csillagok háborújával álmodtam.
Ez is a múlt.
Mi van ma?
Egy-két fesztivál.
Igazán rangos seregszemle által még össze-összegyűlik a közönség, a széles vászon varázsát nem felejtők egyre ritkuló és elöregedő publikuma, de ezek az események is csak nagy néha lopnak színt a mozgókép világába.
Már sosem fogják pótolni a régi kanizsai mozi olajos padlóját, a furnérból készült jegyárús-bódét meg a heti alkalommal lepörgetett tucatnyi vetítés bőséges kínálatát. Marad a plázák háromdimenziós csiribiri cirkusza, megy a parasztvakítás, és ahogy szélesednek az otthoni tévéképernyők, úgy szűkül a remény, hogy mostanság is láthatunk értéket közvetítő igazi műalkotásokat, amik hozzánk szólnának, amiknek tartalmuk, és mondanivalójuk olyan időtlenül tud aktuális lenni, hogy azt valamikor majd a gyerekeinknek is jó szívvel meg tudjuk mutatni.
A ma filmjeit a harsányság és a költségvetés alapján ítéljük meg, mert Amerika hetven éve egyet szajkóz, egyet sulykol a világba: “Élj és gondolkodj a mi mintánkra!” (Ellenkező esetben Amerika veszni fog, tette hozzá a doktriner Roosewelt elnök, akinél jobban senki nem tudta, hogy a talmi ragyogás mögött mekkora az újvilágba gyűrűző nihil és ostobaság…)
Az Eső előtt nagyon komoly film.
Nyomokban is, de rólunk szól.
Aki teheti: nézze meg!

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2014.01.23.

2014. január 23., csütörtök

Pósa Károly: Üzenet amonnét



“Az volna a legérdekesebb olvasmány,
amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén,
 igazán: a titokról, amelyről az életen át hallgatott.”


Ágy alá gurult egy fránya kis csavar.
Általában ilyenkor első reflexből utána kapunk (persze meddő a kísérlet), s miután meghallottuk a tompa koppanást, az elgördülő kis fémdarab útját próbáljuk beazonosítani a deszkapadlón egy-két másodpercig még hallható görgése után. Ahogy elhal a csavar kacagása, sziszegve csúnyát mondunk, majd négykézlábra ereszkedve kutató útra indulunk. Sokan azt hiszik, hogy régi ágynak az alját bújni nem férfias dolog, inkább a gyerekkort idézi, hogy mit sem ér az ilyesmi egy szafari-kalanddal szemben.
Nincs igazuk. Felfedező-túra ez ám a javából!
Mert az afrikai szavannákon élő nagyvadaknak, a kafferbivalyoknak, a zsiráfoknak, a csordában legelésző gnúknak  is – hogy csak a nagyon közismert állatokat említsem -, van lelkük.
Miként a régi bútoroknak.
Aki nem hiszi, kérdezze meg egy asztalos ismerősét.
Amennyiben ilyen rokona, jó barátja nincs: elég, ha január közepe tájékán, ebben az enyhe tavaszias télben, megfárasztott délutánonként nekiheveredik egy nagyszülőktől örökölt ágyban, és félig lehunyt szemmel, lassú szuszogás mellett igyekszik ráérezni az ősei mondandójára.
Elsőre ne legyenek vérmes reményeink, nem biztos, hogy bármit is fogunk észlelni. Az ősök, miként a rendes szellemek, nem valami közlékeny, szószátyár társaság, akiket ripsz-ropsz diskurálásra lehetne invitálni. A mi őseink ugyanis míg éltek sem voltak túlságosan bőbeszédűek. Hallgattak életükben, majd amikor elérkezettnek érezték a végüket akkor se sokat lamentáltak, és pont ezért ritkán, keveset mondanak haláluk után is.
De amit feltétlenül közölni szeretnének velünk, azt úgy rendezi a gondviselés, hogy elér hozzánk.
Megtalálnak bennünket.
Így történhetnek olyan egyszerű csodák, hogy míg hanyatt fekve figyelünk, jó esetben meghalljuk a szú percegését. Az is valami. Aztán, ahogy gyakorolunk, ahogy észrevenni rajtunk a jóindulatú kíváncsiságot: már megérint bennünket az ágydeszkák nyikkanásán, a faragott ágylábak finom kis reccsenésén keresztül mindaz, ami sok emberöltővel ezelőtt megtörtént a fölmenőkkel, és esetleg ránk tartozó gondolatnak véli valamelyikük.
Az öreg bútorok lelke suttog nekünk. Észreveszünk egy repedést, furcsa kis hasadékot az ágy fejénél: hogyan kerülhetett oda? Mitől a karistolás? Költözködés közben ütötte meg valami éles tárgy? Netán szerszám, kés vagy hegyes fémdarab szántott rajta? Miért pattogott le a zománc ott a sarkaknál? És a régi, dohánybarna szín alatt mit keres a foltokban kikandikáló fehér olajfesték? Változott a divat színe? Vagy ínséges időben csak barna festéket lehetett kapni? Ki tudná megmondani? Pedig mind-mind izgalmas kérdések ezek, amelyeken keresztül – ha valaha választ találunk rájuk –, megérthető lesz egy tőlünk immáron elmaradozott korszak, annak összes embere, és azok az emberek a soha le nem záruló történetükkel; a jó dolgokkal, a búbánattal, az emberi örömökkel csak úgy, mint az eleink által megélt tragédiákkal együtt.
Az ősök ilyenkor megsimogatnak bennünket az ágy semmi kis hangjai révén. Az ágyén, amelyben előttünk két-három generációval is megesett már születés és halál, olyan természetességgel, mint ahogy tavasszal zsendül a fű, és ősszel lehull a levél. Ki fogja megfejteni a régi szekrények homályos titkát, amelyekbe még mindig érezni a nagyanyáink finom levendula-szappanjának a szagát? Úgy érezhető a régi női ruhák, a kikeményített szoknyák, a vászon alsóneműk finom virágillata, hogy ha vizsla orral belefúrjuk fejünket a komód tilalmas sarkába, a belsejében megelevenedik nekünk egy régen volt lakodalom minden bujasága, tánca és harsánysága, miként a ravatalra helyezett faggyúgyertyák szomorkás, kormozó füstje is. A fésülködő-tükör vakuló sarkait valaha száraz virágbokréta és fátyol takarta. A matt, egyre fénytelenebb üvegfelületen, mint bűnesetnél az ujjlenyomatok rendre ott maradtak az asszonyi tekintetek, a szép leányarcok, akik egykoron fürkészőn néztek bele a tükörbe, keresve a jövendőt, tulajdon szépségük titkát. Ki meri azt állítani, hogy mindez babona, merő képzelgés?
Ki szeret hit és bizonyosság helyett folyton kételkedni, reménytelenségbe temetkezni?
Míg a padlón csúsztam, az alsó ágydeszkák egyikén feliratot vettem észre. Ceruzával írták, nagy, szálkás betűkkel. „D. Pál, 2 ágy, 4 szék, 1 asztal, 2 szekrény. 12. III. 1929. fizetve
És nekem ott, az ágy alatt – elhiszik, vagy sem, mellékes - abban a szent, szívszorító pillanatban egyszerre rend lett és a világ a helyére zökkent. Megköszöntem D. Pálnak, hogy tán még semmi nincs veszve. Hogy a 85 éve rendezett számla föltámasztott bennem valami régen várt jó érzést, és ezért innentől fogva erős hálával fogok rá gondolni, és sűrűn-sűrűn jut majd az eszembe, D. Pál, a lerendezett számlájával, mintha még most is élne, és velünk nézné, száját elbiggyesztve, az összes eltékozolt pillanatunkat.  
De az elgurult csavart nem találtam meg.
Pedig tegnap és tegnapelőtt is bújtam az ágy alját.
Lehet, sosem lesz meg. Mégis: keresem.
Ha netán egyszer megtalálom, az a kis csavar a helyére fog kerülni.    

Magyarkanizsa, 2014. 01. 20.

2014. január 22., szerda

Pósa Károly: Iskola vagy diszkó-ól?

 A kontár pedagógus buzgul - VI. rész

Kultúra annyi, mint tanulás;
 megszerezni, színvonalon tartani nehéz,
elveszteni könnyű.

-
Kodály Zoltán-
Ezt a témát nem lehet egy-két oldalnyi írással letudni.
A Magyar Kultúra Napján meg végképp.

Egyrészt azért nem, mert túlontúl összetett a kérdés, és a jámbor szándékkal megfogalmazott probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik: a társadalmi-, szociális-, viselkedés-lélektani- és értékrendbeli rétegekbe, amelyek komplex vizsgálata is kötetekre rúgna. 
Másrészt meglehetősen szubjektív az álláspontom ráadásul - a ma még csak serdülők szemével nézve -, talán túlzóan konzervatív is, ami eleve föltételezi az ellenvélemények tömkelegét.
Mindazonáltal a jelenség mellett szó nélkül elmenni nem tudok.
A kanizsai általános iskola környékén járva egy jó ideje kéretlenül is megtudom, mikor van kilenc óra. A délelőtt derekán, kilenc után pár perccel ugyanis meghasad az ég, és a következő pillanatban végítéletszerű hangzavar lesz úrrá a városkánk központján. Mintha az apokalipszis összes fanfárja egyszerre szólalna meg, fülrepesztő csörömpöléssel.
Az avatatlan emberek, a sétáló fürdővendégek kapkodják a fejüket a pokoli lárma hallatán. 

Még az ősszel történt hogy egy – láthatóan nem idevalósi – idősebb, cifrábban öltözött hölgy nekem szegezte kérdését, ”Bože moj! Šta je ovo?! Neka parada?”*
Nyugtatólag közöltem vele, nem kell félnie. Csak az iskolában kezdődött el a nagyszünet, az ilyenkor szokásos elmeállapottal zeneileg aláfestve. Szegény dáma, tán még most is hitetlenül ingatja a fejét.
Énnekem meg az arcom pirul, ha belegondolok abba, mennyire félvállról vesszük gyermekeink nevelését.
Kodály népe lennénk ugyanis. 

A világ leghíresebb zenepedagógusa volt a nemzet nagy tanítója! 
Ehhez képest heti egy órácska van zenei nevelésre szánva, ami általában abból áll, hogy a silány tanterv megelégszik a végletekig leszerényített zenetörténeti ismertető tananyaggal, s jobbára csak a pedagógusi lelkesedéstől, találékonyságtól teszi függővé, hogy köhögő magnón, agyonkarcolt bakeliten, vagy ütött-kopott muzeális segédeszközökön túl hajlandó-e valaki a zenét bemutatni, megszerettetni a gyerekekkel? Elviszik-e őket koncertekre, előadásokra, élő zenével egybekötött rendezvényekre vagy sem? 
Pedig az antik görögök még mennyi energiát fektettek a zene elsajátításába és megkedveltetésébe! 
A zenekultúrát a műveltség alapjaként, az emberi szellem fokmérőjének tisztelték és a legfontosabb tantárgyak között tartották számon! 
Az ókorban, időszámításunk előtt pár évszázaddal! 
De még a gúnyosan sötétnek fitymált középkorban is a legfőbb tantárgyak között volt a helye, mert az akkori mesterek is tudták, hogy a muzsika ember-, jellem- és hitformáló ereje olyan erkölcsiséget szavatol, ami révén a közösségek holnapjai is fölmagasztosulhatnak.
Persze, ez régen volt. 

Azóta sokat fejlődött a világ…
Most ott tartunk, hogy lassan nem lesz iskolás gyermekünk, aki mögött ne állna egy pszichológus. Egyre több a problémás gyerek, már az óvodában (!) is lelki gondokkal küszködő teremtés, akikkel exponenciális arányban szaporodik a tanárok munkáját segítő szakszolgálatokban dolgozó szakemberek száma. 

Egy virtigli iskolapedagógus talán megmagyarázhatná azt, jó-e, ha a nagyszünetben dobhártyarepesztő csörömpölés kíséretében „pihenik ki” a diákok az órák fáradalmait?
Mert szerintem nem.
Elsősorban a zenének nevezett – jobb szó híján – tomboló kakofónia, ha netán annak szánták volna az illetékesek: egyáltalán nem a szórakozást, pláne nem a kikapcsolódást szolgálja! 

Nem tesz jót a gyerekeknek. 
Még annak a kölyöknek sem, aki amúgy szereti az ilyenfajta zenét. 
Egyrészt: a hangerő, amit produkál a szomorú iskolai cucc, egy vérbeli diszkóéhoz képest még így is csak békabrekegés. Másrészt meg a minőség is küszöb alatti: mintha pléhdobozban csörömpölne egy megmérgezett kutyafalka. Röhejes. Ettől egy kicsit okosabb telefon is szebben muzsikál.
De a legkárosabb az egészben, hogy a szünetben hallható ilyen fokú zajártalomból érkező gyerek hosszú időre kizökken a tanulás menetéből, hisz fölpörögve ér a következő órára, képtelen a koncentrációra, az agyában zakatol a ritmus, tagjaiban meg a rángás: csoda-e ha szétesik a figyelme?
Az már csak járulékos kárként csapható mindehhez, hogy akik az udvaron, a szünetben beszélgetni szeretnének, azok csak ordítva társaloghatnak; hogy a következő órára készülő lelkiismeretes diákot és tanárt (hinni szeretném erősen, hogy van ilyen!) egyformán zavarja a bufogó hangzavar; hogy a hirtelen szabadságot kihasználó gyerekeknél miféle őrjöngő reakciót vált ki a bömbölő „zene”.
Lehet velem vitatkozni, de előtte tessenek szívesek lenni nagyszünetben ellátogatni az iskolába, és
egy pohár vízzel a kézben végigmenni a folyosón . 
Igazi siker az lesz, ha nem verik le az embert a lábáról.
Utoljára hagytam, mert a fölsoroltakhoz képest talán csak kézlegyintésnyi gondot okoz az ellenőrizetlenül szabadjára eresztett hangzavar. 

Az iskola mellett egy katolikus templom és több száz ember otthona található. Az előbbiben a csendes áhítatot, az utóbbiakban pedig mások magánéletét zavarják meg minden délelőttön. Ez már több mint elmulasztott odafigyelés – ez embertelenség.
Nem mutogathatunk folyton másfelé. 

Nem takarózhatunk a mai világ modernkedő szennyével, hogy az igazság olyan mint a vöröshagyma: rétegről-rétegre hámozod, bontod kifelé, s végül ami marad, azon csak sírni lehet...
Nem követendő példa, amiről mi – fölnőttek – mindannyian tudjuk, hogy rossz.
Ahhoz, hogy a környezetünk élhető, a városunk szerethető, a városközpontunk elviselhető és a gyerekeink sorsa iránt érzett felelősségünk vállalható legyen: ilyen kicsi, semminek tűnő kevés dolog rendbe tétele is szükséges.
Tán egy lépéssel előbbre jutunk.

 
*Istenem! Mi ez? Valami parádé?


Magyarkanizsa,2014.01.22.

A sorozat megelőző írásai ide kattintva olvashatóak:

V. A könyvekről
IV. A Guttenberg galaxis vége?

III. Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?
II. "Kiemelt" és "nem kiemelt" tantárgyak
I. Lesz itt (s-)írás?


   


2014. január 21., kedd

Mrs. Hisztéria



Van a családunkban egy távoli nőrokon, akit senki se lát szívesen. Amikor vendégségbe jön, már előre fél tőle a ház.
Ha megtudjuk, hogy érkezik: elszabadul a pokol.
A hírre apa – szokásával ellentétben - cifra káromkodásba fog, és a falhoz csapja a távirányítót. Anyának minden előzmény nélkül megfájdul a feje. Még a kutya is kétségbeesetten nyüszíteni kezd, akárha érezné a vesztét a hátsó udvarban.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de ilyenkor mintha a verebek is elkerülnének bennünket.
Jön a néni? Féléretten potyog le a szilva a fáról, a kerti virágok a májusi eső után is elfonnyadnak.
Érthetetlen.
Jön a néni? Már napokkal korábban rossz kedvünk van miatta.
Szerencsére ritkán kell vendégül látni.
Van viszont egy férje, aki szegény, egész életét – évszázadoknak tűnő időt! - e kiállhatatlan távoli nőrokonunk mellett volt kénytelen elszenvedni.
Keszeg-vékony, aszott pára. Köcsögkalapot és furcsa, piros csíkos pizsamát visel. Hajdani legénykorában hangos, revolveres párbajhősnek, izgága embernek mondták, de a gyilkos természetű távoli nőrokonunk mellett valóságos papucsférjjé vált, akire némi gúnyos megjegyzés, megvető tekintet mellett sokkal inkább sajnálattal gondolunk, ha gyomorfájós kedvünkben netán eszünkbe jut groteszk kettősük.
Az, hogy senki sem szereti a távoli nőrokonunkat valószínűleg annak köszönhető, hogy ő sem szeret minket. Sem a férjét, sem a hozzátartozóit - senkit az égvilágon. Onnét tudható, hogy lépte-nyomon hangoztatja: „Ti nem tudtok úgy gyűlölni engem, ahogy én gyűlöllek titeket."
De szavak nélkül is úgy szokott viselkedni minden helyzetben, hogy megérzi bárki: a néni utálja őt, gyűlöl mindent. Egy lélekbúvár ismerősöm szerint a távoli nőrokonunknak az lehet a legnagyobb baja, az igazi problémája, hogy a világ összes teremtménye és dolga mellett – önmagát gyűlöli a legjobban.
Lehetséges.
A nőrokonunk ugyanis – bár sosem volt szép, mert a padláson cipősdobozban tartott leánykori fényképeitől nem egy egér megveszett – mostanára kifejezetten taszító jelenség, bottal se piszkálná senki. Étvágya révén jóval száz kiló fölött jár. A legenda szerint egyszer cukrászdában rekedt, és a riasztott tűzoltó-brigádnak kellett kiszabadítania egy drága karosszékből, amit lefűrészeltek a hatalmas valagáról.
Tornyos, sisakszerű frizurát hord. A haja kilónyi parkettalakktól fényes, kemény, aminek létidegen csillogásától csak a kékbe játszó fekete hajfestése borzalmasabb. Rúzsos szája egy elkenődött málnafolt a tészta arcon, és a tülöknyi orra alatt olyan sötétedő bajuszkát hord, amire bármelyik csendőraltiszt büszke lenne. Tagadhatatlan, hogy a homlokán elcsúszva éktelenkedő mogyorónyi bibircsókból kiálló három-négy hosszú szőrszál is gusztustalan, de ami végképp taszítja a kívülállót: az a szeme. Jézusom, azok a szemek! És a tekintete…  
Leírhatatlan!
Mintha az őrült Néró rövidlátó, disznó szeme nézne ránk, savószínű jegeces lébe áztatva.
Nincs azokban sok elevenség, csak annyi, amennyi a kórboncnokra szokott visszanézni, mielőtt a szikéért nyúlna.
A távoli nőrokonunk kinézetétől tételesen visszataszítóbb a jelleme.
Folyton hibát keres mindenben. Folyton megsértődik. Egész életében mindig és mindenhol másokat vádol. Saját magát áldozatként láttatja, akinek mártírsága senkihez és semmihez nem hasonlítható. A szava egy-egy kinyilatkoztatás. Kánon, megfellebbezhetetlen akarat. Jaj annak, aki ellenvéleményen van! Ha valami kényszerűség, vagy puszta udvariasság okán igyekeznek a kedvére tenni, a szája íze szerint beszélni, akkor sem nyugszik: addig keresgéli mások szemében a szálkát, mígnem okot talál a duzzogásra. 
Apa szerint a távoli nőrokonunk kifejezetten élvezi, ha hisztériázhat. Neki ez a lételeme kisfiam, szokta mondani apukám, s ilyenkor megsimogatja fejemet, majd hozzáteszi: ha nem duzzoghatna, pukkadozhatna és vádaskodhatna - valószínűleg már régen meghalt volna.
Ám a raplis nőrokonunk egyelőre nem a halálra készül.
Mostanság sorra járja a rokonságot, és kisebb-nagyobb összegeket kér kölcsön.
A hozzátartozók, pedig a békesség kedvéért inkább fizetnek, jóllehet tudván tudjuk, hogy sosem lesz az visszaadva… A múltban már többször pórul jártunk vele. Ahogy a pénzt elteszi, azonnal megváltozik a társalgás hangneme és – mindenki legnagyobb keserűségére -, rossz szokásához híven teli szájjal kritizálni kezd boldog-boldogtalant. Kioktatja a házigazdákat, pöröl a szomszédokkal, és röpke óra alatt képes összeveszni a környéken lakókkal. Aztán persze megsértődik. Dúl-fúl, kékülő pofával rikácsol.
Egy ízben anyukám próbálta csendes szóval csitítani, hogy tán egy kicsit közös a felelősségünk a hibáinkért, de csak azt érte el vele, hogy a hisztériázó néni ott helyben lehordta mindennek, és utána anyu sírva mosogatott a konyhában. Miután kidühöngte magát, látványosan, hangos lamentálással, gyakran fenyegetőzve teszi be maga mögött a kiskaput, hogy kihűlt helye után még napokig rossz legyen az ott élők közérzete.
Az önmagával meghasonlott nőrokonunk pedig egyre-másra látogatja a népes családunkat.
Jön a néni! Húzza maga mögött csontsovány, akaratlan bábú hórihorgas férjét, akinek életét és vérét már elszívta.
Nőrokonunk köszöni szépen, egészséges. Ám ahogy öregszik, egyre gyilkosabb a kedve. Alig mernek neki ajtót nyitni.
Hírlik, most a Szakály-háznál rugdossa a nagykaput.

Pósa Károly
    Magyarkanizsa, 2014. 01. 21.

2014. január 16., csütörtök

Tanya 2.

Tanya 2.
farost, 18 x 25 cm
(vegyes technika)



Rátaláltam és meghallgattam a Makovecz Imrével 75. születésnapján készített interjút. A mester ült otthonában, a kedvenc székében, és beszélt.
A riporter csendben várta a válaszokat, illő tisztelettel hallgatta az öregembert, aki az ismerős fekete mellényben és a hozzá való fehér ingben sallangmentesen, pátosz nélkül mesélt, magyarázott.
Kimondta a kimondhatatlant. Az egyik megállapítása éles, ugyan akkor kristálytisztán őszinte. 
“ …a felvilágosodástól kezdődően hanyatlik az emberiség.”
Magam előtt látom a sok nyúlt ábrázatot, a hebegő értetlenkedésből fokozatosan előbugyborékoló hökkent fölháborodást. 
Hogy valaki a fölvilágosodás alapeszméit megkérdőjelezi? A Szabadságot, a Testvériséget, az Egyenlőséget? Szent teheneink vágóhídon?
Riska az új kaput nézi.
Hát akkor vegyük szépen sorjában: ha most 2014-et írunk, kukkantsunk szét magunk körül a világban. Könnyű a dolgunk, egymás valagába érnek a hírek, információk. Nagy falu lettünk, jó meg rossz szomszédokkal, kocsmai pofonnal és kenetteljes papi áldással. 
Aki kicsit is ért a történelemhez, az tudja, hogy a francia forradalom hármas jelszavának szabadsága, ez a jól hangzó magasztos eszme - a népek önrendelkezése, szabad akarata - soha nem szenvedett annyira, mint az elmúlt évszázadokban. 
Nem a XIX. század gyarmatbirodalmai miatt, mert igen ritkán ezzel is járt valami kis fejlődés. Az angolok például megtanították krikketezni Indiát meg Pakisztánt, és most ez a két nemzet szilánkokra veri a hörcsöglelkületű briteket a nagy világversenyeken. Ráadásul az angoloknak egyáltalán nem örvendetes módon London nyakán maradt pár millió gyarmatokról oda menekült barna és fekete bőrű köz- és egyéb szolga, szociális parazita, akik immáron három generáció óta szépen szülik tele a ködös Albiont, hogy Shakespeare szülőföldjén a jövőben ne a köcsögkalap, hanem a földig érő szárdong, meg a turbán legyen a jellemző ...
A megkurtított szabadságunk a fejlődés évszázadának kikiáltott XX. század két világégése, meg az ezzel összefüggő járulékos kárként jelentkező két diktatúra, valamint ezen rendszerek által mesterségesen fönntartott világpolitikai patthelyzet miatt lett az, ami. Hideg- vagy “meleg” háború, nagyjából egyre megy. A teli szájjal szajkózott szabadság ma ugyan olyan illúzió, mint a testvériség. Mi, a régi Jugoszlávia egykori lakói ezt nagyon eklatáns módon tapasztalhattuk, a kilencvenes évek elejétől – horribile dictu – a mai napig. 
És most rossz viccként - mintegy végszóra - megkaptuk a globalizmust.
Én nem tudom mit hozhat a holnap.
De hogy "lajtorján megyünk a sírba", az is biztos. Magyarán: a fölkapaszkodásunk lesz a vesztünk.

Ha szerencsénk van, akkor nem ágyban , párnák közt, hanem ilyen oromparti tanyán szusszantjuk ki magunkat. 
Emberek közt.
Magyarkanizsa, 2014. január 16.

2014. január 11., szombat

Ustorkai tanya I.

Az ortodox karácsony napján Kispiacról indultunk a tanyavilágba. Enyhe, nyirkos idő volt.
Mindenütt sár. Bár két hete eső nem esett, a nehéz oromparti földek közötti dűlőutakon a keréknyomokban csüdig érő víz állt. A tócsák alján fekete, szilvalekvárszerű és állagú puha üledék marasztalta a csizmákat.
Szerteszét  csak a csönd, és valami nem evilági nyugalom.
Asztallapként terült el a síkság. Bátortalanul zsendül a gabona a vetések párhuzamos, hókán zöld csíkjaiban.
A semmi közepén érez így az ember.
Körötted csak a leheleted és olyan jólesően egyedül érzed magad.
Három tanyára vittünk ivóvizet, kenyeret, édességet és egy kevés örömöt.
Három ember magányába gyömöszöltünk egy kis harsányságot.
De ahogy elnéztem őket, megrendülten kellett észrevennem: nem biztos hogy odakint, a pusztában tengődő, szegényebb sorsúak élik meg fájdalmasabban az egyedüllétet.
Megannyi jól szituált, utcában, szomszédok között lakó városi ember szemében látok nagyobb gyötrelmet.
A lélekbúvárok társas magánynak hívják a jelenséget. Találó.

Ustorkai tanya I.
35 x 25 cm, gipszkarton
(akril, pasztell, szén)



Pósa Károly: 7 köröszt

I. fejezet


Fotó: Molnár János

+ + + + + + +
Igen. Látom.
Hét köröszt van.
Melyiket választom?
Az elsőt?
-
A születő csecsemőt.
A zentai kórházi ágyon,
Aki a száját tátva,
Első szusszanással
Döbben rá,
S fekszik utána
Hat napon meg éjszakán át,
Farkasgúzsba, imával,
Létrejöttnek
Ejtve a világra,
Tekergőn
Ráncos, sörényesen,
Lepedékes-sárgán,
Nézve a jövőt,
Mindent értve,
Megértve - amit
Vajúdott öltől elesetten,
Igazi jöttmentként,
Mint szegény legény
Kikerekedett szemmel,
Ablakon benézve
Haldoklónál leánylesen,
Hatmilliárdnyi
Ember közt is árván
Megélhet,
Kisemmizett örökösként.
De lám! Kit a silány kezdet
Végleg elrettentett,
S akart volna sorvadni,
Háromszor kellett neki
Újból levegőt,
Felébresztett
Szívet, lelket,
Egyre szikárabb
Értelmet adni.

Fotó: Molnár János

+ + + + + +
Igen. Látom.
Hat köröszt van
Melyiket választom?
Talán legyen a második?
-
Gyerek az árokparton.
A Kiskútnál mosdik.
A saroknál várna
A Széles utca torkán
Szemben feszület, kovácsolt
Vasrács-rózsák
A Fejős bolt, kétfelé tárt
Angyal- vagy kapuszárny
Kiritkuló tollas ágypárna,
A fejét simítják, dicsérik,
Ahogy a cigánymeggy,
Arca rohadt vörösbe vált:
Úgy érik.
A szódáskocsi bakján ülve
Szaga van
Öregapám bekecsének.
Üveggolyóba beleszédülten.
És a test már természetesen nő,
Mert a finom húrra hangszerelt
Belső, ami esendő.
A szemed előtt
Széteső értékeket kérik.
Bár a nadrágod foltos,
A Körös befújt, lecsapolt:
A gyűlölet mégis testvéri,
S a tiszai porondokon
Sincs már kert, tündéri.
A tizenkét koronás platán,
A szegényház udvarán,
Köbözött tűzifa-problémák
Irtani mindent csupán
Így omlik lefelé a tanterem fala,
Törnek az ágak, a drága fák,
Oda a kisiskolánk,
Téglánként szétmérik
A holnapot, a múltat,
És a szálló vakolat
A kabinet romjai óta,
A gyerekkor elején
Minden poros, titkos padlást
Bezárva őrzök én.

2014. január 10., péntek

HA BAGOLY HUHOG KOLOZSVÁRON*



Kőbagoly Kolozsváron (fotó: Jakabffy Tamás)

K.Z. emlékének

Az idei Vízkereszt tájékán már megint halványabb a harangszó, fehér selyemként tapad a fák törzsére a zúzmara, és a tilalmas esték emléke a Rekeczki-ház málló vakolatával együtt a járdára hullik. A fagyott tócsák matt fölszínén, távolról ide hallatszó kevéske hegedűszót dermeszt a homály. Valószínűleg Arcangello Corelli az, aki a Szentháromság-szobor tövében éppen egy etűdöt játszik. Testének súlypontja a bal lábára nehezedik, és a kagylószemmel bámuló templomkerti torzók hallgatják. A csonka feszületnek dőlve, lódenkabátban, zsebre dugott kézzel Bartók Béla is fázósan figyel. Szépen intonált a zene. A bonyolult és gyors futamok játszi könnyeden szólnak.
Közben odafönt a csillagok illedelemtudón, nesztelenül iringálnak.
Most lenne ideje, hogy nekivágjunk az éjszakának.
Elhagyni a zsidókalapos öregurat, hogy finom nőies kezével, régimódi úri kedéllyel békésen parolázhasson, s belecsaphasson a lenyakazott Nepomuki ormótlan betontenyerébe. Odébb köszönünk a bronzba öntött didergő poétának, és festő cimborájának.
Cigonya a költő szivarkájának parazsától remél némi meleget, minket meg a gesztenyefák fölénk boruló ágai óvnak a Tiszáról fújó párás széltől.
Milyen jó lenne, ha ma végre sikerülne összefutnunk a Vigadó szellemével!
Ott ülne valamelyik támláját vesztett népkerti padon.
Arcának színe az égetett vörös tégláéra hasonlít, és a feje fölött úgy tátong a romos Vigadó körablakának sötét űrje, mint egy visszájára fordított ébenfekete glória. Van nála bicska, amivel titkon faragja nevének kezdőbetűit a puha fenyődeszkákba, és csak onnét ismerhető föl csibészes tette, hogy a K betű cifra iniciáléjának fölső szárát mindig kicsit hegyesebbre, utánozhatatlanul hegyesebbre faragja, mint mások.
Úton-útfélen látjuk a keze nyomát.
Fák törzsén, hasadékos házak falán, a mélyfekete réti föld barázdáinak oldalában, meg a folyó melletti napszítta, szétrepedezett agyagtáblákon is oda van róva az a jól ismert K betű. Időnként látunk a porba rajzoltat is, vagy a folyó iszapjába írtat, de az előbbit a bácskai szél, az utóbbit meg a fodrozódó víz játéka simítja vissza. Nem kell ettől kétségbe esni! Mifelénk köztudott, hogy a keserves életen át építgetett, generációkat kiszolgált régi tanyák verett-vályogfalát is visszacirógatja, gyalulja az idő az anyaföldbe. Ez már csak így járja itt, a déli végeken, ahol a nyarak mindig sütősebbek, a telek meg komiszabbak, és a Járáson vágtató nyirkos szeleknek az eldőlő nádbugákon kívül csak a dűlőutak mentén gyérülő jegenyék jelentenek akadályt.
Miként a szélnek, az emlékeknek sincs gátja.
Fordulunk balra és a Zárda régi folyosójáról, a csúcsíves ablak tükréből egy csúzlis srác bámul vissza ránk. Mögötte franciakisasszony, egy kubikos ember, meg egy  háborús veterán áll. A nyomorék a mankójára támaszkodik és a baljában egy körözőlevelet szorongat. Még Sándor bácsi vérdíja van rá írva, akit Szamosújváron vetettek el a földbe. 
Ott hajt ki azóta évente a magyarok reménye.
A Zárda udvarán ezen a télen is, a nyárfák kócolt üstökén gyöngybaglyok tanyáznak.
A zegernye idő bekényszeríti őket a tiszai erdőkből.
Köpetük a fák alján gyülemlik. Benne van azokban minden, amit száz évek óta velünk együtt megéltek. Így gyülekeznek a baglyok az összes régi városunkban. Ott pislognak a templomtornyokban, palatetős úri házak padlásain és az ősi fák tetején.
Álmosan néznek maguk elé Szabadkán, Kassán, Nagykikindán és Brassóban, miként nálunk: Magyarkanizsán is.
És ha olykor bagoly huhog Kolozsváron, a Délvidéken mindig gyertyát gyújtanak.

*Zárszó, némi magyarázattal
A cím allúzió Szőcs Géza Kossuth-díjas író-költő Ha polip szuszog Kolozsváron című kötetére, amit a szerző a délvidéki Sziveri János emlékének szentelt. A napokban, egészen pontosan vasárnap 18,00 órakor lesz a könyvbemutatója Magyarkanizsán, a művészkávézóban.
Miként Sziveri, úgy Kanyó Zoltán is sokat tett a délvidéki közösségünkért. 
Magyarkanizsai barátom január 6-án, Vizkeresztkor lenne 64 éves.
Hiánya pótolhatatlan.
Isten nyugosztalja Mindkettőjüket!


Pósa Károly

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Pósa Károly: BOTLATÓ



Még mielőtt bárki az értelmező-szótárért nyúlna az írás címét illetően, inkább megmagyarázom. Mert a botlató kéremszépen pont olyan semmi kis jellegtelen dolog (tehát mégiscsak valami), mint általában azok a tárgyak, jelenségek, amik körbefognak bennünket, és mégsem veszünk tudomást a létezésükről.
Pont úgy, mint nagyon sok embertársunkról.
Számolatlan - a hétköznapjainkba belesimuló - „hogyishívjákkal” élünk együtt.
Se szeri, se száma a súlytalan, észrevehetetlen, a rendszerből kihulló dolgainknak, amelyek azért összefüggésben vannak mivelünk, mert a környezetünket meghatározó tényezők éppen úgy, mint ahogy a múló felhők árnyéka, az időjárás szeszélye, mások kedve, megjegyzése, felénk küldött gesztusa is befolyásolja a közérzetünket. Vállvonogatva megyünk el a sok nevesincs „izé” mellett, és csak akkor kapunk észbe mennyire fontosak nekünk, amikor a hiányuk miatt vagyunk kénytelenek bosszankodni, vagy súlyosabb esetben az élet gondoskodik arról, hogy észrevegyük őket – s ettől szenvednünk.
Amikor átbukunk rajtuk.
Mint a botlató esetében.
Év elejét kezdő írásnak keresve sem lehetne jobb metaforát találni a kitárt kapuszárnyaknál. Valahová bemenni, átlépni egy ház, vagy egy udvar ajtaját - tehát a bejáratot - mindig valaminek a kezdetét jelöli. Egy régiből az újdonságba érkezés örömét. Édes anyanyelvünk a hajlékba tessékelő kapu két részét szárnynak nevezi, ami mint tudjuk olykor óvólag borul a fészekre, időnként pedig hívogatón kitárva a szabadságot jelképezi.
És itt érkeztünk el a lényeghez: az óévbúcsúztatás örömét, az ünnepek során bezsebelt boldogságot, a megevett-megivott jussunkat mintegy batyuként visszük át az új esztendőbe. A megélteket tartalékolva vágnánk neki a jövőnek. De van, hogy a kezdeti lépés sem sikerül, mert elbotlunk a kitárt kapu nem létező küszöbénél. Vagyis a botlatónál, ennél a földbe süllyesztett vas- vagy ritkábban kődarabkánál, ami arra szolgál, hogy a befelé nyíló nehéz kapuszárnyat megfogja és megtámassza. A bejáratot rögzíti, egyenesben tartja. Ki ne tudná, miről lenne szó, és bizonyára sokan vagyunk olyanok, akik életünk során már legalább egyszer belerúgtunk az imént tárgyalt bütykőbe. Jóllehet sosem foglalkoztunk vele, mindeddig a nevét sem ismertük. Sajgó lábfejünket tapogatva aztán gyorsan eszünkbe jut a furcsa kis pöcök funkciója, ám minket akkor éppen nem érdekel a hasznossága, mert neheztelünk rá, a puszta létezése okán.
A botlató természetesen soha nem fogja megtudni, hogy őt eleve szerencsétlen helyre teremtették, a bejárat közepébe, alattomosan süllyeszve: hogy egész földi valójában útban van, és útban is lesz. Neki egy a dolga: igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Inaszakadtáig tarja a dögnehéz vas-, vagy fakaput. Dacol akkor is, amikor a viharos szél, gonosz huzat rángatja a terhét, ha fagy szívja szét alatta a talajt, vagy ha izzó meleg sorvasztja a levegőt. A botlató kemény, mint a koporsószög. Nem alkuszik. Ha meg úgy hozza a vakeset, akkor nevéhez híven botlat. Bennünket. Nem válogat szegény meg gazdag ember között, nincs ráhatása arra, hogy boldog, netán boldogtalan az illető. Teszi a dolgát.
Pont úgy, mint megannyi embertársunk. 
Akiknek nevük sincs jóformán. Csak arcuk, alakjuk, furcsa tartásuk, ami legtöbbször bonyolult és meglehetősen homályos képzettársítások révén figyelmeztetőleg int bennünket, hogy amazok valahonnét ismerősek. Régebben már láttuk őket az utcán, talán a tekintetünk is találkozhatott futólag. Esetleg köszöntünk egymásnak, csak úgy és akképpen, ahogy távoli ismerősök szoktak: motyogva, bajusz alatt elhadarva. Éppen úgy, ahogy manapság mintegy szégyenlősen odavetve üdvözölni szokás a másikat. Mintha nem egy városban élnénk. Mintha bizony nem tartoznánk együvé. Pedig megkérdőjelezhetetlen, hogy annak a kicsit ismert embernek is ugyan olyan értékei vannak, mint nekünk. Elvégre egy firmában, hasonló kaptafára gyúrt bennünket a Nagy Alkotó. Ennek dacára érdektelenek vagyunk. Közömbösen viselkedünk mások iránt, és csak akkor kapjuk föl a fejünket, döbbenünk meg egy pillanatra, ha a hiányukkal szembesülünk. Meglátni valaki arcát a vasárnapi újság gyászjelentései között, a temető kapujára szögezett szétázott fényképpel szembe nézni: megannyi elszalasztott lehetőség nyilall át rajtunk! Belebotlunk a fölismerésbe. 

A már megszokott újévi fogadalmak között legszebb lenne, ha egyáltalán nem esküdöznénk. Pusztán tartanánk magunkat ahhoz, hogy a velünk szembe jövőknek a tekintetét megkeressük, és hangosan köszönünk egymásnak. Hogy nem leszünk restek rámosolyogni a fásultan bámulóra, és a felénk kinyújtott kezet mindig egy kicsit erősebben szorítjuk majd meg. Hogy tudunk majd jóságot adni, akkor is, ha cserébe semmi sem fog járni.
És a botlatót is meg fogjuk becsülni.
Pont úgy, mint embertársainkat.
Ha rajtam múlna, nem csak a nagykapukhoz, hanem a világ összes fogalma elé botlatót rakatnék.
Lenne erős akaratunk, hogy ezután nyitott szemmel járunk.