2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. március 31., hétfő

Pósa Károly: SZEGÉNY EMBER CSODÁJA



Összvagyona kétszáz forint maradt. A két darab százas akkoriban három nyugatnémet márkát ért, vagyis mai árfolyamon körülbelül három eurót. Jóllehet már hosszabb ideje az utcán élt, padokon aludt, és hátizsákjában hordozta minden ingóságát, a megmaradt utolsó kétszáz forintja égette a zsebét.
Lehet, hogy pont emiatt: mégsem érezte magát szegénynek.
Kétszáz forint hatalmas pénz.

 
Aki jól beosztja, akár holnaputánig is elél belőle. Az egyik piros százason egy egész kiló kenyér vehető, ami a novemberi téli napokon az erőnlétet biztosítja. 
Ötvenért húsz deka kimért kristálycukrot adnak, a másik ötvenért meg némi zsírt, éppen csak egy konzervdoboznyit. 
Kész a szegény ember háromszori étkezése. 
Ha hozzávesszük, hogy némi szerencsével a nagybani piac tájékán lehet találni elgurult almát, hagymát, ütődött, elhagyott zöldséget, barnuló, híg levű déligyümölcsöt, amik a fagyos, mínuszos téli betonon sosem mennek tönkre: már étrend-kiegészítőt is szervíroz a gondviselés...
Ődöngött hát, a Nagykörút forgatagában, ahol lassan terjedőben volt a karácsonyi bevásárlás fertőző láza. 
Csillogtak a kirakatok, a közterületi munkások villanyégő-füzérekkel csavarták körül a fákat, hirdetőoszlopokat, miközben lassú, tétova pelyhekben esni kezdett a hó. 
Kavargott a sok ember, és a járókelő, dolgukra sietők örvényében kabátjának gallérja mögé dugta szélmarta arcát. Kezét könyékig zsebbe tűrte. Zakatolt a fejében kétszáz forintjának a sorsa. 
Ó, milyen nyugtalanítóan jó érzés, míg valaki eljut oda, hogy már ekkora összeg elköltése is komoly dilemmákra ad okot neki! 
Mert a legkisebb pénzt a legnehezebb beosztani. 
Akit ilyen teher nyomaszt, az a felelősséggel vív csatát.
A jómódú, ha költekezik, időnként vesz badarságokat. Néha fölösleges dolgokra adja a pénzét, amit ugyan utólag megbán, de aztán vállrándítással nyugtázza, mintegy elismeri, ahogy akadnak ifjúkori tévedések, meggondolatlan tettek, ahogy a lónak jár a botlás - bár négy lába van neki – úgy a pénzét elköltőnek néhanapján jussa van azt szórni. Megteheti.
Bezzeg a szegény!
Fillérekre pontosan beosztja vagyonát. 
Nem mindegy, hogy a nyomorából  hogyan csinál vasárnapot: vesz-e akciós parizert, vagy inkább tésztát vásárol, hozzá két tojással, ami néhány pohár hideg víz után úgy megdagad a gyomorban, hogy a jóllakottság érzése még fél nap után is dédelgeti a szerencsést, aki tojásos tésztát ehetett. A szegény nem jár konditerembe, nincs személyi edzője, ám tőle pontosabban senki nem tudja kiszámolni mennyi az a szükséges kalória, amivel ki lehet húzni egy talaj menti fagyos éjszakát, valahol a Duna ártéri bokraiban. 
Csak a didergő madár ösztöne működik hozzá hasonlóan. És ha számba vesszük, hogy mindkettő a túléléséért küzd, akkor be kell látnunk, hogy a madárka helyzeti előnyben van a szegény emberrel szemben, mert neki semmi praktikát nem szükséges megtanulnia ahhoz, hogy átvészelje a telet, míg a kétlábú, ruháiba bugyolált halandónak mindezt a saját bőrén megtapasztalva, hibáiból okulva kell kikövetkeztetnie. A tetejében a szegény látja maga körül a gazdagokat, és egy darabig még a remény is kínozza, hogy egyszer neki is jobbra fordul majd a sorsa. 
A cinegének, verébnek nincsenek illúziói. Sosem volt nekik, hisz ezért állatok. 
Hosszú-hosszú megpróbáltatások után a szegény embernek se lesz. Elmarad tőle a remény, mert bölcsebbé válik. Egyúttal szerényebbé, és igénytelenebbé.
Ez járt a fejében, míg a pesti utcán jeges futamokban rohangált a szél.
Az ismerős sarkon – mintha meglökték volna – jobbra fordult. 
A hátizsák húzta a vállát.
A szürke házfalak mellett haladt előre, a pályaudvar irányába. Már látszott a díszes homlokzat, az indóház sárga épülete, amikor kénytelen volt megállni. Nézett előre, mint aki éppen fölébredt. A koszos házfalak közti kapualjban egy rongyos nő ült a földön, karjában csecsemővel. Lyukas velúrkabátjában egy aszott fiatalember – alighanem a gyerek apja – ácsorgott mellettük. Befelé költözött tekintettel nézte a járdát, és a szél kócolta zsíros, hosszú haját. Se kéregető kalap, se doboz előttük, csak a piszkos paplan, meg néhány nejlonszatyor. 
Apa, anya, kisgyerek.  
Az égen zöldes árnyalatú felhők bujdostak, vonatfütty hasított a hűlő levegőbe.
Előkotorta a kétszáz forintot, és a velúrkabátos ember kezébe nyomta. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és ekkor az a furcsa érzés villant át rajta, hogy ezt a szempárt, ezt a nézést már látta valahol.
Aztán sarkon fordult és elsietett, mintha halaszthatatlan teendője támadt volna. Végigloholt néhány mellékutcán, mint aki menekül valamitől, majd egy magányos padnál megállt. A jeges deszkákra telepedett.
Hazagondolta magát, a kanizsai Nagytemplomba, ahol a festett szobrok néznek a hívekre.
Átborzongott rajta a fölismerés. 
Tudatára ébredt a szegénységének. És egyszeriben azt is megértette, villámcsapásként járta át az eszmélés, hogy a szegény ember a legnagyobb lehetőséget, a legdrágább kincsét akkor kapja, amikor őt a csodák elkerülik.
Képessé válik csodát tenni.

2014. március 30., vasárnap

Valkay Zoltán: ELRAJZOLT SZÍNEK, FELAJZOTT VONALAK...



Elhangzott Pósa Károly magyarkanizsai képzőművésznek 2014. március 14-én, a dunakeszi Garas utca 26 alatti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola Iskolagalériájában megrendezett tárlatmegnyitóján.  
 Mottó:

…„ A Rétnek csíkolt ránca van.
Bácska mezítláb.
Pőre múzsák táncolnak.
Pörög hozzánk,
Szikra búzánk.”(…)
Barázdás múlt-erő.
Pusztai szélfútta értelem.
Délibábos lételem.
Tarló óarany-rőt lánca.
Zsizsegő, zsizsegő…
Lapuló a csönd-álca.”…
(Pósa Károly: Arató dal)
És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a szűkebb világ, a szűkebb környezet, mely bennünket körülvesz. Így van ez a magyarkanizsai Pósa Károly festészetében is. Aki az Alföld azon déli tájékáról jött, ahol a magasan égő Naptűz uralkodását némileg enyhíti a Tisza-víz nílusi frissességének termékeny géniusza. Onnan; a valaha gazdagabb-boldogabb Bácskából, ahol a határtalanság kerek ege alapélmény. Bácskából, ahol az alföldi szabadságvágy és bezártság érzése szárnyak és gyökerek metaforáiként mintegy katalizálják a művészi irányultságot. Ahol a gyökerek a hagyományhoz, a szülő/termő-földhöz való ragaszkodást, a szárnyak viszont az újra való érzékenységet és a nyitottságot jelképezik. Ahol, ugyanakkor nagyon könnyű elsüllyedni is…

Még így is, hogy az élet gyakran nyakon önt vízzel, még így is lángolok, hát, még ha nem így lenne, akkor mennyire röpülnék” – mondja Pósa Károly, akinek művészetében jószerével a lángoló Nap-tűz vesz találkát a Tisza éltető vizével. Ezért képei; benső igazságának vizualizációi – a techné szemszögéből nézve – a gyorsan felhordott folyékony festékrétegek a sárral tapasztás; a saralás impulzív és expresszív pecsétjeként jelennek meg. S ha megengedhetünk magunknak ilyesmit, művészi percepciója, akár egy sörös-szódás üvegen túli, rekkenő délibábos összeolvadás, s annak ellentétét a széttörtséget idéző alföldi szénakazlak szálkás világának vegyítése, összeszövése. S teszi mindezt ide-oda cikázó fénynyalábokkal közvetítve – rivaldafénnyel keverve. Mert festve rajzol, és rajzolva fest.

Igazi bácskai fauve-ista módjára vadul, mintegy tombolva keresi önön legbelső és felfokozott, néha indulatos de mindig együtt érző érzelmeinek piktúrális kifejezését. A megélt és átélt újrafogalmazását végzi: tapasztalatait elrajzolt színek nyelvén értelmezi. Élményábrázolásába annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. És persze, hogy meghagyja. Pósa Károly festészetében a rajzos mozdulat főszereplő. Mert hisz a mozdulat hitelességében… 

A villámgyors mozdulattal; a pőre gesztussal, Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldöntetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…


Munkáiban a spirituszt a mimézisen túltengő poézis szolgáltatja: mert ábrázolva bármi-valamit, valakit, egészen másról: érzésekről, vágyakról, a mögöttesről próbál tanúbizonyságot tenni. Alkotási módszere hasonlatos a karikacsapáshoz: indulatos szelídség. Mondhatni duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon nekünk valamit, valami olyat, ami egyébként illanó, akár egy hetérikus, fatális nő pillantása, egy faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy széljárta járásszéli kóró-csomó hajlongása, egy a Tiszán tovatűnő árnyékhullám, vagy egy magányos bácskai tanya életjele a semmiben, vagy csak egy távolba tűnő ismeretlen égi absztrakció. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget megragadni próbálna. Festészetének magasztossága ebben rejtezik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, s mindezt azért, hogy a kiváltott érzés által a régi emlékének kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára hívja fel a figyelmet.

A megszokásba zárt nézések felszabadítására irányuló tettét akkor kíséri siker, ha a képzeletét és kezét jó érzékkel nyitott szívvel tudja közvetíteni… Mert az alkotáshoz lélek kell, a lélek pedig röpül… röpül és jószerével megfoghatatlan… És ha megfoghatatlan is, kívánságként mégis megmarad számunkra a kiengesztelhetetlen vágy – festőnk nemes és egyszerű üzenete, hogy megőrizzük a mindenkor kereső tekintet lelkes állapotát…

2014. március 25., kedd

Pósa Károly: KISKÚT - A SZÉLES UTCÁNÁL



A sarki Fejős-bolt, bal szélen a téglából készült Kiskút kifolyója
(Szögi István - Csifusz fotóalbumából)


Még kisgyerekként, klottgatyában kélve-járva,
A Petőfi meg a Széles utca tövén,

Ahol a poros út kezét kettétárva,
Vitt az iskolába engem és öcsém,
A hetvenes évek végén, vagy közepén,
Állt egy öreg nyárfa. Jó nagy ipszilonként.
Mint nyomorát már felejtett reménylő árva.
Mint óriási, árnyékot vető tünemény.

Lágy pihefelhő szállt róla minden tavasszal,
Májusban nekünk bőszen kavargott a hó,
Hulló termés, telis-tele volt vigasszal:
Míg szünidő nem lett, megszabadító.
Feledtünk számtant, táskát, és a tanítót,
Csak a nap heve perzselt vadul, vakítón.
Így vonta be a Fejős-boltot színarannyal,
Ha szatyros vénség tért be a kitárt ajtón.


Régen kút volt ott - a sarkon -, betonvályúval.
Benne ártézi víz, zöld szakállas moha.
Dúdoló kocsis itatott, szállt a hamis dal,
S a saját sorsa csak így nem volt mostoha,
Mert gazda és lovak nem pihentek soha.
Húzták létüket, ki tudja meddig, s hova.
Fürdöttünk a vízben, csapott ránk ustorával:
Van vagy negyven éve mindez, idestova.

A vályú peremes volt, de nekünk parttalan.
A kútvíz bűzétől szaglott hajunk, bőrünk,
Kölyökként áztunk benne, unos-untalan
A felszínről inkább a mélybe rejtőztünk.
A vályú medrében a világról tűnődtünk,
Nyák, moha ragadt ránk: ember lett belőlünk.
Ártézi vízbe süppedő éveink alatt,
Sokszor - ámde titkon - pőrére vetkőztünk.


A sűrű levegőt ittuk, a kénes vizet.
Cserzett bőrünkről csöppek pörögtek, meg sár.
A kocsma jól tudta ki vedel, ki fizet:
Éveink így múltak el, akár az a nyár.
Álmomban az ostoros szódás visszajár.
Ó, de jó! Ismét ordít rám: kapcabetyár!
-Itt van! Tartom a hátam. Üssön kend íziben!
De nincs Kiskút.
Csak a múlt.
Mélyen bent a szívben. 


Magyarkanizsa, 2014. 03. 25.

2014. március 21., péntek

Pósa Károly: A BUDZSÁK VIGASZA





„Az élet az aratás.
Mert bár úgy tűnik
- banalitás:
A Tópartba fúlni
 - beavatás.
Itt ritka a megrendülés.
Levert cövek a realitás.”


Gondolom, nem kell nagy előtudás ahhoz, hogy a név török mivoltát leszögezhessük. 
Amiben ilyen hangsúlyosan van jelen a “dzs” zöngés mássalhangzónk, ez az amúgy ritkán használt magyar hangunk, valószínűsítheti az idegen eredetet, mint a dzsungel, a lándzsa, meg még jónéhány szavunknál.
Az sem lehet véletlen, hogy az internetes keresőbe beütve leginkább dél-alföldi helyrajzi fogalomként él, a mi környékünkön használatos. (Meg a most zűrös Ukrajnában is így hívnak egy régiót. Egyelőre…)
 A Tisza-mentén több Budzsákot is számon tartanak. Adán, Zentán, de Hercegszántón, Szőregen is van ilyen nevű településrész. Nem néztem utána, de mintha a török változatban bekerített kertet, hátsó udvart, gyümölcsöst vagy valami hasonlót jelentene.  *(Frissítés! Rosszul tudtam. Az írás végén a valós jelentés! Köszönet érte Farkas Tibornak!)
Az alvégi, a város peremén elterülő hajdani lugasok felparcellázása után kaphatta a nevét, a múlt század elején, a megduzzadó kanizsai népesség helyigénye révén válhatott építkezési területté, az amúgy vizenyős talajú, kanálisokkal, vályoggödrökkel, kenderáztató tóval, tocsogókkal tarkított Budzsák.
Mivel nem szándékom helytörténeti igénnyel írni, a további ismertető adatokat mellőzném. Meghagyom a tőlem nagyságrendekkel okosabbaknak, hadd bogarásszák kedvükre a levéltári dokumentumokat.
Mindazonáltal a Budzsákról szeretnék írni, a magam módján. Elvégre én is ott élek. Csöppnyire illetékes vagyok tehát abban, hogy a Tóparti Közök, a Disznópiac  és a zentai út határolta szabálytalan háromszögletű városrészben mi történik, miként élünk, hogy forog velünk a mindenség kereke.
Ugyanis ez az a hely, ahol hazátlanságodban is otthonra lelsz.
A Budzsák olyan édesanya, aki amúgy mostoha.
Szűz, de szajha.
Úgy is viselkedik veled. Babusgat, cirógat, eldalolja kedves nótádat, a kedvedre tesz és amikor már igazán a magadénak érzed, akkor gorombul egyet, megrángatja a gúnyádat, tíz körömmel esik az arcodnak, miközben hangos vihogással, kárörvendve  űz gúnyt belőled.
Ilyenkor menekülnél tőle, de reménytelen.
Hát hogy szökhet meg valaki a Rét peremén előbukkanó napkeltétől?!
A kispadon kutyorgó kendős öregasszony tekintetétől, a csáléra csapott kémény füstszagától, a korai traktorok zúgásától, vagy attól, ahogy a rosszvasat kunyeráló cigány óbégat, lőrinces dinnyéjét árulja? Nem lehet lelépni bűntetlenül, csak úgy, fütyülve távozni, miközben az utolsó gondolatod mélyén is ott lappang a tudat: te a Budzsákhoz tartozol!
Vele vagy egy.  
Ha elhagyod, mész a nagyvilágba, pecsétet ütnek a passzusodba, bőröndszámra viszed a füstölt kolbászt, a hazai pálinkát vagy dunsztot, száz meg száz kilóméterekkel odébb se állapodsz meg – akkor is budzsáki fogsz maradni. Leélhetsz idegenben évtizedeket, és a lelked mélyéig budzsáki leszel. Megmásíthatják a neved, leüthetik az ékezeteket róla, németül, hollandi nyelven, vagy angolul káromkodsz, a fiad törve fogja beszélni a magyart, az unokád meg sehogy: azt hogy a Budzsákban születtél sosem tudod majd eltagadni.
Akárhogy akarod. Ami másnak előkelő vérvonal, nagyszerű pedigré, gazdag ősök, dicsőséges múlt, kitüntetések, doktori, grófi titulus, netán vaskereszt vagy háborús hőstett – neked egyetlen szóban elmondható mindhalálig: budzsáki.
Pedig nem kiváltság az egyik legszegényebb kerületben fölnőni. És mégis: annyi élmény, siker, színes csoda, megpróbáltatás megpróbáltatás hátán, és kudarcok utáni öröm ér Magyarkanizsa délkeleti szegletében, hogy az egy életeden keresztül elég erőt tud adni a holnapokhoz. A létezésedhez.
Alap lesz, az emberségességed fundamentuma.
Ám mint az alapokhoz általában, ehhez is elég mélyre kell ásnod, magadban, belül, óvatos kíváncsisággal, olykor szorongva, olykor megriadva önnönmagadtól és a lehetőségeidtől, attól, ahogy és amint kellene élned. Merthogy a Budzsákot, mint billogot ott hordod legbelül, tán a szívedbe vésve, akár anyád tekintetét, apád kezének melegét, emlékét az első csóknak, vagy a tavasszal zsendülő cseresznyefák virágzását. Ha elmennél is, két távozás között mindig ide jössz vissza, időnként rossz lelkiismerettel, bűntudattal, megbántottan, vagy éppen másokat bántva. A Budzsákban szédelegsz akkor is, amikor a kétely, a megaláztatás szorítja mellkasodat, és nekidőlsz a huzatos utcán nyargalászó szélnek, összeszorítod magadon a lötyögő nagykabátodat, könyékig zsebbe tűröd a kezed, miközben markolod, szorítod a benne száradó kenyérmorzsákat, a régen vasalt zsebkendőd, a rozsdás kapukulcsot.
A Budzsák sosem lesz irántad elnéző, nem fog tanácsot adni, megnyugtatni.
A Budzsákban közömbösség lakozik. Nem meghatódós fajta.
Azokon a ráncos homlokú, lezárt szemű parányi, jobbára verett falú házakon nehéz a részvétet számon kérni, ahogy a széles gesztusok, a nagy érzelmi megrendülések sem ide valóak. Póz nélküliség járja a Budzsákban, és ezt a tempót az ott lakók ugyanolyan szenvtelen módon élik meg, mint azok az egyszerű lelkek, akiknek már minden mese el lett mondva, minden színjátékról tudnak és minden hazugságot meghallgattak.
Láttak fán baglyot: mondaná a folklór bölcselete.
Mindezek ellenére úgy fogod áhítani a Budzsákot, hogy a sajgás még álmodban sem szűnik soha, mert a valahová tartozás alfája és ómegájaként a véredben lüktet majd ellobbanásodig.
Ez nem tragédia, ez a valóság.
Amikor megállsz a Hosszú Sor végén, vagy a Kistemető csücskénél, jusson eszedbe az, hogy most valahova megérkeztél.



Magyarkanizsa, 2014. 03. 21.

*A török nyelvek szótára szerint moldvai tatár szó a budzsák, és sarok a jelentése. A gagauzok is arrafelé laknak, talán tőlük ered, még az ó-török időkből való, nem is annyira az oszmán-törökből. A mai Moldova köztársaságban legalább 3 magyar helynév is akad, Orhei, Szorok és valami Mugyiló. Az első kettő ismerős, románul Orhei Vece ( Régi v. Ó-Várhely, -őrhely). A Szorok az egyszerűen sarok, a harmadik nem ismerős még. A gagauz meg kék-oguzt jelent, amiből egy kis lépés az ogur, a z-r hangcsere bizony ó-török nyelvekben törvényszerű volt, a magyarban így lett a régi török ököz-ökör.
A kárpát-medencei hun népesség Attila halála után részben elvonult azokra a területekre, amikről fentebb írtunk, simán meg is maradtak utódaik ott évszázadokon át. Persze, lehet, közben már nem hun néven, hanem kisebb al-csoportokra bomolva nevezték meg őket a szomszédaik vagy a bizánciak, akikkel kereskedtek.

Farkas Tibor, Szeged

2014. március 19., szerda

Pósa Károly: MÁRCIUS IDUSA




Hogy megérkezett, érezzük.
Csalhatatlanul itt van - már pitymallatkor tudni. Az éjszaka neszei pókháló vékonyan szűrődnek a sötét árnyak között. Mozdulatlanok a fák ágai, és a föld ilyenkor mintha nedves téli álmát szuszogná a fölszínre. Hólészagot böffennek a barázdák. A keréknyom sarába beleragad az idő. Nehéz a levegő, karistolón hideg.
Aztán ékként hasít a múló éjszakába a hang.
Egy fülemüle kezdi a szólót.
Trilláz, ugrálnak az éles, kristálytiszta madárhangok. Szaporán fújja a nótáját, aminek a végét megcifrázza, hogy ennyi virtuozitástól elámultan, legszívesebben tapsban törne ki a hallgató.
A kismadár nem hajlong. Szerény, mint általában a vadon élő állatok. Nem lenne ínyére az ováció, mert a daláért sosem kapott elismerést, művészi díjat, honoráriumot.  Egyáltalán: semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy csak egyszerűen tegye a dolgát, és énekével jelezze az errefelé lépdelő márciusi hajnal közeledtét.
Csöppnyi szemében tükröződik a tegnap sötétje. Kurta lábán pihecsizma. Mellénykéje foltos.
Hamarosan duetté alakul a koncert.
Két szomszédos udvarral odébb, a nagyra nőtt lucfenyő lombjai között fölébred egy másik nevesincs énekes, aki bár egyszerűbb hangszínnel van megáldva, mégis dirigensi pontossággal tercel a fülemüle dallama alá. Két – egymástól hangmagasságban erősen eltérő – füttyszót tesz a szólista alá, mintegy megtámogatja, hangsúlyt, és elégséges ritmust kölcsönözve annak. A hosszú negyedórákig elhallgatott két hangra írt talpalávaló szívmelengető. Egyszerű. Mégsem közönséges, pláne monoton.
Inkább megnyugtató, kezdetlegességében is van valami, ami magával ragad.
Akár egy ringató. Kiegyensúlyozottság: ez a szó jut eszembe.
Közben meg azon töprengek, ilyenkor vajon mi járhat a névtelen kismadár agyában? Egyáltalán: mekkora ész szorult a parányi koponyába?
Meghatározza-e a nagyképű emberi tudomány, mennyi intelligencia, cselekvő képesség, helyzetfölismerés és egyéb badarság, nagyon is humán fölöslegesség alkotja ennek a tollas, marokban elférő csodának az értékét?
Agyveleje hiába, hogy kukoricaszemtől kisebb: a szíve igen, a kicsike szíve – az a nagyon gyorsan lüktető tünemény -, abba belefér a világom, meg még azon is túl, annyi minden, amit csak kozmikus léptékkel lehetne meghatározni.
A hajnali madárka zeneművéből kihallani a távolságok reményét, a minden mélységek alján megbúvó gondolatot, a horizont remegő piktúráját csak úgy, mint a létezésnek a mágiáját, ami olyan időtlen, megfoghatatlan és titokzatos, hogy azt csak egy pitymallatkor megszólaló kismadár füttye tudja nekünk megfejteni, fölébresztve a bennünk szunnyadó szellemvilág összes mirákulumát.
És ilyenkor a szívünkhöz kapunk, vagy a homlokunkról félrehúzzuk izzadt hajtincsünket, valami megmoccan bennünk, mintha a múltunk tűnő képéről egy ismerős alakot vélnénk látni, amint visszainteget, és bizonytalanul nézünk a vaksötét szobánk sarkába, ahol az a fajta szemfényvesztés zajlik minden álmunk megtörténésekor, ami e világra sikerült, teremtett valónk összes kérdését megválaszolni hivatott.
Fújja a fülemüle, szakad meg a szív tőle.
Előbújik a nap halvány pírja.
A keleti ég alján rőtebbek lesznek az árnyékok, majd a távoli háztetők kontúrja is egyre élesebbnek, tisztábbnak látszik. Elszakad az ég a földtől.
De ekkorra már egy rigó is feleselni kezd. Harsány, pimasz szerzeménye, mint egy pajkos kuplé dicséri az élet nagyszerűségét. Híján minden hódolatnak lelkendezve köszönti a rigó a kelő napot, az új lehetőséget, a fényt, ami immáron túlcsordulni látszik a látóhatár peremén, elönti, sárga kikirics színbe és óaranyba futtatottan láttatja a környezetet, és a zsendülő rügyek sárga glóriát kapnak, bevonja a nap sugára amit útjában megtalál, mert valahol, a Tisza-part ártéri erdeiben a tavasz már faragja egylyukú fűzfa sípját, hogy aztán vásott kölyök módjára keljen majd versenyre az ébredő madarakkal.
Egyszeriben megpezsdül a reggel, hangokkal, illatokkal és a teremtés színeivel telik meg a környék, és egy gólyapár szárnyát szétvetve kezd kelepelni, balkáni gerlék bújnak közelebb burukkolva egymáshoz, rázendít a verébkórus a surjában, csiripel, füttyög, csattog, fecseg minden, ami él és mozdul, ami beszuszogja az áldott napindító friss levegőt: kotyog, fecserészik, vinnyog, ugat és nevet a mindenség.
Pedig csak egy átlagos márciusi nap kezdődött.
A rádió szerint időváltozás nem lesz, az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklet várható.
És mégis.
Mit tudhatja mindezt, egy virradatkor ébredő kismadár?       

Magyarkanizsa, 2014. március 15.

2014. március 18., kedd

Pósa Károly: A RÉGI "BEOGRAD" KOCSMA



Dobó Tihamér - Cigonya
(1937-1987)


Százig való ember állt mindig előtte,
A lakatolt ajtó nyitására várva,
S míg nem volt pálinka a csizmaszárba,
Hajnalokon, ócska biciklikre dőlve,
Indult a reggeli váltás a téglagyárba.

A csorbult küszöbön guggolt a sok munkás,
És a körösztöződésben szekér ballagott.
Akkor háznál virrasztottak, ha volt halott.
A fröccs két dinár lett, a meccs meg kettő nullás.
Jobb volt nem pofázni, mindenki hallgatott.

Már-már tavaszba csapott át a kései tél,
Ilyentájt lehetett éppen, jó félszáz éve,
Elvtárs köszönt a másiknak kalaplevéve.
Bár csönd lapult, a nép izzott, titkon eszmélt.
Fakulni látszott az ötágú csillag fénye.

Mert odabent, a tág füstkarikák alatt,
A kockás, rég kiégett abroszok között,
Egy tépett kismadár, a szabadság röpködött.
A zöld biliárdposztó hiába, hogy húsz óta hasadt:
A kinti világon a benti - csak röhögött.

Itták a kis felest, a homokit savanyún,
Minden vizenyős szempár a sarokba meredt,
Ott ült váltott asztalánál a lelkiismeret.
Mert Cigonya volt a kanizsai vértanú,
Ki nem állt, hanem élt köztük, mindenekfelett.

Keze poharat kulcsolt, zsíros a kalapja.
A fröccsöt szerette. Gyakran mértéktelenül.
Meg az igazságot, igaz: érdemtelenül.
Akinek sosem volt anyja, de főleg – apja,
Állt a széllel is szemben. Mindig védtelenül.

Keze: néha remegett, de mély hangja soha.
Színeiben vadult, tombolt a dal: mégis!
Vásznán nem ismert urat, tabut, fétist.
Tán ezért a művész sorsa gonosz, mostoha.
Ez a rögös valóság, nem hipotézis.

Nevette a sok ittas, és az a sok józan!
Fizették a borát, képért bablevest kapott…
Mégsem volt senki, aki vele szárnyalhatott.
Bölcs részegként vádolt, rongyban alkotott szótlan,
Őt szánták ördögök, akiben angyal lakott.

Aztán, egy reggel a harmadik kakasszóra,
Január közepén, a festő vásznán fagyott.
Hegedűs cigányok kísérték. Adósságot hagyott.
Nem neheztelt rá senki. Feküdt koporsóban.
Nekünk szólt búcsúnóta. A város lett halott.

Romjaiban a Vigadó. A bort vizezik.
Módi lett a verdikt, épp urak diktálnak,
Az út melletti jegenyék is ferdén állnak.
Akad olyan, ki naphosszat semmit se eszik.
Cigonya: a sorsod-sorsunk beteljesedik.

Púder minden, szemfényvesztés, kopott és hamis,
Új házról pereg a mész, hullik a vakolat,
Semmi új a mindent fölégető nap alatt.
Ripacsnak, számítónak áll a világ csakis.
A zsíros kalapodhoz is több jóság tapadt.

A korai műszak? Nem az a divat járja!  
Nincs már kocsma, se festőnk. Fáj a hiányod.
Oda a kockás abrosz, meg a régi lányok.
Szebb lett ez a világ, az analfabétának
Imádkozunk, jöjjön el: a Te igazságod.



Magyarkanizsa, 2014. 03. 18.

2014. március 17., hétfő

VAE VICTIS!*



Magyarkanizsa, a Haynald-féle leánynevelő intézet

A kanizsai Zárda
Eresze alatt
Levésett homlokzat.
Helye üres. Árva.
A padlása széljárta.
A falon rőt vakolat.
Lent volt rég
A téglajárda,
Hol apácák siettek
Korai zsolozsmára.
S amikor harangszó árja
Fulladt hörgő orgiába,
Leszakadt minden felhő.
Utolsó diktálta az elsőt.
Levertek mindent,
Ezek itt,
Szerbiában.

A hajdani relief hegén,
A diadalittas múlt
Köszön vissza.
Pimaszon, hetykén.
A letörölt
Gyötört, dombormű
Csak nézi a hajnalt:
Keleti fekvésű.
Mert míg ütötték, törték,
Ahogy hasadt, repedt, szakadt.
Nem a püspöki címer,
Nem a kegyes Haynald
Hullott a porba.
Egy népbe hatolt a véső,
S maradt:
Máig a sárban,
Máig ártalomban.

Magyarkanizsa

2014. március 17.

*Vae victis!- Jaj a legyőzötteknek!

Az egyik legismertebb latin mondás, ami a rómaiak megalázó békekötése után hangzott el. 
A gallok, miután aranyban történő fizetségben egyeztek meg a békekötésről, s fölhagytak a rómaiak elleni ostrommal, azzal is felbosszantották az amúgy is sértett ellenfelüket, hogy az előre kialkudott arany mennyiségének lemérésekor hamis súlyokkal csaltak.
Amikor e nyilvánvaló igazságtalanság ellen a legyőzött fél méltatlankodni kezdett, a gallok vezére látványosan még a kardját is a serpenyőbe dobta nehezékként, amit a porig alázott rómaiaknak a fentebb idézett mondással toldott meg: Vae victis!
Magyarán - a győztesnek nincs etikája, nem ismer könyörületet, és az erősebb jogán mindig kénye kedve szerint cselekszik.



2014. március 10., hétfő

Chuck Norris 74.



  "Chuck Norris nem játszik Istent. Utánozni csak a gyerekek szoktak."


Zénón okoskodott, és addig spekulált, míg elődje, a nagy Parmenidész tételének az igazolására ki nem talált valamit.
Köztudott, hogy a görög mondák sztárja, Akhilleusz volt az ókori világ leggyorsabb embere.
Zénón szerint, ha Akhilleusz egy teknősbékával futóversenyt rendezne, és a lomha páncélosnak a startnál rögtön száz lépés előnyt adna, a teknőcöt sosem tudná legyőzni, mert mire beérné, amaz egy arasznyival tovább kúszna, bármilyen kicsi is maradna az előny, de az előny - a hüllőnél lenne. Hiába ér Akhilleusz oda, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt, amaz mindig egy kicsit előrébb lesz, és a végtelenbe vesző hajsza az örökkévalóságban sem hozná meg a görög hős diadalát.
Ezt hívják Zénon paradoxonjának.
Az érzékek által alkotott kép félrevezetőségéről szól.
Mivel korunkban is bővelkedünk hősökben, akik erejükkel és gyorsaságukkal ámulatba ejtik a világot, mi sem természetesebb, minthogy képességeiket a zénóni bölcselet szempontjából illik megvizsgálnunk.
Sokkal könnyebb a dolgunk, mint a hajdani bölcselőknek!
Egyrészt: mostanában már nem divat a gondolkodás.
Leszokófélben az emberiség. Mert az egyiptomi Thottól - aki állítólag az írást ajándékozta az embereknek – még azt kérdezték, nem tart-e attól, hogy ha ezután rögzíteni lehet az adatokat, az időbeli tényeket meg minden fontos dolgot, akkor majd meghal az emlékezet, és az emberek elfelejtik használni az agyukat? Most, hogy immáron a Guttenberg-galaxist, a nyomtatott betűket is valami billentyűzetes ördögi praktika látszik fölváltani, időszerűbb ez az aggodalmas kérdés, mint a fáraók idejében bárki föltételezte volna.
Aljas húzás, de bevallom: én már láttam piaci kofát, szerény, párszáz dináros vásárlásomat számológéppel összeadni. Persze, a mobiltelefonját használta. A néni öreg volt ugyan, ám a Nokia új.
De akkor is! Engedtessék meg!
A régebbi kofák – még ha írástudatlan tanyasi párák voltak is – úgy számoltak fejből, a matematikai alapműveleteket ismerve úgy mondták be a végösszeget, hogy valahol még azt az egy szem almát is megfizettették, amit kedvesség gyanánt, vevőcsalogatóként grátiszba kaptam tőlük.
Szóval, Zénón nagyokat hümmöghetne. És tartok tőle, hogy nem csak a piac tájékán.
Másrészről meg nekünk fölösleges a paradoxont igazolni, mert mi aztán napi szinten vagyunk az érzékeink által félrevezetve. Igen…
Kitalálták!
A beszédes nevű televízió gondoskodik a hülyítésünkről.
Mindennapi betevő délibábunk dobozba zárva. Vagy, ahogy gazdagabbéknál dívik: a lapos-káprázat.
Aminek immáron – éppen ma van a születésnapja! – egyik legnagyobb hőse a 74. életévét betöltő Chuck Norris. Boldogult suhanckoromban csak a kanizsai Bonjour-kávéházban volt videolejátszó, csodájára jártak a népek, jóllehet a kávéház egyszerű kocsmaként üzemelt, és hírhedett neve akkoriban közszájon forgott.
Élemedett korúak igazolhatnak: úrilányok az utca túloldalán sem mehettek végig.
A Bonjourt kétes dicsőségét csak a Hatcsöcs múlta fölül. Meg ha jobban belegondolok, akkor a Kispiszkos, a Lokomotíva, és a buszállomás melletti csehó, aminek a nevére már nem emlékezem, pedig Koncz Pista bácsival, és a Tanár Úrral ott készült a könyvem recenziója, rém rossz, büdös szilvát kínáltak ottan…
Mintha kicsit elkalandoztam volna.
A Bonjourban tehát jókora szögletes technikai sikoly, valami Grundig nevű – azóta tönkrement – cég remeke terpeszkedett a főhelyen, mintegy űrbéli oltár, és a belenyomott kazettákon többnyire Chuck Norris rúgta szét az emberiség gonoszabbik felét. A kocsma ajtaján tavasztól késő őszig gyöngysor függöny lógott, olyan tarka, mintha valami keleti kupleráj fölszámolásából származna (nem kizárt, hogy így volt). Mindazonáltal a legyek ellen alkalmazott függöny a magamforma harminckilós élősködőket nem tartotta vissza, mert míg a borbélyt vártuk, be-belestünk a madzagokon lógó golyók közti élettérbe, ahol a szemközti falon villódzó (színes!) tévében vágyaink netovábbja, a vörös-bodros mérsékelten szőrös mellkasú sztár osztotta az igazságot.
Persze, a matinén a moziban megnéztük Bud Spencert és Terence Hillt is, de azt nem lehetett Chuck Norrissal egy lapon emlegetni, mert a dagin, meg a társán folyton nevettünk, mókásak voltak. Ezzel szemben Chuck Norris ahová csapott, ott csontok törtek, röpültek a fogak és folyt a vér úgy, hogy közben a főszereplő el sem húzta a száját, csak a tekintete szűkült, mint az áspiskígyónak.
Bud Spencer már akkor is túl hígnak tűnt, az erőleves karatézó helyett csak amolyan pótlólagos valami, akárha bádogbögrében cikóriát kéne kóstolnunk egy bécsi cukrászda presszókávéja helyett.
A ma 74 éves Chuck Norris dicsfénye alig-alig kopott valamit. Nincs ugyan Bonjour, a régi lányok java nagymama, a kazetták sorsa megpecsételődött, hisz már a DVD-n is átlépni látszik a technika, és mire e sorokat leírom valószínűleg a legújabb kütyüt is lehet régimódinak tekinteni, szédületes a tempó.
Mégis.
Marad a Zénón paradoxon, mert magunkat sem tudjuk többet utolérni.
Erre csak egy ember volt képes: a becsapott érzékeink által nekünk tálalt Chuck Norris, aki valahol a tyúk, meg a tojás között helyezkedik el teremtésileg.
Ezt a paradoxont úgy oldotta meg, hogy az előbbivel lefeküdt, az utóbbit meg szétrúgta.

Magyarkanizsa, 2014. 03. 10.

2014. március 8., szombat

Pósa Károly: Március 8. - A FÉRFIAK KÖSZÖNTÉSE



Kárpáti-Beneda Ágnes rajza

Ezen a mai, szép, de szeles tavaszi napon a férfiakat szeretném dicsérni.
Mert megérdemlik.
Köszöntöm hát a férfiakat, vivát! Vivát! És harmadszor is: vivát!
Még mielőtt azonban bármelyik férfitársam magára venné a harsány üdvözlésemet, gyorsan közlöm, hogy valószínűleg nincs érintve, nem neki szól az éljenzés.
Sajnos, sokan, megszámlálhatatlanul sokan vagyunk, akik egyébként elérthetnék a köszöntésemet, mert amúgy férfiszámba valók vagyunk, mármint a szó biológiai értelmében. De csak szigorúan biológiailag, tudományosan. Mert másképpen viszont nem, vagy jobbik esetben alig-alig, akárhogy is fanyalgunk, mert nincs ínyünkre a dolog.
Ez van.
Én, amikor férfiakat emlegetek, nem azokra a fiúkra gondolok, akik a Disznópiac sportpályáján minden éjjel széthagyják a szemetüket, akik napraforgóhéjat köpködnek, ordítva társalognak a mobiljukon, ország-világnak elkiabálva, szétkáromkodva, szórva a legintimebb dolgaikat, akik csak csoportban huhogva mernek megszólítani egy magányos leánykát, mert a csordaszellem ad bátorságot nekik. Nem azokra a tésztaképű suhancokra, akik életük első öt könyvét sem olvasták még el, és száz méter futás után lihegve, kezükkel markolásszák a tyúkmellüket. Még csak nem is az apjukhoz szólnék, vagy a nagyapáikhoz, akik valószínűleg túl vannak már a sokadik megalkuvásukon, az első hazugság szégyenét is érezték már, és átélték a csalódást, abbahagyták álmaikat, lemondtak ideáikról, megadták magukat a sorsnak, ahelyett, hogy küzdelmesen tovább vitték volna reményeiket, még a kilátástalansággal is dacolva, hogy a végén a halál azért állva találja meg őket, gúnyos, pimasz félmosollyal a szájukon.
Még csak nem is azoké e mai nap glóriája, akik vélhetően sikeresnek hitt egyének, és kiskoruktól állva pisilnek, a kromoszómáik Y-t tartalmaznak, tesztoszteron-szintjük emelkedik, reggelente még merevedésük van, öregkorra meg prosztata-gondjaik, nő a szakálluk, bajuszt viselnek vagy korán kopaszodnak, ádámcsutkájuk fel-alá csúszkál ha izgatottak és egy inget fél óráig vasalnak, de egy perc alatt berükvercelnek a kerti szerszámokkal dugig tömött garázsba. Olyanok se érezzék magukat felmagasztosítva, akik a labdarúgás, nők és a politika szentháromságán túl az égegyadta világon nem tudnak más témát megvitatni, mint ahogy a sliccük lehúzása után törvényszerűen muszáj szellenteniük egy ropogósat.      
Nem.
Én ma a férfiakat akarom köszönteni!
Például a drégelyieket!
A bácskai tájunkon a műveltség mindig kicsit döcögve járt ugyan, de talán tudják néhányan, ha meg nem, akkor most véssék agyukba, de örökre, hogy 1552-ben Drégely várában 150 magyar harcos maradt meghalni, a tizenkétezernyi ostromló törökkel szemben. 
Mert férfiak voltak. Mert igazak voltak.
Mit nekünk legendabeli háromszáz spártai, mikor a történelmünk minden évszázadára jut hősből annyi, hogy győzzük koszorúzni emléküket, fejet hajtani, megsüvegelve áldani tetteiket!
Világra szóló férfiakkal vannak teli a temetőink csak úgy, mint a csatamezők, a gazos árokpartok, vagy nagynéha, s ez a gyalázat: még a dögkutak is! 
Olyan férfiakkal, akiket arccal a földbe kapartak el, akikre meszet löttyentettek virágok helyett, és gyilkosaik hátradrótozott kézzel merték csak kivonszolni őket a vesztőhelyre. 
Azokra a férfiakra gondolok ilyenkor, akik vállalták a kötelet Aradon, akik az első és a második háborúban is emberek maradtak, pedig embertelen volt a kor. Miklós bácsira száll a köszöntésem, aki hosszú évek után keveredett haza Szibériából gyalog, és utána ötven évig összeszorított szájjal rakta a cserepet a téglagyárban, egy hang, nem sok, annyit sem tudott meg tőle még a családja sem, miken ment át, míg hazaért. S miután nyugdíjazták, az első tétlenségben eltöltött hét után ágynak esett, majd meghalt, a titkával együtt. 
A költőre is gondolok, meg azokra a férfiakra, akik karddal és tollal tudták úgy vívni a küzdelmet egy magasztos célért, hogy elemésztette őket a nemzetért folytatott csatájuk.
Az életüket vetették oda másokért, s önkéntes áldozatuk a mi jövőnkért örökre hálára kötelezi az utókort. Az öngyilkos miniszterelnökre gondolok, aki a saját becsületét és a magyarság becsületét egy egészként értelmezte, a Hídemberre, aki pénzét, befolyását, szó szerint mindenét a népének fölemelésére fordította, pont úgy, ahogy az áldott emlékű Nagyságos Fejedelem, akinek elvhűsége, önzetlensége máig etalon minden hazaszerető embernek. Se szeri, se száma a nagyszerű embereinknek, akik nem politikusok voltak, hanem államférfiak. Istenem, mekkora a különbség e két fogalom között!
Márai fél évszázadig emigránsként vádolt! Ki próbálta volna megvesztegetni a legnagyobbjainkat?
Böjte Csaba atya lekenyerezhető-e?
Az olimpikonjaink valaha föladták-e a versenyt, mert egy gazdagabb ország teletömte zsebüket papírpénz-kötegekkel? Gazsulált-e Ady, Puskás Öcsi, vagy az '56-os pesti srácok közül valaki a hatalomnak?
Nem.
IV. Béla nem kötött különbékét a tatárokkal, ahogy a fiatal László is ígért nyugati keresztény segítség nélkül rontott Mohácsnál a túlerőben lévő törökre.
Nem visszakozott egy sem. Férfiak voltak.
A kudarcokban is azok maradtak.
A majtényi síkon, rongyokban didergő, kolerától megtizedelt kurucok szívében annyi tűz volt mégis, hogy annak a lángja ma is perzseli a nemzeti emlékezetet, mert kipirulnak tőle az arcok, fényesebbek lesznek a tekintetek, megemelkedik a mellkasunk és szaporább lesz a pulzusunk! Csak az ellenünk fenekedők lesznek tőle kisebbek, törpébbek, ahogy szánni való módon rettegnek még egy magyarul verselő költőember visszahozott hamvaitól is, nyüszítve radírozzák le a fejfákról a hőseink neveit, levéltárakba dugdosva elhazudják eleink múltját, és rombolják az emlékműveket, újravésik a márványtáblákat, ledöntik a szobrokat csak úgy, mint a keresztjeinket. Gyáván, többnyire éjszaka.
A férfiakkal viszont így nem lehet elbánni.
Rosszul írtam: a férfiakkal így SEM lehet elbánni.
Mert akiknek ilyen aszonyaik vannak, akik a világ legszebb nőjeit tudják maguk mellett, akik naponta megölelhetik a legdrágább teremtéseket, azoknak a Jóisten áldást osztott.
Végső soron övé hát a köszönet.

Magyarkanizsa, 2014. március 8.    




2014. március 6., csütörtök

Orosz krímtorta, amerikai pite



„Lopj el mindent. Amit nem lehet, azt gyújtsd fel,
 és öld meg, akit nem tudsz a lovad mögé kötni!”

Jelen írást nem a tudományos igényesség ihlette. Még csak nem is a televíziós híradókból önmagát tájékozottnak, naprakésznek gondoló polgár fotelszakértelme, vagy a történelemhez konyító kompetencia megnyilvánulása lenne. Azt meghagynánk a kocsmapultnál vitatkozó polihisztoroknak, és a kávé mellett hüledező háziasszonyoknak, akik az atomháború rémképét oly nagy hozzáértéssel taglalják a kiskanállal adagolt tejszínpor, VV Pista, meg az ismerős barátnő magánélete között.

A súlytalan Absztinencia Tyereskova
De mivel már a hamarosan ismét használható kerti csapból is az ukrán krízis folyik, erős hajtóerővel tör rám a szükség, hogy kontárkodó véleményemet szavakba öntsem.


Egy régi székely bölcsesség szerint balszerencsés ember, aki olyan verembe pottyan bele, amiben már egy medve is tartózkodik. Bátor az, aki a veremben együtt is tud élni a mackóval. Aki viszont a közös kelepcében ücsörögve is a medvét próbálja hergelni: az hülye.

Szögezzük le gyorsan: Európa természetesen nem hülye.
Ám Amerika zöme - köztudottan igen, és a lelkes idiotizmusukban, gügye infantilizmusukban csak annyi a szerencséjük, hogy néhány vezetőjük a mi fogalmaink szerint még normális. Persze nem a szó közjogi-, mentális-, pszichológia- és pláne nem erkölcsi értelmében.
Hanem csak úgy: szimplán politice.
Másképp mondva: Washingtonban akadnak még néhányan, akik kinéznek a fejükből, és csak a zsebükön túl lesz homályos a látásuk. De a zsebükig ellátnak…
Ennyi pont elegendő ahhoz, hogy az Ó- meg az Újvilágban is betéve tudják a székelyek medvével kapcsolatos álláspontját.
Londonban, Washingtonban, Párizsban de a világ más pontján sem jut senkinek az eszébe, hogy meggondolatlanul molesztáljon egy medvét.
Egyébként igény az lenne rá, nagy a kísértés, mert a mackónak – bár nem finom, mint a királyi hermelinprém -, régtől fogva sokat kóstál a bundája.
Napóleon meg Hitler uralkodói palástot szeretett volna készíttetni belőle, a tímárjaik, cserzővargáik már dörzsölték a tenyerüket, de végül mindkettőnek túl drága lett a medvebőr-trófea.
A kis korzikai jóformán egy szál gatyában dideregve szánkázott vissza a baldachin alatt terpeszkedő imádott Josephine-jéhez, a hajdani bécsi piktor meg sose fejezhette be a Moszkva alatti tájképét, mert 1945 tavaszán Csendéletet parancsolt neki a berlini Reichstagnál fotózkodó diadal- és amúgy is ittas Vörös Hadsereg. Mindazonáltal a medve élettere akkora, hogy azt idáig még aszfaltúttal sem lehetett összekötni, csak a szépnevű Transzszibéria-vasút szeli ketté. Régen ugyan U2-es kémrepülőgépek megpróbálták föltérképezni, ám a ruszki légvédelem szépen le is csúzlizta a meggondolatlanokat a magasból.
Köztudottan a medve ürülékével jelzi a vadászterületének határait, és a múltban, úgy máma sincs senkinek ínyére medveszarba lépni. Amilyen Amerika, mint az egyszeri cigány falnak nekimenő lova, a minap Afganisztánban azért megpróbálta, mert azt hitte, hogy bátor, pedig csak vak volt.
Aztán amikor derékszíjig belegázolt egy gőzölgő kupacba a kaland bűze már neki is facsarta az orrát. És mostanában örülhet, ha a szotyéban ott ragadt bakancsa nélkül, mezítláb hazasunnyoghat a sarki hamburgeroshoz.
Az orosz medvével ujjat húzni tehát nem lehet, merthogy ujja sincs, csak böhöm nagy mancsa, ami karmokban végződik. Mi – magyarok – évszázados történelmi leckéinket megtanulván még ma is csak a denaturáltabb, cirkuszi körülményekhez igazodott medvével pacsizunk, tisztes távolságból. Jóllehet kertszomszédok lennénk, mert gyarmataink egymás mellett helyezkednek el: a Ferenc-József földtől csak egy jégmezőnyire kezdődik a szintén festői Szibéria.
Tőlünk jobban, álmukban is fújják a leckét a lengyel barátaink, a balti kis népek, meg a posztszovjet kaukázusi térségben a szőnyegjén guggoló szivárvány tarka siserehad. Még a hidegvérükre büszke finnek is fölszisszennek, ha a karjalai mocsarak tájékán, a piknikező Szerjózsáék harsány nótáit hozza az északi szél. Nem beszélve a krími tatárokról, akiket retúrjegy nélkül, százezer szám, Sztálin invitált meg egy hosszabb belföldi kirándulásra.
Szegény tatárokkal ellenben mi helyben vagyunk. 
Megérkeztünk. Ugyanis írásom legelején szóltam, hogy a Krímről lenne szó, Ukrajnáról. 
És ha valaki azt hiszi, hogy eldönthető - ebben az állapotban ki a jó, és ki a rossz; hol a jobb, és hol a bal: nos, az fatálisan téved. Merthogy Ukrajnában a helyzet már régen túllépte a józan ítélőképesség határait.
Marad a találgatás, és az események kivárása. A többi: hipokrita okoskodás.
Adott egy – a történelem során alig, vagy keveset – létező államalakulat.
Csődtömeg, üveglábakon.
Nagyhatalmi terepasztallá változott, amin most izmoznak, szkanderoznak zárt ajtók mögött, és mennek a hazug forró drótok, szállnak a milliárdos ígéretek, most köttetnek a titkos záradékok, kicsi Breszt-Litovszki békék, Jalták, papírszalvétán megpecsételt szerződések, bécsi döntések unokái, amikhez képest a Molotov-Ribentropp paktum úriemberek tisztes diskurzusa volt, a moralitás aranybetűs emléke.
Mert az orosz medve a bőrét ugyan nehezen, vagy éppen sehogy se adja.
De az irhája alatt tele van gázokkal.
És nincs az a párizsi parfüm, aminek odőrje kellemesebben, megnyugtatóbban hatna a nyugati tárgyalófelekre, mint egy hosszú távú békességet szavatoló, erőteljes, orruk alá durrantott medvefing.    

2014. március 5., szerda

Pósa Károly: HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!



Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek


Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.
Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.


Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.
Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.
A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.
S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.
Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.
Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?
Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.
Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.
Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.
Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.
Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.
Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…
Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.
Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.
Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.
Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.
Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!
Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...
A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.
Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?
A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?
Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.
Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat.
A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…
Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van…
Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!
Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.
Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.
Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.
Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.
  
Magyarkanizsa, 2014. március 5.