HOL NYARAL A KANIZSAI ÍNSÉG?

Még csak áprilist írunk - hol van még a nyár? -, de már hallani hangokat egyesek nyaralási terveiről.
Mondják erről is meg arról is: kit hová vet el jó dolga.

Az év közben hallatszódó panaszok ellenére meghökkentő, hogy mennyien rajzanak szét a nagyvilágba. 

Úgy látszik igaz a mondás: nem biztos, hogy a leghangosabban jajgatónak fáj a legjobban…

Az Adria partján föl-föltűnhetnek majd ismerős arcok, meg a kanizsai rendszámtáblás gépkocsik. Meglepően sokan Görögországba indulnak pihenni, vagy a mifelénk tényleg luxusnak számító Egyiptomot, Tunéziát, az egzotikus üdülőhelyeket veszik célba.

 „Ha költenél, és van rá költség” – ahogy a szappanfőző József Áron fia, az örök poétánk mondaná - miért ne?

De ha a nyaralás ezen módozataira – akármi nehezen - futja, illene több optimizmussal beszélni a hétköznapokat, és a jövőt illetően.

Kicsit unom a lamentálókat, ez az igazság.

Mindeközben a kanizsai Tisza-part talán rendezettebb, mint valaha. 

Pedig néha olyan érzése van az embernek, mintha az illetékesek Déva várát építgetnék: amit nappal létrehoznak, azt gondatlan kezek éjjel lerombolják. Tönkreteszik a szemeteseket, a kandelábereken lévő lámpaburákat kővel hajigálják ki, ahogy a tájékoztató táblákat rögtön a felújításuk után ismét szétverték.
Nem számít nekik - a sok bunkónak, gyaníthatóan, de be nem bizonyítottan a suttyó korú félembereknek – hogy a közös értékeinket rongálják: pusztán szórakozásból. Ha lenne büntetésük, egy jó ideig csakis közmunkára fognám őket! Hogy belegebedjenek a dologba, és soha többé eszükbe ne jusson még egy papír zsebkendőt se elejteni! És fütyülnék rá, hogy kiskorúak. Majd dolgozna helyettük az apjuk, aki elmulasztotta nevelni őket.

Ám a strand ezúttal sem vádol, ítélkezik, csak várja a kanizsaiakat.

Nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban ennyi gyöpös felületet, ennyi újonnan ültetett fát gondoztak volna. Hallottam valakit epéskedni, aki az irgalmatlan nagy, homokkal borított rész hiányát kifogásolta. Valószínűleg még soha nem strandolt júliusi kánikulában. Olyankor a homokon megsül a tükörtojás, és az okvetetlenkedő polgártárs is a fűzfák hűsében, a füves részen fog majd kritizálni, ha már éppen okoskodnia lesz muszáj.  

Biztos nem csak kanizsai szokás az is, ahogy szeretünk visszamutogatni. 

(Évtizedek óta a tavalyihoz viszonyított szilveszteri tévéadás romló mutatókat produkál. Van-e a nézhetetlennek legalsó bugyra?)

Amikor úgy dicsérjük a letűnt esztendőket, hogy közben pocskondiázzuk a jelenvalót. Számos alakalommal heves vita tárgya volt az az időszak, amikor tömve volt a helyi kemping, zsúfolásig megtelt a strand és boldog-boldogtalan a Tisza-parton süttette magát. A hangosan ágálók viszont hajlamosak megfeledkezni arról, hogy azokban az elanyátlanodott években gyakorlatilag lakat alatt éltünk, az országhatárokon átjutni egyszerű embernek nem is lehetett. Emlékeznek még a 10 márkás illetékre?

Hát a magyar vízumkötelezettségre?

Arra, hogy Horvátországba szerbiai-vajdasági gépjárművel esély sem volt elindulni?

És a havi hat-hét márkás fizetésekre?

A hadköteles fiúk, férfiak külföldre utazásának tilalmára?

Mert ha igen, akkor érthető lesz, hogy a magyarkanizsai lakosság döntő többsége a szépnek nevezett időszakban sem a jókedvétől vezérelve, vagy a strandunk iránti oszthatatlan rajongásból, megelégedettségből választotta a töltés melletti fűzfák látványát és a tiszai mólók víztől nyákos, csúszós deszkáit, hanem kényszerből, rászorultságból.

Más lapra tartozik, hogy a múló idő megszépíti ezeknek a szegényes nyaralásoknak az emlékét. 

Akkor fiatalabb volt mindenki, vidámabbnak tűnt a nyomor.

Kicsivel is beértük. Annak örültünk, ha nem szakad ránk az ég.

Mára a lehetőségeinkkel együtt az igényeink is változtak.

Ezzel sincs baj.

Csak időnként – a miheztartás végett – vegyük elő a húsz éve készült fotók albumát és idézzük föl magunknak az akkori körülményeinket. Beszélgessünk barátainkkal, ismerőseinkkel azokról a hónapokról. Arról a furcsaságokkal kitömött időszakról. Figyelmesen hallgassuk meg mások idevágó történeteit. Amikor majd őszintén beszél valaki, mit jelentett neki és családjának a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és az igazi, a leghalványabb fénysugár nélküli reménytelenség. Biztos szóba fog kerülni, hogy a sorsunk választását sem engedték saját kezünkbe, hanem mások, hatalmasok döntöttek rólunk, de nélkülünk.

És hogy nap napot követve a szeretteink jövőjével játszottak.

Higgyék el nekem: elámulnak majd rajta, hogy annak tükrében mennyi mában megfogalmazott kérdésünkre találjuk meg a választ.

Akkor majd összenézünk, elgondolkodunk.

Meglehet: egy múló pillanatig elégedettséget is érzünk.

És lehet, hogy egy ideig csöndben maradunk.

Pósa Károly