Kistemető, Vigadó: meg a föltépett zsebek

 

Úgy tűnik, mostanában mintha jobban figyelnénk veszendő értékeinkre.

Kezdődött az egész a Vigadó utáni évtizedes sóhajtozással.

Aztán két kanizsai építész – Tóth Vilmos és Valkay Zoltán - révén ötlettervek készültek az épület renoválásának lehetséges módozatairól, a hasznosítás mikéntjéről.
Mindenki megmozdult.

Hozzászóltak a népek.
Pro- és kontra vélemények hangzottak el.
Volt lakossági fórum is. Maroknyi érdeklődő ment el a rendezvényre. Ennyire, ennyi embernek számított ez a fontos a téma.

A terv megmaradt szép rajzként. Ma is megtekinthető.
Hamvába holt a nagy nekikészülődés.

Másik:

Legyen-e fürdő, és ha igen ott-e, vagy se?
A közelmúltban kisebb hisztéria keletkezett a park sorsát illetően. Ebben csak az a visszatetsző, hogy pont azok aggódtak leghangosabban a Népkert jövője kapcsán, akik tegnapelőtt pozíciójukba delegálva – míg érdemben tehettek volna valamit  – a kisujjukat sem mozdították érte.
Akkor valahogy nem volt fontos a park, meg a fák sem.

Ide kívánkozik, bár lerágott csont - a Nagyutca lezárásának ügye is.

Akik egykoron ellene voltak, a gazdasági szempontokkal érveltek.

Nem érdekelte őket a sétáló utcává minősítés, a zajártalom megszüntetése. A csöndnél, nyugalomnál előbbre való volt a biznisz.

Jó.
Megadóan legyintettünk rá. Meglett az akaratuk.
De most, amikor a park egy szögletében pont a város gazdaságát, turizmusát lehetne előre lendíteni, miért lesz egyszeriben égetően elsődleges a környezet védelme, a már emlegetett zajártalom és csönd?
Ami tegnap érvényes volt ott, nem állja emitt? Hogy is van ez?

Néha nem ártana a politikailag beködlött szemüvegeket megtörölgetni. Hátha, a "föltépett zsebeken túl" megláthatnók a távoli jövő homályos céljai.
Ám akad optimizmusra okot adó példa is.

A közelmúlthoz képest igazolja ezt a Kistemető állapota, ami még korántsem tökéletes, de legalább nem roncstelep, "rosszvasas" van mellette, autógumi hegyekkel.

A harangláb után, amit lehetett - az illetékesek helyrehozták.

Emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt mennyit bújócskáztunk a folyondárral, iszalaggal, gazzal és orgonabokrokkal buján benőtt sírok, keresztek között. Gyerekként igazi mesevilág volt. Eszünkbe sem jutott, hogy netán kegyeletsértés, amit éppen művelünk. Nem tudtuk, mert nekünk természetes állapotnak tűnt, és a használaton kívül helyezett temetőnek akkor már hosszú ideje nem volt gazdája.

Benőtte a gaz, igénybe vette, aki akarta. A sírok, a félreálló vagy ledöntött fejfák nem valami elrettentő erővel bírtak, sokkal inkább izgalmat, az elmúlás, a halál titokzatosságát jelentették.

Gyermekésszel így voltunk bátrak.

Persze, esténként már a merészebbek se szívesen játszottak. A Kistemető hantjai, bokrai között eljött a szellemek ideje. Megfogyott a mersz, ha leszállt az éj. Senki sem maradhatott közöttünk nagy legény. A Kistemető közömbösen vette tudomásul ha ott csibészkedtünk, meg azt is, ha rettegni volt kedvünk. Egykedvűen adta át magát az enyészetnek. Úgy nézett ki, hogy vele együtt a halottairól is megfeledkezik a város.
Nem így történt.
Ma már arról beszélünk, hogy igazi megoldás az lenne, ha egy sírkertet hoznának létre az egyik felében, ahová a még megmaradt fejfák kerülnének, a többit pedig egy csöndes parkká alakítanák.
Még mielőtt bárki óbégatni kezdene, hogy kegyeletsértés, amit mondok: lehetőséget kell adni minden hozzátartozónak, hogy ha úgy dönt, exhumáltassa a sírt és más, működő temetőbe helyezzék el a hamvakat. De mivel tudom, mekkora procedúra és mennyi pénzbe kerül egy ilyen szándék, kötve hiszem, hogy bárki ilyesmire szánja magát.

A kérdés érzékeny, és mégis beszélni kell róla.  

A sírok zömét már senki nem gondozza. 

Tíz-egynéhány sírhelyet Mindenszentek előtt helyrehoznak a leszármazottak, de ha a kommunális közvállalat emberei a város pénzén nem gyomirtóznák le a földet, egy évnyi időre megint a gaz veri majd föl a térséget.

Ez a megoldás is tarthatatlan. 

Ha permetezve,  gyomirtó-szerekkel szétlocsolva kell gondozni egy temetőt, az sérti az önbecsülésünket, de még inkább sérti a halottak emlékét, a nekik kijáró méltóságot. A végtisztességet nem lenne szabad százliternyi halálos méreg szétspriccelésével letudni.
Legyenek fák, zöld övezet, árnyékot adó lombok és a sétány mellett néhány pad. Egy kijelölt helyen a még megmaradt keresztekkel, a kegyelet virágaival.Tudomásul kell venni, hogy a Kistemető működési ideje régen lejárt.

Más helyeken - tessék csak megnézni az "európai" Szeged példáját! -, már zúgnának a buldózerek és az alapozáskor kaparnák kifelé a csontokat... Ott a város központi temetőjét dúlták szét bükkfalelkű üzletemberek.
És a milliós forintkötegek sose tudják majd feledtetni annak a látványát, hogy koporsódeszkák és emberi maradványok között épült föl egy csillogó, de semmitmondó épület.
Hál'Istennek ilyen embertelen, elborzasztó helyzet nem fordulhat elő városunkban.
A holtak nyugalma nem eladó semmiféle plázának, ipartelepnek, de még játszótérnek se.
Ez így van rendjén.

Pósa Károly