Napra pontosan egy éve írtam

2013. április 18.
A töltés oldalát nyalva

Jó régóta, vagy harminc éve immáron, hogy az új töltés véd bennünket.
Az illetékesek amikor megépíttették - zömmel kétkezi melósok hordták a földet, munkagépek túrták a homokot és több százezer köbméter anyagot, míg a fehér mandzsettás szakemberek a papírokon húzódó vonalak alapján ellenőrizték a munkálatokat és dirigáltak -, nagyon helyesen betonutat is öntöttek a gátra, ami szépen végighúzódik a városunk keleti oldalán.
Aztán, ugyan ilyen jó szándékú szakemberek lámpasort telepítettek a sétány mellé, hogy a lakott részekig éjjel is biztonságban, a régi gázlámpára emlékeztető kandeláberek segédletével lehessen közlekedni. 

Így a gát, a sétány, a lámpasor meg a kihelyezett padok egész nap a város polgárainak kényelmét szolgálják. 
Aki már járt, futott, kerékpározott rajta, tudhatja, hogy milyen szép a Tiszával párhuzamosan, a jó levegőn lenni, miközben gyenge szél csapja az arcunkat és az ártéri erdő összes madara nekünk dalol.
Csoda-e, ha sokan sétálnak a töltésen?
Javuló időben nyugdíjas csoportoktól a kisgyerekes anyukákig mindenki szívesen választja a töltés megnyugtató csöndjét.
Most meg, ahogy kilépett medréből a folyó, mintha még többen lennének kíváncsiak a fejleményekre. 

Ladócki Homonai Erzsébet tavalyi fényképe

Valljuk be: az ember természetes igénye, hogy szereti fölmérni a veszélyt.
Időnként kifejezetten jól esik egy kis borzongás, de a lelkünk mélyén azért tudjuk, hogy az új töltés meglehetős biztonságot nyújt a rakoncátlankodó folyónk szeszélyeivel szemben. 

Nagyon nagy bajnak kell lennie ahhoz, hogy már a kanizsai gát is megadja magát.
Mi nem a tévéhíradók hisztérikus képsoraira vágyunk, a szenzációt lihegő riportokra, amikor a szerencsétlenségből pénzt csinálva egyenest a szobánkba közvetítik a tragédiákat. Ezt az "élvezetet" meghagyjuk azoknak a nyugati hülyéknek, akik kitalálták ezt a szót: katasztrófaturizmus. 

Más nyomorának a filmezését, fotózást a romok között, vidám víkendi kirándulást oda, ahol emberek mentik a vagyonukat, kétségbeesetten küszködnek az árral, a tűzzel, a romok eltakarításával, miközben messziről érkezett érzéketlen bunkók az otthonról hozott elemózsiát majszolják, és dobozos sörrel koccintanak, ha a tenger hulláma átcsap a gáton, vagy az erdőtűz lángja ismét fölizzik.
Sokszor látott képsorok: akárki megmondhatja.

Jóllehet árvízi katasztrófára nem számíthatunk, ám a kiöntött részek, a víz alá került területek látványa mégis vonzza a kanizsaiakat egy kis nézelődésre.

Fényképek százai készülnek nap, mint nap. Van aki dokumentál, mások a nyaralók falát áztató hullámok miatt sóhajtoznak, ismét mások bokáig, térdig tocsognak a kiöntéses részeken és a minap egy suhanc az ellepett parkoló betonján a biciklijével virtuóz trükköket produkált.
Csak a töltés oldalában nyíló virágokat sajnálom. 

Az idei tavasz olyan késve hozta meg az ébredést! Mire szirmukat bontanák, ellepi őket a víz.
Alig élnek valamicskét.
És ha mindez egy árva százszorszépre igaz, miért ne lenne így az embernél is?
Hisz valahol egy firmában leheltek belénk életet, a Teremtő nagy műhelyében! Egy szál virág, egy macskakölyök és egy ember is érhet ugyanannyit. Valahol összetartozunk.
Sajnálom hát a virágokat, minden fűszálat, amit most is tocsogó víz ölel körül.
A folyó vize pedig egyre emelkedik.

Kis kiegészítés, már a 2014-es évből:
Amilyen hosszúra nyúlt a tavalyi tél, zord volt a tavasz, és áradt a Tisza - az idén szépen megúsztuk a zimankós telet, időben jött a kikelet is, és a folyó megmaradni látszik a medrében. Sőt, mintha apadna a víz szintje, ami azért némi aggodalomra okot adhat. Nem kéne aszályos esztendő. A föld tart el mindannyiunkat.
Szó szerint.
Hát: ennyit változik a világ, fordul az idő kereke egyetlen egész év alatt. Elszáll, mint füst a kulcslyukon.
Lehet mérlegelni, viszonyítgatni.

Pósa Károly