2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. május 28., szerda

A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.



Hakapeszi Makik 


Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.
Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.
De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.
Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)
Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.
Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.
Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.
Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 
Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 
Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 
Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 
Mindkettő elrettentő erővel bír. 
Szörnyű csapás a csemetének! 
Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 
Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.
A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 
Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:
 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html

    

2014. május 26., hétfő

MÁJUSI LELTÁR



Kusztura Sándor fotója

Az éhes,
Égető laposságon
Elszáradtak a tél vizei.
Üdvözült,
Mi a vetésben maradt.
S a madarak
Szemének íriszei
Kipattantanak
Minden kis
Zöld rügyet az ágon.

Csak a gólyahír sárga.
Az világít.
Dongó méhek, millió bogárka
A virág illatának nektárja,
Belélegzi a nehéz szántás gödre,
Látni - az emlékek boltján
Lóg egy régi tábla:
Májusban, pünkösdre
 - Leltár van.

Reggel még
Olykor a köd vet odalent
Magának fehér ágyat.
S míg napok hallgatása
Bujkál bennem,
Meg a cserjében,
Akár a tavalyi almák
Dohos illatával
Bortócsát rajzoló tavasz:
A gondolatok malmával
Úgy kúszik az énekem,
A lekapart kamillaréten,
Mint puha
Kézfogás utáni panasz.
Pósa Károly 
Magyarkanizsa, 2014. május 26.

2014. május 24., szombat

MAGYARKANIZSA SZELLEME - PALACKBAN?



Nosztalgiázó diavetítés volt a Dobó Tihamér Képtárban. Archív fotókon a hajdani szépséget és értékeket csodálhattuk.

A közelmúltban Vácon járva azon hüledeztem, hogy majdnem minden házon, középületen emléktábla jelzi ki lakott ott, melyik híresség a szülöttje. Mennyi ikonikus váci lakos volt! 
Az ottani városvédelmet nem tegnap kezdték. A 19. század végén már javában működtek a lelkes lokálpatrióták. Ténykedésük nyomát, az értékmentést mindez idáig látni lehet. 

Kanizsai kubiskosok
Valóban megőrizték a település, az utcák, a közterek hangulatát. Mi több: munkájuk révén öntudatot plántáltak az utánuk jövő generációkba! Úgyhogy most több tízezernyi büszke váci ember hirdeti azt, hogy derék dolog lenni Visegráddal szemben, a Duna partján. Nagyon hiányzik a mi Kanizsánknak is ezafajta önérzet. Első lépésként kéne egy főépítész; aztán egy jó városrendezési-terv; még utána pedig egy civil szervezet, aki minden koron féltő gonddal arra fog törekedni, hogy ami kanizsai - az is maradjon. A jellegünk, a múltunk. Röviden: amiért érdemes és jó itt élnünk. De mivel nem mi fújjuk a passzátszelet, mert minden sorsunkat érintő kérdésben Belgrád dönt rólunk – legtöbbször a megkérdezésünk nélkül, mintha ott jobban tudnák, mi kell minekünk -, ezért a valóban hatékony városvédelem helyett kénytelenek vagyunk megmaradni a jelképes gesztusok szintjén. Féltve gyűjtjük, őrizgetjük a szülőföldünk múltjáról készült fényképeinket. A családi fotók mellett ereklyeként vigyázunk a hajdani utcarészleteket, házsorainkat, rég lepusztított középületeinket ábrázoló fotókra. Van, aki a gyűjteményét digitalizálja, és közkinccsé teszi.
Ilyen lelkes ember Szögi István – Csifusz is, akinek - immáron félezres - régi kanizsai képekből álló albumát, egy népszerű közösségi portálon bárki érdeklődő megtekintheti. Az ő példája adta az ötletet, hogy egy előadás-sorozat keretén belül beszélgessünk szülővárosunk múltjáról. Szakember-helytörténész mondja el véleményét a képekről. Mindeközben pedig idézzük fel versekkel, irodalmi betétekkel Magyarkanizsa hangulatát, szellemét. Csütörtökön este Valkay Zoltán építész kommentálásával mintegy száz válogatott fotót nézhettek meg az érdeklődők: kanizsai képeslapokat, zsánerképeket, a sokat emlegetett Koncz-hagyaték egyes elemeit, a tiszai porondokat, a népkertet fénykorában, a már letűnt kubikus-világ dokumentumképeit, csak úgy, mint az eddig sosem látott utcai pillanatfelvételeket, kordokumentumokat. Mindezt helytörténettel, épített múltunk ismertetőjével taglalva, hasznos ismeretterjesző előadás keretében. A térben és időben való utazást Pósa Károly közíró a verseivel, vonatkozó írásainak részleteit felolvasva tette meghittebbé, hangulatosabbá.
A rendezvényen felvetődött egy elképzelés. Olyan központ megalakítását kéne létrehozni, ahová bárki bevihetné régi, a közösségünkre, Kanizsára vonatkozó fényképeit, hogy azokat helyben beszkennelve-lemásolva digitális formában tárolni lehessen. Így megalakulhatna egy több ezer fotóból álló archívum, ami a világhálón rendszerzetten a nagyközönség rendelkezésére állhatna. Nem új találmányról lenne szó: Martonoson már évek óta szépen működik egy ilyen hagyományápoló egyesület. Nagyszerű modelljüket csak át kéne venni.
Mi kell mindehhez? Egy kis népszerűsítés; egy szkenner, számítógép; meg semmi más, pusztán akarat, hogy az utolsó utáni pillanatban is menteni lehessen, ami még menthető.
Az est szervezői, a kispiaci Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely pont abban bízik, hogy a kanizsaiak nosztalgiai iránti vágya nem marad meg csupán a múlt utáni sóhajtozásnál, hanem a jó szándékú kezdeményezést felkarolva tettekkel tudjuk majd igazolni - szülővárosunk szellemét nem hagyjuk palackba dugaszolva elsírni.
Rajtunk múlik ugyanis, hogy azt a bizonyos szellemet, erőt, öntudatot ki tudjuk-e szabadítani?
Pósa Károly  
     
Új Kanizsai Újság, 2014. május 22. XXI évfolyam (702) 20. szám.

2014. május 23., péntek

NÁSZÚT A POKOLBA*



Köd a Tiszán - festményem
Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.
A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.
A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.
Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…
A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  
Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.
Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.
Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.
És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         
Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.

2014. május 20., kedd

HATÁRESET - kommentárom



Egy 66 éves szerb nyugdíjasnak az árvíz miatt kellett elhagynia az otthonát, mindene elúszott. Bécsbe igyekezett a fiához, de a röszkei átkelőn leszállították a buszról, mert nem volt nála elég készpénz, hogy belépjen az Unió területére. A férfi három órát töltött még halála előtt az erre a célra fenntartott szobában, majd elhunyt, szívrohamot kapott – állítja hétfői cikkében a szerb Blic.

Részvétem a családnak!
A szerb és a magyar világhálón az eset kapcsán leírt cikkre megannyi hozzászólás született. Elképzelhető, hogy a szűkszavú hírre a szerb közvélemény zöme miként reagált…
Ami viszont érdekes, hogy a magyar részről érkező megjegyzések mintha egybecsengenének a kárvallott fél panaszaival. Bizonyos fokig egyet tudok érteni velük. A magyarországi határőrök, vámszervek gorombasága, olykor cinizmusa valóban legendás. Állításom igazolására megannyi személyes élményt sorolhatnék, de most nem lamentálni akarok. Régen is írtam már erről: az országba belépő idegennek a szolgálatban lévők lennének az első véleményformálói, akik alapján megítélik a többi magyar embert. Ezt játsszák el, félek, nap mint nap... Nesze neked, magyar turizmus.

Persze, hogy a határon dolgozók többsége azért nem ilyen. Mostanában többnyire udvariasak, kimértek, teszik a dolgukat: pont ezért föl se tűnik a munkájuk, magatartásuk - és így a jó. Szakmájuk az ellenőrzés, ami sosem lehet üdítő a várakozásra ítélt határátlépőnek; de ha legalább szakszerű, korrekt bánásmódot tapasztalunk (mert amaz is csak ember, egyenruhában), akkor tudomásul vesszük ami szabály, oszt jó napot!
Viszont egy-két túlbuzgó szerv miatt most kollektíve a magyarság lett undok, szőrösszívű féregnek beállítva, hiába mentenek az árvízben a mieink is! Olvasva a szerb lapok vonatkozó reagálásait - finoman szólva kapjuk az ilyen-olyan jelzőket. A szerb társadalom elkeseredett a gazdasági helyzet miatt, amire itt az árvízi katasztrófa, és az emberek most tapasztalják, mennyire magukra vannak hagyatva. Az országot megrendítette az ár, de még inkább az a tudat, hogy a viszonylagos biztonságérzet látványosan összeomlott. Semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Leírták azt is: a múltkori magyarországi árvíz levezénylése illene, hogy példaként lebegjen Belgrád szeme előtt.
Erre föl most a bajban, tetézve a csüggedést, haragra sikerült ingerelni még azokat a szerbeket is, akik amúgy soha semmi rosszat nem gondoltak volna rólunk, magyarokról. Megy a szerb oldalon a hangulatkeltés.
És megint kiken fog csattanni az a bizonyos ostor?
A délvidéki magyarokon.
Rajtunk, szokás szerint.
Még egyszer hangsúlyozom: távol álljon tőlem, hogy általánosítsak!
Mindazonáltal igaz - tapasztalatból tudom, sajnos -, hogy míg Szerbiában (és általában a Balkánon, a mentalitás miatt) sokkal lazább a hatóságok viszonyulása OLYKOR, és nem mindig, addig Magyarországon a kínos pedantéria, a bürokratikus tili-tologatás dívik, ahol egy elvétett rubrikára, az anyád lánykori nevének szerintük nem megfelelő igazolására, amolyan formájú pecsét hiányára, aláírás olvashatatlanságára etc. hivatkozva szakmányban kapsz agyérgörcsöt a hivatalokban. Aki például töltött már ki magyar hivatalos okmányokhoz való igénylést, netán adóbevallást, annak van némi fogalma arról, mi fán terem a hasított szőrszál. 
Én elhiszem, hogy a határon elhunyt öregembernek nem volt elegendő pénze. Azt is megértem, hogy ilyenkor az előírás szerint kell eljárni: vissza kell fordítani, megtagadni tőle a határátlépést. Lehet hivatkozni Schengenre, az európai széplelkű törvényekre. Európai Tutijó –  hej, az is megérne egy misét…
Na de most jön, amit viszont nem értek.
Az emberi faktor. Az emberségességé, ami - OLYKOR - a legbigottabb, legtörvénytisztelőbb közszolgában, szervben is meg kéne, hogy indítson valamit. Egyrészt: nem tudom elhinni, hogy abban a váltásban a röszkei oldalon senki nem értette, mit beszél szerbül az öreg.
Ha így lenne - no, az az igazi botrány.
Ha viszont igen, akkor meg azon hüledezek, hogy nem esett meg valakinek a szíve a jámboron? Kicsit kíméletesebben váróterembe elhelyezni; nem potenciális terrorista a 66 éves bácsi; vagy időlegesen visszakísérni a horgosi szerb vámépületbe, az övéi közé…   
Nem.
Inkább semmibe vették egy kicsit, az öregember meg ettől (is) kikészült, a szívének elég lett ennyi vegzatúra utoljára.
Persze, hibás most sem lesz. Majd az előírások betűire hivatkoznak. A papír - bár könnyű, de bámulatosan masszív - elbír, eltűr mindent.
Én még nem láttam a magyar szervek hivatalos közleményét. Ha kiadnak valamit, majd lassan, tagolva elolvasom. Ha meg netán nyilatkoznának is: a szóvivő szemét fogom figyelni.

Pósa Károly

A GYŐZELEM ÍZE



Lear király - illusztrációm

Mióta az idők folyamán az ember emberré vált, a küzdelem volt a létének az alapja. Az írott történelmünk tele van megmérettetéssel. Aligha lehet kétséges, hogy ugyanígy volt ez a legkorábbi évezredekben is, amikor a betűt még nem ismerték, és csak egy hajszál választott el bennünket az állati körülményektől.
A törzsfejlődés során megtanultuk, hogy az erősebb egyed éli túl a másikat.
Azé a holnap, aki ügyesebb, jobban használja az eszét, vagy éppen sikeresebben tud alkalmazkodni a körülményekhez. Ha nem így történik, ha nem ez a száraz tanulság: valószínűleg kipusztulás lett volna a sorsunk.
Így hát az ember győzelemre ítéltetett. A fennmaradásának záloga a siker ízétől függ. Más kérdés viszont, hogy az említett győzelmet miként érte el? Azt sem tagadhatjuk, hogy legtöbbször bizony saját fajtársaink ellenében kellett bizonyítanunk. A történelem során kiontott tengernyi vér, a háborúk sorozata, az évszázadokon át bennünket végigkísérő erőszak is azt igazolja, hogy ember embernek tud a farkasa lenni. Hogy a győzelmet legtöbbször mások szenvedése, mások eltiprása árán szereztük meg – és nem is mindig a legtisztább eszközökkel.
Sőt.
Árulás, ármány, csapdák ezrei, hazugságok révén kóstolták meg eleink a győzelem ízét.
Nincs az állatvilágban még egy faj – mint mi emberek -, aki ennyiféle piszkos trükkel tör saját fajtársának életére.
Tökéletesedő harci eszközök, gyilkoló gépek segítik az egyik embercsoport érdekeit a másik ellenében érvényesíteni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a mi igazságunkkal szemben nem tűrjük a mások véleményét. Esetleg zavar bennünket a bőrének színe, a tőlünk másmilyen vallása, a nyelve, vagy éppen csak az, ahogy a nekünk idegennek tűnő szokásait megtartja. Ha sikerül lebirkóznunk, akkor elhisszük azt is, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Pedig csak annyi történt, hogy valamiért erősebbek voltunk, és a gyengébb alulmaradt velünk szemben. Ettől persze igaza lehetne - de megszoktuk, hogy a mai kor nem a gyengének kedvez. Legjobb esetben megtűri az ilyeneket.
Mert a győztesnek mindig hangosabb a szava.
Ők írják a történelmet, alakítják saját kényükre a múltat. Attól függően, hogy győztesként éppen aktuálisan mi az érdeke. Régen, a klasszikusnak nevezett korban a római császároknak egy ideig sokat számított az erkölcsi tartás. Pedig világrészeket hódítottak meg. Ha valakiket, hát őket meglegyintette a győzelem mámora. De az akkori hadvezérek mögött, míg a diadalív alatt vonultak, és őrjöngő tömeg szórta elébük a virágot, a harci szekéren egy szolga is állt a hadúr háta mögött. Neki csak egy dolga volt: míg a nép ünnepelt, harsogott a zene, egyetlen rövid mondatot ismételgetett a győztes fülébe: „Mulandó a dicsőség… mulandó a dicsőség…” Ahogy lenni szokott: hosszú évszázadok múltán a római uralkodók elfelejtették ezt az igazságot. Akkor jöttek - mert elérkezett az idejük - a lesajnált barbárok, és a büszke római birodalom kártyavárként omlott össze.
A középkorban a lovagi erények között szerepelt a gyengébbek segítése.
Az utolsó lovagias háború talán az első világégéssel ért véget, amikor a lelőtt, vagy fogságba esett ellenfél már nem számított ellenségnek, hanem hősnek kijáró tisztelettel emlegették. A második nagy háború már ártatlan civilek milliói árán ért véget, az egyik fél teljes győzelmével, a másik megalázásával. Szomorú irányba haladt a világ. Ma az iskola is arra nevel bennünket, hogy mindenáron csak a kiváló eredmény az elfogadható. Aki nem annyira sikeres, az középvonalból figyelheti a győzelemre születetteket. Pedig azt tanultuk, hogy mindenkiben van valami tehetség, érték, ami révén az ember megérdemli a dicséretet. Mégis: kicsi korunktól arra szoktatnak bennünket, hogy elsők legyünk az elsők között. Könyököljük ki magunknak mások csodálatát.
Hovatovább csak ez számít.
A tisztességet, a szerénységet, a mások iránti szeretetet és alázatot gyengeségnek tulajdonítják - elavult fogalmaknak. A televízió, az internet tele van fölkapaszkodott figurákkal, akik példaképként állnak előttünk, mert győztek egy bugyuta vetélkedőben, valóságshowban, botrányaiktól hangos a média. Valójában nem győztesek ők, csak mulandó emberek, akiket fölkap a siker hulláma, hogy holnap elveszítse őket, és névtelenül menjenek a bulvár süllyesztőjébe.
Mulandóak, kétes körülmények között szerzett dicsőségükkel együtt.

Pósa Károly




      


2014. május 19., hétfő

Kocsmák népe - A MUZSIKA

Melódia hulláma A4-es karton, tus


„Előbb a pincér kezdett el mosolyogni. Bal szemfoga aranyból volt, és az ócska lámpa fényénél az ínyéből sárgán csillant meg a derű, ahogy száját elhúzva, dakszlikutyaként vigyorgott. Elzárta a csapot, és a törlőkendőt könyökhajlatára dobva a zeneszó irányába fordult. Bár botfüle volt, de most mintha értette volna a dallamot. Hangtalanul dúdolta a refrént.
A kártyázók alábbhagyták a játékot, mert addig-addig dongott fülükbe a nóta, hogy szégyenszemre a Kopasz Kunyera elfelejtett rekontrát adni. Pedig kezében voltak a lapok, takarós betlije volt. Lázármadár is hátrébb lökte magát a széken, és a hajdani legénykorára gondolt. Milliónyi év telt el azóta – moccant meg benne a gondolat. – Netán nem is milliónyi, hanem legalább tízszer-, vagy éppen százszor annyi? Hány pillanatból áll az élet? Egy perc - hatvan másodpercnyi villanás. A két szívdobbanás közt eltelt idő nagyjából az a legrövidebb tartam, amit az ember minden segédeszköz nélkül érzékelni tud. Hány alkalommal üt a szív hiába, amikor semmi nem érint meg bennünket, semmit sem észlelünk, a maradandóság szikrája sem hagy nyomot tudatunkban, és úgy issza el lelkünk az érzelmeket, ahogy a májusban elapadó tavaszi vizeket szokta a járási szik. 65-öttől 85-ig lüktet a szív. Föltéve ha abban a percben semmi zavara nincs. Ha nem szívbeteg az illető, nem nyert a lottón, nem a kivégzésére viszik, nincs adóssága, rossz lelkiismerete, szerelmi bánata, őrjöngő kedve, vizsgadrukkja, leánykérése, részeg mámora, maratonfutó edzése. Ha nem álmos, és ásítón csöndes délutánon újságolvasás helyett focizni megy: vagy - egyszerűen lefekszik.
Ha nem muzsikaszót hallgat, mint itt, ni!
Húzza az öreg prímás, aki koránál fogva inkább középkorú. De annyi mindent látott, tapasztalt már, hogy abba más tán belehalt volna. Nemhiába ráncos még a tokája is. Lóg rajta a zsíros öltönye, kardigánjának mandzsettája kitüremkedik a csuklójánál, foszlik a kötött minta.  Csak a keze! A kolbásznyi ujjak! A húrokon varázsolnak tüneményt, és a vonót olyan finom mozdulattal ríkatja a hegedű lelke fölött, hogy Lázármadár szeme bepárásodik, és ha most itt lenne, a kocsmaajtóban megjelenne: menten visszafogadná az asszonyt.
Ej, beh sok embert megbolondít a muzsika…”   

Pósa Károly

2014. május 17., szombat

A ROSSZ ÚJSÁGÍRÓ SZÖVEGE*



Jézus Szíve szobor - Magyarkanizsa

Mindig rossz újságíró voltam.
Így alakult. Mi több: mind a mai napig újságolvasóként is elvetemült vagyok. Folyton hátulról kezdem a lapozást. Ez még hagyján! De nem érdekelnek a harsányra szerkesztett oldalak, az ordító kolumnás cikkek, meg a meleg hangú kritikák sem. A fotók aláírását többnyire semmibe veszem. Kifejezetten utálom a kis színes hírmorzsákat, a horoszkópot, a keresztrejtvény bárgyú kérdéseit, meg a máshonnét lopkodott vicceket.
Csak a fekete-fehér oldalaknál lassúdok meg. Olyankor az aláírásokat vizslatom. Nézem, hol látok ismerős, szememnek kedves szignót. És ha találok ilyet, akkor aztán: olvasok. Nem úgy, mint a normális – értem ez alatt a jó újságolvasó – embereket.
Nem.
Én alattomos módon, kegyetlenül, zord elégtétellel olvasok. Gátlástalanságig vitt precizitással, irgalmatlanul vizsgálom a szöveget. Meg-megállok egyik másik következtetésénél. Az érdekes szófordulatokon, gondolatszikrákon hümmögni szoktam. Olykor fölnevetek, ha blikkfang van az írásban. De ez – mostanában - ritkán adódik. Olyan a szemem, mint a disznóé. Rövidlátó. A sorok között szeretek túrni, a nyomtatott betűk közti érintetlen fehérségben, a le nem írt barázdákban kutatok valami érdekes, megragadható után, gyakran nem is az egyébként használhatatlan látásommal, hanem valami egészen mással. Szimattal, ősi ösztönnel. Azzal az intellektussal, amivel a folyton elégedetlenek kénytelenek élni. Sejtelmük sincs, milyen érzés lehet a kétkedés szimatával szöveget betűzni. Fölémelyedek egy-egy szirupos íráson, sarokba vágom a lapot, és fáradhatatlanul örülök, ha értékre találok, amit csak úgy gyűrök lelki zsebembe, mint az utca sarában meglelt dukátot. Boldogan, de kicsit rossz sejtelemmel. Bűntudattal, amiért az ilyesmi nem nekem jutott eszembe.
Mert hát betűt írni legtöbben tudunk. Viszont értelmet adni valaminek: nem. Értéket teremteni sem. Ezért kétségbeesett, soha nem lanyhuló gyönyörrel, és minden alkalommal azt az írást keresem, ami nekem egyfajta rejtett üzenetet hordoz; aminek majd pallérozottságán túl is időtlen kincse fog maradni a gondolatisága; az eredetisége. Ez utóbbi nagyon fontos. Parancs lenne. Csakhogy egy ideje híján vagyunk a régi megszokásoknak. Hol van már Krúdy tolla, Kosztolányi drága anyanyelve, vagy Karinthy Frici bácsi sziporkázó tárcáinak igényessége? Ahol nem a félműveltség bosszantotta a jámbor olvasót, hanem a természeti és társadalmi jelenségek összefüggéseinek láttatása váltotta ki az ovációját: és a könnyed, közérthető ám ugyanakkor színvonalas írások megbecsülése révén rajongói olvasótáborok adták kézről-kézre a legfrissebb tárcákat, publicisztikákat, vagy a műértő bírálatokat! Pedig a jó Tömörkény is csak mindenesként kezdte egy tintapacás szegedi újság redakciójában. És mégis! Ady meg Debrecenben, majd aztán Nagyváradon mutatta meg, hogy a szellem születésének soha nem lehet akadálya a vidékiség. Valamelyik csöndes kisváros szerény példányszámú magazinjában is lehet, mi több – kell a jó írás. Igény van rá. Ez a vágyakozás, a mindig másodvonalba sorolt kisemberek, a lesajnáltak szent akarata talán nagyobb erővel kéne, hogy megihlesse a zsurnalisztát, mint a fővárosok, székhelyek csinnadrattáihoz szokottak iránt táplált megfelelési kényszer. És mégis. Mondom újfent. Hányszor adjuk még el magunkat az olcsó szenzációnak? Percemberekről írunk, üres fejű olcsójánosokról, a semmit fokozó eseményeikről. Közhelyeket megfogalmazva és lapítva. Közben mellettünk hal el egy olyan nemzedék, akinek még a kenyér szent volt, és a földjéért képes volt meghalni. Akik megérdemelnék, hogy az utolsó óráikban kapjanak néhány bővített mondat erejéig jó szót, a közösségünket éltető lap hasábjain. Nem csak róluk kellene írni, hanem a nekik kedves dolgokat. Talán csak tiszteletből, gyengédségből: hátha azzal a tudattal múlnak el, hogy nincs minden veszve. Kincsük, szellemiségük ápolva lesz. Hogy nem kell aggódniuk miattunk, a hálátlan utókor még időben észbe kapott. Milyen szép is lenne! És sajnos mennyire nem emberi…
Huszonéve írok újságot. Néhanapján rajzoltam, vagy szerkesztettem is. Az elvesztegetett lehetőségeimnek számát sem tudom már. Próbálok nem gondolni rá.
Hasztalan. Ezzel a bűntudattal kell élnem, hogy még így sem felelek meg.
Nem csak másoknak. Magamnak.
Az elején nem hiába szóltam: mindig rossz újságíró voltam.           

Pósa Károly

*A 20 éves fennállását ünneplő Új Kanizsai Újság alkalmi kiadványának írása.

2014. május 14., szerda

Pósa Károly: NYÍLT LEVÉL EGY HÜLYÉNEK



Mottó: Ha meghalsz, te nem tudod, hogy halott vagy, csak a többieknek nehéz. Ugyanez a helyzet akkor is, ha hülye vagy!


Bocsánatot kérek – no, nem tőled, hanem - az igazi hülyéktől!
Azoktól, akik most netán magukra fogják venni meglehetősen barátságtalan mondandómat. Ugyanis nekem nem az elmebetegekkel lenne bajom, az orvosilag igazolt szegény hülyékkel, a bezárt, kótyagos eszűekkel, a pszichiátrián kallódó szerencsétlenekkel. Hanem azzal a rosszindulattal, ami te képviselsz, ugyan olyan kóros tünetként az elmeorvosi szaklapokba kívánkozón, mint a szorongás, a mániákusok hóbortja, vagy a szerepzavarban szenvedő betegek viselt dolgai. Megannyi skizofrén. De míg előbbiek inkább segítségre, gyógykezelésre, és legfőképpen jóindulatra szoruló beteg embereknek tekinthetők, addig te, névtelenségbe burkolózó, kicsinyes, sötét lelkű gazember - joggal érdemled ki a megvetésemet!
Te vagy ugyanis az a hülye, aki fölmászott a weboldalamra – azt hiszem szaknyelven trollnak nevezik az ilyenféle szar alakokat -, és végigszánkázva a bejegyzéseimet mindhez odarondítottál egy-egy elmarasztaló szignót.
Ne legyen félreértés: elviselem a kritikát.
Igaz, nehezen – de elviselem, és az általam működtetett blogon ennek hangot is adok, amikor kérem a látogatók véleményét. S mint olyan az ítélettel akkor is meg szoktam békülni, ha netán negatív verdiktet tartalmaz. Természetesen nem örülök neki – hazudik, aki azt állítja, hogy a munkáját ért bírálat nem piszkálja az önérzetét -, de ezzel együtt az ilyesmit respektálni szoktam. Amikor kell, vitázok az illetővel. Próbálom meggyőzni. Ha nem megy, magamba nézek és megemésztem az ő érveit. Aztán legjobb belátásom szerint javítok, vagy hagyom a fenébe az egészet. Az alkotás ugyanis erősen szubjektív dolog. Más gusztusa miatt a saját ízlésemet nem fogom revideálni. 
Viszont az alattomos szurkálódás bosszant.
Mert a weblap működtetőjeként a statisztikákban látom, hogy el sem olvastad a bejegyzéseket, pusztán gyűlöletből, trógerságból vagy a rosseb se tudja milyen, a beteg lelkedből eredő undokságból kattintgattál a „nem tetszik”-re, amit - az ítélet élét enyhítendő -, viccesen „lófütty”-ként tüntettem föl, amikor létrehoztam az oldalt.
Ráadásul lusta féreg is vagy, mert az első oldal után már a többi bejegyzés (le)minősítésére nem futotta az erődből. Vagy meghaladja a szellemi kapacitásodat tovább lapozni? Esetleg ráuntál? Tudod, szegény hülye felebarátom, a kapukon becsengetni és elfutni is csak addig érdekes, míg néha kijön valaki, és rázza utánad az öklét. Fölemelő érzés lehet a magadfajtának. Kielégülni egy lámpaoszlop mögött, utcasarkon visszaleskelődni, látni mások bosszúságát, ahogy sikerült belerondítanod az életükbe. Kis zavart okoztál, és rögtön valakinek érzed magad, ugye? Mondd, ilyenkor a jobb- vagy a balkezeddel markolászod magad a lágyékod tájékán?
Légy boldog tőle. Éltessen a tudat, hogy szórakoztatni tudsz, tőled nagyságrendekkel különb embereket!

Pósa Károly

Esti bolyongás Kanizsa körül



Hát:
Most végre itt lennék.
Állok Kanizsa kapuján.

Megérkezvén.

Csalánból van a ruhám

Jó szagú és puha a sötét,
Lustán vált múlttá a délután,

Bár az eszmélés csak emlék

Most nem bánt velem mostohán.

Sarum talpán füvek nedve

Akácillatot ringat a szél,

Harangvirágnak ritmusán.
Fejem körül május kedve.

Kezem meleg zakóm zsebén,

Így megyek hozzád –hazafelé,

A Járásnak szikes pulpitusán.

Lábamon haladok.
Elvénült estében.

Hátamon kacatok.

Istennek nevében.



Csak az árnyékok élnek.

A göcsörtös ágak hegyébe

Kapaszkodnak:

Az ég mennyezetébe.

Csillagos kék selyembe.
A Kistemető meg épp üres,

Most szellem sincs, se ember.

Az utca üres vályújában

Fűzfák termésének

Ezüst szürke a kucsmája.

A sírok között kakukkfüvek

Mind-mind

Szaglanak lilán.

S a harangláb
A földre bólint.

Eredj, vándorcigány.



Kamillák hallgatóznak.

Düledeznek házak,
Szúette, öreg górék

Repedező vályogfalak,

Boldog ragyogásban a lámpák

Sárga kört hintenek maguk köré.

Tüzükben bogarak rajzanak,

Ezernyi, ezernyi a kérdés.

Egyet kondul a kései harang,

Aztán csak-csak elhal a hangja.

A csonka hold

Fehérre nyalt tányérja

Bebámul egy meszelt gangra.

Kék árnyékban állnak az udvarok

Csukott szemmel sosem aludhatok.

Álmukban rázkódnak a fák

Levetkezik a tavaszi lázat,

A foltos kérgű nyírfák

Megkeményedett a fű kalásza

Az est lehelete hűvös

Üdvözült, megbékél az áldozat

Meg tán az is, aki bűnös.



Mellém lép a hétfő

Elsimogat bennem valamit.

Hóna alá vág az idő,

A folyton féltő. Megértő.

Titkosan sustorog a bozót.

Soruk - görbén egyenes.

Valahogy cipel, hazahúzón

Amikor látom amint

Bíborban omlanak levelek.

S minden tücsök nekem

Ciripel búcsúzón.

Pósa Károly


2014. május 11., vasárnap

SOKÁCOS ÚT



Avagy - mikor válik Szerbia csillaggá?

Mármint az Európa Unió zászlaján. Tudják, kék alapon tizenkét sárga csillag.
Őszintén megvallom: nekem fölöttébb gyanús már ez a lobogó is.
Rossz az üzenete. Fazékkék alapon körbe-körbe tucatnyi ötágú csillag. Mintha abba a bizonyos karikázó táncba csak a nagyok, a gazdagok, az alapító országok lennének hangsúlyosak. Nem huszonhét tagállama van az Uniónak? Dehogynem. A többinek nem jár csillagocska, piros pötty, lóhere, gumicsizma vagy legalább egy reszketeg x, mint az írástudatlanoknak? Költői a kérdés.
Ebből a szemszögből az USA is korrektebb, mert ott még Hawaii-nak is szorítottak helyet a félszáz ötágú között. De mit várjunk el egy szövetségtől, ami önmagát eleve úgy definiálja, hogy két – egymástól kizárólag gazda(g)sági alapon – megkülönböztetett csoport alkotja? Vannak fejlettek, illetve a GMU-s államok, és vannak a „később csatlakozottak”.
Ez utóbbi lesajnált kasztba tartozna például Magyarország is. Pedig május elején pont egy évtizede az Európa Szalon klubtagjai. Ám úgy látszik, míg egyeseknek szivar, és pezsgő járja, a bőrfotelekben terpeszkedve, addig mások nemzeti monogramos libériában üríthetik a hamutálakat, és négykézláb vikszelik a drága parkettet. Örülnek, mert nem a huzatos előszobában várakoztatják őket. Mint mondjuk Szerbiát. Aki manapság a fogasra akasztott kabátok között ücsörög. És éppen hezitál, hogy mit tegyen? Lelépjen-e az előszobából egy értékesebb prémgallérral, finomabb felöltővel, vagy veszteg marad, megelégszik a kulcslyukon kiszűrődő kellemes illatokkal, az időnként résnyire nyíló ajtón kinyújtott maradék szendvicsekkel, kiflivégekkel, poharak aljáról összeöntött konyakkal. Szerbia szívét most két üllőn kalapálják. Egyrészről ott a brokátfüggönyös szalon muzsikája, másrészről meg fülébe szuszog, hallja a nagy borzas medve morgását.  

Dagad bennem a félelem kovásza, hogy Belgrádnak melyik alternatíva lesz a kapósabb.
Merthogy a választás lehetősége bennünket, délvidéki magyarokat hatványozottan fog érinteni, rosszabbik esetben sújtani.
Már látni a világhálón, az újságok hasábjain, hogy egyesek elkezdtek gondolkodni és magyar szemüvegen keresztül vizsgálják a társulási szerződést. A koszovói szerbek státusa ugyanis középtávon megoldást nyújthat a bácskai-bánáti magyar közösségnek is. Nem kell szégyellni a gondolatainkat. Az autonómia gondolatát sem. Ami jár másnak, járjon a Tamásnak is. Mindennek tetejében az a bizonyos medve most Ukrajnában is megpendítette a népek önrendelkezésének gondolatát. Igaz, otromba módon, durván, puskaropogás és vér közepette. De a medve már csak ilyen. Nem fog finom húrokat pengetni. A mancsán karmok vannak. Az is bizonyos, hogy a majdan, esetlegesen megfogalmazódó magyar igényekre föl fog szisszenni a szerb társadalom. És ha az anyaországi nemzetpolitika úgy akarja, megembereli magát, akkor a román, meg a szlovák illetékesek is kezdhetnek vakaródzni. A szerbek Koszovón precedenst teremtettek, és ez fájdalmas fölismerés lesz sok olyan nemzetállamnak, ahol a kisebbségek bizonyos jogaikért hajlandóak politikai eszközökkel küzdeni.
Egyet nem tehet meg velünk a délvidéki magyar érdekképviselet elitje.
A kivárást, a halogatás taktikáját el kell gyorsan felejteniük. Saját jól felfogott érdekükben. Mert amúgy hamarosan nem lesz szavazóbázisuk. Ugyanis nem a voksok vándorolnak majd más pártokhoz, hanem a vajdasági magyar emberek fognak tömegével elmenni. Lábbal szavaznak, ahogy mondani szokás. Ezért egyszer az életben illő lesz letenni a garast, lándzsát törni egy mindent felülíró cél érdekében, és a pozícióharcok helyett aktív és hatékony politikai cselekedetekre lesz szükség. Ehhez bátorság, hit és akarat kell, mert valószínűleg olyan küzdelem alakul majd ekörül, ahol nem csak adni, hanem kapni is lehet, ami bizonyos fájdalommal járhat.
De megéri. Elvégre ezért választottunk, ezért szavaztunk.
Ez a délvidéki magyarság megmaradásának záloga. Ez népünk parancsa.
Máskülönben valóban csillaggá válunk.
Szomorúan fogunk világítani az égbolton, egy eltűnt nép emlékeként.


FRISSÍTÉS:
A fenti írás pont egy hete, hétfőn született. Kedd reggel került a nyomdába, ahol már készült az Új Kanizsai Újság aktuális száma. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy rá két-három napra, a 2014-es minapi magyarországi választásokon győztes Fidesz MPSz-KDNP pártszövetsége - illetve az új Orbán kormány -, hivatalosan is megerősítette: a Kárpát-medencei magyar autonómia-igényeket teljes erővel támogatni kívánják. Kormányfői expozéjában mindezt maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be, sokadszorra bizonyítva államfői, és ezen túlmutatóan emberi erényeit. Úgy legyen!

Pósa Károly     

A magyarkanizsai szobrok



Sokat kéne írni arról, hogy az időt miképpen próbáljuk  megállítani?
Míg élünk, folyton az örökkévalósággal hadakozunk. Erről szól az életünk, el sem tagadhatjuk.
Miképpen akarunk túlélni?
Minden képen. (...nevetés, taps, az első sorokban ülők fölállva tisztelegnek, aztán a páholyból csukrétát dob egy rajongó…)
A legegyszerűbb és talán a legemberibb, ha gyermeket nevelünk. Piros pont a mennyországba, Szent Péter meglapogatja a hátunkat, amikor lepedőnyi tógájának ráncai közé visszadugja az aranyozott kulcsot… (halk nevetgélés)
Kicsit fájdalmas ugyan, sok nyűggel jár, meg se akarják köszönni a végén, de mégis sokan vállaljuk, ez a sorsunk.
Ezért vagyunk emberek.
Nem is kérünk cserébe semmit. Abban a hiszemben vagyunk szülők, hogy ugyan ezt az áldozatot az utódunk is meghozza majd, a nyomába lépkedő leszármazottunknak. Már kerek is a történet. Szépen fog festeni a fotónk a dédunokák falán. Jobbik esetben a zongorájuk tetején. Rosszabbikban pedig egy cipősdoboz lim-lom iratai között…
A kanizsai örökkévalóság meg különösen fontos. Még nem jöttem rá a válaszra, miért. Valószínűleg jó helyen élünk. Egy szakértő ismerősöm szerint 60 fokos szögű energiavonalon van a városunk. Egy adta szent hely az egész. Elrendeltetett a sorsunk.  Csuda-e, ha nem bolondulunk bele?
Tán ennek (is) köszönhető, hogy annyi hiperszenzitivitású művész lett városunk nagyja. Meg a halottunk – teszem hozzá kesernyés szájízzel. Mindenesetre igaz, hogy Magyarkanizsa kicsit kivételezett szöglete a világunknak. Egymás mellett a Tisza meg a Járás. Két véglet. A víz és a sívó pusztaság. Benne élünk mi, akik azon túl, hogy élhető életet akarnánk élni, kapaszkodunk a jövendőnkbe, és nyomot szeretnénk hagyni magunk után. Maradandót.
A közösség erejét megmutatva szobrokat emelünk.
Most dicsérni szeretnék: fogja be a szemét, aki emiatt haragudni akar. Ezidáig – nagyon helyesen – a mindenkori, hangsúlyozom – MINDENKORI – városvezetés nagyon ügyelt arra, hogy ne erőből állítson Magyarkanizsának emlékműveket. Magyarok, szerbek, cigányok, horvát-bunyevácok, meg egyéb népek lakják a városunkat. Ki-ki a maga szentjét látná szívesen, bronzba öntve, talapzaton nézelődve.  Kényes a tűréshatár, kinek a szobrát koszorúzza az aktuális rendszer.
A kanizsai ember viszont nem hülye.
Sok minden elmondható lenne egyébként rólunk, de írjuk a javunkra, hogy ebből a kérdésből nem csináltunk problémát. Veregethetjük a vállunkat a fürdőszoba-tükör előtt.
Magyarkanizsán csak a helyi emberek érdemlik meg a köztéri szoborrá avatást. Milyen jó ez így! Lehetnek dicső királyok, szentek, politikus nagyságok, békák vagy egerek: az utókor itt nálunk csak akkor díjazza őket, ha letettek a magyarkanizsai közös asztalunkra valamit.
Szerintem ez is a lokálpatriotizmusunk egyik alapja. Nem engedünk semmiféle korszellem ízlésének, rezsimek diktálta kurzusnak. A mi kutyánk kölykét kiemeljük, a többiről meg esetleg tudomást veszünk, megemeljük kalapunkat, hümmögünk, oszt jónapot.

De a koszorú, a főhajtás – csak a mieink előtt igaz! (függöny)

Pósa Károly

2014. május 6., kedd

HAJNAL A PADON



Fotó: Valkay Bicskei Ágnes

Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.



Így talál rám a virradat.

Hátam-vállam a padnak támasztva.

A rám hajló ágnak kerek az árnyéka.

Fák kérge pattan, a korai tavaszban néha

Április fordulóján, szeles májusban,

Lárvák, peték alszanak bábkoporsóban.

A folyó tükröt tart az éppen kelő napnak.

Hajnal. Föld az égtől leválasztva.

Most látni a partot - elárasztva.



Gyertyaként ég a sok virág.

Fut a töltés fehér pántlikája.

Idők mennek. Előttem kétrét görnyednek.

A gondolatok már szétcsapták szárnyukat.

Hiszik magukat ólomkolonc könnyednek.

Mintha átírnának minden régi könyvet

Hitet, reményt, szerelmet – mind a hármukat.
Álmunkat sorsunk misztifikálja.

Zúg a múlt, a Tisza muzsikája.



Vagyunk a földön búzamag.

Zsibbadón kel a széljárta síkság.

Feledjük a havat, a régi búcsúzást.

Ahogy a farsangi kedély, duhaj vígság,

Összeroskad, mint tél utáni vakondtúrás.

Csak ösztön, ami van. Meg ős emlékezet.

Itt az eszme sosem élt. De mindig létezett.

Kézzel nem fogható a bizonyság.

Mindig lyukas volt, az a szűk zsák.



Az itt és most kába pillanata!

Körülöttem bogarak zúgnak el.

Ma már az van, ami tegnap megfogant.

A szekér, idő-kerék előre rohan.

S mikorra eljő a kerek nap, délibáb,

Kanizsát arannyal illető fénysugár,

Értelem lesz, és szőkén loccsan a folyam.

Felhőként ül a kaszált fű illata.

Friss a széna. Fanyar szagú hintaja.


Ülök a padon.
Még hajnal van.

Hajnalok hajnala.


Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. május 6.