2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. június 30., hétfő

40.000

Mel Gibson
Van egy film. Mel Gibson játszik benne egy fura, lelkileg nagyon – mondjuk ki finoman – összetett embert. Összeesküvés-elmélet. Ez a mozi címe.
A főhős hiperérzékenyen reagál a környezetére. Mindenütt kapcsolódási pontokat gyanít, elméleteket gyárt, a világ történéseit szeretné a fölszín alatt is megérteni.
Taxisofőr, de egy illegális magazin kiadója is.
Öt (5!) előfizetője van.
A kissé habókos figura ennek dacára fáradhatatlanul ontja az újabbnál-újabb összeesküvésekről szóló teóriáit, míg egy napon véletlenül beletenyerel az igazságba, aminek következtében a fél világ, a titkos erők, meg a nem létező földalatti hatalmak üldözni kezdik.
A filmbeli Jerry Fletcher kalandjait nem taglalnám. Viszont az öt előfizető valami hasonló, mint az én szerény félszáz “nézegetőm” – egészen pontosan 52-en vannak… -, akik miatt gyakran érzem úgy, hogy érdemes. Nem irkálok én nagy dolgokat, tán nem akar senki a véleményem, az ízlésem ellen megbüntetni, mert ha le is leplezek valakit, az jobbára én vagyok, pőre valómban. Remélem, ez ebben a formában még patetikusan értve sem hangzik szerénytelenül.
Jerryvel az a közös bennünk, hogy valami olyasmit teszünk egyrészt egy lustább hangya szorgalmával, másrészt a kötözni való bolondok elszántságával, amiért a legritkábban jár köszönet. Elismerés meg alig. Nem panasz képen, de igaz. Mindazonáltal tény az is, hogy kimondhatatlanul jólesik látni, hogy a blog számlálója egy-egy bejegyzésem után megugrik, és alkalmanként több száz érdeklődő olvassa, nézi mindazon tartalmakat, elgondolásokat, vonalakat vagy ritmusokat, amiket véges adottságaim révén meg tudok jeleníteni. És ha szem előtt tartjuk, hogy ma hányan és mennyit szoktak olvasni, kiket érdekel a napi robot mellett mások írása, alkotása, ne adj’Isten verse, kritikája – a kapott, számszerűsített adatokkal legalább annyira elégedett kell legyek, mint a kelekótya Jerry az öt darab lelkes előfizetőjével.
Köszönök hát minden kattintást!

Egy kis statisztika, csak a rend kedvéért. Amikor ezeket a sorokat írom 39.963 jegyzett látogató van-volt a blogomon.
2009. októbere óta írom-rajzolom-festem a diáriumot, ami nevével ellentétben ugyan nem napló, de mégis csak egyfajta tükörképe annak, ami öt éve zajlik körülöttem. Vagy bennem.
Jóllehet 2010-ben majdnem abbahagytam, hisz egész évben mindösszesen két bejegyzésre tellett, ám valamiért – már nem tudom a pontos okát, miért – tovább folytattam a publikálást. Gondolom nekem örömet szerzett, mert amiként nőtt az oldalt rendszeresen követők száma, úgy tudatosodott bennem is, hogy talán nem elvetélt ötlet megmutatni a gondolataimat.
2011-ben 51, 2012-ben pont száz bejegyzést raktam föl az oldalra.
2013-ban 106-szor használtam ki a diárium adta lehetőségeket, ami durva általánosítással háromnaponta történő frissülő tartalmat feltételez. Persze, vannak termékenyebb, és kevésbé aktív időszakok. Nehogy azt higgye valaki, hogy pusztán az elfoglaltságom múlik! A kifogás: igen.
De az a helyzet, hogy mint minden alkotói tevékenység, az is nagyban függ a kedvtől. Tudom, lesznek, akik nem hiszik el. Az idén eddig 84-szer írtam ebbe a nyilvános naplóba. Tekintettel arra, hogy pont az év felénél járunk, ez az esztendő valószínűleg még egyszer ennyi bejegyzést fog fölmutatni.
Az oldal forgalma vegyes képet mutat. Az Bácskai diáriumba megérkezők fele, mintegy húszezer kattintás Szerbiából érkezett. Majdnem tízezer látogatóm volt Magyarországról. Nekem fura, de a harmadik legaktívabb vendégsereg 4008 klikkeléssel az Egyesült Államokból érkezett, Isten hozta őket Európában! Sorrendben következnek: Németország – 821, Oroszország(!) – 672, Románia – 493, Egyesült Királyság – 446, és tovább, Lengyelország, Szlovákia, Svédország. Kicsi a világ.
Az Összeesküvés-elméletben Jerry valahogy ráhibáz az összefüggésekre.
Megneszeli a valóságot. 
Aztán kimondja az igazságot.
Nagyon szeretném hinni, hogy egyszer majd nekem is sikerül.
Pósa Károly

2014. június 26., csütörtök

A gonosz focidrukker jegyzete – 2.



Reckl Amál és a bírók

(A kép csupán illusztráció.)
Az olasz válogatott fekete báránya. Föltűnően emberszerű.
Van Moldovának egy rövid szatirikus írása a siket csodacsatárról, aki rendre hozta csapatának a győzelmeket. Aztán egy meccs alkalmával borzalmasan lefejelte a kapufát, elájult. A kórházi ágyon tért magához úgy, hogy a hallása az ütközés után valami megmagyarázhatatlan szervi elváltozás folytán tökéletes lett. Felépülve ismét a kezdő tizenegybe válogatták, de a mérkőzésen rosszul, vagy inkább sehogy se teljesített: az edzője ideje korán kénytelen volt lecserélni.
A csatár többet nem volt hajlandó focizni.
Már hallotta, miket kiabálnak rá a szurkolók.

A történet abszurd. Érdemes mégis elmélázni rajta.
Vajon milyen érzés lehet az, amikor többtízezernyi drukker rázza feléd az öklét, gúnnyal skandálják a neved, vagy teli tüdőből szidják az anyádat? 
Hallottam már olyan szektáról – erre mifelénk is terjed, örömködő pop-zsoltáraikkal -, ahol a rituáléjaikon a gyülekezeti tagok (nem éppen keresztényi hagyományból) imamalmokként közös átkot szórnak a nekik nem tetszők fejére. Hogy ez az égieknek mennyire kedves, azt most inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy a szekta habókos hívei vakon hisznek a deklarált rosszakaratuk sikerében. És ha fölidézzük a régi mondást, miszerint a kimondott szónak mindig van foganata – lett légyen szó káromlásról, vagy éppen fohászról -, akkor alighanem szorul némi igazság az egész vircsaft mögé. De míg a szekta tagjai alattomosan átkozódnak, addig a focilelátókon nagyon is nyilvánosan vallja meg ellenszenvét a tömeg.
Ugyan kit lehet legtöbbször, legjóízűbben szidni? Kire lehet törvényszerűen rákenni a vereséget? Ki az, akit mindkét csapat drukkerei előszeretettel kiáltanak bűnbaknak? Kitaláljuk, ugye.
Természetesen - a bíró.
A különc gúnyás sporttárs a pályán. A huszonharmadik játékos. Aki ugyan nagyon ritkán ér a labdához – akkor is jobbára kézzel, ami a pályán belül csak a kapus kiváltsága lenne... -, de a véleménye perdöntő. Ha kissé patetikusan akarunk fogalmazni: élet-halál ura. Nyakában a síp, zsebében kis ceruzacsonk, meg a sárga és piros lapjai. Az új módi szerint már be is van drótozva: gégemikrofon és fülhallgató jár neki. Ez utóbbi azért célszerű, mert hogy nézne ki meccs közben a mobiltelefonjával babrálva, mikor éppen fontos hívása van, emitt meg szabadrúgást ítélne... Ebből is kitetszik, hogy a bíró mennyire lényeges eleme a labdarúgásnak.
Egyik ismerősöm néhány évig a Tisza-menti ligás meccseken dirigált. Papírja volt róla: jegyzett, vizsgázott labdarúgóbíró. Míg mi, közönséges halandó trógerek kótyagosan pihengettük a szombat esték fáradalmait, addig ő vasárnap délelőttökön, a nyomuló bácskai-bánáti falvak összecsapásain fújta a sípot. Másfél napszámnyi honoráriumért. Ismerve a jelzett ligában vetélkedő klubok színvonalát, meg még inkább az őket buzdító nézők, a szurkolótáborok vehemenciáját – hát... nem volt könnyű dolga szegénynek. Maradjunk annyiban, hogy a családjára nézve igen sok újszerű dolgot volt kénytelen hallani úgy magyar, mint szerb nyelven. Néhányszor jóindulatú rendőrök kísérték ki a pályáról, egészen a falu határáig. Máskor biciklipumpával kapott a hátára, és a fején koppanó fémpénzekből egy komolyabb  távolsági hívásra is futotta volna. Az utolsó meccsét sajnos nem tudta lefújni, mert a két tábor - Bivalybasznád és Nyálashüppös drukkerei - a megmérettetést a pályáról a lelátóra helyezték át. A bíró ismerősömet meg szirénázó rendőr-fityó menekítette ki a mérkőzés helyszínéről. Még melegében, a kis aranyos gömböc Zastava 750-es hátsó ülésén kuporogva határozott úgy a sporttárs, hogy végleg befejezi mérkőzésvezetői karrierjét. Egész egyszerűen: alkalmanként két piros ezresért nem volt biznisz magát meglincseltetni.
Elnézve a tegnapi Argentína-Nigéria összecsapást, az jutott eszembe, hogy én sem szívesen lennék a reklamáló afrikaiak gyűrűjében. Látták a közeli képsorokat? Sárgán, dühtől világító tekintetek, kivillanó fogsorok, fölpaprikázott, indulatoktól túlfűtött “játékosok”. Egy szál sípjába öltözve csitította őket a bíró. Irigyeltem a hidegvérét. Ha nekem kéne rendet tennem köztük, lángszóróval kezdeném. Gyanítom, soha nem esett még meg a sporttörténelemben, hogy egy lamentáló, netán fenyegetőzve kifogásoló játékos miatt a mérkőzésvezető visszaszívta volna az ítéletét. 
Akkor meg minek a panasz, a látványos magánszám, a cirkusz? Persze, mit tudhat a labdarúgás múltjáról, valaha volt és mára erősen megfogyni látszó erkölcséről egy olyan focista, aki jó esetben csak a nevét tudja aláírni, egy neki kiutalt csekken? Nincs mit csodálkoznunk. Immáron végérvényesen a futballba is begyűrűzni látszik a szép új világ, az új generációk nihilje. A fiskális szemlélet, amikor pénzért bárki bármire kaphatóvá (eladhatóvá) válik.
Könyvtárakban még olvasni lehet focistákról, akik adtak magukra: például megfésülködve futottak ki a pályára.
Mondaná most valaki: röhej, ez nem fontos!
Dehogynem!
Nézzék meg a mostaniak jó részét! Mintha valami underground punk-banda debütálna. Ha nem lenne rajtuk egyen-címeres mez, az első közeg megbilincselve kísérné be őket az őrsre. És az még hagyján, hogy a külalakjuk emberalatti! Nagyobb baj, hogy az aranylábú csirkéknek a gondolkodásuk sem evilági. 
Zömmel nagy az arcuk, pofáznak, kényeskednek – már nem sportolóként, hanem dédelgetett sztárként viselkednek - mint akiknek mindent szabad. Olykor harapni, olykor visszaszólni, olykor mell-döngetve az igazat bizonygatni, miközben mindenki tudja, hogy hazudik. Elhiszem, hogy a bíró nem tévedhetetlen. Sőt. Mégis: nem lehetne visszacsinálni a sport kőbe vésett eszméit, míg valóban nem lesz késő? (Vagy ez már meghaladott, halott dolog, költői a kérdés?)
A minap birkózó-meccsen voltam a kanizsai gyógyfürdő sportcsarnokában. Régi vágású, hajdan volt birkózók gyűrűjében szurkoltunk a mieinknek. Az egyik összecsapás végén egy sötét képű algériai – miután alulmaradt – nem volt hajlandó lekezelni sem a bíróval, sem az ellenfelével, durcásan indult lefelé a szőnyegről. Nem értek arabul, de egy emberként üvöltött neki a csapata, miközben az edzője nemes egyszerűséggel egy tasli kíséretében visszalódította a kezdőkörbe.
Sokat megélt öreg birkózó barátom erre csak annyit jegyzett meg:
- Na, ezt sem fogják egy darabig a válogatott színeiben külföldre vinni.
Hát, ha szégyent hoznak ránk, így kéne dajkálni a nemzeti tizenegyekben arcoskodókat is.

Pósa Károly

2014. június 25., szerda

A gonosz focidrukker jegyzete



-KÁRÖRÖM-


Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.
Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.
Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)
Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.
Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.
Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.
Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.
Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.
Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.
Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.
Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*
Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.


*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly

2014. június 19., csütörtök

2014. június 18., szerda

Kis bácskai magyar számtan



Hét tornya van Kanizsának

Fotó: Gulyás Bertalan

Sej, 
Egy az Isten, és a jóság.
Egy a tenyeres valóság.
Egy a Járás. Állandóság.
Tisza vizén - átlátszóság.
Ez a bácskai létforma:
Dúlt, ravatali tivornya.
Hervadt szirmú vadrózsák,
Keréknyomban csöndtócsák.
Emberélet. Olcsóság.
Kikorhadott diófák.

Sej,
Kettő félből lesz egy egész.
Kettő koldus – vándorzenész.
Kettő gondjuk sötétbe vész.
Pince mélyét rágja penész.
Beleundorodottan,
Kimondhatom: elegem van.
Vagyok mezőn tengerész.
Egymagamban is csibész.
Csurranón keserű a nádméz:
Angyalom szótlanul rám néz.

Sej,
Három lenne – igazságunk.
Háromszoros szétszórtságunk.
Három könnyes vigasságunk.
Hazátlanul hazát várunk.
Mint gyilkos gombalakoma
A bácskai sors - mostoha.
S mert itt égünk el, és fázunk,
Vállalt a hovatartozásunk
Temetetlen múltunk, gyászunk.
Hej! Búzamagra vigyázunk.

Sej,
Négy sarka van a világnak
Négyfelől most törpék állnak
Négy sarkából urizálnak
A szemünkbe szálkát vájnak.
Vetett ágyon elvetélten
Egyre-másra azt remélem
Vége lesz a hagyománynak
Ingyé’ nem jár koszt patkánynak
Esküdöző pogányának
Vérünk szívó mennyországnak

Sej,
Öt - a kört alkotó elem.  
Öt betű a keresztnevem.
Öt a fölös pótkerekem
És a sekély képzeletem
Mint a ledobott ékszíjat
Léted az alföldi nap szívja
Krumpli helyett kóró terem
Helyt állsz, vagy vétkezel:
Édes, szép anyanyelveden
Tűröd, tűröd a végtelent.

Sej,
Hatlábú a keresztes pók
Hat láb mélyen a koporsó
Hat hitünkre a júdáscsók
Vagyunk sziki aranyásók.
Sosem leszünk világcsoda
Otthonunk döngölt kaloda.
Vagyunk süppedt sáncon karók.
Nézz tova! Nézz várakozón.
S ha lesz imád - odaadó:
Megsejtheted – mi a való.

Sej,
Hét tornya ég Kanizsának
Hét árnyék dől kalyibákra,
Hét tornyának minden ága
Kapaszkodik napsugárba.
Lentről táplált földi nedvek
Húzzák föl az égi rendet
Fanyar nótát muzsikálnak
Felhők alá érnek vágyak.
Megremegnek virágszálak:
- hét fájdalma Kanizsának.


Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2014-06-18


2014. június 16., hétfő

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - I. rész

www.raffayfoto.hu
Ha én egyszer madár lehetnék, első dolgom volna, hogy a városom fölé röppennék, és számba venném onnét a magasból, hányféle tetőből, kürtőből áll Magyarkanizsa látványa? Jól megülnék egy magas fa koronájának csúcsában, és tekintetemmel méricskélném a panorámát, amit emberként – odalentről – sosem volt módom megtapasztalni. S míg az ág hintáztatna, bögyre szedném a látképet, hogyha legközelebb álmomban az utcánk fölött lebegve repülök, nehogy valami düledező tetőszerkezet kiálló verébdeszkája megakassza a pizsamagatyám szárát.
Nem csoda, ha néha elirigyelem a fönti világban járatosak tapasztalatait. Hisz a felhők alóli kilátás mindig a nagy egészet mutatja. És a legszebb, legtisztább gondolatok is a magasban szoktak libegni. Leginkább ott, a fák csúcsán. Ha föltekintünk rájuk, orrunkat megcsavarja a napsugár illata, és jókedvünkben prüszkölünk. Néha alászállnak ugyan, és ilyenkor olyan alacsonyan úsznak, sodródnak, hogy a járókelők haját borzolják. Máskor meg fölszorulnak az ég padlata alá, és a szél játszik velük kénye-kedvére. Fújja, rongyként terelgeti a legpajkosabb képzeteket, a halvány fogalmakat, hogy aztán meg a külvárosi villanydrótokra terítse őket, mint mosott ruhákat szokás, a ruhaszárító kötélre.
Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mindama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!
Síkon élünk, de elvágyunk fölfelé. A házaink többnyire kicsinyek, földhöz kussadóak – a hagyományos épített örökségünkre gondolok, nem ezekre a csiricsáré új palotákra -, és még a padlásuk is csak úgy épült valaha, hogy azon a szétterített gabona, a termény helyet találjon, a kéményfüstbe akasztott szalonna meg sonka mellett. Tornyot, vagy annak tűnő csúcsosabb tetőszerkezetet csak a merészebb zsebűek építettek. Nem ritkán a középületeinket tették vele hangsúlyosabbá. Mégis mennyi erő, szépség, a polgári öntudat büszke láttatása hirdeti még a mai napig, hogy akadt nem egyszer Magyarkanizsán termékeny korszak, amikor olyan békés távlatok nyíltak az akkori hevert eszű elődök tervei alapján, mintha minden ideájukat a nagytemplom tornyában, a városunkat őrző angyalok szentelték volna meg!
Ha nekem egyszer szárnyam nőne, végigjárnám az összes tornyunkat. Megszámolnám mennyi hegyes végű csúcsdísz bök az ég felé, és ha már a magasban volnék, a bádogozást vizsgálnám, rendben állnak-e a dudacserepek, nem csorog-e valahol be az eső, szólni kell-e a mesternek? Mert a házak velünk együtt öregednek. Félszáz év után már porlik róluk a vakolat, megfakulnak a színek, éjszakánként szú perceg a gerendában, az ablakfélfában, és a ház időnként magától megreccsen, mint az ágyban fekvő, de álmatlan öregember ízületei. Repedések futnak a falakon, akár az arcokon a ráncok, és a kerítések ki- vagy befelé dőlnek, attól függően, hogy merre süppedt meg velük az anyaföld, vagy merről kapták hátba az északi szelet. Ez a város is öreg már. Délvidéki viszonylatban matuzsálemnek számít. Hogy mégsem a sorvadás látszik Kanizsán, azt elsősorban azoknak a gyerekeknek köszönhetjük, akik épp a napokban csukják be a tankönyveiket. Kisiskolások, nyolcadikos és középiskolás ballagók százai enyhítik derűbe ezeket a nehéz időket. Meg kell engednünk nekik, hogy álmaik szerint alakítsák sorsukat.
A sorsról szóltam, aminek furcsa szokása, hogy sosem lehet kaptafára igazítani. Ahogy a tiszavirágok nyílnak és elpusztulnak, úgy az emberi létforma is ciklikus. Ne tévesszen meg senkit az, hogy naptári értelemben nekünk hosszabb élet járna. A mi létezésünk is csak füst, ami elszivárog: kinek a kulcslyukon, kinek a tornyok kürtőin át, kinek a tíz ujja között, míg tenyerébe temeti az arcát. A gyerekeink életük tavaszában járnak még.
Ha én egyszer madár leszek, meg fogom érteni, hogy a tornyok helyett ők lesznek az óriások, akik a jövőbe látnak, és lelkükben olyan dac fog munkálni, ami városunknak egy másfajta, az emberibb értéket fogja biztosítani. 
A tornyoktól magasabbra nő majd némelyikük. Hite lesz, és akarata. És ha így fog történni, Magyarkanizsán a tornyaink között nem csak a kósza ötleteket, az elkapkodott lehetőségeket, az elsóhajtott panaszokat, hanem sokkal fontosabbat - az erőt adó kedvet fogja tapasztalni, aki fejét az ég felé fordítva, kíváncsi lesz városunk szellemiségére.
Mert akkor majd odafönt a reményt fogja sodorni a szél. 

2014. június 13., péntek

85 év




- Elment a magos kor…Mindegy hogy csinálod a kávét, nem vagyok én olyan válogatós fajta, mint a nótában. (Nevet.) Ahogy készíted babám. Olyanok ezek a mai kávék, hogy se ízük se bűzűk. Mind egyforma. Mindig azt a bárkávét veszem, az tán a legfinomabb. De azt is biztos egy hordóból készítik, és a csomagolásnál csak megkörösztölik, hogy ennek ez a neve, emennek meg az. Egyből van megtankolva. Dupla cukorral szoktam inni, hogy legalább édes íze legyen, de akkor is csak olyan fekete lötty.
- Régebben milyen kávét ivott?
- Hát legrégebben semmilyet. (Hosszasan nevetgél a tromfon.) Aztán kezdtünk rászokni. Volt is a tanyán! Volt kecske, aztán lett tehén, volt tej, azt ittuk. Meghizlaltuk a nagydisznót, abból meg lett sonka, szalonna. Megvoltunk. Minálunk volt a Géza, Juci, Ede, Rózsa, Magda… melyiket hagytam ki? Jóskát mondtam? Géza volt ’27-es, én ’29-es, Jóska ’31-es, az Ede ’36-os, Rózsa 38-as. Magda a magyarok idejében született, amikor három évig magyarok voltunk. Hatan voltunk. És most már nincs a Géza, nincs a Jóska, nincs a Rózsa. Fele elmasírozott a mennyek országába… Az lesz velünk végül. Addig meg dolgozni, gyűjteni, nagy ház kell mindenkinek, nem valami kulipintyó. Megdolgoztam én érte a fene egye meg a németeket…Azért köllött a külföldi munkás ott dolgozni, mert léhűtő volt ott őköztük is elegendő. Majdnem kipréselték a lelkünket, mert mindig számolták az első perctől az utolsóig a normát. Volt ott olasz, görög, jugoszláv, magyar, a végén mindig a német ellenőrizte a munkát. Autóalkatrész vassal dolgoztam, nagyon sok fényképem van. A csípőfogót nem értem rá letenni, mert ugye a gép ment, mellette a szék és csak akkora helyem volt, hogy le se bírtam hajolni. Mögöttem is gép, előttem is gép, és akkor megvolt, hogy melyik gép milyet csinál. Volt jobbos anyag, balos anyag. Busszal utaztunk ki Németországba. A lakás a gyáré volt, a busz is a gyáré volt, és a fizetéskor lefogta a német az utazás költségeit. Lefogta a lakás árát is, azt a pénzt nem is kaptuk a kezünkbe. 
Ennyi jutott a borítékba és azt osztottuk-szoroztuk. 
Busszal vittek Essen és München közt volt a gyár Halbergben. De hogy az hány kilométer volt, már nem tudom. Voltak velünk Tóthfaluból, Tresnjevácról. A szabadkai munkaközvetítő a tetthelyre küldött bennünket, nem vaktában indultunk munkát keresni. Az otthonban, ahol laktunk volt pincelakás, földszint, emelet. Én az emeleten laktam. Még ott is a lépcsőt köllött mászni. Száztízen is voltunk. Egy másik otthon is volt, főleg Jugoszláviából származók laktak benne. Nem volt szabad csak teát meg kávét főznünk. Ha nem tetszett a koszt, akkor is a németnél köllött étkeznünk. Pedig a másik otthonban szabad volt ételt készíteni, volt konyha, de nálunk nem. Be kellett fizetni az ebédet. A szakácsnők miközülünk voltak. Úgy főztek, mint otthon. Nagyon sok rántott hal volt. De nagyon nagy tengeri halak voltak, olyan szálkákkal mint egy fogpiszkáló. Volt aki nem bírta a levegőt, volt aki sajnálta a szüleit, honvágyuk volt. Ha megspórolt annyi pénzt, haza bírt utazni. Erős akarat köllött oda. Pista nyolcadikos volt, Lali katona, az Ottó Korčula szigetén dolgozott a brigáddal. Az öregúr maradt otthon. ’69 márciusában mentem, ’70-ben végig kint voltam, ’71 őszén jöttem haza.
Végigzarándokoltam az életet. Mindenfélékbe. (Megáll a beszédben, messzire néz. Tapintatból hagyom, hogy átjárják az emlékek.)
- 85 év elszáll kisfiam – mondja. – Elszáll, mint egy sóhaj.

Isten éltesse a dédmamát!

2014. június 6., péntek

HATÁR VAN, MÉRCE NINCS




június 4-éink


Határ van, mérce nincs.
Csak a bezárt ajtó.
Alatta fényesre nyalt
Aranynak vélt
Sárgaréz kilincs.
Rozsdás lakatok lógnak:
Június 4-éink.
A szavak nyelvemre tolulnak.
Mint a hó,
Olvadón.

Akár
A régi, varos
Huszadik századi
Sebbe üszkösödik
Ez a város,
S forog benne,
Az idegekben,
Utcáimban, a tereken,
Meg az emberi fejekben,
A régen belé lőtt golyó.

A névtelenek most
A névelők?
Nem, dehogy.
Csak csupán –
Nyögve nyelők.
Hagyd el őket!
A nyelvüket öltögető
Hátunkon fűrészelőket,
Huncut, 
Semmitmondó törpéket.
Sokadszorra engedtük,
Kezdettől azt higgyétek -
A lelkünk 
Régen összetörtétek.

Összedőlt egy kártyavár.
Na és?
Több is veszett Budánál!
Ez lenne az élet?
Eb ura fakóbb ma
A komondor kutyánál.
Szabdalt megye-
És mezsgyehatár.
A rompát 
Akkor is utálnád.
Ha át-átrepülhetnéd 
Akár egy 
Oktondi tollas kismadár.

Viszont - nincs mérce.
Kisfecskénk sincs.
Meddővé lettek ágyékok.
A függöny lement.
Zörögve fut
A rozzant batár.
Vörösbe váltottak 
Az árnyékok.
Az évtizednyi sötétben
Mindig lesz valakinek
Bukszányi kincs,
Júdáspénz a zsebében.
Az arcokon 
Most vastag a smink:
Június 4-éink.

Meghasadt az új,
A zöld kárpit.
És olyan könnyű
A pusztuló démonokat,
Utólag, a seszínű talmit
A csókok helyére
Adott pofonokat,
Megénekelni: 
Bármit.

2014. június 5., csütörtök

VOLT EGYSZER EGY RAJONGÓM




Ahogy a jó bor a hosszú érése során időnként felforr, úgy az ember vére is meg-megpezsdül néha. Az életünk véglegesített, és mégis időtlen. Nehéz megmagyarázni. Egy férfi – még a legpipogyább is – naponta kaparászik éles pengével a torka körül. Hozzáedződünk a veszélyhez. Aki meg valaha találkozott már a végzetével, annak a kaland is inkább csupán érdekesség, a létének színes mozzanata, és a zárszót, ha muszáj: a hangjának megremegése nélkül tudja majd kimondani. Viszont olyan kipróbált férfiról még nem tud a világ, aki egy igéző női szempár nézésébe kicsit se pusztult volna bele.  
 
 
Első nap.
Szerdán történt. Egy álmos, tökfőzelék-színű és állagú átlagos szerdai napon az önkiszolgálóban vettem ezt-azt. Délelőtt volt, ázalag kedélyű májusi hétköznap. Zsömle, párizsi, joghurt a kosaramban, a fejemben meg a nagy üres gondolattalanság lezárt doboza. 
Lézengett rajtam kívül még néhány vevő, amikor a kasszához értem. 
Várni kellett a sort, vacakolt a pénztárgép. A kereskedőnő kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal matatta a kassza belsejét, miközben lesírt róla, hogy legszívesebben éppen máshol lenne. 
Ma már tudom – hisz azóta ezerszer végigjátszottam -, hogy nem én figyeltem föl rá. 
Nem. Ő vetette észre magát. 
Tette ezt azzal az elbájoló praktikával, ami Ádámtól kezdve működött férfi és nő között. 
Előttem a nő, annyira hogy a virágillatát éppen csak megsejtettem, mint éreztem. Szép, formás lábak. Gesztenyeszín, hosszabb haj, könnyed tavaszi viseletben, lengén. Azon kaptam magamat, hogy már bámulom. 
Túl késő volt. 
Villámütéses komoly szemmel, de szája szegletében félmosollyal nézett vissza. A tekintetünk összekapaszkodott, és akkor lódult velem egyet a világ, mert mondtam neki valami közhelyesen mulatságosat, amit ő helyénvalónak és kedvesnek talált. 
Csilingelő nevetés honorált. 
A kijáratnál már olyan gáláns természetességgel engedtem előre, mint aki bizalmas ismerősével találkozott. Álltunk az utcán, kicsit megijedve, tétován és fogalmam sem volt, mi fog történni. Eszembe villant, hogy tán illő lenne bemutatkoznom, de rögtön a szavamba vágott, hogy ő már régtől fogva ismer, ne fáradjak. Mi több, azt is tudja, mivel foglalkozom. És mert tetszenek neki az alkotásaim, egyben a rajongóm is. A rajongóm. Istenem! Milyen egyszerűen, milyen őszintén, pirulás nélkül jelentette ki a boldogságom kulcsfogalmát! A rajongóm. 
Még akkor is a szót forgattam a számban, amikor a kisparkon átvágva eltűnt az utca sarkánál. Másnap ugyanitt, ugyanekkor. Ez volt a búcsúmondata. Aztán szerdán, azon a meggyönyörített, átszellemült napon már semmi értelmesnek tűnőt nem csináltam. A fénymarta felhőket figyeltem. 
Vártam a csütörtököt.

Második nap. 
Hildának hívták. 
Máskor gondolkodás nélkül fölnyerítettem volna, mert a boldogult Bandi bácsi német juhász kutyájának is ez volt a neve, de akkor valamiért illő tisztelettel hallgattam, mint a csuka, és módfelett ellenállhatatlannak találtam Hildát is, meg a nevét is. Pedig korántsem számított tökéletes szépségnek: a gyermeke születése után már asszonyosabb volt a csípője, teltebb a hátsója. Ám az arca aranyosan ovális formája, majdnem görögösen ívelt homloka, nyakának márvány simasága különösen izgalmassá tette lényét. Jelenség volt - ha értik, mire gondolok. 
A csütörtök délelőttöt együtt bóklászva töltöttük. Ő mesélt magáról, az életéről. Egy közeli városkában élt. Sok mindent megtudtam róla, a válásáról, a szülei viselt dolgairól. Mellette szóhoz sem jutottam. Csak néha bólintottam, és jobbára helyeseltem. 
Gyönyörködve hallgattam. 
Egy idő után felém fordult, és azt mondta, hogy nem csalódott bennem. A világ legmegértőbb férfija vagyok, végtelenül örül, hogy személyesen megismert. Búcsúzáskor a kezét nyújtotta, majd a lüktető arcomra nyomott egy csókot. Aznap nem mosakodtam.

Harmadik nap.
Estefelé, ahogy hűlni kezdett az idő Hildára terítettem a pulóveremet. Hozzám bújt és azt mondta, hogy a művészetem nagyon hasonlít az ő gondolkodására. Valóban. Sok mindenről tényleg egyformán vélekedtünk. Nem hiába: hisz a rajongóm. 
Annyi szeretettel mondta megint, hogy beleremegett a szívem-lelkem. Végre egy ember, egy nő, akit minden porcikájában mellém teremtett az ég! 
Elhatároztam, hogy hálából majd verset írok neki, vagy legalább megfestem a portréját.

Negyedik nap.
Szombat este színházba mentünk. 
A darab felejthető volt, gyenge színészi alakításokkal. 
Mindketten éreztük a mű színpadi meg dramaturgiai hibáit, és egy hangulatos presszó teraszán éjfélig tárgyaltuk a hiányosságokat. Hilda kifogásolta a pongyola szövegeket, majd tett néhány rossz ízű megjegyzést a díszletre. Váratlanul hozzám fordult és az alábbi meghökkentő kérdést szegezte nekem: „De ugye, teveled az ilyesmi sosem fordulhatna elő?” Azzal választ sem várva tovább mondta a magáét. Ám bennem megpendült valami vészjósló húr: amott - legbelül. 
Bár jóéjt-csókkal váltunk szét, szombat éjjel odahaza még sokáig bámultam a plafont.

Ötödik nap.
Hilda vasárnapra kiöltözött. A bárban ő volt a legcsinosabb nő. Pezsgőt ivott, sokat nevetett. Halk muzsika szólt, az asztalunkon bordó-szín gyertya fénye táncikált. Bennem meg egyre tolult föl a kérdés, ami végül kibukott belőlem:
 - Mondd, kedves! Tulajdonképpen mit olvastál tőlem? Vagy melyik festményem tetszik?
Ilyen döbbent csönd fogadhatta a sírjából előjövő bibliai Lázárt. 
Hilda megütközve nézett rám, a szemébe könnyek tolultak. Szája legörbedt, ahogy visszakérdezett:
- Én nem olvastam tőled semmit… Hát nem te vagy az a híres filmrendező?!
Fáradt magyarázkodásra sem volt erőm. 
Szédülés fogott el. Fölkeltem az asztalunktól, s míg a pultnál fizettem a hátam mögött hallottam Hilda elviharzó lépteinek kopogását. 
A sárga utcai lámpák fényében aztán még egyszer láttam, amint taxit int magának, és eltűnik. 
Járulékos veszteség gyanánt örökre nála maradt a pulóverem. 
Benne Hilda - egyetlen rajongóm - illatával.

Pósa Károly    

2014. június 4., szerda

EURÓPAI KABÁTLOPÁS



Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam. 
Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek  nincs ehhez erkölcsi alapja.


Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?
Igaz.
Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt.
Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.
Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.
A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.
Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.
Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd  számítania.
Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.
Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.
Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.
Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.
De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.

Pósa Károly

2014. június 2., hétfő

NYÁRI FOCI


Az Ezredes, a Gyilkos, az ex-Kex énekes és én


Hej, de szép nyári nap volt!
Az Ezredes pont úgy viselkedett, mint a kicsit nagyobbra nőtt gyerek, aki hol indiánosdit játszik, hol ő a legkisebb királyfi; hol az őserdő ura, hol pedig a színpadi rivaldafény egy szál gitáros énekese.
Mintha sosem akart volna fölnőtté válni.
Úgy élte le hatvanvalahány évét, hogy a férfiasan komoly dolgokat szembenevette, de az aprócska hogyishívják ügyeken viszont dühében sírni tudott. Igazi tőről metszett ember volt. A régi vágású urak, vagabundusok, kicsapott diákok, kékvérű lázadók, palotás grófi ivadékok és útonállók megtestesítője. Sosem lehetett kiszámolnom, éppen melyik kedvében találni. Mind az ő arca volt. Mind jól állt neki, mert az összes alakjában megneszelhettem valami félelmetesen egyszerűt, közvetlent és mégis titokzatost, ami miatt csak szeretni lehetett. Hát: szerettem én is.
Augusztus járta.
A pokoli meleg délutánon izzó porszemek táncikáltak a levegőben. Csorgott a hátamon a víz.  Fociztunk a kővágóörsi nádfödémes parasztház udvarán, a nagy diófa árnyékában. Az Ezredes meg én párban, amazok - kettőjük ellen.
Baksa Soós János, a régi Kex frontembere, fedezetként a Vörössel.
Egykapuztunk.
Életre-halálra ment a játék. Mezítláb rohangáltunk le-föl, a nyírott gyöpön időnként seggen csúszva, minden sportszerűséget, szabályt mellőzve, lökdösődve, egymást taszigálva, gáncsolva, buktatva a másik kettőt. A labda szépen gurult. Száraz fűszálak tapadtak rá. Izzadt vádlinktól nedvesen fénylett a disznóbőr.
Nagyokat kurjongattunk, szentségeltünk, ziháltunk. A tüdőmet akartam kiköpni az első tíz perc labdacselezés után. Egy-egy pillanatra a mellettünk terpeszkedő kerti asztalhoz ugrottunk, ahol az Ezredes roséja volt kétliteres, hűvösen gyöngyöző palackokban. Töltöttünk, és a kánikulában, a karcsú pohárból egyhajtókára kiivott bortól azon nyomban bíborszínű köd ült az agyunkra. Ettől még vadabbul ment a focizás. Félrészegen már csak a győzelem diadalára hajtottunk. De gól nem esett.

Amikor Baksa Soós már csak tántorgott, és csontsovánnyá aszott, elgyötört testével maga volt a hetvenes évek tönk szélén túlra sodródott reménye, a régi, a nagy, a Syrius, a Kex, meg az a generáció, a nyugat-berlini disszidálással, a harmincévnyi távolléttel, a haknikkal, meg a szórakoztató zenei múlttal, vagy éppen – mint esetében - összművészetében felejtett, a maga korában soha meg nem értett zsenijével, akkor egyszerre azt mondta:
 - Faul.
Nézett rám, nagy bögöly szemeivel, és tarajos, kikeményített punk haja rőten meredt a tűző égboltozatra, ahol rongy felhő sem látszott, csak a nap sárga zsarátnoka vakított.
 - Faul. – mondta, kíméletlenül, de olyan reszketegen, mintha koldus kéregetne az utcasarkon. Beleegyeztem.
 - Akkor én most beállok a kapuba, te meg rúgsz nekem büntetőt. Ha bemegy: győztetek. Ha nem – akkor mi. – azzal, ahogy mondta úgy is cselekedett. Hórihorgas alakjával, piros farmernadrágban beállt, az alig másfél méternyi távolságra levert két cövek közé. Pipaszár lábán harmonikázott a rikító farmerje és a göbös, csontos, agyonszurkált kezén dagadtak a vénák. Kilencvennek látszott. Tán hatvan éves, ha volt. Karikában a lába, nézett merőn. Amazok is lihegtek. Tőlem várták a sorsdöntő büntetőt. Azóta értem, mit érezhetett az a sok ókori hadvezér, az életet vagy halált eldöntő csatájának legsúlyosabb pillanataiban. Ó, én is tudnék a térképre bökni, és a biztos győzelem reményében harcba diktálni ezreket, tízezreket! De vajon mit gondolhatott magában Sámson, amikor nagy sóhajjal fölvette a földről azt a szamárállkapcsot, és szembefordult a filiszteusok seregével? És Dávid, miközben lehajolt azért a lapos, kerekded kavicsért, ami a parittyába olyan jó tud illeszkedni?
Valami hasonlót, mint én, a cingár Baksa Soós előtt, akinek rogyasztott karika lába kizárt minden lehetséges majdani gólörömöt. Sosem voltam jó focista. Az elejében még próbálkoztam, mondhatni erőlködtem, hátha megfelelek az utcabelieknek, de néhány szemüvegem megbánta a labdával való találkozást, az összefejeléseket, vagy amint estem-keltem, és ahogy nőttem úgy mondtam le arról, hogy én valaha focizni fogok, akár a többiek.
Most meg? Büntetésből, büntetőt rúgok. Néz az Ezredesem, a barátom, meg a korabeli magyar rockélet legnagyobb sztárja. A labda előttem.
Két lépésből lódultam neki és elrúgtam. És azóta is annak a véletlennek a hatalmán tűnődök. Megszereztem életem első büntető gólját. Baksa Soós csontos térdét súrolva, a lába között ment be a focilabda. Épp akkora volt a hely, hogy telibe kapva a kapust érvényesíthető a találat. Még filmeken sem láttam hasonlót.
Hogy meglepődött Baksa Soós, azt onnét tudom, hogy egy darabig hitetlenkedve csóválta a fejét, de aztán kivette a füléből a gyöngyökkel varrt indián toll-függőjét és nekem adta. Úgy tűnt, erősen meg van illetődve. Érdekes pillanata volt az életemnek.
Aztán, aznap még sokat nevettünk. Utána levelet is kaptam. Az Ezredes írta.
Hej, de szép nyári nap volt!

„Kipihente magát Kend? Milyen utóhatás keletkezett? Vagy csak úgy túl vagyunk
rajta? Hogy van a család és a csikó? A lemezek és kazetták lassan útra
kelnek.
Én nem sokat találtam.

Itt a lakásátalakítás miatt lassan a feje tetejére áll minden, de talán
kibírjuk. Kolbászt eszünk, pálinkát iszogatunk, lányokat ölelgetünk,
énekelgetünk. Kívánom Maguknak is!
Cs. Tamás”
       Pósa Károly
 

2014. június 1., vasárnap

ÁRNYÉKKERGETŐK - a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása




Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”
Ustorkai tanya
Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.
- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.
  A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.  
A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.
Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.
 - Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.

Rágyújtunk. 
Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük, nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom. Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.
Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később. Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.
Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt. Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.
Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat. Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.
Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd. Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk. A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket. Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz. Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk, menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.
Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.
Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk. Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt, fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől a szó:  
 - A semmi közepén lakok. Két kilométerrel tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van. Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik. Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
  - Semmi különös. Üzletelni akart velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…
Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom, tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M. bácsi. A semmi ölén vagyunk.
Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot, hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán, közérthetően adott volt.
A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett, jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték. Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre, hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk. Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre mászkálhat?
Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz virágcserépnek.
Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva, felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni. Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most intézkedik.
Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk úgy mondják: két családja van. A másik a falu.      
Pósa Károly