2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. június 25., szerda

A gonosz focidrukker jegyzete



-KÁRÖRÖM-


Idejekorán szólnék: nem vagyok az a kifejezett focirajongó típus.
Úgy is mondhatnám, hogy az életemben sok más egyéb mellett ugyan helyet találtam neki: valahol a második, harmadik körben, beékelve a labdarúgást az esős napokon szokásos elheverés, meg a közeli nőrokonok névnapi köszöntői közé. De már úgy vagyok vele, hogy így is csak kicsit jóleső, kicsit szükségszerű dolog ez az egész. Kényszer, na.
Egy férfinak – ha a bőrt nem is rúgja – legalább a fontosabb rangadókat látnia muszáj. Pironkodva vallom be, hogy olykor csak a rövid képsorokból álló összefoglalókat nézem meg. A gólzáporból informálódok - amit fölérek ésszel -, és ez a magamfajta félművelt embernek elég. Ha netán kérdeznek – nemigen volt még rá példa -, tudjak mit válaszolni. Esetleg asztalnál hasonló témához hozzászólni, mert nincs attól kínosabb, mint hallgatni, pislogni nagyokat, miközben mások számunkra kvázi „idegen nyelven” értekeznek valamiről. Ilyenkor szerényen és lehetőleg röviden közbe kell szúrni egy biztos információt, amiből a többiek tévesen azt fogják hinni, hogy mégiscsak értek a labdarúgáshoz, bár a rosseb se hitte volna rólam! (És milyen üdítően visszafogott tudok lenni! Milyen alázattal csöpögtetem a tudást…)
Vagy harminc éve a tinédzserkort Rudi Völlerrel húztam ki, akinek egyéni tetteit szó szerint bemagoltam, és ha kellett, mint bűvész a mandzsettából csak előhúztam. Rudi az NSZK válogatott játékosa, majd edzője volt. Baltával faragott arcát rendre fölismertem, elejtettem róla néhány kevésbé közismert adatot, és bezsebeltem az elismerő pillantásokat. De ha mélyebbre ásott volna valaki tudásomban, valószínűleg elképed azon, milyen gyermeteg szinten értem én a focit.
Mivel kevés esélyem van arra, hogy a labdarúgásban való jártasságom révén valaha telitalálatos totószelvényt fogok kitölteni, marad a becsületből megfelelés. Tél-túl kísérem a meccseket, pláne a mostani világbajnokságot. Unalmasabb részeknél a távirányítóval elparancsolom a sportperceket, hogy aztán a reklámblokk miatt visszakapcsolva hüledezzek egy sort, mennyit változott az eredmény alig negyed óra alatt. Hozzá nem értésem folytán rend szerint a gyengébbnek vélt ellenfélnek szurkolok. Esetleg azoknak, akiknek szebb a mezük. Mindazonáltal vannak csapatok, akiket kifejezetten utálok. A politikailag korrekt közbeszéd sivalkodó védelmezőinek üzenem: a gyűlöletem csakis személyes, érzelmi alapokon nyugszik, nincs bennem általánosítási vágy. Eszemben sincs az általuk képviselt nációkat megvetni.  Egyszerűen: ki nem állom azt a pályára kifutó tizenegyet. Válogatott edzőstül, cserejátékostul.
Például az olaszok. Ezek az olajat ivó tücskök a legunszimpatikusabb gyülekezet az összes között. Ha netán vezetnek, képesek hetven-nyolcvan percet elszabotálni. Hemperegnek, gesztikulálnak. Büszkén hordott fazékkék mezben tucatnyi hisztérika. Hogy van Isten, azt pontosan tudni, amióta szépen haza is kulloghatnak Brazíliából. Remélem a franciák is keresgélik már a bőröndjeiket. Ez utóbbi válogatott azért van a bögyömben, mert nem átallnak európai csapatként szerepelni, holott valami Afrika-bajnokságon nagyobb létjogosultságuk lenne. A Marsellaies szövegét, dallamát hírből sem ismerő, a hajdani gyarmatokról beszivárgó játékosaik csak annyira franciák, amennyire mondjuk Mesut Özil sváb. Ráadásul a francia csapat néhányszor teljesen érdemtelenül úgy jutott a nagy világversenyek fináléjába, hogy csak a jószerencse, a sorsolás, a bűvös trükkök százai röpítették őket előre. A góljaik nem. Ebben is méltó társra találnának a most levitézlett talján válogatottban. Harmadik undormányaim – ki nem találná senki – az USA válogatottja. Én elhiszem, hogy baseballban Kuba után szoktak másodhegedűsök lenni. Ám az már több a soknál, hogy mert pénzük van, rögtön a fociban is helyet könyököltek maguknak. Mivel a kistestvérük, unokaöccsük – Anglia – is kapott a szájára rendesen, csak bízni tudok benne, hogy elmegy a kedvük a dekázgatástól, és ha ezután focizni akarnának, akkor azt a röhejes amerikai tojásdad labdájukat fogják a hónuk alatt értékes húsz centiméterekért tovább hajítgatni, miközben örvendetesen ütik majd egymást. Esetleg furkósbottal megküldött, vaskos kesztyűkben fogott gumilabdacsokon őrjöngenek majd, senki emberfia által nem érthető játékszabályaik alapján.
Az afrikaiakat most nincs kedvem, meg időm bántani. Akik európai klubcsapatokban játszanak, azok most is megkapják a húsz deka parizert. A többi mehet vissza, ahonnét jött.
Kellemes meglepetésként ért viszont a kicsiny, de hatékony Costa Rica szereplése! Az első meccsükön hátrányból fordítva, szép játékkal lefocizták az előző vb elődöntősét. A másodikon taktikai győzelmet arattak a legtaktikusabbnak tartott európai válogatott ellen (amelyik ráadásul szintén egy jó meccsel kezdett) - a bírói ellenszél dacára is. A harmadikon félgőzzel játszva, az erejükkel spórolva simán hozták a csoportelsőséghez szükséges eredményt.
Costa Ricában még ötmilliónyian sincsenek.
Magyarország, vagy – ha tetszik - Szerbia fele. Mégis fociznak. A példa mutatja: nem is rosszul.
Olvasom róluk, hogy bizonyos számítások, mutatók, statisztikák szerint – ők lennének a világ legboldogabb országa.*
Most már azt is értem, velünk ellentétben, miért tudnak gólokat rúgni.


*„happyplanetindex” - érdemes a linkre kattintva megnézni a Föld országai közül ki mint vélekedik

Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: