2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. június 16., hétfő

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - I. rész

www.raffayfoto.hu
Ha én egyszer madár lehetnék, első dolgom volna, hogy a városom fölé röppennék, és számba venném onnét a magasból, hányféle tetőből, kürtőből áll Magyarkanizsa látványa? Jól megülnék egy magas fa koronájának csúcsában, és tekintetemmel méricskélném a panorámát, amit emberként – odalentről – sosem volt módom megtapasztalni. S míg az ág hintáztatna, bögyre szedném a látképet, hogyha legközelebb álmomban az utcánk fölött lebegve repülök, nehogy valami düledező tetőszerkezet kiálló verébdeszkája megakassza a pizsamagatyám szárát.
Nem csoda, ha néha elirigyelem a fönti világban járatosak tapasztalatait. Hisz a felhők alóli kilátás mindig a nagy egészet mutatja. És a legszebb, legtisztább gondolatok is a magasban szoktak libegni. Leginkább ott, a fák csúcsán. Ha föltekintünk rájuk, orrunkat megcsavarja a napsugár illata, és jókedvünkben prüszkölünk. Néha alászállnak ugyan, és ilyenkor olyan alacsonyan úsznak, sodródnak, hogy a járókelők haját borzolják. Máskor meg fölszorulnak az ég padlata alá, és a szél játszik velük kénye-kedvére. Fújja, rongyként terelgeti a legpajkosabb képzeteket, a halvány fogalmakat, hogy aztán meg a külvárosi villanydrótokra terítse őket, mint mosott ruhákat szokás, a ruhaszárító kötélre.
Ha egy időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények álmodói csak sóhajtoznának mindama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült tégladarab odaföntről végignézhetett!
Síkon élünk, de elvágyunk fölfelé. A házaink többnyire kicsinyek, földhöz kussadóak – a hagyományos épített örökségünkre gondolok, nem ezekre a csiricsáré új palotákra -, és még a padlásuk is csak úgy épült valaha, hogy azon a szétterített gabona, a termény helyet találjon, a kéményfüstbe akasztott szalonna meg sonka mellett. Tornyot, vagy annak tűnő csúcsosabb tetőszerkezetet csak a merészebb zsebűek építettek. Nem ritkán a középületeinket tették vele hangsúlyosabbá. Mégis mennyi erő, szépség, a polgári öntudat büszke láttatása hirdeti még a mai napig, hogy akadt nem egyszer Magyarkanizsán termékeny korszak, amikor olyan békés távlatok nyíltak az akkori hevert eszű elődök tervei alapján, mintha minden ideájukat a nagytemplom tornyában, a városunkat őrző angyalok szentelték volna meg!
Ha nekem egyszer szárnyam nőne, végigjárnám az összes tornyunkat. Megszámolnám mennyi hegyes végű csúcsdísz bök az ég felé, és ha már a magasban volnék, a bádogozást vizsgálnám, rendben állnak-e a dudacserepek, nem csorog-e valahol be az eső, szólni kell-e a mesternek? Mert a házak velünk együtt öregednek. Félszáz év után már porlik róluk a vakolat, megfakulnak a színek, éjszakánként szú perceg a gerendában, az ablakfélfában, és a ház időnként magától megreccsen, mint az ágyban fekvő, de álmatlan öregember ízületei. Repedések futnak a falakon, akár az arcokon a ráncok, és a kerítések ki- vagy befelé dőlnek, attól függően, hogy merre süppedt meg velük az anyaföld, vagy merről kapták hátba az északi szelet. Ez a város is öreg már. Délvidéki viszonylatban matuzsálemnek számít. Hogy mégsem a sorvadás látszik Kanizsán, azt elsősorban azoknak a gyerekeknek köszönhetjük, akik épp a napokban csukják be a tankönyveiket. Kisiskolások, nyolcadikos és középiskolás ballagók százai enyhítik derűbe ezeket a nehéz időket. Meg kell engednünk nekik, hogy álmaik szerint alakítsák sorsukat.
A sorsról szóltam, aminek furcsa szokása, hogy sosem lehet kaptafára igazítani. Ahogy a tiszavirágok nyílnak és elpusztulnak, úgy az emberi létforma is ciklikus. Ne tévesszen meg senkit az, hogy naptári értelemben nekünk hosszabb élet járna. A mi létezésünk is csak füst, ami elszivárog: kinek a kulcslyukon, kinek a tornyok kürtőin át, kinek a tíz ujja között, míg tenyerébe temeti az arcát. A gyerekeink életük tavaszában járnak még.
Ha én egyszer madár leszek, meg fogom érteni, hogy a tornyok helyett ők lesznek az óriások, akik a jövőbe látnak, és lelkükben olyan dac fog munkálni, ami városunknak egy másfajta, az emberibb értéket fogja biztosítani. 
A tornyoktól magasabbra nő majd némelyikük. Hite lesz, és akarata. És ha így fog történni, Magyarkanizsán a tornyaink között nem csak a kósza ötleteket, az elkapkodott lehetőségeket, az elsóhajtott panaszokat, hanem sokkal fontosabbat - az erőt adó kedvet fogja tapasztalni, aki fejét az ég felé fordítva, kíváncsi lesz városunk szellemiségére.
Mert akkor majd odafönt a reményt fogja sodorni a szél. 

Nincsenek megjegyzések: