2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. július 30., szerda

Nándorfehérvár kudarca Kanizsán*



Avatáskor

Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel, és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.
1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni. 
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok. 
A nyugati keresztény világ fellélegzett. 
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket. 
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.
Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve. 
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava. 
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát.  A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!
Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni. 
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt. 
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.
Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza. 
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló. 
Meg is becsülik a jó debreceniek!
Bezzeg mi?
A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.

Pósa Károly
    

 *Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására, valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.   
Felirat hozzáadása
  

2014. július 24., csütörtök

44




Reggel a nyári szél megtámasztott, és nekidőltem a Budzsák sarkának

Nézett rám egy néni, meg a nagy Négyarcú, és szemükben nem volt sajnálat

Kértem őket, szóltam mindenkinek, mondogattam, hogy ordítón hamis…

Mégis mást hittek. Más kellett. Mindennek igazabb volt a fordítottja is.



Aztán hazaindultam. Születésnapom járta. A bácskai port fújtam,

A júliusi levelek hullottak lábam elé. Ősz volt. Mind hevert a betonon: megsárgulva.

Ámuldoztam magamban, néztem, hogy mi végre történik, mi végre késik.

Odafönt angyalom se libbent, bár lökhetett volna magamnak - kibékülésig.



Oszt megint itt vagyok. Megint egy vers. A sokadik. Magamnak írom varos sebbel.

Köszönnek rám az istálló kis fecskéi. Pállott szájuk tátong felém egyre vörösebben.

Hagyjad pajtás a himnuszt! Hagyjad a dumát! Felejtsd el a köszöntőt! Ne tudd mi a szózat!

Bicikliző kissrác koromban nadrágomba akadt a lánc, akácfa tépett. Azóta viszem a lázat.



Azt a fát régen kivágták - bár szögesdrót védte - a szú mégis csak ette, folyton csak ette.

Ha a Petőfi utca végéhez érsz, nézd majd meg – lehet, hogy ott maradt a sziluettem.

És már megint indulok, bottal ütöm az akácost, a nyomokat. Minden lélegzetben kereslek.

Azt hiszem, tán csak az odafönt megbúvó égiek tudják, mennyire, de mennyire…

2014. július 18., péntek

APÁK VAGYUNK



Emma lánykám, és a csókai citeramester

Apák vagyunk.
Elvárásokkal. Sok-sok álmatlanul eltöltött éjszakával: vajon mi lesz belőle?
Apák vagyunk.
Megfelelési kényszertől űzve, megannyi föltételtől illetetten, mert ismerjük a régi rendet: vajon érdemes lesz-e rá?
Apák vagyunk.
Emberek. Fölnőttünk, és nekünk, ahogy apáinknak, ugyanazok a kételyek marják a szívünket, mint huszonévvel ezelőtt a mi szüleinknek. Egyetlen, de mégis összetett kérdésből állt ennek a gondolatnak a lényege – vajon?
Ahogy nincs makulátlan ember, úgy nincsen jó szülő sem. Elég jók lehetünk ugyan, de annyira van az is a tökéletességtől, mint saját magam Makó vitéztől.
Bárhogy igyekszel barátom, sose az leszel, aminek szeretnéd.
Így kell ezt elfogadni. Szomorúan, apaként megélni.
Mert az még hagyján, hogy megszületnek. Áldozunk értük. (Állítólag ezért vagyunk.) Minden káposztásbefőtt reggelin a legjavát nekik adjuk, súroljuk a nincset, hámozatlanul adjuk elébük a szebb holnapot, lesöpörjük előttük a betonjárdáról a csikkeket, napernyőt tartunk elébük, ha a szél fújna, és a legutolsó fejbelövésünk előtt is a lábuk nyomát csókolva lessük, amint egyszer, hajnaltájt, visszaténferegnek a diszkóból.
Lányos apukák: idevigyázzatok!
A büdös kölyke ugye nem szokott megágyazni? Bár külön szobája van, mégsincs benne rend sohasem. A szemceruzája földön – ki az a hülye, aki megtanította neki, hogy kell kihúzni a pillája ágyát, miközben fogalma sincs a vonalak strukturális harmóniájáról, arról, miként kell grafikailag tetszetőset alkotni -, nádszálkönnyű mozdulattal ívet akasztani a holdsugár karimájára.
Mosogatni is csak az apák tudnak. A seregből ez maradt rájuk, meg annak a képessége, hogy nem sírják el magukat, ha netán tegnapi kenyérvég a reggeli. Az apák rongypokrócok maradtak abban a korban, amikor a sakkparaszt is nercbundát akar viselni.
És dühöngünk. Átkozódunk, morgunk, keressük a hibát, hogy minden jó szándékunk ellenére hol ronthattuk el? Felelet rá nem lesz, sem sok, sem kevés. Az sajnos bennünk búvik legbelül.
Mégis.
Ha egyszer majd valaki patikamérlegen kezdi latolgatni, ki, mit, és mennyit ért – akkor biztosan angyalok fanfárjai fognak megszólalni, és még az is megeshet, hogy előmásznak Brad Pitt statisztái -, szóval a viccet félretéve elég komoly mozzanata lesz az az emberiségnek, mert éppen pusztulni fog bele: nos, akkor a nagy „Négyarcú” a szemünkbe nézve ránk mondja majd a verdiktet. A tekintetében ott lesz minden gyermekünk, barátunk, ismerősünk – és igen - a szüleink nézése is.
Oszt nem lesz apelláta, sem óbégatás.
Kussolunk majd, és átkozunk minden pillanatot, amit idelent hagytunk elfúlni a leveses hétköznapokba.
Akkor majd eszembe villan, hogy azért volt szép is.
Amiért érdemes.
Ahogy a lány az asztalon ül, és a csókai citerásnak pacsirtamód dalol, miközben ámul a bánáti tábor. Lelki szemeimmel látom, és mintha hallanám. Sajnos nem éltem meg. Visszacsinálhatatlan. De remélem, sőt tudom, hogy majd álmodok vele.
Mert a szeretet – akár szülői, akár másmilyen – kéretlenül is megtalálja a másikat. Ül a kis pacsirta az asztalon, előtte a jótét lélek húzza, és ilyenkor megnyugszik a szülő, az ember, hogy lám: mégsem minden hiábavaló.
Pósa Károly

2014. július 11., péntek

Mederbe feküdt a torony





Van egy hely Európában, ahol tóba fojtották Krisztust.
A műveltnek hitt Ókontinensen nem ez volt az első gyalázat.
Hisz oda jutottunk, hogy e térségben naponta szidják, szégyenítik, megszentségtelenítik az égi hatalmat. Azt hiszik a balgák, hogyha elfelejtik, akkor rögtön meg is ölték az Istent.
Pedig dehogy.
Jó kétszáz éve így okoskodtak a francia enciklopédisták. Sajnos, az általuk kitaposott majomcsapáson sokan, sok féle módon próbálnak előbbre jutni. Ám ahogy haladtak volna rajta, egyre keskenyebb, járhatatlanabb lett.
Ama ösvénynek most már a vége is látszik.
Az Öreg Isten ettől éppen úgy nem szűnik meg minden létezőnek értelmet adónak lenni, ahogy az európai népek sem fogják még egy darabig az önpusztításukat abbahagyni.
Ott állunk most a rengeteg közepében, egymagunkban.
A majomcsapás végén. Visszaút nincs. Benőtte a gonoszságnak, a restségnek, a műveletlenségnek és a rosszhiszeműségnek iszalagja.
Lassan ránk telepszik a csöppet sem  paradicsomi éjszaka.
A lidérces hangok, a zölden világító szemek gazdái meg szépen fölőrlik a humanitást, miként a valót. Éppen ezért a jelen időkben már csak nehéz, bódult álomba merülhet az ember. Menekülés ez, nem nyugtató, pihepuha alvás. A szentségtelen nagy sötétben föl-fölriadva, és rettegve, szuszogva tűr, tüdeje sípova szedi a levegőt, míg megint magára nem erőlteti a démonoktól hemzsegő álmát.
Még nem tudja, de már sejti, hogy fájdalmas lesz az ébredése.
A Teremtő teremtett, az ember pedig a kezdetektől szemtelenül megpróbálja másolni.
Szerényre és meglehetősen kicsinyesre sikeredik ez az erőltetett utánzás. Az epigon ripacskodása csupán. Bűvésztrükk klónozással, a kontár beleokoskodása az ősi rendbe. Amihez az ember hozzányúl, abból általában sok jó nem szokott kisülni. Összezavarodnak a dolgok, kizökkennek a szabályok, és a fegyelmet a káosz váltja föl. Mire észbe kapnánk, a regulák íratlan sorai összemosódnak. A korábbi nagy kezdőbetűvel írott mondatokat a borult elmék elmaszatolják, és a veretes kinyilatkoztatások helyett makogó zagyvaság sejlik elő, amelyek végéről már hiányzanak a biztos pontok. Helyettük - kérdőjelek mindenütt.
Azért – időről-időre - még erőlködünk. Reménykedünk, hogy hátha.
Eljátszadozunk a teremtés mítoszával, megkísértjük az örökkévalóságot. Építünk. Azzal az önámító szándékkal rakjuk egymás mellé a köveket, hogy azt hisszük, amit megterveztünk, az az idők végezetéig hirdeti a dicsőségünket. Mutogatunk a hajdan cifra paloták romjaira, omladékos hagyatékéra a földnyelte civilizációknak. De még a nagy piramisok eget ostromló akarata is csak bohózat, röpke epizód, tűnő káprázattal elegy sikkantás a semmibe, ha az időtlenséget tekintjük minden meglévő mércéjének.
„Isa pur, isa chomu…”
Mégis, az Istennek talán kedves minden erőlködésünk.
A jó szülő lesi így a homokvárán ügyeskedő kisgyermekét.
Esendő próbálkozásunkat csendes derűvel figyeli. Látja, nézi, amint a halhatatlanságot hajkurászva alapozunk, falakat emelünk, tornyokat és tetőket rakunk. Talán kedves neki a tökéletlenségünk.
Talán megérti, miért muszáj építenünk.
Ugyanis létrehozni egy házat, épületet még ma is ad valamit az embernek. Némi kárpótlást az elvesztegetett lehetőségekért, reményt a horizont mögött megbúvó jövőnek. A kibicsaklott élettengelyünk pillanatnyi visszabillentését.
Értelmet, hogy vagyunk. Emberléptékűt, éppen ezért verítékes teremtést.
Mindazonáltal ahogy minden építkezés maga az élet, a megfelelés, és az emberségesség parancsa, úgy minden épület ledőlése egyenlő a halállal.
Visszacsinálhatatlan.
Ahol a rombolás kényszere erősebb, ott a ledőlő falak robaja nemcsak az életet temeti maga alá, hanem a világmindenség kis darabját, az ott lévő jelenvalót, a jövőt – de ami maga az iszonyat - a legfontosabbat: a múltat. A fundamentumokat. Összedönteni, romhalmazok alá élve eltemetni a múltunkat: egyet jelent meggyilkolni a világnak egy szögletét, az értelmet adó, nekünk sugalló tegnapot.
Nagyon valószínű, hogy ilyenkor is néz bennünket az Isten. Nem tudni, mennyi keserűséggel ráncolja homlokát.
Hát még amikor azt látja, hogy az Ő szent házát pusztítja el az emberfia!
Az emel a templomra kezet, akit önnön képmására teremtett, akinek értelmet és szeretetet adott! Meglehet, már bánja, hogy ugyanakkor szabad akaratot is.
Most már mindegy. A bizalmával régen visszaéltünk. Mindazonáltal újra, meg újra hibázunk, és a tévedéseink, ballépéseink egyre durvábbak. Már az Isten házának sem hagyunk békét.
Ismerjük a vircsaftot, tudjuk, hogy megy ez manapság.
Előbb a templom lesz egyre magányosabb. El-elmaradoznak belőle a hívek. A vasárnapi nagymisén már csak néhány nagykendős vénség száraz fohásza száll fölfelé. Aztán a pap költözik másik, élhetőbb, nagyobb faluba. Heti egy-két alkalommal visszalátogat misézni, vagy inkább temetni, később már csak ünnepnapokon nyitják ki a templom ajtaját. A vakolat hullani kezd róla, a tető – mert nincs aki a födémen igazítana – beázik, látni, mint eszi a penész a falakat. Amikor már temetni sincs kit, leszerelik, talán ellopják a harangot, és akkor a közösség hangja elnémul. Ahonnét már a harang konduló szava is hiányzik, onnét eltűnik az élet, ott a felejtés telepszik a csöndre, és az elmúlás szúpercegése fogja szétsiratni mindazt, ami volt.
A templom végérvényesen magára marad.
Jobbik esetben még egy ideig láttatja a kárhozatunkat, figyelmez bennünket. Rosszabbik esetben téglánként szétmérik galád kezek. Vagy vizet zúdítanak rá, elárasztják, tengernyi víz kalodájába zárják, mint tették azt a kommunisták Bözödújfaluban, ahol egykoron vízbe akarták ölni Krisztust, mert azt hitték megfojtothatják a hitet.  

A tó medrében az oltár. Vastag iszapréteg rajta.

Vagy két éve, a nyáron jártunk arrafelé a családdal. Még állt a torony.
Mélyen megütött a látványa.
Mi tagadás: erős szimbólum az a templomtorony, a magára hagyatottsága megrendítő.
Ahogy az, a magyarnak szívbe markoló látni errefelé Bács várának romját, az aracsi pusztatemplomunkat, a düledező kastélyainkat, a hajdani kúriákat, az elnéptelenedő tanyáinkat, a kihaló régi falvaink tucatjait Bánátban csak úgy, mint itt – Bácskában.
Állt az a torony egymagában.
Körülötte az a sok víz.
Pont így állhattak az egykori Pannon tenger medrének porában a déli végvárakat még vigyázók.  A remény leghalványabb jele nélkül.
És nem föltétlen a fegyveres vitézeinkre gondolok, hanem az egyszeri magyar embereinkre, asszonyaikra. Azokra a paraszti őseinkre, akik itt születtek, becsülettel végezték dolgukat mindig magyarként, és ha kellett harcoltak a földjükért, és ha kellett, akkor meghaltak érte.
A Bözödújfalut elárasztó tóban egyébként nem a torony látványa volt a legszomorúbb.
Hanem a partján piknikezők, grillezők, tollaslabdázók, meg a tó vizében fürdőzők, akik között szép számmal akadtak olyanok, akik nem románul beszéltek, és magyar muskátlizenét bömböltettek az autórádiójukon.
Mintha temetőben, Mindenszentekkor valami korhelyek névnapi mulatságra táncolnának.
Ez is a nemzetpolitika fájó hiányával magyarázható? Aligha.
Inkább emberi mivoltunk elsilányosodásával, aminek csak egyenes, logikus következménye a magyar identitástudatunk föladása.
Minapi hír, hogy a Bözödi tóban árválkodó templomtorony megadta magát és ledőlt. Évtizedekig tartott haláltusája.
Vergődését milliók figyelték részvétlenül. És nem akadt senki, aki hinni mert volna a csodában. A torony, ahogy megnemesült haldoklásában, úgy is dőlt az enyészetbe.
Senki nem tudja pontosan mikor, ember nem látta hogyan érte a végzet. A torony meghalt.
Tán egy csöndös sóhajjal simult bele mindabba ami volt, és bizton tudom, hogy legbelül megőrzött valamit abból amit mi már sosem fogunk fölfogni.
Hogy vannak könnyek?
Ne a tornyot sirasd testvér, hanem a még álló tornyokhoz rakj egy téglát!
Adj nekik támaszt! Úgy, hogy mindig a jó szándék vezérel, és teszed a dolgod, köszönet nélkül – mindig emberként, magyarként.
Akkor, tán lesz csoda. Föltámadás.
Megtörténhet.
És ha így lesz, a bözödújfalusi templom tornyának harangszava újra meg fog szólalni.
Hét világra hirdeti majd a remény igéjét.
Bimm-bamm-bimm-bamm…
Benned, bennem – mindannyiunkban.

Pósa Károly

2014. július 5., szombat

Ha a konyhatündér szőrös...



…és gatyát visel, netán sörhasa van, vagy kopaszodik, és mégis a lábasok, tálak, vagy a tűzhely körül tüsténkedik, akkor nem a ház asszonyát kell megszólni. Pusztán annyi történt, hogy a férfiemberre időnként rájön a szakácskodhatnék.

Ilyenkor beteges izgalom és bizonyítási vágy száll belénk, aminek tünetei napokkal korábban jelentkeznek: állandó éhségérzet, fölfokozott kedély, amolyan „úgy ennék már valamit, de mit?” típusú tanácstalanság vesz erőt rajtunk. 
Nem is férfi az, aki egy kerti rostélyozást, borjú- vagy birkapaprikást, halászlé elkészítését átengedi a szoknyás népeknek.

Amikor a teremtés koronája fakanalat vesz a kezébe, ott nem hétköznapi ebédek, rutinból, netán unalomból letudott receptúra szerinti egytálételek, a megszokott ízek várhatóak, hanem olyankor az alkotás megszállott vágya a férfiembert arra sarkallja, hogy versenyre keljen a legnagyobb művészekkel, kihozza önmagából rejtettebb erényeit, és az égiekkel komázva megkísérelje létrehozni a tökéletességet.

Az igazi harapnivaló elkészítése egyébként mindig hosszas előkészületeket föltételez. Ha sütünk, a húst napokkal korábban illik bepácolni. Aztán pontos időközönként ki kell járni, megöntözni, átmosogatni a masszát, finom mozdulatokkal, mintegy simogatva. Beteg szerettünket fürdetjük ilyen gyengéden. Mindezt olyan aggodalmas képpel, ami általában a hivatásuk komolyságával tisztában lévő emberek sajátja.  

Csak a legelvetemültebb kocaszakácsok hagyatkoznak a hentesnél megvehető, előre ízesített húsokra. A magára valamit adó férfi jobbára saját disznaját etette, majd egy szezonon át nevelte, hogy később, a kerti társaság előtt a hazai bélszínnel büszkélkedhessen. A sültek elkészítéséhez nélkülözhetetlen a kapcsolat: ismerni a juhászt, a borjút tartó parasztembert, akinek parolára adott keze ősidők óta többet ér bármilyen szerződéses papirosnál. Az sem árt, ha a piaci kofák közül egyiknek-másiknak nagyon régen udvaroltunk, dicsértük szép szemüket, mert így tudunk első osztályú alapanyagot válogatni. Kosarunkba kerül a legpirosabb hagyma, meg a frissen leszedett paprika legzamatosabbja. A fűszeres néni ugyan régóta nem vágyik az incselkedésünkre - látott már karón baglyot, és hozzánk hasonló csibészek is szomorították hosszú élete során -, de ha megneszeli bennünk a komoly konyhai szakértőt és a megnemesült szándékot: menten vásárolhatunk tőle a füvek, ételízesítők javából. Persze, sóskát is ad hozzá, fogadjuk el tőle.

Ha ezen írás első felét inkább a sütésnek szántam, akkor az alant következő részt a főzésnek muszáj. Sajnos a teljesség leghalványabb reménye nélkül leszek kénytelen értekezni, mert a bográcsban főtt ételeink nemhogy egy vezércikknyi, hanem könyvtárakra rúgó méltatást is megérdemelnének. Elvégre a magyar hagyomány erre kötelez bennünket. Csöppet sem lehet véletlen, hogy a főzés emelkedett tudományát, a nyugatit a keleti konyha ízvilágának sokszínűségével kiegészítő ételkészítés tapasztalatát pont nekünk köszönheti az ókontinens. 
Aki úgy gondolja, hogy elvan a nagyállattartó, nomád kultúránk gasztronómiai csodái nélkül, az egyen sanyarú élete végéig csicsegő, vértől iszamos, alig sózott, félig sem megsütött angol steaket, vagy naponta toljon be a képébe egy fűrészpor-ízű hamburgert. Majd megtudja, mi a különbség a köleskása meg a borjúpörkölt között! A gulyás, a leveseink, vagy a már említett pörkölt ételeink tucatnyi alapfűszerből álló és mégis harmonikus ízvilága több ezer esztendő alatt alakult ilyenné: máig elkészíthető, laktató, variálható étellé, amiben a főzési technikák mellett sokkal nagyobb szerepet játszik az a fajta életszemlélet, filozófia, amit belsőnkben mindannyian értünk-érzünk, míg másoknak hiába magyarázunk. A tarhonyától kezdve a szárított húsokon keresztül megannyi értéket adtunk a körülöttünk élőknek. Például, míg Nyugat-Európában füstöléssel tartósítottak, addig eleink tárkonnyal, rozmaringgal, gyömbérrel, kakukkfűvel pácoltak. 
Aligha kell bizonygatnom mi a kedvesebb: egy koromtól büdös húscafatot rágni, vagy napon aszalt, fűszeres változatát kóstolni.

A minap valahol olvastam, hogy a ma Magyarországán az évi egy főre jutó birkahús fogyasztása tizenöt dekától kevesebb. Ide jutottunk! 
A XIX. század végén a magyar konyhaművészetet még egy szinten emlegették a kínaival, a thai-jal, a franciával meg néha az olasszal: mára az első tucatnyi helyezett között sem vagyunk. Hiába: már a magyar szalonna is csak bacon. (Az angol elnevezés egyébként a Bakonyban nevelt, makkoltatott disznók kiváló minőségű szalonnáját jelentette…Pont miként a szürke marháink, amiket a Tisza-menti legelőkről évszázadokon keresztül csordaszám hajtottak Bécsbe, meg a németalföldi vásáros városokba. )

A bacon csak egy szomorú tünet. Sajnos így vesszük át a tőlünk idegen szokásokat is, bugyután asszisztálunk saját vesztünkhöz!

Agyon kéne ütni, aki kitalálta a szlogent: „az idegen szép”. A másé ugyanis lehet érdekes, lehet különleges, egzotikus vagy éppen nekünk tetsző is, de szép – a szó klasszikus értékében vagy értelmében – mindig a sajátunk fog lenni.

Ahogy a konyhánk, az életfelfogásunk, a hitünk: az önbecsülésünk sem szabadna, hogy eladó legyen.



Pósa Károly














2014. július 3., csütörtök

A gonosz focidrukker jegyzete - 4.



A bugyiba dugott milliók

István, a király - "...mondd, te kit választanál?"
A sokszor és sokat idézett Milan Kundera egyik mondása szerint „nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”
Majdnem igaza lehetne, ha a mélység visszahúzó ízű értelmezése helyett a magasságos életet említette volna. Nüansznyi a különbség, ám a sajátos magyar gondolkodás érti ezeket a finom eltéréseket.. Arról viszont már kevesebben bölcselkedtek, hogy ha a kacajunk kárörömből fakad, ami valamely hamis dolgok lelepleződéséből származik - akkor milyen csinos szférákba sikerül eljutnunk.
Mondom mindezt annak kapcsán, amit fél év alatt, legalább két ízben, nagyvilági porondon produkált a sportdiplomácia.
És itt egy rövid pihenőre érdemes megállnunk!
Sportdiplomácia...
Ízlelgessük egy picit ezt az összetett szót!
Forgassuk a szánkban, rágcsáljuk, csócsáljuk pépesre. Ebben a szóösszetételben ugyanis kicsiben benne van a mostani komplett világunk minden szennye, fonáksága. Akár cseppben a tenger. Mint a flaszterra fröccsenő köpetben a tüdőbaj, a járvány.
Hogy férhet meg egymás mellett ez a két fogalom?
A legnemesebb küzdelem ötvözve a hírhedetten legaljasabb praktikákkal? Szegény Teréz anyának muszáj lett volna Madonna dalait énekelni?
Akárki alkotta is meg ezt a szóötvözetet: hitvány alak lehetett.
Az ókorban a görögök amikor az olimpiát megrendezték, a politikának, csatározásoknak még a látszatát is kerülni igyekeztek.
Joggal vélhetjük úgy, hogy báró Coubertin sem olyan lovat álmodott, amit a politika nevű kockacukorral megtömve öltönyös, nyakkendős gazemberek nyergelhetnek, vagy éppen hághatnak kedvükre. Aztán valahogy mégiscsak ide jutottunk.
Nem elegáns azzal érvelni, hogy a ’36-os berlini olimpián lett elkúrva a dolog – hogy klasszikus műveltségemet újfent megvillantva más nagyságoktól is idézzek...Inkább az tűnik igaznak, hogy amint valami nemes szándék intézményesül, abban a pillanatban pénzhatalmi érdekeket vonz magához, s ettől már tyúklépésnyire sincs a politika. Mert a gonosznak általában a pofája is csúf szokott lenni. Vagy ha tetszik – a baj nem jár egyedül.
Valahogy így esett meg ez – a teljesség igénye nélkül, ami hamarjában eszembe jut - a Greenpeace-szel, a Vörösköröszttel, a Beatles együttessel Angliában, meg kicsit tahóbb módon az Illéssel Bródystól, Szörényistől Magyarországon, a sorból ki nem hagyható történelmi egyházakkal csak úgy, és akképpen, ahogy a Noszty fiúnak Tóth Marival.
A fojtott keserűség mellett az a legszomorúbb, hogy ennek a gödörnek úgy látszik sosem leljük majd meg a mélypontját.
Mindig lesz lejjebb, és az ásóbéka ülepe alól fog kikuruttyolni a fehérgalléros, mandzsettás bűnözők hada. Majd hivatkoznak a nagy elődeikre.
Azokra, akik teljesítették a hírhedett jelmondat igényét: Citius, Altius, Fortius.
Vagyis gyorsabban, magasabbra, és erősebben tudták magukat fölnyalni a szamárlétrán. Tetszik tudni - ők erre gyúrnak: semmi sem fontosabb nekik önös érdekeiknél.
Éppen az ilyenfajta emberalattjárók kezdték az óbégatást a Szocsiban rendezett téli olimpia előtt, hogy ott most semmi nem működik, félkészek az építmények, és Putyin még a négereket is veri. A brazil vb-re is messzire hallatszóan hangolt a vinnyogó kórus: a házigazda hatóságok szegény-ellenes pogromjairól tartottak sajtótájékoztatókat, mutogatták a stadionok trehány kivitelezéséről készült leleplező fotóikat, sajnálkoztak egy sort az emberi jogok lábbal tiprásán, és mindenekfölött kárhoztatták a brazil kormányt, amiért ennyit áldozott egy „soha meg nem térülő” sporteseménybe. (Friss hír, hogy 2026-ban az USA rendezheti a labdarúgó világbajnokságot. Milyen meglepő, hogy nekik bezzeg már most rentábilisnak tűnik a biznisz!)
Mindazonáltal a legaljasabb trükkjükként azt rántották elő a minden hájtól csöpögő cilinderükből, hogy a vb-re érkező szurkolók biztonsága sincs megoldva.
Terroreseményekről, a kibékíthetetlen ellentáborok tömegverekedéseiről, a tengernyi áldozatról, meg a várható erőszak tombolásáról vizionáltak. Ha már egyszer a Szocsi forgatókönyv nem sikerült - egy újabbra kár energiát pazarolni - alapon. Ezért ahogy a második világháború előestéjén a Wermacht vezérkara leporolta, és elővette a korábbi buliban használt Schliffen-tervet, úgy játszotta ki a riogató-kártyát a világpolitika aggodalmasabb fertálya.
Ám az élet, a gondviselés nagyobb rendező mindennemű plánumnál, előre megírt drámánál!
Vagy csak a brazil szervezők talpraesettségét mérte föl erősen rosszul a számító zsiványlogika.
Mert mit látok-látunk a képernyőn, valahányszor a közönséget pásztázza a kamera?
Egymás mellett – még csak nem is külön szektorban! – ücsörög a skandináv viking, az olmék indiánok ükunokájával
; az idejében Dél-Amerikába emigrált csetnik minden mindegy alapon buzdítja a horvát válogatottat; a hajdan emberevő nyam-nyam törzsbeli az ősei által elfogyasztott jámbor katolikus misszionárius leszármazottjával kedélyeskedik; és macskák dorombolnak a vérebek hátán kuporogva. Sehol egy vicsorgás, sehol egy gyilkos tekintet. Szambázó ligetsori barna menyecskék, átmulatott éjszakáktól karikás szemű drukkerek.
Gólöröm, bánat, könnyek, és ordító nemzeti büszkeség jól megfér a tarka – még véletlenül sem szivárványszínű! – lobogók hadában. Ilyenkor támad nevethetnékem.
Dörzsölöm a kezem, és kaján vigyorral nézem a híradót, hogy kínjában vajon most mit fog hazudozni a sok okostojás?
Ha a történelemről azt tartják, hogy a politika szolgálólánya, akkor a sport egy szimpla rúdtáncos lánykává züllött. Akinek feszes fenekét most címeres-pecsétgyűrűs, májfoltos tenyerek paskolják ugyan, s míg a szajha krómozott csövön vonaglik, a tangabugyijába papírbankókat dugdosnak. De jó lesz, ha figyel az a sok, plüss fotelekben most még dőzsölő kéjenc!
Közeleg már az idő, amikor őket fogják invitálni egy kis bemutatóra.
Krómozott rúd helyett majd lámpavas jár nekik, amit a sokszor becsapott népek nem közvilágításra fognak használni…
Hanem közjóra.
Pósa Károly

2014. július 2., szerda

A GONOSZ FOCIDRUKKER JEGYZETE - 3.



A teuton varázs?


Löw mester Thor kalapácsával

Ha majd egyszer valamelyik - a németeket istenítő fociszurkolónak – fölteszik a kérdést, mit szeretne jobban: egy olyan satuba dugják a hüvelykujját, aminek egy pszichopata szadista kezeli a fogantyúját, vagy inkább újranézi az Algéria-Németország VB meccset - minden bizonnyal az első megoldás mellett fog dönteni, mert az mégiscsak kevesebb kínnal járna...
A minap nem volt jó annak, akinek a szíve régtől fogva a germán labdarúgás felé húz. Infarktus, agyérgörcs tüneteivel, tömény szentségelés mellett bámulhatta a képernyőt, miközben azon zakatolt az agya, hogy legalább egy darab kicsit híresebb algériai fociklub nevét fölidézze. Hasztalan.
Tevék, sivatag, Rejtő Jenő légiós történeteiből tél-túl ismerősnek tűnő oázisnevek, no meg Karthágó romjai (Hoppá, a mindenségit – hisz az Tunézia...). Szóval: se kép, se hang. Az ész mégis megáll, ahogy bénáznak velük wunderschönék. Ezek akarnak világbajnokságot nyerni?
Így?

Hát hol van az a nagyon helyre mondás, miszerint „a foci az a sport, amikor huszonkét játékos kerget egy labdát a pályán, és a végén mindig a németek győznek”. A régi kedves bölcsességet egy kissé mintha meghaladta volna az idő. Biztos magamra haragítom többtucatnyi földimet, mert mifelénk – Magyarkanizsán – jobbára a legendás fehér-fekete dresszben játszó válogatottat szokás buzdítani, de ha az igazság fájdalmas is (mert szóljak igazat - betörik a fejemet...), muszáj kimondani: nagy csalódás a németek játéka.
Nem tagadhatom, az is bosszant persze, hogy a franciák továbbjutottak. De lesz ennek böjtje majd akkor, ha a sok langaléta fekete nigériai passzussal fog bekéredzkedni Marseille, Lyon vagy Párizs klubcsapataiba, és jön majd velük kecskéstől, gyapjas birkanyájastól a szavannai rokonság, sógorok, komák, jóbarátok.
Ám a germán mítosz nekem akkor is szertefoszlani látszik.
Vagy csak a labdarúgás vált ilyen lehetetlenné?
Gondolom, nem egymagam néztem úgy a meccset, hogy a vége felé már megenyhülten, kedélyesen vihorászva inkább kívántam az Észak-afrikaiak sikerét! Gondoljunk bele: egy történelmi focidiadal esetenként komplett országoknak, népeknek, kis nemzeteknek képes visszaadni hosszú időre az önbecsülésüket. Nem véletlen, hogy mi – magyarok – még a mai napig az Aranycsapat egyre halványabban pislogó örökmécsesénél melengetjük a lelkünket, és komor sóhajjal ellegyintjük napjaink NB1-es meccseit. Emitt, Afrikában meg, ahol a tuareg törzsek néhány pálmafaligetért, kisebb bugyogó forrásért ontanak vért egymás között, olyan jól jönne a nemzeti megbékélést hozó közös fociünnep, mint egy falat kövön sütött piláf, mint a legszebb tevekancával töltött éjszaka öröme...
Még jó, hogy az algériai csapat is mocskosul gyengén játszott. Legalább erős alappal vélhettük úgy, hogy a gót banda is ugyanattól a brazíl neppertől vette a hasist. Az arabok szépen szekundáltak Güntherék tesze-tosza játékához, így a két fél - meghazudtolva a geometriai törvényeket – a taglalt esetben, egyáltalán nem jelentett egy egészet. Érzett ebből valamit a fiatalkorú Winnetou-ra kísértetiesen emlékeztető német szövetségi kapitány is, mert a gesztikulációját leolvasva egy szégyenlősebb siketnéma jeltolmács belepirult volna.
Mivel bejegyzéseim kezdeténél már jeleztem, hogy nem vagyok igazi labdarúgás-szakértő, így aztán csak halvány segédfingnyi ötletem van, hogyan kéne fölrázni a schwarzgelb brigádot.
Löw mesternek üzenem: Az öltözőben, tessen szíves lenni hivatkozni a hagyományos német-francia barátságra. Emlegesse kicsit Elzász-Lotaringiát, Drezda újjáépítését, az első meg a második világháborús német kártérítést, a pofátlan párizsi sarcot, és a német dédöreganyjukra rászabadított szenegáli, marokkói, és egyéb színes francia gyarmati katonák huncutságait. Esetleg tegye hozzá, hogy a meccs eredményét ugyanabban a vasúti kocsiban jegyzik majd, ahol már kétszer alá tetszettek írni a feltétel nélküli fegyverletételt.
Vagy egyszerűen mondja meg a fiainak:
 - Mein Herren! Ein unnütz Leben ist ein früher Tod. (Uraim! Meddő élet – korai halál.)
Nagy tételben fogadok rá, hogy a franciáknál meg a bajszos kis piktor szónoklataira melegítenek.
Mivel egyiknek sem szurkolok, ezt a tét nélküli meccset kávé mellett, olykor föl-fölpillantva, Danielle Steel kötetét lapozgatva fogom megnézni.
Hajrá egyik se!

Pósa Károly