APÁK VAGYUNK

Emma lánykám, és a csókai citeramester

Apák vagyunk.

Elvárásokkal. Sok-sok álmatlanul eltöltött éjszakával: vajon mi lesz belőle?

Apák vagyunk.

Megfelelési kényszertől űzve, megannyi föltételtől illetetten, mert ismerjük a régi rendet: vajon érdemes lesz-e rá?

Apák vagyunk.

Emberek. Fölnőttünk, és nekünk, ahogy apáinknak, ugyanazok a kételyek marják a szívünket, mint huszonévvel ezelőtt a mi szüleinknek. Egyetlen, de mégis összetett kérdésből állt ennek a gondolatnak a lényege – vajon?

Ahogy nincs makulátlan ember, úgy nincsen jó szülő sem. Elég jók lehetünk ugyan, de annyira van az is a tökéletességtől, mint saját magam Makó vitéztől.

Bárhogy igyekszel barátom, sose az leszel, aminek szeretnéd.

Így kell ezt elfogadni. Szomorúan, apaként megélni.

Mert az még hagyján, hogy megszületnek. Áldozunk értük. (Állítólag ezért vagyunk.) Minden káposztásbefőtt reggelin a legjavát nekik adjuk, súroljuk a nincset, hámozatlanul adjuk elébük a szebb holnapot, lesöpörjük előttük a betonjárdáról a csikkeket, napernyőt tartunk elébük, ha a szél fújna, és a legutolsó fejbelövésünk előtt is a lábuk nyomát csókolva lessük, amint egyszer, hajnaltájt, visszaténferegnek a diszkóból.

Lányos apukák: idevigyázzatok!
A büdös kölyke ugye nem szokott megágyazni? Bár külön szobája van, mégsincs benne rend sohasem. A szemceruzája földön – ki az a hülye, aki megtanította neki, hogy kell kihúzni a pillája ágyát, miközben fogalma sincs a vonalak strukturális harmóniájáról, arról, miként kell grafikailag tetszetőset alkotni -, nádszálkönnyű mozdulattal ívet akasztani a holdsugár karimájára.

Mosogatni is csak az apák tudnak. A seregből ez maradt rájuk, meg annak a képessége, hogy nem sírják el magukat, ha netán tegnapi kenyérvég a reggeli. Az apák rongypokrócok maradtak abban a korban, amikor a sakkparaszt is nercbundát akar viselni.

És dühöngünk. Átkozódunk, morgunk, keressük a hibát, hogy minden jó szándékunk ellenére hol ronthattuk el? Felelet rá nem lesz, sem sok, sem kevés. Az sajnos bennünk búvik legbelül.

Mégis.

Ha egyszer majd valaki patikamérlegen kezdi latolgatni, ki, mit, és mennyit ért – akkor biztosan angyalok fanfárjai fognak megszólalni, és még az is megeshet, hogy előmásznak Brad Pitt statisztái -, szóval a viccet félretéve elég komoly mozzanata lesz az az emberiségnek, mert éppen pusztulni fog bele: nos, akkor a nagy „Négyarcú” a szemünkbe nézve ránk mondja majd a verdiktet. A tekintetében ott lesz minden gyermekünk, barátunk, ismerősünk – és igen - a szüleink nézése is.

Oszt nem lesz apelláta, sem óbégatás.

Kussolunk majd, és átkozunk minden pillanatot, amit idelent hagytunk elfúlni a leveses hétköznapokba.

Akkor majd eszembe villan, hogy azért volt szép is.

Amiért érdemes.

Ahogy a lány az asztalon ül, és a csókai citerásnak pacsirtamód dalol, miközben ámul a bánáti tábor. Lelki szemeimmel látom, és mintha hallanám. Sajnos nem éltem meg. Visszacsinálhatatlan. De remélem, sőt tudom, hogy majd álmodok vele.

Mert a szeretet – akár szülői, akár másmilyen – kéretlenül is megtalálja a másikat. Ül a kis pacsirta az asztalon, előtte a jótét lélek húzza, és ilyenkor megnyugszik a szülő, az ember, hogy lám: mégsem minden hiábavaló.

Pósa Károly