„MIRE A LEVELEK LEHULLANAK…”

Száz éve tört ki a Nagy Háború

Ótata néha vasárnaponként ebédre jött hozzánk.

Anyám helyére ült, a nagyasztal másik végébe. A széket alá segítettük.

Hiába kértük, sosem vetette le vastag barna posztóból készült zakóját, ami alól kivillant kopottas kordbársony mellénye. Szűk, parasztos ingjét a legfölső gombig begombolta, és ettől ujjnyi vastagon kidagadtak a nyaki ütőerei. Látszott rajta az igyekezet, hogy megfeleljen, mert mindig frissen volt borotválva, de én - aki gyerekként büntetlenül, közelről nézhettem az arcába -, észrevettem, hogy a bizonytalan kézzel húzott borotva itt-ott meghagyta a serkedő ősz borostákat. Régimódi, orr alatt növesztett foltnyi bajuszkát hordott, bozontos szemöldöke alatt mélyen ültek szénfekete szemei. Kicsi, inas emberkeként él bennem.

Furcsa, de még a szagára is emlékszem.

Ótatának kesernyés, dohos, öregember-szaga volt.

Hányszor, de hányszor éreztem a boltban, vagy a péknél az orromba toluló ismerős testszagot, amikor toprongyos vénember állt valahol mellettem, meggörbedve, szatyorral, maga elé nézve, az idő lába nyomát kutatva! 

Ótata
ceruza, tus

Utoljára a télen, egy bekecses bácsi indított meg legbensőmben valamit. A likacsos, erősen viseltes gúnyájából áradó kipárolgás láthatóan sokakban viszolygást keltett, fintorogtak a sorukat váró népek, de én suttyomban oldalazva hozzáléptem, és megrendülten engedtem, hogy közelebbről is átjárjon az a nagyon ismerős emberszag, ami mindig az ótatát juttatja az eszembe.
Kivész ez a szegény szag is ebből a világból, mert ma már a legvénebbek is öblítőt használnak, nem mosószappant, és hamarosan megráncosodik egy olyan generáció, akiknek immáron a dezodor, a kölni sem ünnepi luxus, hanem a beleizzadt hétköznapok természetes kísérője.
Amikor ott ült az öregember a konyhánkban, vártuk az aranyló tyúkhúslevest, és az ebédlőasztalra könyökölve figyeltünk ótatának a meséire. Ráspolyos, néha dongó, néha zümmögő, karcos hangon beszélt. Ha kérdeztünk tőle valamit, emelt hangon, kicsit kiabálva tettük, mert az elvénülő hallásának lassan bevakolódó falán körösztül egyre nehezebben értett meg másokat.
Az öregemberből meg ilyenkor szinte röppent a szó. Döcögve mesélte az első világháborús élményeit: az olasz frontot, a lövészárkokat, a mára porladó csontjukat is felejtett bajtársakat, akikkel együtt szolgálták a hazát, és ezt volt, aki túlélte, és sokan voltak - akik pedig nem. Kemény körmű, csontos ujját emelte az ég felé, miközben néha elnehezült tagokkal mutatta is, mit, és hogyan csináltak.
Mint most, utólag kiderül, az összes háborús kalandjából egyet sem sikerült megjegyeznem. Pedig akárhányszor nálunk járt, rendre ugyanazokat a vitézségeket mesélte, amit mi már kisgyerek fejjel többször hallottunk tőle. Ám amilyen kegyetlen tud lenni az emberi természet, az önzés, a másokra nem figyelés, most annyira bánt, hogy anyai dédapám élettörténetének e fontos ciklusából mára semmit sem sikerül fölidéznem.
Csak a kezének remegése…
Azóta sem láttam kezet úgy reszketni.
A háborúban aknaszilánk sebesítette meg, és a lövedék fémdarabjai örökre nyomorékká tették. Már azt sem tudom fölidézni, vajon a jobb- vagy a bal keze volt-e olyan ijesztően göbös, mint a Tisza-parti fűzfák legcsomósabb ága?
Karizmait két-három biliárdgolyónyi gacsosodás torzította, az ingujjon át is látszottak a kidudorodások, ahogy minden mozdulatánál táncoltak a daganatok! Az olasz aknaszilánkok végig a testében maradtak. Időnként vándoroltak benne, és sajogtak kegyetlenül, ha az idő szeszélye, vagy gonosz volta úgy diktálta. Ótata a nincstelen világban megnyomorított kézzel is dolgozott.
Még vénségére is ácsoknak készített szöges, kapcsos övtáskákat. Szúrta meg varrta a kemény disznóbőrt, és a keze alól kikerülő szütyők mesterembereket szolgáltak becsülettel: halálukig.

Éppen a sebesült kezének remegése okán ótata csak ritkán evett kanállal. Jobbára bögréből itta ki a levest, mert minden más evőeszközzel bajosan tudott volna jóllakni. A keze úgy járt, mintha folyton magokat szórna, és valahol úgy is lehetett, mert ótata - saját gyermeke nem lévén - a háborúból hazatérve egy özvegyen maradt asszonyt – ómamát vette feleségül, és az ő sarjait nevelte föl tisztességgel, és végtelen szeretetben. Egy életen át reszketeg kézzel folyton etette, hintette a magokat az ég madarainak csak úgy, mint más gyerekeinek.

Amikor az ebédek végeztével szögelt bocskorában elcsoszogott tőlünk, mindig a hűvös oldalon ment hazafelé.
Akkoriban az utca azon a felén még téglával volt kirakva a járda. Az öregember aprókat lépve kerülgette a földből kiálló téglák sarkait, és alakja olyan megnyugtató tempóval tűnt tova a Petőfi utca sarkán túlra, hogy közben maga volt az állhatatosság, az az emberi méltóság, ami nem csak a pont száz éve kitört világháborúban tette naggyá az eleinket, hanem a hétköznapokban, minden lélegzetvételükben példát mutatóan, amíg éltek.

Ótata - egy volt az elmúlt, huszadik századdal.   

        

Pósa Károly