HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - IV.rész

Pusztai templom (részlet)
vegyes technika

Az előző három értekezés a föld fölötti, a föld alatti, és a földre kivetülő városról szólt. A magasság-mélység-térbeliség sajátos felfogásán körösztül igyekeztem bemutatni egykori, és jelenvaló értékeinket. Negyedik próbálkozásként, az idő fölosztása révén meghatározható tornyainkat elemezném. Annál is inkább, mert a négyes szám – a misztikum tárházában a kettő megduplázásaként – az egyik leginkább tagoló értékkel bíró számjegy. Négyfelé lehet vágni a teret (észak, dél, kelet, nyugat); és az időt még láttatóbban: tavaszra, nyárra, őszre és télre.

Merev bácskai horizontunkon ez utóbbival, az idővel, mint meghatározó elemmel, muszáj behatóbban foglalkozni. William Butler Yeatsnek, a világirodalom nagyjának Az ember négy korszaka című versét idézem:

Testével vívott harcokat,
De teste győzött, s fennmaradt.

Majd szívével is hadba szállt,
S elhagyta béke, tisztaság.

Majd szellemével küszködött,
Míg büszke szíve megszökött.

Most Istennel csatáz vadul -
Éjfélt üt: Isten lesz az úr.

(fordította Gergely Ágnes)

  

Az ezotériában is jártas, filozófusnak sem utolsó ír költőt erősen foglalkoztatta az időtlenség, vagyis a nem lineáris időfelfogás. Meglátásának tükrében érdekes tanulságok vonhatók le Magyarkanizsát illetően. A sík vidéken ugyanis az önmagában létező időtlen időnek nagyobb a hatalma, mint máshol. Áthatóbb a jelenléte és ezáltal rendíthetetlen ura a tájnak. Intenzitása lemérhető minden porladó mezei téglán, a dűlő mellett korhadtan álló fa feszületen, a szélsöpört, folyton arcot váltó járási sziken éppen úgy, ahogy a folyam által alámosott löszfalon, vagy a televényes pádimentumba visszasüppedő sírdombon. Ez alól még a kurgán masszív földhányása sem kivétel, legföljebb hosszabb a visszarendeződés tartama. De a róna ideje mindig ráér.

Ahogy Magyarkanizsa igazi arculatának megismeréséhez mind a négy irány felől idevezető úton ajánlott végigmenni, úgy a település meglétének korszakait is megéri külön-külön részletezni. Yeats mester a testre, a szívre, a szellemre meg az Isten intervallumára porciózta az ember létét. Ezen írás szűk térfogatában mi más lehetne dolgom? A ránk mért emberléptékű időkeretet a szülővárosunk tornyaira is alkalmazom.

A megtestesüléshez vezető út kezdete senki számára nem látható. Legalább mi ne áltassuk magunkat! Sosem lesz az. A város születését, az intimitás pillanatát, a bizonyosságot levetkezve a múlt szürkülete fogja takarni. Elannyira, hogy aki netán kutatni próbálja, annak is csak a fölszínen, vagy a kiásható földrétegekben lel kézzel fogható nyomokat. Esetleg a földhányások íve serkenti fantáziáját. Más egyéb - a néhai Kanizsa megtestesüléséből - nem maradt. Szemérmes ez a város. Minden igazi vajúdás, szülés bensőséges. De vajon a fákon feleselgető madarak éneke nem ugyanaz, mint az ige kezdetén? Változott-e a folyam iszapjának színe? A legelőn nyargalászó portölcsérben, és a bólogató nádbugákban ott lehet a válasz. A város teteme volt az első tornyunk: a régi földvár hantján serkent ki a település magva. Az előzményekben már írtam volt - errefelé az élet a pusztulásból sarjad: az ártéri mocsárból, a homorú földhányáson valami új épült.

Ezt követte a szív időszaka. A lelkesedésé. Amikor élettől duzzadón az akkori Kanizsa megtalálta önnön létének értelmét. Utcákat, tereket, középületeket, templomokat fiallott e tervezéssel és megvalósulással elegy lázas, termékeny éra. A szív ereje pumpálta tele lehetőségekkel a települést. Elpusztítani akarták ugyan, de mindig erőre kapott Kanizsa. Ennek a néhány évszázadnyi lüktetésnek a máig ható áldását éljük föl mostanában... („S elhagyta béke, tisztaság.”) Csak remélni tudjuk, hogy szív tornyaink  – a templomok, a városháza, a Vigadó, a kastélyok, kúriák, villák meredeken fölszökő csúcsai – még elég hosszan meghagynak bennünket kegyelmi állapotunkban.

A hitetlenkedő fejcsóválás lesz jussom, de akkor is leírom: most, egy ideje a szellem tornyait építjük. Annál is inkább, mert Kanizsa az elmúlt évtizedekben kirívó eréllyel áldozott a kultúrának. Pedig nem csináltunk mást, csak a régi példát követtük. Egy közösség megmaradásának záloga, életrevalóságának fokmérője a műveltsége. Persze: az épületek, a tornyok önmagukban semmit sem érnek, ha alattuk elhaló a szándék. („Míg büszke szíve megszökött.”) Csak üres frázisokkal, rutinnal letudott közvetítő szereppel, és kilúgozott mondandóval nem tartható fönn egyetlen felelős föladattal bíró intézményünk sem. A pénz? A pénz nem minden. Ami idáig megvalósult, a jóindulat: némi esélyt ad a bizakodásra.

Mert már látszik amott, az isteni idők készülődése. Akkor válik majd el igazán, hogy mennyit ért, amit megtettünk.   

Pósa Károly