AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

Látom a madarat a fán.

Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.

Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.

A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!

Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok. Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.

Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.

Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy kicsit a tengelyéből kifordult világ!

Néz a varjúmadár.    

A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű, megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott, mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó, finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.

Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad bele az első utca sötétjébe.

Čortan Péró napok óta rosszul érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta, és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie, de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten, magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:

-         Jó estét!

 A látogató nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni? A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát. Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az - hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel, távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.  

 -  Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint, ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom. Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?

 Az idegen udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:

 - Hát persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik? A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek, amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.

 Az idegen másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:

 - Úgy is kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust? Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.

 Egyre vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma, és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában motyogni kezdett.

 - Az igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga, kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata. Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot, azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért, öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató. Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját. Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét. Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van. Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.

Néz a varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli, havas éjszakába.

 

Szöveg és illusztráció: Pósa Károly