2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. november 30., vasárnap

KÖSZÖNTŐ




Sosem találkoztunk. De merem hinni, hogy valamikor, egy másik rezsimben azért még fogunk, elvégre annyiszor hívtam, kértem, hogy veselkedjen neki a déli végeknek, induljon el egyszer Magyarkanizsára. Ide imbolyogna a nagy télikabátjában, fityegő gombokkal… Előttem állna, néznék föl rá, ahogy a vezérgúnár kémleli az esős fellegeket, félre fordított fejjel, görbedett nyakkal, mert irgalmatlan hosszú ember, amúgy. Sál a nyakán, a szívén meg Szeged csókja.
Persze, e téren (is) megbízhatatlan. Olyan, mint én. Biztos lenne erre egy kínai közmondás, hogy futnak össze az utak, a folyók, a fasorok, vagy tudomisén. Hogy kell szelíden várni a bekövetkező összeérkezést, az egymás vállára való borulást.
A kínaiaknak mindenre van bölcsességük.
Kivéve a Temesi Ferit.
Mikor az ágyban hempergek, és nem tudok aludni, úgy kábítom magamat, hogy visszagondolok a közelmúlt kézfogásaira. El sem hinnék, ki mindenkivel paroláztam már! Mert például ahogy György Attila erdélyi úriembernek megszorítottam a kezét, úgy általa a fél Székelyföldet magamhoz öleltem. Ő meg pertuban van a Temesivel, a tenyerem melege ilyetén kicsit illette a Por megíróját is.
Nem beszélve a pápa Őszentségéről, meg egyik-másik rendszerváltoztató potentátról
Titokban kaján vigyorral lesem. Értem a tempóját. Mintha olvasnék a gondolataiban. Pedig csak a könyveit ismerem, a régieket, meg ezt az újat. Bartók bátyámat. Amszterdamot. A másnapos kis szösszeneteket. Az enciklopédikus tiszteletköröket. Fejből fújom a megénekelt nőit. Értük, meg egy kicsit érte is bármikor asztal alá hagynám itatni magamat. Micsoda Puszták népe?! Kocsmák népe vogmuc. Egytől-egyig. Klári, Kati, Olga meg Helga. Mintha mellettem ébredtek volna azokon a lucskos hajnalokon.  
Aztán persze elmaradoznak a csehtamásos „régi lányok”. Csak a párnák cihájában marad a hajuk illata. Az is csak titkon, mert mulandó a dicsőség.
Irgalmazz nekünk Jézus Herceg. Ugye.
A köztünk meglévő huszonegy év épp három hetes. Állítólag hétévente cserélődünk ki, mármint sejthalmazilag. Ha elhisszük a sok hülye tudósnak, hogy az ember pusztán fehérjékből meg vízből való biodíszlet. Nem bokréta a Jóisten kalapján, hanem rossz vicc. Biztosítótű, a Teremtő foszlott kiskabátján.
Persze, nem így hisszük.
Kéne ott legbévül lenni egy kis léleknek is. Szív, ami sokszor fáj. Lüktető csend, a magány, ami úgy tágul ki a mellkasunkban, ahogy a világegyetem sorvad önmagába. Erre a legszebb bizonyosság, ahogy az ilyen Temesi-féle alakok irkálnak. Hökkenten lehet lapozgatni a könyveit. Az a jó, hogy nincs egyetlen rossz sora sem. Hiába!
Író.
Nem tehet róla.
Életveszélyes a foglalkozása. Én mondjuk bicska nélkül hozzá se mernék fogni.
A tetejébe meg ehol-e: 65 éves is lett. Az már kor, kérem szépen. Anthony Quinn megtoldotta két évtizeddel, aztán szépen fölcsinálta a titkárnőjét. Így is lehet.
Rosszul mondom.
Csak így lehet.
Ismeretlenül is Isten éltessen Temesi Ferenc! 
Jó, ha tudod: elalvás előtt Rád mondok egy vasárnapi Miatyánkot. Állítólag - az sosem árt az embernek. Még annak sem, aki amúgy éppen nagyszerű példakép, és nem mellékesen kortárs író. 

2014. november 29., szombat

A KITALÁLT SZÍR ÖREG BÖLCSELETE

Én már az elsilányult tudás korában születtem, vagy másfélszáz esztendővel ezelőtt.
Ezért időmet, éveimet jó régóta nem tartom számon, ahogy a hazám felől, vagy a köröttem görgetett világ dolgairól sem vélek már semmit. A próféták tanítását összetévesztem a vízhúzó asszonyok karattyolásával, a győztes hadvezír dicső csatáját egy karavánszerájban megesett civakodással. Fabatkát sem adnék egyetlen költő cirkalomba megírt rigmusáért se. Üresen kongnak a szavak.
Még a harang is csak repedten kondulhat.
Emlékeimben a legszebben díszített Nagymecset bejárata is csupán sötéten tátongó lyuk, valamely Tyr környéki sikátor áporodott viskóján. Fejemben összekavarodik minden.
Jó és rossz képeket látok szerte a nagyvilágban, amiknek pompázata már nem ragadja meg fantáziámat, nem kápráztat el a talmi ragyogása sem, mert pontosan tudom, hogy a sallangok mögött a nyomorúság lakozik.
Bűnös erkölcseikről messze földön hírhedett színházi nők cicomáit aggatja magára a világ boldogtalanabbik fele, mert botor módon azt vélelmezik, hogy a külcsín, a páválkodás, a drága illatszerek elnyomják az ordenáré látványt, vagy a nem kevésbé ordenáré szagokat.
Mert rothad szét a világ, e felől semmi kétségem sincsen.
A magamfajta vénember megérzi a bomlást, ahogy az öreg jószágok is fölismerik az elmúlás jeleit, és csalhatatlan ösztönnel megjósolják a véget. Ki ugatva, ki hörögve, ki rikoltozva vagy éppen huhogva adja tudtunkra baljóslatunk beteljesedését.
A Mindenről Tudó már csak úgy és akképpen osztogatja a malasztot, ahogy neki kénye-kedve szabja. Nem kell Öt ezért elhamarkodott szavakkal illetni - amiket amúgy is rögtön megbánunk –, mert nem gonoszságból vagy rosszindulatból dobja a gyeplőt a földkerekség lába elé. Hiszen hogyan lenne rossz vagy jó az, Aki a Minden?
Áldassék dicső neve! Inkább fáradtnak és csalódottnak vélelmezem. Olyannak, akinek kicsit elege lett az általa teremtetett emberek gyarlóságából, a kétszínűségből és az emberi mivoltunkból fakadó tökéletlenségünkből.
A halálunk, a pusztulásunk, véges voltunk miatt érzett szorongásunk sarkantyúz bennünket a rossz és az elfogadhatatlan irányába. Legtöbbször a szürkeséget választjuk a világosság helyett, mert ahhoz elég óvatosak és gyávák vagyunk, hogy egy életen át a sötétségben gunnyasszunk. Ilyen egyszerű ez. A szürkeség meg már csak a természeténél fogva is olyan színtelen, mint az a fennsíkon túl elterülő Halott tó tükre, amelyben ha fölé hajolsz még önnönmagad arcképe sem sejlik föl, mert mérgező vize kipusztította minden élő lakóját. A szürkeségben másmilyen lesz az éle a tárgyaknak, az árnyak valószínűtlenül hosszúvá keskenyednek, a nevetés vihogássá, az erény görcsös akarássá, a szerelem zsarnokok álmaiban fölrémlő vággyá silányul. Mégis sokan, nagyon sokan éppen erre a jellegtelenségre esküsznek.
A seszínű birkanyáj ideig-óráig biztonságérzetet adhat, mert az egy szem juhász a legtarkábbat, vagy a fekete bárányt választja magának. Viszont a karám körül ólálkodó farkasok a leggyengébbet. És akkor nincs menedék. Bizony a nyáj a gyengeség jele! Pedig mennyien vallják ennek pont az ellenkezőjét!
Ne hallgass rájuk!
Ezek az ócska vásári kikiáltók a tulajdon testvéröccsüket árulják el nap, mint nap. Kuruzslók ők. Abból élnek, hogy bölcsességnek álcázott, finom vízzel hintett szakálluk bodrai mögül álnok ígéretekkel és hamis tanulságot téve a megmentődnek hazudják magukat.
Igazából ők azok a sehonnai tanítók, históriás szarjankók, akiket ganajos lőccsel kéne agyonverni a nekik oly kedves pénzváltó sátrak előtt, hogy a falu széleken rothadjon tetemük.
Mindazonáltal, ha valaki azt kérdi tőlem, hogy érdemes vagy szabad-e hinni abban, hogy a szürke félhomályt a napsütés váltja, akkor azt kell válaszolnom neki, hogy igen.
Hosszú távon kifizetődő bátornak lenni, ami legfőképpen önmagunk fölvállalását jelenti. Világra nyitott szívvel, és alázattal, mely révén fejet hajtunk a bennünket körülölelő tüneményeknek. Rácsodálkozhatunk egy őzikeszemű asszony jól megfestett arcmására, a ciprus ágain feszülő pókháló játszi finomságára, aminek szálán egy harmatcsepp ragyogásában felismerszik – tényleg csak egy pillanatra - életünk értelme, miként a dalokban, amiket pirkadatkor magunkban dúdolunk, ha köszöntsük a kelő napot.
Aztán meg ha emiatt nyársra húznak, vagy kibeleznek: édes mindegy. Meg fog nyugtatni a tudat, hogy a pásztorodnak szerzel vele kellemes esti pillanatokat, és nem ebek fogják széthúzni a szűrödet, mint a nyájban lapítva bégető fajtársaidnak.
Nem kell szépíteni a dolgokat.
Mindahányan birkának születünk, és valamikor föláldoztatunk.
Ez írva vagyon.
Viszont jóvátehetetlen dőreség lenne, ha ez ellen valamely módon nem lázadnánk. Az égieknek is kedvesebb a makrancos halandó. Valószínűleg vad keresgélésünk okán szerethetőbbek vagyunk a nagy átlagnál.
Hiába.
Küzdeni teremtettünk, hogy a dolgokat ki-ki a maga szemszögéből lássa, és ha elég sok vér szorult lüktető szívünkbe, akkor állandóan a nehezebb megoldásokat fogjuk választani, a göcsörtösebb útra fogunk kanyarodni és áldás keresése helyett átkok kereszttüzében érjük el a Bizonyságot.

V
alahogy így lenne jó élnünk és elmúlnunk.


Pósa Károly

2014. november 27., csütörtök

MIN NEVET A MAGYAR, HA KANIZSAI?




Nem is olyan régen mentek a pletykák, a rémhírek arról, hogy a városunk központja miként lesz átalakítva. Elképesztő, hogy egyesek miket hordtak össze - főleg rosszindulatból - no meg persze - egy adag tájékozatlanságból!
Vicces kedvem támadt.
Írtam egy szatírát, amiben a legképtelenebb terveket hazudozva, jó sok humorral fűszerezve, önkritikusan ostoroztam zavaros közéletünk fonákságait. Karikaturista lévén talán elhiszik nekem, hogy kisebb-nagyobb mértékben értem a humor eszköztárát. Az írás annyira abszurd, annyira ironikus és a végletekig kihegyezett poénokat sütött el, már-már meseszerű elemekkel tarkítva, hogy biztos voltam a sikerben.
Milyen jó lesz! Mennyit fognak majd nevetni az emberek!
Nem ez történt.
Döbbenten tapasztaltam, hogy önmagukat tanultnak, képzettnek, vagyis okosnak tartó ismerőseimnek sem esett le a tantusz. Zaklatott hangú telefonok tucatja érdeklődött, honnét vannak az információim? Az utcán állítottak le, igazak-e a „hírek”, amiket leírtam? Nem győztem magyarázkodni. Emberek! Hisz ez egy humoros írás! Teli marhasággal! Hülyeségek összevillázott halmaza! Jó kedéllyel megszerkesztve, görbe tükörként elébünk tárva: mire képes a nép szája, és mennyi fantázia szorul az álhírek mögé…
Látva megütközésemet és elszontyolodásomat, kedves ismerősöm nyugtatott: ne várjak túl sokat senkitől. Ma a humor, a csipkelődéssel elegyített szórakoztató, habkönnyű szöveg többnyire célt téveszt. Egyszerűen - nem értik.
Az emberek ugyanis vakon hisznek. A feketén-fehéren leírt, kinyomtatott írás minden szavát szentnek gondolják. Ahogy igaznak vélik, amit a televízióban bemondanak. Vagy azt, amit a szomszéd állít, szemben a sok, a témában talán jártasabb szakembernél. A Józsi, a Piroska mindig jobban tudja, mint az adott szakterület egyetemi előadója.
Talán - erre is van magyarázat. Megkomolyodtunk. (Megsavanyodtunk?) Görcsbe rándultan igyekszünk megfelelni a kihívásoknak. Márpedig csak a lazább rekeszizmú, időnként könnyedebb ember képes magafeledten derülni. Olykor saját magán, olykor meg máson.
De mi elszoktunk a nevetéstől.
Pedig hajdanában a környék lakossága híres volt a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik valahol még ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták ugyan egymást és önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente népének anekdotáit.
Mert semmi nem ad átfogóbb képet egy közösség életszeretetéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű, megmosolyogtató történeteit! Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb, nehéz időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a régi legendás tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat, akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban, a földeken, az iskolában, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon is nevettették egymást az itteniek.
Az ilyen adomázás hovatovább kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter észjárása. Rövid, velős, csattanós kis sztorik. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel, mert csak a trágárság ad ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek, mert ha valakiről szólnak is, jobbára kitalált történetek. Gyakran koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A politika,  a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai.
Az anekdota viszont mindig valós alapokon nyugszik. És ha a végén nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Valahol érezzük belőle a múlt visszaköszönését. Megelevenedik velünk a csínyekkel teli gyerekkor, a katonaság, az ismerőseinkkel történt „stósz”, vicces élethelyzeteink tucatját tudjuk fölidézni.
Mondom mindezt amiatt, hogy a kanizsai színházban vasárnap este azért telt ház volt, két pesti humorista előadásán. A közönség zömét fiatalok alkották. Röhögött mindenki a vaskos csattanókon, vastaps járt egy-két találóbb poén után. Jó volt látni, hogy huszon- és harmincéveseink önfeledten szórakoznak.
A nevetés ugyanis drága kincs.
Orvosság, gyógyír a lelkünkre. Nagy az igényünk rá.

Pósa Károly    

2014. november 25., kedd

Az utolsó kanizsai bohém cigány

Lukács bácsi, nagy kalapban
Rákanyarodunk decemberre.
Már az orromban a fűszeres, forralt borok illata, a meleg pattogatott kukoricáé, meg a Karácsonyra állított fenyőfa gyantájáé. Hallani a reklámokon - a tőzsérek, kufárok dörzsölik a tenyerüket, kupecek emelik és engedik az árakat, a kalmárszellem belengi a hószínű felhőkbe csomagolt világot. Most hamarjában minden akcióssá lesz. A szeretet, és az emberség is.
Csak a madaraknak nincs ünnepük. Meg némely embernek. Egyikük is, a másikuk is olykor karnyújtásnyira tőlünk.
Várakozunk.
Ádvent közeleg. Valahol nem is a csillag vezérelte királyokat lessük, hanem a legendát. Azt a hitet, hogy azért talán mégis megéri embernek lenni. Hogy tudunk másra nézni. Máson segíteni.
Néha mindössze egy jó szóval. Meghallgatunk valakit, ha érdemesnek találnak bennünket arra.
Mekkora dicsőség mások bizalmát elnyerni!
Mekkora tett az odafigyelés!
Jusson eszünkbe. Egyre gyakrabban. Most, amikor az év vége felé megcsöndösödnek az éjszakák, és álmainkat csak egyvalaki látja, egyvalaki érti.

Pk

2014. november 23., vasárnap

A személyes Isten keresése



Czakó Gábor könyvbemutatóján jártunk

„Csiga jellem, csiga szőr, kiszolgáltatva a pénz hatalmának.”


A minap, késő délután Czakó Gábor Kossuth-díjas író volt a magyarkanizsai művészkávézó vendége. A jeles közíró, publicista legújabb könyvének bemutatóját a Regionális Kreatív Műhely és a József Attila Könyvtár szervezte. A szép számú érdeklődő előtt az író a legszemélyesebb gondolatait osztotta meg a közönséggel. Beszélgetőpartnere Bicskei Zoltán volt.
Czakó előadásának központjában az evangéliumok, a hit megtartó ereje, a hamvasi filozófia mélységei, majd nemzeti kérdéseink, a család szentsége és az elárvuló világ lehetőségei álltak. Elmondta, hogy Jézus anyanyelvén, arámi nyelven kereste a szavakat, hogy a tanítványaival megértesse magát. A gondolat és a nyelv között viszont mindig fönnáll egy űr. Ebből a szempontból a magyar nyelv rendkívül láttató, gazdag, képi világa szinte egyedülálló a mai beszélt nyelvek között. 
A világba belépő ember a születésekor a legtökéletesebb. Aztán egyfajta ébredés az életünk. Találkozunk különböző élményekkel. Az élmény és az ismeret között nagy különbség van. Igazán az számít, amit megéltünk. A szerző önéletrajzi történetét hozta el Kanizsára, amiben valóságos szereplők vonulnak fel: a velük megesett történéseket tartalmazza. Czakó elmesélte, hogy erős hitét a kételkedésének köszönheti. Annak, hogy az igazságot maradéktalanul sosem tudta meglelni, ezért még most is folyton keresésben van. A meghitt, jó hangulatú estet Bozsóki Gergő virtuóz gitárjátéka színesítette, aki mediterrán-, latin- majd balkáni dallamokkal tette igazán emlékezetessé Czakó Gábor magyarkanizsai könyvbemutatóját.
Én meg, míg ott ültem - megrajzoltam.
Amikor odaadtam, megörült neki.

Pk

2014. november 16., vasárnap

GYERTYÁK HAVA



Az utca a juhszéllel volt határos. Hiányzott a páros oldala. Csak egy sor ház fércelte össze. Bölcs közönnyel görbedtek előttük a novemberi fák. Ott kanyargott a fűnőtt árokparttal párhuzamosan egy cseréptörmelékes út, ami kivitt a semmibe, és a kerítéseket, a fölsöpört udvarokat jobbára mogyoróbokrok szegélyezték.
  De a sírást fakasztó járási szél sosem nyugodott a villanypóznák között.
  A város felőli sarkon kiskocsma működött, aminek küszöbén túl mindig nagyobbra nőttek az árnyak. Mindössze egy gyenge, negyvenes villanyégő erőlködött a sűrű cigarettafüstön áthunyorogni. Teljesen reménytelenül. A parányi csehóban emberalakok álltak a pultnál. A falakhoz odatolt asztaloknál is kucorogtak néhányan. Kora reggel már a pálinka éteri gőze lengte be őket. Míg az ócska rádión unt dal recsegett, csak az összekoccanó poharak felelgettek egymásnak. A szederjes arcokat alig-alig lehetett felismerni.
Pedig ott voltak mind.
  Legbelül, a sarokban, kezét söröspohárra kulcsolva gubbasztott a Parkettás Maris, akit hajdan bál szépének választottak. Akkor a hajába még virágot tűzött a sok gavallér, de mára már csak festett csókját árulta. Jobbról a három kőműves, malteros gúnyában. Biciklijeik odakint, szerszámjuk a csomagtartókon. Dermedtek a zúzmara alatt a málló vakolatú falnak támasztva. Kunyera Pista megbicsakló térdekkel szorította össze az ujjait, mintha fogna valamit. Nyomorék volt a bal keze. Oldalt tőle a kis növésű kupec, meg a fullajtárja támaszkodtak. Tekintetük tiszta, de a lélek bennük közönyösnek látszott. A pulton túl álomtól dagadt képű, rosszkedvű pincérnő csörömpölt az üvegekkel. Egy kései, bágyadt légy mászott a párás ablakon.
  Aztán csak elröppent, ahogy a kricsmi zöldre mázolt, nehezen nyíló ajtaja kivágódott. Idősebb ember csoszogott be rajta. Tanyáról jöhetett, néhányuk ismerni vélte. Hátán madzaggal összekötött batyu púposodott, foszlott kosarat tartott a karján. Újságpapírba bugyolált csomagocskák voltak benne. Gyöngéd kézzel tette le az asztalra.
Kibújt a madzagos motyójából, meggombolta a kabátját, széket húzott, majd óvatosan letelepedett a garabolya mellé. Két öklét az asztal lapjára tette. Nagy, feketén piszkos körmei voltak. Rongyos mandzsettája is kilátszott. A pincérnő lapos, kérdő pillantására egy pohár vizet kért. „Az ilyen kuncsaftoktól mentsen meg az ég” – hallatszódott a kelletlen válasz a pult mögül, de kisvártatva csak előjött, és a kockás abroszra koppintotta a poharat. A kupec üzletet neszelve megkérdezte, mit visz a kosárban? Miután lassú, nehéz kortyokkal megitta a vizet, a tanyasi ember óvatos kézzel kibontott egy kis csomagot. Árvácska volt abban, tövével, kevéske földdel. „Még a szegény feleségem ültette. A sárgát szerette. Most pénzem nincs. A két kezemmel kikapartam mindet a kertből. Beviszem a városba. Húsz pénzt tán csak megérnek.” – mondta elfúló hangon a gyűrött ruhájú tanyasi.
  Ha lehet, sűrűbb lett a csönd kocsmában. Néztek maguk elé. Az öreg hangtalanul mondott még valamit, senki sem értette mit. Csak a szája mozgott. A pincérnő abbahagyta a pakolást. Lassú csíkokban olvadt a fagyott ablakon a reggeli pára, és a nap korongja halványan megmutatta magát.
Először a kupec lódult meg. Intett a fullajtárjának, pénzt dobott a pultra, aztán az öreg asztalához lépett és mogorva, karcos hangon, foghegyről odavetette:
 - Na! Adjon kend nekem ötöt! Ennek a ziccingernek meg egyet. Majd kiviszi az anyjára. Ha már életében annyit keserítette… – leszámolta az asztalra a lila bankókat, azzal már fordult is kifelé, nyomában a kísérőjével.
  Kunyera Pista kacska kezében is ott volt az előkotort papírpénz. Öt árvácskáját a pincérnő segített szatyorba rakni. A három kőművesnek aznap vidám színű árvácskák virítottak a csomagtartóikon, és a pincérnőre rámosolygott az embere, amikor odahaza, a bejárati kapu mellé elpalántálta a sárga kis virágokat.
 Mire teljesen följött a nap, a garaboly alján egy csomagocska maradt. A tanyasi öreg azt a kezébe fogta, kibugyolálta a papírból, és a Parkettás Maris elé tette. Aztán kosarastól kibotorkált a kocsmaajtón. A Maris szeme akkor egyszerre elkomolyodott. Valahová elnézett, fölfájón, messzire.
 
Magyarkanizsa, 2014. november       

2014. november 13., csütörtök

SILID EDE VACSORÁJA - 1. rész



Silid Ede - rajzom

 Silid úr az esti toalettje után bolyhos papucsába bújt. A kevéske, ebédről megmaradt töltött káposztát egy zománcozott apró lábasba merte, aztán rárakta a gázrezsó legkisebb karikájára. Ügyesen alágyújtott, és hogy oda ne égjen, míg melegítette, folyton kavargatta. Hamarosan rotyogva főtt a vacsorája. Egy kanál tejfölt is tett rá, a jobb íz végett.
Odakint korán sötétedett. A lakás ablaka előtti lámpaoszlop árnyéka rézsút vágta ketté a novemberi utcácska látványát. Bár a távhő művek közleménye jó egy hete fűtött háztartást ígért minden fogyasztónak, Silid úrnak a konyhájában és a szobákban sem forrósodtak át a radiátorai. Napok óta fázott. Szeretett volna panaszt tenni, de amikor szomszédaitól meghallotta, hogy náluk kifogástalan a fűtés - meggondolta magát.
„A hiba az ön készülékében van” - dünnyögte bosszúsan az elcsépelt jelmondatot, és inkább a privát központi fűtés-szerelőt tárcsázta. A jól ismert, de teljesen megbízhatatlan szaki többször bütykölt, javított már nála. Most is csak óvatosan ígért időpontot, és Silid úrnak kétségei sem voltak afelől, hogy még jó ideig két pulóvert, meg pamut jégeralsót kell a házi köntöse alatt viselnie. Ehhez ráadásként, napi szintű gonosz átokként hozzájárult nejének örökös zsémbelődése is, aki – szerda este lévén, hála az égnek! – éppen nem volt otthon, mert valamelyik barátnőjénél römizett.
A töltött káposzta illata már vastagon ült a konyhában.
Gyomra szemérmetlenül kordult egyet, amikor teljesen váratlanul berregni kezdett a bejárati ajtó csengője. Silid úr kelletlenül pillantott a faliórára.
Negyed hét múlt, és őbenne felemás érzések kezdtek ágaskodni. A neje ilyen korai hazajöttére nem számított. Ám ha ő érkezett, akkor oda a szerda este megérdemelt nyugalma. Ha valamelyik szomszédja lenne – akiket titkon gyűlölt, mert harsányak voltak, folyton vihogtak, és indokolatlanul sokat jártak külföldre -, biztos kölcsön akarnak kérni tőle. Ahogy lenni szokott. Csésze sót, mákdarálót, két tojást, vagy az alagsori közös fészer pótkulcsát… Folyton elveszítik, elhagyják a sajátjukat – kész bosszúság ilyen trehány népséggel egy fedél alatt élni. Ha meg netán a lánya csöngetné – ez a legrosszabb verzió -, már nyithatja is a bukszáját, mert néhány ezres nélkül nem szabadul meg tőle.
„Nem tán a fűtés-szerelő?” – villant át rajta az örömteli gondolat, de amint a kémlelőlyukon kinézett, rögtön lelohadt lelkesedése. Az ajtóban egy ballonkabátos, szemüveges, aktatáskás ügynökforma embert látott. Mögötte egy kifejezetten kancsal, de jól öltözött, valahonnét mégis ismerős arcú, platinaszőke nő állt.
Silid úr aggodalmasan végignézett nem túl férfias színű, lila köntösén, avítt papucsán, de ajtót nyitott. Az aktatáskás egy bőrbe varrt, számmal ellátott, eredetinek tűnő címeres jelvényt mutatott fel, majd a küszöbön hökkenten álló házigazda szemébe nézve szívélyes, de ugyanakkor hivatalos hangon szólalt meg:
 - Jó estét kívánok! Silid Ede úrhoz van szerencsénk?
 - Igen…
 - Köszönöm, hogy ilyen kései időpontban is hajlandó fogadni bennünket. Kolléganőm és én az Állami Adótahóság referensei vagyunk. Bemehetnénk? Ígérem, nem zavarunk sokáig. Bizonyos formaságokat, a papírmunkát kénytelenek leszünk az asztalnál elintézni. 
  Silid Ede félreállt az ajtóból. Röstelkedve szabadkozni kezdett az erős ételszag miatt, de a szemüveges megbocsátóan legyintett, majd érezhető megkönnyebbültséggel foglalt helyet a dohányzóasztalka melletti fotelban. A kancsal nő szó nélkül a díványra telepedett, és valami furcsa okból - mintegy villámütésre - idült vigyor ült ki az arcára. Rúzsa rondán a fogára kenődött, de ez cseppet sem zavarta. Úgy vigyorgott, akár egy kőből vájt barbár bálvány, aminek a kontár alkotó sajnos jócskán szétdúlta, szétfaragta a tekintetét. Társa egy könnyed mozdulattal fölnyitotta az aktatáskát és gépelt iratokat vett elő. Silid úr a konyhából hozott magának hokedlit. Egyenes gerinccel, figyelmesen ült rajta. Baljós sejtelmekkel látta, hogy a papírosokon előre föltüntették a polgári nevét, lakcímét, a személyes adatait. Az ügynökforma egy-két pillantással fölmérte a lakást, rutinos mozdulattal beikszelt néhány rubrikát, majd cigarettával kínálta meg Silid urat, akinek tagadó fejrázása után rágyújtott, és a csillár felé fújt füstön át könnyeden folytatta:
 - Nos, mint már említettem, az Állami Adótahóságtól jöttünk. Az értékesítési osztály új projektjének kivitelezői vagyunk. Tudja, Silid úr, ez nem könnyű munka. A kolleginával erőnket megfeszítve dolgozunk. Már most is túlórázunk…hajjaj, és míg a végére érünk – mennyit fogunk! Ugye, kedves Aranka?
  Aranka vagy nem hallotta, vagy nem értette a kérdést, mert bólintani sem bólintott, csak az a bárgyú vigyor sütött tovább az arcáról. Silid Ede a hokedli peremét markolta, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. A füstködön túl, mint aki nem is várt választ, amaz tovább magyarázott:
 - A projekt célja nemzetgazdasági kérdések vetülete. Tudom, kicsit bonyolult első hallásra. De érintve van a demokrácia exponenciális egyenlegének a fölmérése is. Mindenesetre fontos a munkánk. A jövőre nézve meghatározó. Kérjük, Silid Ede polgártársunkat, válaszoljon őszintén a föltett kérdéseinkre. A kapott válaszok függvényében kell majd illetéket fizetnie az alábbi, az adótahóság által kiállított csekkeken. Éppen ezért most ide az asztalra teszem ezt a kis műszert. Tahóméter a neve. Kérem, ne ijedjen meg tőle, a testhullámok rezgésének változását is méri, és egy hétköznapi kisebb fajta rémülettől már kileng a mutatója… Ahogy most is. Ugye megmondtam? – Silid úr döbbenten látta, hogy egy vekkertől nem nagyobb, számlappal és titokzatos színekkel, jelekkel ellátott szögletes tárgy kerül az asztalkára.
  A fedőüveg alatt igen érzékenynek tűnő, óramutató-szerű vonalka táncolt.
 - Na, már működik is. Alighanem Aranka közelsége miatt jelez, önnek még egyáltalán nincs oka izgulni. Most még nincs. Majd a hivatalos üzembe helyezés, az átvételi elismervény aláírása után. Esetleg. De ha vigyáz, ha a szabályokat betartja, meglátja, semmi oka nem lesz tartani tőle. Megszereti a tahómétert. Eleinte, szokatlan lesz, sőt kissé terhelő, sőt meglehet - drága is – ezen nincs mit csodálkozni. Minden újdonságnak ára van. Viszont: amennyiben gyors szemléletváltást tud életvitelében eszközölni, úgy fél év múlva, már csak jelentéktelen havi díjat kell majd befizetnie, illeték gyanánt… - mélyet szívott a cigarettából, aminek parázsló, vörös fényében a referens arca egy pillanatra ördögi árnyalatot öltött. Dülledő szemmel nézte a műszert Silid úr. Csak nyögni bírt:
 - Mics…micsoda készülék ez az… izé…tahóméter?
 - Nomen est omen, hehehe… A neve is mondja: a tahóságot méri. Látja, az ilyen fölösleges, buta kérdésekre azonnal reagál a mutatója! Most a sárga tartományba ingott. Filléres tétel, inkább csak jelképes összeg lesz.        
 - És… ez itt is marad nálam?
 - Hopp, már megint a sárgában a mutató! Ejnye, ejnye barátom, válogassa meg a szavait! Ha ilyen tempóban folytatja, hamar elveri a havi fizetését, vagy a nyugdíját.
  Ezek után Silid Ede meg sem mert mukkanni. Szédülés környékezte. Az ügynök-forma, látva a házigazda állapotát, előbb elnyomta a cigarettát, majd a fotelt közelebb húzva, szelídebb hangon, mintegy atyáskodóan magyarázni kezdett:
 - Szedje össze magát, Silid úr. Nem nagy ügy az egész. A tahóság mérése a társadalom közös érdeke. Mindannyiunk felelőssége. Elvégre nem mindegy, ki, milyen mértékben, hol, és hogyan szokott tahó lenni. Éppen emiatt, az Állami Adótahóság, hosszú-hosszú procedurális előkészítés, megannyi tanulmány után fölvállalta annak ódiumát, hogy egyszer és mindenkorra végre hatékonyan tudja kezelni a közjó érdekében mindazt a fölgyülemlett tahóságot, ami az utóbbi évtizedeinket jellemezte. Minket nem kis büszkeséggel tölt el, hogy ehhez hozzánk külföldi alapeszközök is érkeztek, erőfeszítéseinket néhány jóléti állam pénzalapokkal támogatja.  
(holnap folytatása következik)

2014. november 12., szerda

WASS vs MÁRAI



A minap furcsa disputának voltam részese. Arról vitatkozott néhány ember – Istenem, milyen jó ezt leírni, elmondani, ebben a becsípődött világban, ahol eszmefejtés címen általában politikai, világnézeti alapon szólalkozunk össze, mintha más egyéb dolog nem is érdekelne bennünket -, hogy a két, Amerikába emigrált nagy magyar írónk között vajon volt-e, van-e különbség? 
Történetesen Wass Albertről és Márai Sándorról esett szó.
Miért lehet az, hogy míg az előbbi manapság szinte kötelező olvasmány a magát jobboldalinak, konzervatívnak vallók soraiban, addig a kassai származású Márai mintha csöndesebben hátrébb lenne tolva a széles olvasóközönség elől? Pedig a rendszerváltozás környékén úgy indult, hogy ő lesz a polgári, konzervatív magyarországi publikum első számú emigráns írója. A nagy kedvenc.   
Gondolom, senkit nem bántok meg, ha most röviden elmondom ezzel kapcsolatos véleményemet.
Kétség kívül Wass Albert populárisabb. Persze, nem a szó irodalom-elméleti, hanem könyveladási, politikai, sőt köznapi értelmében. Igazi sztár. Sorra avatják szobrait, intézmények, egyletek, civil kezdeményezések veszik fel a nevét, Magyarországon csak úgy, mint Erdélyben. Sőt! Nálunk, Zentán is öntevékeny szervezeten belül ápolják emlékét, életművét.
Mi lehet az oka ennek a megkésett sikernek? Mi tartja életben Wass legendáját?
A kérdés egyszerű. A válaszom összetettebb.
Egyrészt, pont a '80-as évekre erősödött meg annyira a magyarországi "erdélyi lobbi" - ne tagadjuk el a létét, bő egy évtizeddel előzték meg a jugoszláviai magyar, meg a többi határon túlról, az anyaországba átköltöző nemzetrészek érdek-érvényesítő, egymást segítő, baráti, ismeretségi alapon szerveződő hullámát – hogy megfelelő izomzattal bírt az akkori kultúrpolitika befolyásolására. Kiadókban dolgoztak, publikáltak, írtak, a művészet számos területén sikereket értek el.
Másrészt, a hagyományosan keményvonalasabb erdélyi, székely értelmiség önazonosság-tudatának lehetett kiváló attribútuma. Vadász, háborús hős, ékes nyelvezettel, Kós, Nyírő meg mások nyomdokain, amerikás magyarrá válva. A nyolcvanas évek végén ez az erdélyi szárny már ott nyomult a megszerveződő ellenzéki csoportosulásokban. Tehát a politikai hátszél sem hiányzott. Mára szervesen beágyazódtak Magyarország vérkeringésébe. Lássuk be, ahogy ma, úgy huszonöt évvel ezelőtt, vagyis jobbára mindenkoron politikai hátszél – is - kellett a fölfutáshoz.
Ráadásul - ha jól tudom - az általam sem tisztelt Kuncze belügyminisztersége alatt megtagadták tőle a beutazást, vagy csak turistavízumot kapott volna - amiből a karakán Wass inkább nem kért. Nesze nekünk, még egy szép, emlegethető gesztus a mítoszához!
A tetejében Kunczéba, meg az elvbarátaiba is rúgni lehet - teljes joggal - minden alkalommal, ha felidéződik ez a csöppet sem emberhez méltó, dicstelen szereplésük. Mert Wass nem volt háborús bűnös, csak egy szépíró öregúr, aki haza szeretett volna jönni, meghalni.
Talán ez (is) egyik oka lehet annak, hogy ma Wass Albert előtt, a nemzeti oldalnak haptákban illik állnia.
Márai egészen más utat járt be. 
Nem földrajzilag. Hanem emberileg, alkotóként. Művészetnek, írásainak, ars poeticájának másmilyensége szépen körberajzolható. Wass nemesi allűrjei tőle idegenek. A nyelvezete sem népies, mint a szénégetők, esztenák népe között felnövő erdélyi gróf úré. Márai ízig-vérig polgár, európai utas. Talán az utolsók közül való, aki a kontinens műveltségét egyetemességében tudta látni. Úgy térben, mint időben. A katalán fennsíkoktól a berlini lokálokig, Marcus Aureliustól - Thomas Mannig. Én olvastam Márai összes naplóját. Valahol, legbelül érteni vélem, mi játszódhatott le a lelkében, míg végigírta a XX. századot. Tanúbizonyságként ezek a kötetek ott vannak a könyvespolcom kiváltságos helyén.
Mi több, bár éppen mást olvasok, de a Japán kert II. kötete most is itt virít mellettem... (A felvidéki Madách-Posonium kiadótól való, aprópénzért vettem, még valamikor régen, az árvíz után, Felsőzsolca önkiszolgálójában, rinfúzban, kosárból. Az első kötettel együtt 300 (!) forintért kínálták. Egy darabig nem volt kérdéses, mit ajándékozok közeli ismerőseim születésnapjára.)
Szóval, szeretem, tisztelem Márai Sándort. Nemkülönben Wass Albertet. Tőle is olvastam néhányat, a kötelezők közül.
Nagy író, kétség kívül rendes magyar ember mindkettő.
Közös bennük, hogy Márai is keményen oda-odamondogatott a kádári puhuló diktatúra kánonjában is élvonalbelinek számító magyar(országi) íróknak, költőknek. És Wass sem rejtette véka alá amerikai véleményét, sok - máig élő, vagy a közelmúltban elhalt - klasszikusnak a tyúkszemére lépett, bár igaz: Márai ebben talán következetesebb, állhatatosabb, végső soron engesztelhetetlenebb volt.
Mégis Wass Albert a népszerűbb. A kirakatokban meg a legfölső polcokon látni a munkáit. Márai – díszkötésben ugyan – de egy grádiccsal lejjebb kapható.
Ezt viszont kiváltja a tény, hogy nem csak szerény véleményem szerint, de mások által is nagyságrendekkel komolyabb írónak számít, mint az egyébként jó tollú, tényleg nagyszerű nyelvezetű, de alkotóként szerényebb hangú Wass Albert. Életműve - finoman szólva sem - annyira kerek, egész, mint a szintén Amerikában hunyt Márai mesteré.
Ettől persze szerethető mindkettő. Ki-ki gusztusa, habitusa szerint lapozgassa ezután is a köteteiket.
Az íróknak a haláluk után nem akkor nő a dicsőségük, ha akadnak majd olyanok, akik kilóra gyűjtik a szépen bekötött sorozataikat, és az életművük aranyba lesz öntve, testük meg bronzba.
Hanem ha az utánuk jövők olvassák, idézik, és igen: értik őket.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. 11. 12.

2014. november 7., péntek

AZ ŐSZ SZÍNEI



Képzeljük el – csak a játék kedvéért -, hogy ezen az idei őszön nekünk minden tökéletesen sikerülni fog. Jókat főzünk a kert végében, meg-megkavargatjuk a sárga deliseszből való cefrét, és ettől a tömény, boldogságos almaillattól a november elejei alkonyunk odőrje még nagyon hosszan fog emlékezetünkben megmaradni. Majd meglessük a fogyatkozó lombkoronákon nézelődő madárkákat, és amint ránk köszönt a korán érkező este, behúzódunk a meleg szobákba, a kályhák, kemencék, fűtőtestek mellé, s míg a zománcozott bögrékből apró kortyonként isszuk kései mentateánkat, egy pillanatra el-elgondolkodunk azon, mennyire helyénvaló is ez így! Milyen szerethető szögletén vagyunk a világnak!
Képzeljük el, hogy a hebehurgya, kapkodó nyár végre odébb kotródott erről a vidékről. Most az ősz ideje járja, és ha a Tisza mellett sétálunk, vagy kerékpárral járjuk a környéket, nem győzünk ámulni ennek a komoly, az esztendőt lezáró évszaknak a bűbáján. Az ősz nagy művész. A nagyok között talán a legnagyobb. Elfogult vagyok iránta. Hiába: szeretem és tisztelem. Mert olyan pőrén, és mégis gazdagon tud mutatkozni. Mert nem veszett ki belőle a méltóság, és üzenetként mindig a holnaputáni érzéseket hordozza.
A
z ősz – és különösen ez a mostani novemberünk – számomra nem szép, és nem érdekes. Csak eredeti. A folyó az ágyában van. A kukorica egy részét begórézták. A tapsok, a zeneszó elült, és a rózsák is elnyíltak. Illékony emlékük a temetőinkben, mióta az utcákon gyenge őszi szél neszez a fák között. Minden a helyén. Csak a falragaszok málladoznak, áznak vagy száradnak szét a város legkülönbözőbb pontjain.
Éppen, amiért ennyire őszinte tud lenni ez az ősz, igazsága is van neki. Bele kell törődnünk, hogy az igazság olykor néha túl nagy áldozatot követel tőlünk. Nagyobbat, fájdalmasabbat annál is, amit – esetleg – elviselhetőnek gondolunk. Olyan tétel a november igazsága, aminek akkordja ilyentájt szokott megpendülni a mellkasunkban. Minden sárguló, megszáradt, földre lepergő levélben ott a létezés titokzatossága. Furcsa, hogy minderre csak akkor döbbenünk rá, amikor az elmúlással szembesülünk. Talán kicsit méltánytalannak érezzük ezt a kiismerhetetlen folyamatot. A világ rendjét, a ciklusokat, milliárdnyi esztendő szűnni nem akaró körforgását, aminek fegyelmes összhangjában epizódszerep jut az emberi fajnak. Nekünk, egyenként - meg még annyi sem.
Persze, a pillanatot azért ki-ki a saját módján meg akarja ragadni. Hangot kiálltunk a reggeli ködgomolyba, belenézünk a folyóba, a hártyásodó pocsolya tükrében kutatva látjuk tekintetünket, lépünk balra, aztán kettőt jobbra, megtáncoltatva az időt, miközben nagyon is jól tudjuk: az életünk bonyolultabb, misztikusabb, de frivolabb is attól, mintsem, hogy tánclépésenként eltipeghetnénk, lefesthetnénk, leírhatnánk vagy szoborra, fotóra kimerevíthetnénk.
Mégis.
Próbálkozunk. Trükkök tucatját játsszuk meg minden adandó alkalommal, amikor a nagy egészből igyekszünk kiragadni valami keveset. Nem többet. Önigazolást. Tanúsítványt arról, hogy mégiscsak léteztünk. Volt dolgunk. Éreztük magunkat boldognak, néha féltünk, máskor levertség vett erőt rajtunk, vagy éppen magányunkba temetkeztünk. De voltunk. Emberként, személyként végiglézengtük, a reánk kirótt időt, miközben úgy akartunk hasznosnak lenni, ahogy egyedül, becsületesen, az lehetséges volt.
Lassan jön rá az ember arra, de előbb-utóbb megérinti a fölismerés, hogy olyan sok minden – tulajdonképpen nem történhet velünk. Leéghet a házunk, lábunkat törjük, ötös lottót nyerhetünk, fölakaszthatnak, vagy elbocsátanak az állásunkból – a gondviselés pazar logikáját úgysem tudjuk megfejteni. Egy valamit viszont nem tehet meg velünk semmiféle hatalom.
A vágyainkat nem veheti el tőlünk senki. A legkitűnőbb perceinkben fogant dolgainkat. Hogy szándékunk tiszta volt, és jó óráinkban tudtunk nevetni a világon, önmagunkon, két kézzel széjjelmért szerencsénken vagy drámánkon. Ezt a szabadságot csak emberként, alkotóként lehet megélni. Mélyen vallom, hogy mindenkinek megadatik ez a kegyetlen, és mégis kegynek számító készség.
Nem hiszik?
Nézzenek szét maguk körül! A november festett palettáján az elíziumi színei. Üdve, kelleme a szemnek – akárki észreveheti. Hovatovább, ha másért nem – ennyiért is megérte.

Pósa Károly
   

2014. november 6., csütörtök

VÁMPÍROK BÁLJA




Még most is úgy tanulják a gyerekeink, hogy sosem kellettünk senkinek. Mi egyfajta pária szerepben, lesajnáltan, hamis történelmi mítoszainktól kótyagosan éltünk itt, Közép-Európa szívében, a Kárpát-medence vájt teknőjében. Írott ezer évünk csupa mese lenne. Ami előtte volt - az meg rossz vicc. És ha valaki nem tudná, nemhogy a nemzeti emlékezetünk hamis, illúziókat kergető, de minden szokásunk, jó tulajdonságunk, a hitünk, sőt a nyelvünk is idegen eredetű. Amolyan - lopott holmi. A mi szégyenünkre, amiért a földműveléstől kezdve a mesterségekig, az államszervezéstől a művészetekig, az összes fortélyt rendre másoktól, tőlünk valamiért sokkal tehetségesebb népektől kellett eltanulnunk. Kész csoda, hogy megmaradtunk! Hovatovább közünk sincs már a magyar őseinkhez, hisz egy olvasztótégely ez a nép.
Megannyi szlávnak, germánnak, bevándoroltaknak, jöttment nációknak a keveréke: mantrázzák előszeretettel. Ahogy nagy nehezen rokontalanságunkat orvosolták, és meglelték legközelebbi tejtestvéreinket - abban sem volt köszönet. Miféle ázsiai büszke múlt? Szkíták, hunok, avarok, Attila öröksége? Még mit nem! Nyírfakérget zabáló, nyers heringen tengődő ősök, kőkorszaki szakik, a szibériai tajga éhenkórászai – ezek a magyarság legközelebbi vérrokonai.
Miután szigorú önvizsgálatot tartottunk, álljunk meg egy polgári szóra!
E nagyon ismerős lekezelő hozzáállásnak gyanús a szaga. Büdös: ha tetszik. Ugyanis mindazon becsmérlő hangok, amik immáron évszázados tradícióból oly vehemensen mocskolnak mindent, ami magyar - kezdenek falsak lenni. Régebben csak a vájt fülűeknek tűnt fel a hamis kórus hiteltelen áriája. Mára viszont kihallani a disszonanciát, hisz a csapból is ez ömlik. A kevesebb lehet: több lenne. De akik ennyire igyekeznek alulértékelni bennünket, azok mostanság mintha kissé elvetették volna a sulykot! Kapkodnak, ezért hibáznak. Hiteltelenségük tudatában egyre veszettebb dühvel szajkózzák régi, túlontúl régen megcáfolt vádjaikat.
Ma, november 6-án, valamikor 1921-ben, a Nemzetgyűlés az 1921. XLVII. törvénycikk által kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A magyar történelem során negyedszer! Ugye értik? Négyszer mutattunk ajtót valakiknek, akik mindezt úgy köszönték meg, hogy még vadabb elszántsággal, szó szerint tűzzel-vassal irtották tovább a szellemiségünket, örökségünket, a nyelvünket és a hagyományainkat. Sokszor: magát a nemzetet. Ha engem négy ízben hajítanának ki egy ismerős házból, oda ötödször nem akarnék bemenni. Akinek négyszer verik le a fejéről a koronát, az hallgasson, vagy minimum kérjen elnézést.
Csakhogy időnként megéri a fapofát fölvenni, és bécsi kölnis batisztkendőnket az orrunk alá szorítva visszasomfordálni a gerendás konyhába. Mások pecsenyéjéhez. A magyarok asztalához.
Mert legbelül, a minket csepülők bizony nagyon is jól tudják, mi a valós értéke nem csak ennek a területnek, hanem ennek a népléleknek is.
Hisz az igazságos emlékű Mátyásunk óta ebből a kincsesbányából orozzák el nem csak az anyagi, de a szellemi javaink jó részét is. Tették mindezt hajdanában rizsporos parókában, ránk erőltetett háborúkkal, majd mélyen igazságtalan békékkel, néha kicsit akasztgatva, néha főbe lövetve, vagy kiszolgáltatva mások kényének-kedvének: de kegyelmet soha nem ismerve. És igen! Évszázadonként többször elárulva bennünket. Sűrűn-sűrűn szövetségesként… A jelen időkben meg már öltönyösen, nyakkendősen, mintha a méregdrága aktatáskával együtt járna a megfellebbezhetetlen igazság is. Nem jár együtt. Sőt, az idő azt igazolja, hogy az Armani vagy Versace öltönyökben feszítők vélt igaza helyett a Pistáknak, Józsiknak és Maris néniknek lesz igazságuk. Akik ugyan nem szaglanak semmiféle parfümtől, csak ennek a visszájára fordult világnak a bukéját kénytelenek egy ideje szagolni – mert üleppel van fölül a semmi, és fejjel lefelé lóg az értelem. Egy cirkuszi porondon, de a valóság hágcsóján. Azon a valóságén, ami annyira csípi a sok finnyásnak, tudálékosnak a szemét.
Korunk cirkuszponyvája alatt most éppen nincs okunk
nevetni. A bohóc csetlik-botlik ugyan, ám esze ágában sincs az igazságot kimondani. Inkább pénzért hasra vágja magát, és ezért a porondmester esténként prémiumot tesz a zsebébe. Amott ketreces állatokat hergelnek beteg lelkű, személyiségzavaros idomárok – a medve már letépte láncát, nézi vérben forgó szemmel, kit téphetne széjjel. Fogatlan az oroszlán, és a krokodil a bőrét árulja, táskák alapanyagának. A trapézon halálos szaltók helyett haláli unalmas bakugrásokkal váltogatják helyüket a flitteres akrobaták. Csupa ismerős, de szomorú arc!
A majom viszont jól érzi magát. Ül a lelátó egyik sarkában. Magában vidul. Tudja, hogy éjfélkor megszólal a gong, és lekerül mindenkiről a smink, a púder.
Akkor a cirkusz – vámpírok báljává fog változni.  

Pósa Károly