VÁMPÍROK BÁLJA

Még most is úgy tanulják a gyerekeink, hogy sosem kellettünk senkinek. Mi egyfajta pária szerepben, lesajnáltan, hamis történelmi mítoszainktól kótyagosan éltünk itt, Közép-Európa szívében, a Kárpát-medence vájt teknőjében. Írott ezer évünk csupa mese lenne. Ami előtte volt - az meg rossz vicc. És ha valaki nem tudná, nemhogy a nemzeti emlékezetünk hamis, illúziókat kergető, de minden szokásunk, jó tulajdonságunk, a hitünk, sőt a nyelvünk is idegen eredetű. Amolyan - lopott holmi. A mi szégyenünkre, amiért a földműveléstől kezdve a mesterségekig, az államszervezéstől a művészetekig, az összes fortélyt rendre másoktól, tőlünk valamiért sokkal tehetségesebb népektől kellett eltanulnunk. Kész csoda, hogy megmaradtunk! Hovatovább közünk sincs már a magyar őseinkhez, hisz egy olvasztótégely ez a nép.
Megannyi szlávnak, germánnak, bevándoroltaknak, jöttment nációknak a keveréke: mantrázzák előszeretettel. Ahogy nagy nehezen rokontalanságunkat orvosolták, és meglelték legközelebbi tejtestvéreinket - abban sem volt köszönet. Miféle ázsiai büszke múlt? Szkíták, hunok, avarok, Attila öröksége? Még mit nem! Nyírfakérget zabáló, nyers heringen tengődő ősök, kőkorszaki szakik, a szibériai tajga éhenkórászai – ezek a magyarság legközelebbi vérrokonai.

Miután szigorú önvizsgálatot tartottunk, álljunk meg egy polgári szóra!

E nagyon ismerős lekezelő hozzáállásnak gyanús a szaga. Büdös: ha tetszik. Ugyanis mindazon becsmérlő hangok, amik immáron évszázados tradícióból oly vehemensen mocskolnak mindent, ami magyar - kezdenek falsak lenni. Régebben csak a vájt fülűeknek tűnt fel a hamis kórus hiteltelen áriája. Mára viszont kihallani a disszonanciát, hisz a csapból is ez ömlik. A kevesebb lehet: több lenne. De akik ennyire igyekeznek alulértékelni bennünket, azok mostanság mintha kissé elvetették volna a sulykot! Kapkodnak, ezért hibáznak. Hiteltelenségük tudatában egyre veszettebb dühvel szajkózzák régi, túlontúl régen megcáfolt vádjaikat.

Ma, november 6-án, valamikor 1921-ben, a Nemzetgyűlés az 1921. XLVII. törvénycikk által kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A magyar történelem során negyedszer! Ugye értik? Négyszer mutattunk ajtót valakiknek, akik mindezt úgy köszönték meg, hogy még vadabb elszántsággal, szó szerint tűzzel-vassal irtották tovább a szellemiségünket, örökségünket, a nyelvünket és a hagyományainkat. Sokszor: magát a nemzetet. Ha engem négy ízben hajítanának ki egy ismerős házból, oda ötödször nem akarnék bemenni. Akinek négyszer verik le a fejéről a koronát, az hallgasson, vagy minimum kérjen elnézést.

Csakhogy időnként megéri a fapofát fölvenni, és bécsi kölnis batisztkendőnket az orrunk alá szorítva visszasomfordálni a gerendás konyhába. Mások pecsenyéjéhez. A magyarok asztalához.

Mert legbelül, a minket csepülők bizony nagyon is jól tudják, mi a valós értéke nem csak ennek a területnek, hanem ennek a népléleknek is.
Hisz az igazságos emlékű Mátyásunk óta ebből a kincsesbányából orozzák el nem csak az anyagi, de a szellemi javaink jó részét is. Tették mindezt hajdanában rizsporos parókában, ránk erőltetett háborúkkal, majd mélyen igazságtalan békékkel, néha kicsit akasztgatva, néha főbe lövetve, vagy kiszolgáltatva mások kényének-kedvének: de kegyelmet soha nem ismerve. És igen! Évszázadonként többször elárulva bennünket. Sűrűn-sűrűn szövetségesként… A jelen időkben meg már öltönyösen, nyakkendősen, mintha a méregdrága aktatáskával együtt járna a megfellebbezhetetlen igazság is. Nem jár együtt. Sőt, az idő azt igazolja, hogy az Armani vagy Versace öltönyökben feszítők vélt igaza helyett a Pistáknak, Józsiknak és Maris néniknek lesz igazságuk. Akik ugyan nem szaglanak semmiféle parfümtől, csak ennek a visszájára fordult világnak a bukéját kénytelenek egy ideje szagolni – mert üleppel van fölül a semmi, és fejjel lefelé lóg az értelem. Egy cirkuszi porondon, de a valóság hágcsóján. Azon a valóságén, ami annyira csípi a sok finnyásnak, tudálékosnak a szemét.

Korunk cirkuszponyvája alatt most éppen nincs okunk

nevetni. A bohóc csetlik-botlik ugyan, ám esze ágában sincs az igazságot kimondani. Inkább pénzért hasra vágja magát, és ezért a porondmester esténként prémiumot tesz a zsebébe. Amott ketreces állatokat hergelnek beteg lelkű, személyiségzavaros idomárok – a medve már letépte láncát, nézi vérben forgó szemmel, kit téphetne széjjel. Fogatlan az oroszlán, és a krokodil a bőrét árulja, táskák alapanyagának. A trapézon halálos szaltók helyett haláli unalmas bakugrásokkal váltogatják helyüket a flitteres akrobaták. Csupa ismerős, de szomorú arc!

A majom viszont jól érzi magát. Ül a lelátó egyik sarkában. Magában vidul. Tudja, hogy éjfélkor megszólal a gong, és lekerül mindenkiről a smink, a púder.

Akkor a cirkusz – vámpírok báljává fog változni.  

Pósa Károly