2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. január 31., szombat

ORVOSVÁLASZTÁS




Ha rajtam múlna, én bizony nagyobb csinnadrattát rendeznék nekik, mint a szépségkirálynő választásnak szokás.
Világra szóló esemény lenne!
Reflektorokkal, fanfárokkal, bársonyos függönyökkel, kórházi fajanszlapokkal kirakott kifutóval, meg a manapság szokásos konfettiesővel. Díszlet gyanánt használt fáslikat lebegtetne egy filmgyári szélcsináló berendezés, s míg a parádé tartana, a mentőautók kék-piros villogó fényei le-föl pásztáznák az eget, miközben ropogósra kikeményített, a megengedettől jóval rövidebb szoknyás, kötényes-fityulás nővérkék hordanák szanaszét a herbateát. Számozott menzai bögrékben. A műsor végét a nagy képernyőn egy hosszú, végtelennek tűnő egyenesen futó, zölden foszforeszkáló vonal jelezné, monoton sípszóval kísérve…   
Ülne a több ezernyi beteg ember a lelátókon, csíkos kórtemi egyen-pizsamákban, valamelyik jó nevű tengerparti üdülőváros erre a célra kicsinosított arénájában, ahol a szanatóriumok, meg a patikák is egyidősek a legelső templomokkal. És érkeznének fehér fapapucsaikban a gyógyítók; végiglaffognának előttük sorra a világ országainak a jelöltjei: csupa fehér köpenyes doktorok, sztetoszkóppal a nyakukban, piros cérnával a zsebük fölé varrott mosodai monogramjaikkal, hogy megmérkőzzenek a legjobb orvos titulusáért. A páciensek tömegének szép sorban bemutatkoznának, közben a hatalmas kivetítőn mindegyikről leperegne egy félperces bemutató filmecske, amit a ziháló, lázas, unos-untalan fölköhögő közönség hideg verítékes homlokkal ugyan, de rekedten óbégatva megtapsolna.
Aztán következne a verseny érdemi része. A doktorok kicsiny, gomba alakú zongoraszékeken kuksolva elkezdenék a rendelést. Eléjük járulna megannyi beteg. Jóllehet az időtényező is számítana, ám mégsem a gyorsaság volna a mérvadó – csak a ritkán előforduló holtversenykor vennék figyelembe… - ki hány maródit tudott megvizsgálni, jó tanáccsal ellátni. Sokkal fontosabb aspektus lenne, az a pontszám, amit a vizsgált betegek a versenyző nevével ellátott szavazólapra ráírnak, majd a doktor mögötti urnába bedobnak. Azon lennének az értékpontok.
Emberség. Udvariasság. Szaktudás. Szimpátia-faktor. (Itt a csinosabb doktornőktől a szigorú zsűri részarányos százalékokat vonna le, a tisztességes verseny szellemében). Külön pont járna a humorérzékért! Amikor elérkezne az eredményhirdetés, a lelátókon már csupa elégedett páciens ülne. A zsűri elnöke átadná a Világ Legjobb Orvosának járó díjat - egy degeszre tömött borítékot – amit – míg senki nem néz oda - suttyomban a nyertes doktor zsebébe süllyesztene…
Hogy ennek a vicces, képzeletbeli vetélkedésnek mennyi értelme volna, nem tudom. Viszont azt bátran állítom, hogy csak nyertesei lennének. A puccos szépségkirálynő-választással ellentétben itt a publikum kapná a legtöbbet, akiket a világ legjobb specialistái kezeltek. Így a hálás, gyógyult emberek sokasága vinné haza a fődíjat, és az ezzel járó koronát – az egészséget.
De – még mielőtt bárki komolyan venné: ez csak egy tréfás ötlet.
Ugyanakkor nem árt elgondolkodnunk: tulajdon képen milyen elvek, ízlések, igények vezéreltek bennünket, amikor orvosválasztásra kötelezett bennünket az egészségügyi rendszer? Vajon ki az a fehér köpenyes ember, akire rábíztuk magunkat, akinek eláruljuk legbizalmasabb titkainkat? Aki néha - szó szerint - a vesénkbe lát, s miközben száraz kézzel kopogtatja hátunkat, vizsgálja mezítelen testünket, olyan kérdésekre vár választ, hogy mikor mit ettünk-ittunk? Szokott-e viszketni, és ha igen, hol, meg milyen a székletünk állaga, és naponta pontosan hányszor?
Amióta ilyen jól megy a világnak, hogy fél lábbal a zsírban van a nagy többség, egyre gyakrabban van szükség az orvosunk tanácsára. Nem mindegy hát, kit tisztelünk meg azzal, hogy pőre valónkban önként engedjük neki vizsgálni testi-lelki kórságainkat.
A jó orvosom egyúttal a jóakaróm is. Így a szövetségesemnek tekinthető. Szigorú, de megértő bírám, aki ítéletet mond rólam. Büntetésképpen kemény, katonás diétát ír elő. Ágyba parancsol, és fölemelt hangon kioktat, ha látja, hogy elhanyagoltam a kúrát. Testi nyavalyáimmal együtt nyitott könyv vagyok neki, és amint becsukódik mögöttem a rendelőjének ajtaja, a kilincset sem kell elengednem: a szememből kiolvassa mi a bajom.
Mindazonáltal a jó orvos sem szent. Mostanában amúgy is elegünk van a képmutató ájtatosokból! A sok borivóból, akik vizet prédikálnak. Csak az tudja megérteni egy láncdohányos sokadszori leszokási kísérletének kudarcát, aki hajdanában maga is szívta, s reggelente hörögve, harákolva köhögött, míg végleg meg nem szabadult a füstölés szenvedélyétől. Koplalni kényszerülő embertársával csak olyan érezhet együtt, aki néha maga is degeszre eszi magát, aki nem riad vissza az élet örömeitől, mert tisztában van azzal, hogy általában nem a kalóriák számítanak, hanem az a kimutathatatlan kis semmi léleknek a boldogsága, ott legbelül. A bölcs végigpróbálta a pokol mind a tizenkét grádicsát, megjárta a hadak útját, hogy a végén megbékélve, mosolyogva adjon tanácsot minden hozzá fordulónak.
Ilyetén – a jó orvos – egy hétköznapi, nagyon is közülünk való halandónak kell, hogy legyen. Fölesküdött kötelessége a segítség, mások panaszának végighallgatása, és az életük problémájára a gyógyír megadása.
Amire felesküdtek, amit tanultak, amire bizonyosságot leltek: ha szeretettel teszik, valószínű, hogy jó orvosnak tartják majd őket. És egyúttal jó embernek is.
Alighanem, Hippokratész is ezt, és így gondolhatta.

Pósa Károly

2015. január 22., csütörtök

ÉN - KARCSI VAGYOK



Európai kóruspróba


“Zavart érzek az erőben” – a Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes. 
Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain - mert Szerbiában élek - 2015 januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje - abban van. Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza. Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult “harácsony” után, a megugró számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy melyik a megbocsáthatatlanabb.
Régi, középszerű karikaturistának számítok, idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebbben tudom szakmailag megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani, szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként oda csapni, ott robbanni, ahol az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és bizonyosan az átlagostól finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja, milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.     
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.
Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem, ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl nem érdekli senki, és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni. “Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.
Egyetemesebb – ha tetszik.
Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy, mégsem sűrűn fajul odáig senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Mégha csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára vállalhatatlan, röhejes. Ugyanakkor, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát szabadelvűnek vélelmező - kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet tél-túl mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt polgárok - nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik, egyáltalán.
Régen a társadalom, a közösség kilökte magából a kártékony elemeket. Száműzték, megkövezték, kényszer-gyógykezelték vagy lámpavasra húzták: mikor mi volt módi, de megoldották.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.
Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015 legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.
Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére irigyen csettint egyet, és "még a vészbanyák is elpirulnak".
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?
Pósa Károly

HAT ÉV



Kanyó Zoltán
1950-2009

Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként – Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.
Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben. Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl, ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes, ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.
Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe. Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.
Hat éve nincs közöttünk. 
Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt korábban hittük volna. 
Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla, némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek. Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!
Sosem tagadta meg önmagát.
Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne.  Most már örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése, az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel, átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen valamelyik rocklegenda szólójátékát.
Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!
Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond, és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el a sors.
Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük. 
Hat éve pihen. Január 6-án lett volna csak 65 éves.

2015. január 14., szerda

Pósa Károly: TÉL A TISZA-PARTON





Ott, hol
A huzatmart
Vérpióca alakú
Óvárosi, falusi utcák
Elszűkülnek,
A malom árnyékban,
Csapott kémények,
Kesernyés szagú
Füstjébe kendőzve,
Hanyatt fekszik
A folyó mellett:
A legelső kerület.

A töltés
Derekába fúródón
Sovány kis közök.
Párhuzamos voltukban
A végtelenben
Sem súrlódón
Egymást vádlón,
Nézik ahogy 
A rozsdalyukas
Ereszek alja csöpög.
Dideregnek
A kicsiny parasztházak.
Homályos, összehúzódó
Ablakszemek.
Vedlett tűzfalak,
A gyári lármára
Közönyös, süketen
Verik vissza a zajokat
Ahogy a
Sikoltó láncfűrész
Alatt  a
Nedves fűzfarönkök
Glédában, alakzatban
Várják beteljesülő
Megírt sorsukat,
Mint elítélt bűnösök.

Az első kerület
Finom homokra épült
Öreg negyed,
Hol többnyire,
A tetők hátán
Hétfőnként, telente
Hókásás szél nyargalász,
Míg a járdákon
Meztelen jégtócsák
Terpeszkednek.
Rajtuk guggol Tél királyfi,
Kucsmás-koronás.
Kezében fagypenge,
Éppen
Léket s lelket fúr-farag
Nesztelen,
És odafönt
A ködöt markoló fákon
Elkorhadt, szúette léceken
Január fölaggatott holmija
Lóg a roskatag
Kiálló verébdeszkákon.

Bántóan szerény,
Jéghártyás, fehér
Ez a hűtött, kék ecsettel,
Festett téli idill.
Sárral,
Fagyott rögökkel
Zúzmarával lekent
Elmázolt,
Tiszai zsánerkép.
Erre futja.
A látvány puritán:
A folyónál téblábol
Egy rongyos bekecses
Keszeg vállú halász.
Ismerjük rég.
Itt él Kanizsán.
Szomorú,
Már látni a szemén,
Tudja,
Most épp rajta áll,
Veszít vagy nyer
Bizonyságot:
A világmindenség.