2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. február 27., péntek

IPI-APACS



A boldogult Göndör Kunyera bölcs tanítása óta tudom, hogy egy hosszú mondatnak mindig csak arra a részére érdemes odafigyelni, ami a „de” szócska után kezdődik. Ott indul a lényeg. A többi csak maszlag, úgy érdekeljen kiskomám, mint vakot a némafilm – mondogatta. Őt igazolta az élet. Számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy a manapság divatos közhelyek, sokszor pátosszal cicomázott édesded szavak mögött általában sosincs tartalom. És még jó, ha mindössze az űr sötét semmijéről szólnak! Mert legtöbbször a zavar, a rendetlenség, a hazugság bugyog föl belőlük. Csoda-e, ha naponta kapkodjuk a fejünket, s inkább a kételkedés munkál bennünk, semmint hogy első szóra elhinnénk bármit? Hiteltelen lett körülöttünk - szinte minden.
Mivel a változások rendre rosszabb, meg még rosszabb helyzeteket szültek, az itt élő népek szép lassan leszűrték a tanulságot. Egyrészt - régen: ettől is jobb volt. A még régebbi időkben, meg: még jobb. Másrészt, az igazság kihámozása meglehetősen fárasztó folyamat. Kár vele vesződni. Sok mindentől függ. Nagy divat lett a kényelmes, affektáló egyfelől-másfelől nézőpontok hangoztatása, ami nemhogy tisztázna valamit, hanem még összetettebbé, átláthatatlanabbá maszatolja a valóságot. Pedig a valóságnak, és a vele kéz a kézben járó igazságnak nem kéne ennyiféle oldalának, színének, magyarázatának lennie. Mert ezek olyan egyszerű fogalmak, mint a faék. Csak korunk beteg tünete, ez a zagyva, hebegő hozzáállás. A fölszín locsogása, ami mögött igazi mondandó, érték, biztonság aligha akad. Pont emiatt a jövő ígéretei úgyszólván mindig kétkedéssel telítettek. Ezért jobban bízunk a mozdulatlanságban. A csönd oltalmában.
Inkább ne szóljon a televízió. A rádiót csak fél négy előtt kapcsoljuk be, öt percre, amikor meghallgatjuk a másnapi időjárás-előrejelzést. A többi úgyis üres duma. Olyan, mint a „de” szócska előtti bevezető. Madárnyelven elcsiripelt valami, tőlünk független, távoli dolgokról, amiken változtatni nemigen tudunk, mert a fejünk fölött rég eldőlt már minden. Ami még nem, arról épp most döntenek magas kéményű, de kevés füstű emberek.
Az átlag polgár nemigen tehet mást. Most vár. Teknőc módjára, páncéljába húzott fejjel, hogy a vállánál nyugszanak a fülei. Vértje hármas rétegű: a becsülete, a konoksága, a szorgalma. Erőt merít abból, amit a szeretteiért vállalt kötelesség-érzet nyújt neki a legválságosabb időszakokban is. Egyenes marad, mint az a bácskai síkság, amin született. Áll, akár a cövek.
Közben azért végzi a dolgát, próbál rendet tartani maga körül. Sosem szerette a káoszt, és meg akar felelni a kor kihívásainak. Az élet föladatait pedánsan, hangya módjára naponta letudja, igyekszik teljesíteni, önmaga mércéjét megugrani. Nem sok ideje marad arra, hogy megjátssza magát – ha netán ilyesmire vetemedne. Inkább kíván megfelelni a család, a környezete elvárásainak, a főnöke dicséretét kiérdemelni, hasznosnak maradni. Leteszi az asztalra a borítékot, átöltözik, indul maszekolni, vagy ki a kertbe, a műhelybe, motyogni, csinálni valamit, mert azt tanulta, nemzedékek hosszú sora óta a vérébe égett, hogy a tétlenség megöli az itteni embereket, muszáj tenni valamit azért, hogy este elégedett sóhajjal dőljön a párnájára, és nyugodt szívvel elmondhassa: ez a napja sem veszett kárba.
Egy tyúklépéssel tán – de megint előbbre haladt. Talán.
Hálát nem vár érte. Annyival is beéri, ha néha megveregetik a vállát, ha mindig őszintén néznek a szemébe, ha nem súgnak össze a háta mögött, megbecsülik ott, ahol él, és a legvégén, mikor betakarják vastag, puha, fekete földdel, mindenki nagyot sóhajt, amikor szóba kerül a neve – milyen áldott jó ember volt!
Ilyenek vagyunk. Nem kifejezetten könnyed, játékos a mi fajtánk.
A bácskai rónán amúgy is nehéz bújócskáznunk. Nem erre teremtetett. Ahogy mi sem. S attól, hogy a tótágasra fordított világ elvárná tőlünk, hogy igazodjunk a gusztusához, a legtöbb helyi embernek esze ágában sincs idomulni. Hisz legbelül még elevenen él mindenkiben a jóra való készség, a tisztánlátás, és ha netán már nem érti, de ösztönében parázslik a helyes világkép: mi van odalent, mi tudható fönt; merre is van a jobbra meg balra. Nagyon is észrevehető a rútság, leleplezhető az álnokság. Hogy a szépség – örök. Hiába csaholja az ellenkezőjét megannyi fizetett Júdás.
E tekintetben – meg még néhány erényünkben, vagy akár a sorsunkat összevetve is – sokban hasonlítunk az indiánokhoz. A nyílt, becsületes vadakhoz, akiknek jellemét a préri szele sikálta gyémánt tisztaságúra, ahogy a környékbeli magyar emberek zömének lelkébe a Járáson iramló levegő szikkasztotta az életben való tisztességes helytállás iránti parancsot. Megannyi Winnetou! Hagyja a kiütőcskét, a kártyatrükköket, a pókerjátszmát másoknak. Egy indián sosem bújócskázna.
Úgy látszik, egyszer régen vérszerződést kötöttünk velük.

Kis kiegészítés az íráshoz: tegnap Pierre Briece, a Winnetou-filmek sztárja éppen betöltötte 86. életévét. Innét kívánunk rézbőrű testvérünknek még hosszú, boldog utat, az örök vadászmezőkig!


Pósa Károly

2015. február 26., csütörtök

Napló 2.



Vízparton
14 x 28 cm

„ – Ne menj még! – mondta, s nyugtalan szemmel nézett rám. Nem a szokványos fajtából való volt. Tudják, azokra a miniszoknyás flaszter-lepkékre gondolok, akik annyit sem értenek a valósághoz, mint suhanc a csókhoz. A vízparton ült, anyaszült meztelen, lábait fölhúzva, szemérmesen összekuporodva, és az arca ijesztő eredménnyel borult pirosba, amikor látta, hogy a tekintetem megakad rajta. Mezítelen testének körvonala lágyan ívelt volt, mint valami barokkos melódia vissza-visszatérő témája, szemében a riadt tanácstalanság koldult, miközben távolabb tőle, nagyon messze, a látóhatár pereménél  a bukó nap telt tüze melegítette a folyót fátylazó párákat.
 - Ne menj még! – kérlelt megint, de addigra nekem inamba szállt a bátorságom, mert a vágyaim hirtelen alacsonyan kezdtek röpködni, egészen a víz fölött suhantak már, azzal a néhány sarlós fecskével együtt, amik játszi cikázással körköríves hurkokat írtak a levegőbe. Nagyot nőtt a tüdőm, vibráló idegesség lett úrrá rajtam. Ökölbe zárt kezem - mintha fognék benne valamit – erősen szorítottam, de szót nem tudtam kezdeni a lánnyal. Nem jött ki hang a torkomon. Csak a távoli fűrésztelep sikongása hallatszott, a motorfűrészek búgása és a fertályórákat tutuló gyári kürt. Aztán már az se. Egyedül az ártéri erdő madarai felelgettek egymásnak megrendíthetetlen jósággal, miközben rám ott várt a lány, ruhátlanul, szégyenlősen, fölfedezetlen drága gyöngynyire gömbölyödve.
A fák gyertyái álltak a leereszkedő homályban. Nagyot loccsant a víztükör egy játékos csukától, amikor megtettem az első, majd a második és a harmadik lépést feléje. És mire a hold kikerekedett képe világította meg a Tisza dunyháján ringatózó ladikokat, mindkét szemembe belehullott az iszapillatú nyári éjszaka.”     

2015. február 25., szerda

Napló 1.




Vizes falú tanya
29 x 9 cm


Enged már hevéből az a régi vágású világ, amit mi – kései, megfogyott akaratú utódok, érdemtelen örökösök – most már sosem fogunk a maga lenyűgöző teljes valójában megismerni. Szeletkéjét, búcsúintegetését annak a kornak egyre kevesebben értékelik, még kevesebbeket érdekel, de a hangulatából egy halovány árnyalatnyi még manapság is itt-ott tetten érhető, ha letévedve a ludasi homokette fődűlőről, elhagyjuk a kocsikerék-nyomokat, és olyan útra kanyarodunk rá, aminek a közepén szívós porcfű-csomók vetették meg a gyökerüket, traktorgumi nem szántotta, csizmás emberláb nem taposta tavaly tél óta. Legföljebb őzikék cifra járása látszik a nyomokból, amik a múlt heti esőktől dagasztott sárban elpletykálják minden patás kis jószág bóklászásának irányát.
S mikor már torkunkon akad a szó, mert beértünk a világ közepének hitt ostorkai tanyavilágba, pont oda, ahová a Jóisten is csak vasárnap délutáni szunyókázáskor szokott vizitálni, akkor a kedvünk megereszkedik. Itt egykoron fehérre meszelt, gangos tanyaházak legelésztek az Orom-Ludas-Bácskőrös (Kispiac) határolta irgalmatlan nagy háromszögében, százholdas gazdák csézái zörögtek a hetivásárokba, és a jámbor látogató vendéget telezabáltatva, alaposan leitatva két napnál előbb egyik szállásról sem illett szélnek ereszteni. Odatévedő idegenként – a rosseb tudná megmondani pontosan miért - egyszeriben megneszelünk valami furcsa hangulatot a megkopaszodott akácfák között dünnyögő szél szagából, ami azon a tájékon sosincs dolog nélkül. Fúj becsülettel: állandóan. Arrafelé a huzat olyan örökös, mint errefelé manapság a szegénység. (No: nem a zsebláz okozta nyomor a legnagyobb bajunk. Inkább az, amitől megszáradtak a lelkek.)
Ha akarjuk, fölrikkanthatunk a düledező tanya ágasfáján ücsörgő egerészölyvnek, hogy hejhó, hékás, merre van az arra? De a madár vagy jóllakott egy selymes szőrű pockocskával, vagy szimplán kedélybeteg, mert ügyet sem vet a ritka, zavaró világjáróra, a lelkes turistára, csak ásít egyet, mint egy tönkrement banktisztviselő, majd szétcsapva szárnyát a februári légvonatra dobja magát, és eltűnik, akár a régi lányok kacagása.
A szúette, girbegörbe villanypózna-sor végén még áll a Neszűri-tanya. Vagyis, rosszul mondtam. Már nem áll, de még nem rogyott össze. Azon gondolkodhat, mitévő legyen? Engedjen a nedves, földből verett falai akaratának, és adja fel a létét, vagy megvárja még az idei esztendőt, hátha errefelé röpül a csodatévő angyala és megmenekszik az enyészettől. Ebbéli pókhálós gondjában már csak a hátratett szárnyú varjaktól kérhet tanácsot, akik akszamétosan járják körbe a vén eperfa csonkját, gyászvitézként keresgélve rég elgurult férges diót, vagy egérrágta kukoricaszemet.”         

2015. február 22., vasárnap

A KERTÉSZ



A NÉPKERT TITKOS VIRÁGKÖNYVE

A könyv

A szobában akadtam rá, mint annyi más kacatra. Már a halotti tor után voltunk, szétszéledtek a gyászoló vendégek, és a tavaszi langyos levegőben méhecskék röpködtek. Szagos párákat lehelt a kicsiny virágoskert, és semmi látható jele nem volt annak, hogy egy élet megfogyatkozott, éppen temetésen vagyunk túl, az imént még a gyászé volt a főszerep.
Az ágya mögé volt csúszva a könyv, megnyitott lapokkal. Hamarjában észre sem lehetett volna venni, ha nem világlanak elő a sárgásfehér lapok. Apró betűs írás feketéllett azokon, és ami különösen érdekessé, izgalmassá tette: ceruzával írott meg aláhúzott sorok tarkították az oldalakat - valaki saját gondolatait is fontosnak tartotta megjelölni.
A kíváncsiság bizsergett végig rajtam, amikor kezembe vettem. Dísztelen fedőlapján se cím, se szerző. Valami újrakötött régi kiadvány lehetett, régies, majdnem gótikus betűkkel szedett múlt századi könyvecske.  
A bazsarózsa címszónál akadt meg a tekintetem. „Kedvelt dísznövény, ezért kertekben gyakran ültetik. Mivel különösen a termesztett fajtáknak nagy, súlyos virágai nőnek a hosszú szárak tsútsán, ezért érdemes a növény mellé támasztékot tűzni, és a szárait hozzákötözni.” Egy női név volt hozzáírva, szép, cirkalmas ákombákomokkal. Erzsébet.
Hogy ki lehetett, most már sosem fogom megtudni. Erzsébetnek támaszra volt szüksége? Megözvegyült érett nő kérte a segítséget? Vagy a csapodár, link urától szenvedő asszonyként élhetett? Esetleg tapasztalatlan fruska volt, akit kézen kellett fogni, s vezetni egy darabig az élet bozótosán körösztül…
Odább lapozva megint egy rejtélyes közbeszúrás. Semmi egyéb, csak egy kérdőjel. Púpos, kicsit szögletes, de kétség kívül kérdőjel. Lóg a levegőben, mintha sosem lenne válasz, mintha az élet örök kérdése maradt volna eligazító mondat nélkül, meghagyva a titkokat másoknak, szemérmes gondossággal elkendőzve a múltat. Ejnye! Mennyi rejtélyt búvik meg egy semmi kis írásjel görbületében!
A nárcisz fejezetnél megint egy hullámos vonal, nyíl is van rajzolva hozzá. „Mélység: 5-10 czentiméter, kötöttebb talajokon és későbbi ültetésnél sem kell mélyebbre ültetni. A laza homokos talajokon és a korai ültetésnél, ami megfagyhat czélszerű mélyebbre ültetni. A sekélyen ültetett kardvirágokat fel kell tölteni 10 cm-re. Tápanyagellátást tekintve nagy mennyiségű szerves trágya igénye van. Tenyészidőszak alatt 2-3szori műtrágya kiegészítésre van szüksége. Minden egyes permetezésnél lombtrágyát is juttassunk ki.” A nyílvessző végén egy újabb név: Anna. És egy kérdés: „A homokos talajban elveszünk. Efúja szél? Hátakó minden csak cserépbe éli túl?” Még egy gondolat, de már a lap alján: „Akó mivégre is ezaz élet?”
Leander a következő oldalon. Önmagában egy hosszú kijelölés, bekeretezve az illat szó. „Szimpla vagy dupla szirmú, színes virágai az ágak tsútsán nyílnak. Az öt sziromlevél az óramutató járásával egyező irányban tsavarodott, ettől a virág kis kerékre emlékeztet. Színe lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata „édeskés”, átható.” Itt is egy női név – Margit.
A virágoskönyv összes oldala telejegyzetelt, aláhúzott, kiírt névsor, ismerősen csengő női nevek gyűjteménye.
A kertész titkos névsora. A titkok kertjének jegyzete…
Úgy raktam vissza az ágy mellé, égő arccal, mintha lopott holmi pörzsölné a tenyeremet. Még gyerek voltam, de már éreztem, mi a tilalmas, még ha nem is értettem a szót, hogy kegyeletsértés.
 

 A kertész

Talán már a megszületése pillanatában öreg volt.
Gyerekkoráról, ifjú éveiről, nemhogy fénykép, de egy árva történet sem maradt. A múltját ideje korán elmosta a feledés. Valószínű, sőt nagyon elképzelhető, hogy e hiányzó életképei miatt, a korai öregség úgy lengte be alakját, mint fakult cégér szokta hirdetni a vevőhagyott boltocskát, vagy ahogy a poéták szokása az őszt borongós jelzőkkel illetni.
Hiába. Agglegényként élt. Arca manószerűen ráncosodott. Töpörödött, mégis zömök termettel áldotta meg az ég, s a karikalába is inkább emlékeztetett egy furcsa erdei gnómra, mint a kanizsai park főkertészére.
Csapott vállakkal állt. Csüngtek öklei, és alacsony homloka alatt, tömpe orrán azok a nagy, sötét lyukak gőzpárát fújtak. Így látom most is. Néz rám, s a mélyen ülő szemei száraznak, meghökkentően tisztának, világítón kéknek tűnnek. Ott maradt íriszükben szinte minden. Már - ami azokat a régen elmúlott daliás időket illeti.  
Álló esztendőkön körösztül viseltes, szürkés-zöld munkásruhájában tett-vett. Sosem láttam rajta mást. A gúnyája hozzánőhetett, ő meg általa eggyé vált a fekete kőrisek furcsán irdalt kérgével, meg a levelek cafrangjaival, amik a ligeti bokrok alján söprűzték a sétányt, olyan természetesen, miként a csónakázó tavacska mellett buján növő zsombék szaga is csak Jani bácsi része lehetett.
Farkas Jánosnak hívták ugyanis. Nevét a Nagytemetőben lehet olvasni. Nyughelye az apácák közös sírjának átall, az ötödik sorban befelé, kissé srégan van. Eddig valahogy nem érintett meg a gondolati összefüggés, nem jutott eszembe, csak most villan át rajtam a fölismerés, és vélem a gondviselés finom iróniájának, hogy a sosem nősült, férfiszűz Jani bácsi tőszomszédságában pihen az a sok, sosem férjhez ment, szüzességi fogadalmat tett szent életű asszony. Megannyi halovány virágszál és egy kertész. Langyosabb estéken, amikor az óvatoskodva leereszkedő alkonyati szél már a halottakat virrasztó gyertyák füstjének illatát is ellebbenti, vajon miről társaloghatnak ők, a meghervadtan pihenő liliomok, a mi Jani bátyánkkal?  
Merthogy a családunk tagja volt. Apai nagyanyám testvére.
A Tiszára futó szűk derekú, egyirányú utcában lakott, öregapámék udvarában. A sövénytől meg a szőlőtőkéktől balra lapult egy kicsiny, kerti lak, ahol a bátyja meghúzta magát. Vastag, verett falú házikóként kushadt a kertecske oldalán, kolera-színű sárgára festetten, olyan alacsonyan ülő ablakszemekkel, hogy a párkányukra akár egy kisgyermek is le tudott volna ülni. Döngölt földpadlója férfiasan nehéz dohszagot árasztott, míg a parasztszekrény, a kopottas bútorzat inkább olcsó kapadohánytól szaglott. Ha az egy szem villanykörtével némi derengő világosságot akartam gyújtani, pipiskednem sem kellett: a csavarós fekete kapcsoló az ajtófélfánál, a kilinccsel egy vonalban szomorkodott. Mert nagy ritkán azért be-betévedtem a bátyja legénylakásába, amikor nem volt odahaza. Vonzott a manószerű kis ház rejtelmessége. A sötét sarkok, az ismeretlen, gyerekésszel föl nem fogható magány, ahol mindig kézzel tapinthatónak, valóságosnak éreztem egy tőlem merőben szokatlan létezésnek a bizonyítékait. Az ütött-kopott vaslábakon álló kézmosón törülközőkendő árválkodott, s a zománcozott lavórban a tejfehér, zavaros vízben háziszappan darabkái úszkáltak. Végighúztam a kezemet a fali polcon, és átzsibbadt rajtam a rémület, amikor levertem a borotvapamacsot. Elijedve az egyedüllétet sugalló szobától szélesre tártam a nyikorgó kis ajtót, és menekültem kifelé abból a tilalmasra csukott, remete világból, ahol egy magába forduló élet összes bűnjele kísértett.
Aztán a kerti kis lugasban megnyugodtam. Zsenge korom játszótere igazi földi paradicsomnak számított. Le-föl rohangáltam a szögletesre nyírott bukszusok között, és a bódító virágoknál csak a diónyi szemekkel duzzadó kékszőlő-fürtök édeskés illata érződött áthatóbban. Pláne érés, szüret idején. Az ellépdelő nyár utolján, a levecses szőlőfürtök körül darazsak dongtak, amiket öregapám madzagon lógó, cukros vízzel töltött likőrös üvegbe csalt tőrbe. A kert farában oleander bokor takarta a vályogtéglás füstölőt. Inkább szerszámos kamraként szolgált, de egy méretes lyukas vajling is oda volt száműzve. Hátrébb, a léckerítésen túl, a kitéglázott hátsó udvar kezdődött, egy óriási eperfa árnyékával óvott tyúkóllal, meg a nyúlketrecekkel.
Jani bátyját soha nem láttam nevetni. Még mosolyogni sem. Egyetlen szórakozása – öregapámék szerint: bolondériája – az volt, hogy egy már akkor is ócskának számító, fekete-fehér televízión rendre megnézte a régi, kommunista Magyar Népköztársaság parlamenti üléseit. Pöfékelve, ágyában elnyúlva, komoly arccal figyelte, hallgatta Kádárt, Aczélt, Marosánt meg a többi elvtársat. Akkor sem értettük, ma is talány, mi szépet s jót talált azokon az unalmas, veretes beszédeken, az üres dumán, a lózungoktól hemzsegő szónoklatokon? Amúgy: soha nem beszélt politikáról. Igaz – másról sem nagyon. Hallgatag volt. Lehet, hogy csak a nyíló és csukódó szirmokkal társalgott, a maga módján, hangtalanul, amikor szeretettel plántálta, öntözte a Népkert tarka virágágyásait, nyírta a sövényt, vagy a sarjadó facsemetéket gondozta simogatón?
Csupa véletlen, hogy pont én találtam meg azt a virágoskönyvet, ahová életének fontosabb epizódját örökíthette meg. Számolatlan női névvel, akik rendre egy-egy virág alakjában szóltak a múltról, a kertész ember nevesített vágyairól.

Epilógus

A kis könyvet eltettem. Most is náluk van, a polcon őrzöm, megannyi kiadvány között. Jó régen nem vettem elő, megfogyott már bennem a mersz, kémlelni, kutatva tűnődni egy régen elhalt lélek megmagyarázhatatlan álmain.
De néha, meg-megfolyó tintaszín éjjeleken szívesen olvasgatnám, csupa hasznos virágápolási tanácsait, Jani bácsi elnehezült kezének írását. Hátha egyszer egy soha föl nem tett kérdésre meglelem benne a választ, ami megmagyarázza majd, hogy mi végre is vagyunk, homokba, sárba eldugva, a világ örömére, csodájára vagy bánatára teremtve.

Pósa Károly



2015. február 13., péntek

A POGGYÁSZ



"Mit mondjak még neked? Lezárva már a boríték.
 Jönnek az új szavak, valamit nagyon mondanék..."


Éjfél is elmúlik.
Semmi.
Aztán megint hosszú csönd.
Már egyet kondítana az óra, ha dolga lenne. De ezeknek a mai, zölden világító elektromos időmérőknek az ilyen nemes méltósággal végrehajtott művelet nem a szokásuk.
Kondulni?! Mintha egy hintalótól elvárható lenne, hogy nyerjen az epsomi derbyn…
Bezzeg a szépemlékű, metszett üvegekkel díszített, cseresznyefa-ládás, politúrozott fajta! Fertályóránként diszkrét eleganciával, pedánsan tett pontot az elsimogatott időnkre.
Az ósdi ingaóra, ami öregapáméknál mérte a drága perceket, örökségként egy másik házba került. Jó régen nem gondoltam rá. Most meg már a hangját is hallani vélem. Tisztán, egyenletesen kondul, puhán, mint a kalács, és hirtelen valami nevesincs érzésként megvastagszik bennem a sóvárgás.  
Nagy, súlyos csöppek koppannak a tetőn.
Borús az idő.
Nyúlik ez a sötét éjszakai köd, lassan a földig lóg. Februári a szaga.

A régi Gesztenyefa-sor  a Fruzsánál
Hanyatt fekszek az ágyon, tarkóm alatt a két kezem. Egyenletes a szuszogásom. Mintha odakint lennék, a rét közepén. Akármelyik irányba indulhatok. Ahogy szabadul az akarat, lódul is a képzeletem.
Van az, hogy nem jön álom a szemekre. Néz ki az emberfia a fejéből, bakugrásban követik a gondolatok egymást az agyában, vagy néha összefüggő, illeszkedő láncszemekként oksági viszonyok tárják fel a titkaikat. Aztán, ahogy az álom megkörnyékez bennünket, el-elszökkennek az ideák tőlünk, majd megint visszalibegnek, és homlokon simítanak bennünket valami tünékeny könnyedséggel, olyan finoman és csak annyira, amennyire a pókháló fonala szokott az arcunkra tapadni, ha a padlás északi csücskének leghomályosabb sarkában keressük elrakott emlékeinket. Ahogy hervadni kezd a világ, egyre fontosabbak lesznek. A relikviák. Cipősdoboznyi akinek lelhető – szerencsésnek tartják azt az embert. Többet úgysem visz magával.
Könnyű poggyászú utazó vagyok én is.
Ha számot kéne vetnem, eleddigi pályafutásom során minden sorsfordító időmben csomagolnom kellett. A fölmosott restik asztalára dőlve, dideregve a peronokon, a buszra kémlelve, vagy a tovavivő szerelvényt várva, elgémberedett stoppos hüvelykujjal, egyszóval: az élet meg nem jelölt állomásain - amiket visszatekintve immáron fontosnak, húsba vágónak vélelmezünk -, folyton összepakolt cuccal indultam egy előre meg nem határozott irányba, gyakran homályos céllal, fölmálházva, púpozottan megrakva az addigi tapasztalatokkal, ritka örömökkel, sűrű bánatokkal bélelt hátizsákommal a hátamon. S ahogy teltek az esztendők, kezdtem észrevenni, hogy a batyum tartalma, mérete egyre kisebb és kisebb. Elmaradoztak belőle a kacatok, a korábban becsült holmimat út közben szétszórtam, mint a limlomot szokás. Ám az idő múlásával együtt hiába könnyebbedett a zsák, a puttony szíja ugyanúgy húzza most is a vállamat, mint régen, mikor még degeszre volt tömve vágyaimmal, álmaimmal.
Születésem éve a nagy tiszai árvízről hírhedt. Pokrócba volt csavarva az a kis semmink, én meg pólyába, és reméltük, hogy nem viszi el Kanizsát a folyó, nem szakad át sehol a gát. A katasztrófa elmaradt, de a ’70-es évet nagyon jól megjegyezték a Tisza mellett lakó népek… Iskolába is indultam. Boldogult Ilonka néni – a szomszédasszonyunk - összecsapta a kezét, s éles, fatrombita hangján elsajnált, mert úgy tűnt, mintha az ormótlan műbőr táska vinne az első osztályba, a régi Szegényházba, az Ady épület platánfáihoz. A gimnáziumi költözködés Szabadkára: a hétfői hajnali csomagolások emléke. Száraz kolbász, sok pogácsával – java része csütörtökre is megmaradt, és a fűrészpor-ízüket csapvízzel öblögettem, miközben Géza nevelt az életre, a zenére, arra, miként kell úgy nézni a másik emberre, hogy átható tekintetünket látva tudatosuljon mindenkiben – jó szándék és becsület a kenyerünk. Aztán szó szerint egy ingbe, gatyába utaztam el katonának, a bolondos Jugoszlávia túlsó felébe, ahol koszt-kvártélyt, meg esti mesét kínáltak a semmi fejében…
Elmentem a generációmmal egyetemre, hogy megtudjam – én az életben nem fogom szeretni Újvidéket. Idegen maradt nekem az a város, idegenebb még Bánáttól is. Hétvégén hazazötykölődtem, kis táskával, jobbára ennivalóért. Néhány velem egyívású flótással megjártam az anyaországot is. Sok szép és sok rossz tapasztalat maradt bennem. Általában stoppal mentem, vázas lengyel hátizsákban a vagyonommal. Tartok tőle, hogy nem dicsőség, de ha most leltároznék, sokkal több ingóságom manapság sem lenne.
Ami van, ami számít - az bizony kimutathatatlan. Belül hordjuk, visszük. Ezt tanulta meg az a hetvenes nemzedékem, akikre alaposan rájárt a rúd, és mégsem voltunk restek remélni. Háború, infláció, még egy háború, válságok sodrában is pislogott bennünk az akarás, mert - mint a parafa dugó a vízbemerüléssel – általában a felszínen maradtunk, kapálóztunk. Már – a szerencsésebbek. Ki kisebb, ki nagyobb poggyásszal tempózta végig a sorsát: családalapítást, a boldog pillanatokat váltó rossz időket, a gyermekei lázadását, veszteségeket, megannyi csalódást, amikor az Úristen se akart felénk nézni. Zokszó nélkül voltunk kénytelenek elviselni.
Immáron hátunkon az egyre ürülő zsákkal, két kézzel széjjelszórt kincsek nélkül tekintünk előre. Nem áltatjuk magunkat. Úgy fest – jobb egy darabig nem lesz. Ebben a nyaklott érában biztos nem. Önmagunknak nem hazudhatunk. Méltatlan lenne. Meg nem is emberi.
Marad az a kicsiny, keserédes vigasz. A padlás sarkában, a szívünk mélyére rejtett csöppnyi kincs.
Azt vigyázzuk. Másunk sincs.
Úgy hívják – szeretet.

Pósa Károly