2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. március 5., csütörtök

Napló 3.




Mégis: mit jelent mindez?
Elégedjünk meg azzal, hogy a magasabb rendű harmóniát csak kivételes esetekben élhetjük át, már-már kiváltságosnak tekintve magunkat, amiért olykor meglegyint bennünket hiú küzdelmünkben a megismerés madárszárnya? Vagy – Istenkém –, pont akképpen, ahogy nincs tűrhető élet, nincs többé rendes halál sem, csak furcsa végpont ebben a bácskai peremlétben, egyensúlyozva, pipiskedve a végiggurigatott kőlabdacs létezésünk összes okozatán, hogy a piros vonalat elérve elámulhassunk, ha majd a keresett találkozás utolér mindannyiunkat?
Hát hová repültek el azok a darvak, amik a ködöt szántva a színtelenségbe rikoltozták bele az elirigyelt szabadságukat? Hírük február végével sarkantyút kötött, s most puhán ereszkednek észak irányába, oda, ahol nincs már a dióhéjnak sem bele, és a jégkoloncok rianó reccsenéssel válnak el egymástól, akár a megkeményedett szívű hűtlen szeretők.  
Itt a táj mintha most még kerekdedebb, kifejezőbb lenne. Erőteljesebbek a kontúrok odaát a parton, a zúzmara pamlagán a fákról csöpögő nedvesség likacsai virítanak, mint égből durrantott sörétes puska aprócska pörsenései. Sírást fakasztó szagot áraszt az átázott töltésről a folyóba guruló dohos pára, s a fák lecsüngő ágai a megsimogatott kérgű törzsekhez szorítják markukat.
Hallgató subás ember ballag az úton. Fejszéje a hóna alatt. Jótékony bácsika ő, a tél napszámosa, aki rőzséért lopakodik az alkonyati út könyökénél. Elfáradt már a szegénységben. Varjúkiáltás nem ijeszti, ábrándjait egy pohár borban rég elveszejtette. Csak a kémények füstje kíséri titkos kerülőjén. Valahol kukoricával tüzelhetnek. Nem nagy a divatja mostanság a szánalomnak. Alkudozni muszáj a sorssal, kockát vetni, adu ászt eldobni és veszíteni, gazsulálni a nyargalva eltűnő gondviselésnek, mintha arra tettünk volna, hogy porszemnyi emlékezet se maradjon utánunk, mintha a szirmaikat hullató préselt virágokban éppen elégséges helyet találnánk a hajdani vágyaink megörökítésére.
Kapaszkodik a füst foszlányaiba a gondolat, renyhe, de hideg a levegő. A víz fakult óezüstje nem tükröz, hanem tompán láttat.
Ilyenkor nem nehéz integetni, ha elmennek messzire, hosszú útra indulnak tőlünk a halványodó, megkopott ideálok.”     
    
 Pk

Nincsenek megjegyzések: