2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. március 6., péntek

Napló 5.



 
Céleszköz a dicsőséghez...
Idő, idő, idő.
Eltaknyolódott, lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító démoni nő szeszélye terhelte haláláig.  
Vergődött, ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik, kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához. Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert. Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.      
Kész szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban, mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk, becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú, de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk, és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő, ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem. Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás? Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt. Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat, elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.” 

Pk

Nincsenek megjegyzések: