NAPLÓ 7.

 

"Megdicsőülés" - karikatúrám

Nincs új a márciusi, délelőtti verőfényben háztetők csúcsára kapaszkodó nap alatt. (Délutánra mondják az esőt, a fene egye meg...)

Megint bebizonyosodott. Minden könyv érték. Még a legjelentéktelenebb kiadványban is mindig akad valami: egy gondolat, egy jó szövegrész, szépen megkomponált, körkörösségében többszörösen összetett és mégis bravúrral írott mondat, amiből tanulni lehet, amit érdemes használni. Néha csak egy jó jelzős szerkezet. Néha csak emlékeztető dátum, rég feledett dolgokról. Itt-ott érdekes információ is fölbukkan, ami miatt muszáj megállnunk egy pillanatra, hogy belelapozzunk a kötetbe, mind szaporábban olvasva, elfúlón, izgatottan. Kincset vadászó ösztönünk ilyenkor föltarajosodik bennünk, s ujjongunk, valahányszor sosem hallott dolgokat olvashatunk ki a semmi kis könyvecskékből, méltatlanul feledésre ítélt kiadványokból, amiknek lapjai már sárgán is porosak, emberi kéz nem forgatta azokat évtizedek óta. Az egérrágta borítók között, a szálkás, ódon betűkkel szedett lapok mégis őriznek titkokat, míves szavakkal formált drága gyöngyszemeket. Mindig tüzet gyújt bennem az új megismerése.

A kis kötet, ami írásra késztetett a könyvespolcom utolsó előtti sorában, majdnem térdmagasságban várt a sorsára. Sok egyéb nyomdai társával együtt szorosan préselt állapotban pihent az időben, már-már feledésre kárhoztatva, hisz az örökös félhomály miatt az amúgy is kopott kérgén lévő címe sem látszott. Haszontalan, megtűrt holmi gyanánt húzta meg magát a többi, szegényes külsejű könyvem között.

Tán pont emiatt akadt meg rajta a padlón mászó tekintetem.

Ugyan, mi búvik itt meg, ebben a sötétlő sarkocskában?

Mint a feledékeny detektív, zseblámpa híján a telefonom fényével világítottam. Piszkos Fred óta tudni való, hogy az a gyanús, ami nem gyanús, ezért a címekkel ellátott könyvek közül rögvest azt emeltem ki, amelyiknek a kérgéről már rég lekopott a fölirat. A húszas-harmincas években adták ki, avatott szemem mindjárt látta rajta. Valaha olvasmányos kis könyv lehetett, csupa érdekességgel. Ami az akkori népeket foglalkoztatta. Színes útleírás csak úgy helyet kapott benne, mint középszerű költemény, és a nagyvilág híre mellett jól megfért a nem túl tudományos helytörténeti tanulmány is. A Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők, „a magyar úricsaládok képes irodalmi hetilapja” egyik kísérő kötetét tartottam a kezemben, állhatatos szeretettel. Meg is hálálta nyomban.

Ahogy fölütöm, megakad a szemem Pathó Pál úr nevén. És itt jön a lényeg! Ha egy műveltségi vetélkedőben a millió forintos kérdés gyanánt nekem szegezik a kérdést, ki a rosseb volt Pató Pál, hol született, mi végre tűzte Petőfi tollára? – szégyenemre üres zsebbel kullogtam volna haza. Mostanáig.

Az az éhenkórász könyvecske megokosított.

Pathó Pál valóságos személy volt. Olyannyira, hogy Petőfi Sándor rögtön kettőt is ismerhetett belőlük. Az egyik – a sokat emlegetett versnek ihletet adó figura – a felvidéki, pontosabban Esztergom megyei Szőgyénben született, bár a szomszédos Muzslaiak (hahó Sándor Zoli!) szerint 1793-ban náluk látta meg a napvilágot. A Pathó azon a környéken gyakori családnévnek számít. Nemesi rangot III. Károly adott nekik, 1713-ban – ugyan mi másért? – a Rákóczi szabadságharcban tanúsított labanc magatartásukért…

A másik Pathó Pál Szatmár megyében élt, Patóházán. Bár a két megye földrajzilag nincs közel egymáshoz, a két Pathó Pál habitusa nagyon is megegyezett. A környékükön hírhedett agglegényekként és módfelett lusta emberként emlegették mindkettőt, akiknek a nemtörődömségüktől csak a rátartiságuk volt nagyobb.

A korabeli tunya nemességet keserűen kifigurázó Petőfi gyakran megfordult Esztergom, Komárom környékén, mert Pozsonyban ülésezett az országgyűlés. A szatirikus költemény modelljének viselt dolgai valószínűleg inspirálólag hatottak a lobbanékony természetű poétára, aki 1847-ben imígyen szerette volna fölhívni a diéta képviselőinek figyelmét a magyar arisztokrácia halogató mentalitására.

Pathó Pál rászolgált hírnevére. Szőgyéni jegyzőként jó ötven éves korában szánta rá magát a nősülésre. (Mai ésszel nehezen érthető, de akkoriban inkább a túl fiatal korban köttetett házasságok voltak a jellemzőek.) Nemes Wargha Örzsébettel kelt frigyre, majd utána igencsak megugorhatott a bioritmusának szinusz-görbéje, mert alaposan megtempózta a dolgokat: zsinórban öt gyermekük született… Név szerint: Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina.

Arról is vannak megbízható adatok, hogy Petőfi – barátjával – Jókai Mórral egy ismerősének, bizonyos Várady Antalnak az esztergomi lakodalmán napokig darvadoztak, minekutána – a fejeket kiszellőztetni célszerűnek látszott - bejárták közösen a Duna túloldalán lévő településeket: Muzslát, Kéméndet, Szőgyént. Nincs kizárva, hogy személyesen is megismerhette Pathó Pál urat. Ami viszont egészen biztos: rá egy évre, 1847 novemberében megszületik a költemény, s ez által Pathó Pál neve élni kezd a köztudatban, a literatúrai magasságokban megdicsőülve ugyan, ám egybeforrva a bugris teszetoszasággal, örök emléket állítva a dicstelen tohonyaságnak, az emberi tétlenségnek.

Tíz forintos kérdésem a végére hagytam.

Kedves Olvasó! Tippeld meg: ha most élne, vagy hamarjában föltámadna a jó Sándorunk, ugyan hány – környezetünkben élő - ismert emberről faraghatna hasonló rímet?

Félek, a törökkanizsai papírgyár éves termelése sem lenne elég, annyi verset kéne megírnia szegénynek.  

Pósa Károly

Utóirat: Nem szeretnék igazságtalanul elbánni Pathó Pállal, ezért történelmi személyével kapcsolatban azt is illik megjegyezni, hogy 1848-ban ő szervezte meg a helyi magyar nemzetőrséget. A szavajárása ellenére tevékeny közszereplő volt, a szőgyéniek pedig olyannyira tisztelték az elhíresült jegyzőjüket, hogy szobrot emeltek neki. Kezében könyvvel, márványból faragva áll ma is a falu közterén. A sírját, emlékét ápolják. Még vendéglőt is neveztek el róla. Halála után ezt sem akárki mondhatja el magáról...          

 

  Itt nyugszik
                                                              Istenben boldogult
                                                                  T. Pathó Páll Úr
                                                                  Meghalt Ápril. 28-dik napján
                                                                  Életének 62-dik évében.  1855
 

(a kép és sírfelirat forrása: marmelytan.blogspot.com)