2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. április 30., csütörtök

NAPLÓ 13.



  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  
Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.
Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE

2015. április 29., szerda

NAPLÓ 12.



Némelyek türelmetlen bosszúsággal várják minden évben a tavaszt. Nem közéjük való vagyok. Bevallom, én félek a tőle. A gyors váltástól. Bizalmatlan méricskélem a rigolyái miatt. Ha februárban hét ágra süt a nap, és a szomszédok rikoltozva közlik egymást túllicitálva, hogy kinek milyen késő este volt már csak muszáj begyújtania - bennem egy sejtelem csírája, sunyi megérzés kezd munkálni. Mérges üszög lesz a termés, meglátják, morgom a fogam között. Bár ne lenne – de többnyire igazam lesz.
Március derekán elmarad az eső? Csak addig lehet hemperegni a fűben, míg az aszály szárazra nem sorvasztja a rétet. Büntetlenül április szeszélyét sem lehet elcsalni. A hegyes micsodájú böjti szelekről nem is beszélve. Hiába ugrálunk, vonaglik a szájszélünk, feszülünk az erőlködéstől. Akármennyire fonákjára fordultnak tűnik a világ, valami regula csak maradt még benne. Fékek és ellensúlyok, ugye…
Ma reggel kis vízcseppek jelentek meg a bicikliülésen. Szemetelt az eső. A kordbársony zakóm alá lúdbőrző hideg kúszott föl, egész a tarkómig, majd onnét vissza, és ezen még az sem segített, hogy jól megtempóztam a pedált, hátha átmelegszek. Nem. Most már biztos: a majálisunkra fagyot fog lehelni az égiek vasakarata.
Tán többet kellett volna rimánkodni hozzájuk. Vagy szebben vetni a körösztöt. Akkurátusan, áhítattal, mint ahogy tették a régiek. Azok a nagy öregjeink nem félszájjal imádkoztak, mint manapság dívik.
Már a kenyérrel sem tudunk bánni. A legsilányabb ripacs tetszelegve kenyeret áld: ha látják. Amúgy két pofára szokott nekiesni.
Bemegy a menyecske a templomba. Helyes kis kalap a kontyán, kosztümje vasárnapias. Lilára lakkozott körmét beteg ernyedetten beledugja a szenteltvíztartóba. Mintha parazsat kéne illetnie. Víz nincs rózsaszín ujjbegyén egy csöpp se. Csak a látszat kedvéért merítkezik. Az oltár előtt eltipegve épp hogy megcsuklik a térde. Dehogy ereszkedne a földig! Inkább rutinból roggyant, de olyan ügyesen ám, annyi bájjal, hogy azt hinné az ember, a templom kövén egy pillanatra kibicsaklott a szebbik tűsarkú bokája. Körösztöt is csak úgy vet, mintha a tenyerén leellenőrzött szájszagát tétován a gelebébe kívánná rejteni. Semmi széles mozdulat. Az olyan közönséges. Rágózni a mise alatt - persze nem az. Na jó! Azért pontosan tudja ő mi illik. Lopva forgatja a rágógumiját. Csak időnként rándul az állkapcsa. Rápillantva: maga az áhítat. Hosszú percnyi megfigyelés után látható teljes bizonysággal, hogy nagymise alatt sem átall kérődzeni. Fölösleges megszólni emiatt. Ilyen a tehén.
A túloldal padsoraiban feszítő embereket sem lenne szabad kihagyni! Három fajtája járja. A legtisztességesebb: aki tényleg a lelke végett jár szentmisére. Már a nagyapja is templomképviselő volt. Szentfazék család, suttogják róluk a jóakaratú utcabeliek. Vasárnaponként veszi a kivasalt ingét, a barna öltönye már a székre készítve. Beretvált a képe. Ugyanakkora léptei viszik haza, mint mikor harangszókor elindult.
A másik az új-katolikus. A tékozló fiú modern kori megfelelője. Régi párttag, netán tanári-, hivatalnoki-, vagy kádercsaládból származó. Erősen középkorú, jól szituált. Férfiparfümje a templom boltozatát is megtámasztaná. Vastag borjúhangon bőgi a zsoltárokat. A kórusba vágyik, mert hozzászokott. Minden időben csak a karzaton érezné jól magát.
A harmadik a muszáj-hitű. Ebből van a legtöbb. Temetésen micisapkája végig a fején. Onnét az le nem reparálható. Ha lassú ballagással kísérik utolsó útjára a sógorát, már a halottas menetben rágyújt egy cigarettára. Kommentároz, be nem áll a szája. Nevetgélve üdvözli az újonnan érkezőket. Parolázik velük. Jó kis temetés, szépen összejött a nép, de régen nem láttalak benneteket. A bottal csinált hívő jobbára ünnepekkor megy szentmisére. Esetleg valamelyik közeli rokona lelki üdvéért mondatottra. Befizette! Megkérte a pap az árát. Hát jussa van rá. Végigunatkozza a prédikációt, és közben ezerfelé jár az esze. Amikor bejelenti a pap a mise végét, mintha zsibbadt álomból ébredne. Megy haza, ahogy a lába bírja. Siet, mert ehol-e, egy jó órát már a pihenőnapon is elcseszett. Oszt mennyi minden dolga lenne még!
Lehetne folytatni. Minek?
Örüljünk, hogy csip-csup időjárási visszásságokkal megússzuk.
Mert amikor még tényleg komolyan vett bennünket a Teremtő: vízözönnel meg tűztengerrel akart elpusztítani bennünket.”    

2015. április 24., péntek

NAPLÓ 11.




 
Elesett... - Fallen...
(karton, tus, kréta)
Hiányérzetem van. 
Eleinte nem tudtam, mi az, ami bántón motoz bennem. Tapogatózva kerestem az okokat. De a minap megvilágosodtam.
A fecskék.
Nincsenek a fecskéink.
Az istállóban két üres fészek várja őket. Ideje lenne a madárfiókáknak is. Tavaly e tájban már pállott szájjal, tátogva várták a szülőket, akik napestig hordták nekik a legyeket, rovarokat. Hurkot írt a levegőben a kis tojó, és amint tenyérnyi árnyéka elsuhant a falon, egyazon lendülettel cikkant az elemózsiával a fészek peremére. Csak alkonyatkor pihentek meg. Parányi fekete szemükkel félelem nélkül, inkább kíváncsian néztek, ahogy almoztam a ló alá. Mindig a megértés, a jóindulat szikrája csillogott a tekintetükben. Kedvesek voltak a szívnek. Jól kijöttünk egymással. Köszöntem nekik barátsággal. 
Isten bogarai. Így hívtam őket. Reggelente hangos csiviteléssel ébredtek. A kelő nap sugaraiban kaptak szárnyra. Ha valaha a szorgalomnak, a kötelességtudatnak és az ösztönökbe táplált állhatatos szeretetnek kéne jelképet választani: a mi fecskéinket ajánlanám.
Milliónyi percet él az ember is. Mégsem biztos, hogy annyi nyomot hagyunk a másikban, mint ezek a tenyérnyi tollas jószágok.
Búzaszemnyi kis agyuk van ugyan, de a lelkük sokunkétól gazdagabb, hatalmasabb lehet. Két-három fészekaljat is becsülettel fölneveltek minden nyáron. Hűek voltak hozzánk. Serényen tették a dolgukat. Panaszos hangokat hallani felőlük nem lehetett. Augusztus végén csatlakoztak a készülődő társaikhoz. A Kistemetőnél gyülekeztek. Tömött sorokban ült ott a sok fecske a villanydróton. Aztán elmentek. Egyik napról a másikra eltűntek, mint füst a kulcslyukon. Így volt rendjén. Tavasz kezdetén, a gólyák érkezése után már vártuk vissza őket. Valami megnevezhetetlen bájt, kellemet hoztak magukkal minden évben.
Az idén nem jöttek. Szétbogozhatatlan a sorsunk.
Sose hittem volna, hogy megkönnyezem őket.”       

ELLENTÉTEK



Koldus

Pár napja a kanizsai Városháza előtti Kisparkban rászóltam egy nagylányra. A barátnőivel cseverészve a köztéri pad támláján ült, a cipős lába meg a pad ülőfelületén volt. Nyúlt a képe. Kelletlenül, de szót fogadott. Öt perc múlva mentem visszafelé: ugyanaz a fruska és egy másik barátnője is visszaseggelt a pad támlájára. Szólni már nem volt kedvem hozzájuk, bár láthatóan megszeppentek, amikor elhaladva előttük végigmértem őket.
Ajánlom a tanáraik, szüleik szíves figyelmébe, a régi tanyasi iskolák reguláját! Az oda járó gyerekeknek az alapfölszerelés (palatábla, íróvessző) mellett a cókmókjuk között egy fakést is hordtak, amivel sárosabb napokon a tanterembe lépés előtt le kellett tisztítaniuk a lábbelijeiket… (Manapság ezt a műveletet jobbára az édesanyák végzik.)
Vaskalaposság? Nem hinném. Apák, szülők vagyunk. Ám ahhoz, hogy bizonyos társadalmi normákat betartsunk, jólneveltséget, közízlést ne rontsunk nem muszáj vaskalaposnak lenni. Mindazonáltal érteni vélem, ha netán valaki kajánkodva megjegyzi, hogy anno talán az én nemzedékem sem volt makulátlan, kisangyalokból álló társaság. Nem bizony!
Mégis, megérne egy eszmefuttatást, hogy a rendőrségtől egy sóhajnyira, a város központjában miért válhatott szokássá a közterületen a kényelmet szolgáló padok rongálása.
Igen. Rongálása.

Mert aki a sáros lábát az ülőfelületre rakja, a pad támláján meg hintázik, az ebbe a hibába esik. A legkevesebb, amit tehetünk, tehetek, hogy morgolódunk miatta.
Én legalább észreveszem. Akinek dolga lenne észrevenni, rendet tartani, az meg nem. Ennyi az a bizonyos nem kicsi különbség közöttünk. Abban viszont van némi igazság, hogy a régi, jól ismert generációs ellentét is közrejátszik, amiért szép szóval nem lehet hatni a tőlünk sokkal fiatalabbakra. Van ebben igazság, mondom, de csak félig. Mert biztos, hogy sem én, sem a nemzedékem, meg korábban a szüleinkkel egyívásúak sem voltunk-voltak különbek a Deákné vásznánál. De ha netán a pad karfáján is ücsörögtünk (nem emlékszem ilyesmire), közlekedési táblákat hajlítgattunk, üvegpalackokat zúztunk szét a kocsiút közepén, vagy a frissen ültetett facsemetéket kitördelve bizonygattuk erőnket, majd rajtakaptak bennünket: vállaltuk volna a következményeket. És itt az a fontos, hogy akkoriban VOLTAK következmények.
Mostanában? Hovatovább a tanár kér pirulva elnézést, ha elégtelent kényszerül a naplóba írni. Nagy szabadsága van mindenkinek mindenre, minden rendű és rangú bitang visszapöntyöghet, és az alkotmányosan lefektetett, szavatolt jogaira hivatkozik.
Meg arra, hogy a fiataloknak nincs alternatíva felkínálva. Bátran vegyük számba, hogy idehaza, manapság is mennyiféle hasznos tartalommal élhet az az ifjú, aki valami izgalmasabbra, többre vágyik! Miként a múltban, úgy most is léteznek sportklubok, népi- és modern tánc egyesületek, szakkörök, dalárdák, szín- és képzőművész szekciók, civil szervezetek, cserkészek, ilyen-olyan profilú társaságok, a modellezőktől a templomi rock-zenekarig szinte minden.
Nagy tételben mernék rá fogadni, hogy ha listáznánk az összes szabadidős lehetőséget, valószínűleg gazdagabb lenne a kínálat, mint volt harminc-negyven évvel ezelőtt.
Hogy kevesen élnek vele? Igaz. Régebben, ha a tanár osztályfőnöki órán megkérdezte, ki mire jár, mi a hobbija, kezek erdeje lökődött a magasba. Pirult egy-két flótás, aki semmit sem mondhatott. Ma meg akkor hajlandó tartományi versenyre menni a gyereksportoló, ha kifizette a klub a havi ösztöndíját. A boldogult Csaba Feriék még penészes szőnyegeken lettek olimpikonok a porba fulladt kis Kanizsánkról, az önkéntes tűzoltóink a saját agyonmosott munkásruhájukban szerelve verték az akkori Jugoszlávia legjobbjait, és a vízi felderítőket sem szponzorálta senki, amikor tucatszámra építették a kenuikat. Ahogy sosem kellett a létszámot kikönyörögni, ha önkéntes ifjúsági munkabrigádot indítottak valahová: kubikolni egy nyáron át.
Nem az alternatíva hiányzik.
Hanem a szív, a szellem. Annak vagyunk híján.
Amikor ezt egyre inkább észrevenni az utánunk lépdelőkön, csodálkoznunk sem szabad, hogy kik és hogyan juttattak el ide bennünket.
Persze, ha egy jó tündér varázsvesszejével minden padon csücsülő buta lánykát illedelmessé nevelne, akkor sem lennének egy csapásra paradicsomi állapotok Magyarkanizsa központjában. Az utóbbi hetekben csapatostul lepik el a köztereket, parkokat, padokat és a gyepet azok az afrikai, vagy a rosseb tudja honnét idevetődő migránsok, akik a gyors meggazdagodás reményében az Unióba szeretnének letelepedni. Törzsi gyűlés zajlik a parkban. Feketék, arabok guggolnak szerteszéjjel, alszanak a padokon. Biztos már egy jóléti társadalomban érzik magukat, miközben aligha jut eszükbe, hogy a puccos nyugatnak kezd betelni a kedve a fajtájukból. Hogy ott sem fenékig tejföl lesz nekik az élet.
Jönnek szegényes batyujaikkal, ezer kilométereket, szülőföldet elhagyva maguk mögött, s amikor ájultan fekszenek egy kanizsai padon, fázósan összehúzódva a hideg tavaszi levegőben, bizonyára saját lakásról, autóról, könnyű meggazdagodásról álmodnak.
Ismerek jó néhány idevalósi, bácskai embert - magam is közéjük tartozó vagyok -, akik hasonló módon álmodnak. Biztos, kiszámítható holnapot. Jó fizetést. Tisztességgel megélt, teljes életet, szerény jómóddal.
Körülöttünk széthajigált zacskókat, zsíros papírt sodor a szél.
A földön szanaszét heverő négerekhez mérve a sorsunkat, majdnem mindegy, hogy hová ül az a szöszke nagylány.

Pósa Károly   


HÖRÖG AZ OSZTÁLY (kritika)



Gaudeamus Igitur – a Szab-way színházi szervezet magyarkanizsai előadása kapcsán:

 
Csángó gyerekek tanulnak
Jó néhány éve már annak, hogy a tévében vígjátékot nem nézek. Moziban meg végképp. Pedig régebben szerettem a műfajt. Ám amióta olyan abszurd a világ, amilyen, joggal állítható, hogy immáron egyetlen film sem tudja fölülmúlni a valóságot. Negyvenen túl kicsit megkeseredett, házsártos és szúrós az emberfia. Kevés örömbe botlik. Azt a kicsi jó kedvét meg kár elrontania mindenféle fércmű, limonádé megtekintésével, amikre a komédia minősítést odabiggyesztik. Éppen ezért egy nem túl titkos halállistám van, amin azok a nagy nevettetőknek kikiáltott színészek kaptak helyet, akiknek ha a főcím után megjelenik a pofájuk, undorral nyúlok a távirányítóért. Nekem is csak egy időm van. Ne rabolják akárkik.
A minap szóltak, hogy ha mégis habkönnyűn szórakozni akarok: lesz kacagás. 
A szabadkai társulat érkezik vendégszereplésre. 
Föl is ébresztették a kíváncsiságomat. 
A Pálfi, Szőke, Mezei szerzői trió nem nyúlt bizalmas homályok mélyére, amikor az oktatást, az iskolarendszerünket, a társadalomnak e régtől fogva lázas betegét sajátos eszközökkel a színpadra álmodta. Nincs olyan, aki ne tudna egy-két hajmeresztő történetet a témakörben. Annak idején - némely kiváltságoshoz hasonlóan - nekem is volt szerencsém belülről megtapasztalni az ellentmondásait. Gyakorló szülőként meg napi szinten szembesülök a vircsafttal. Ha valami kéretlenül is kínálkozik a fonák példák bemutatására, görbe tükörért kiállt: az a sokat emlegetett oktatási rendszerünk. Jó adag várakozással, enyhe izgalommal lestem hát, ugyan mi sül ki az alapötletből két fölvonás alatt?
A fölütés mindjárt erősre sikeredett. 
Híres Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert maliciózus véleménye a múlt század harmincas éveiben fogant ugyan, de annak összes meglátása máig érvényben maradt. Értekezése az egyedi gondolkodás, a kreativitás rovására intézményesített tanítás, a magolás kártékony szerepéről szólt. Az alaphang megfogant. Az előadás vezérgondolata minden nézőben jó előre tudatosítva lett. Akinek esetleg még ezek után is döcögve járt volna az agya: az első húsz percben egészségére majdnem káros dózisban kapta a jelképek, utalások tömkelegét, általában gyengéd gonoszsággal megspékelve, sok szenvedéllyel, zenés körítéssel, ahogy illik. 
A megjelent – zömmel pedagógusokból verbuválódott - nagyérdemű vette az adást. 
Megvidámodtak a széksorok. Bennem viszont moccant egy gyanús sejtelem, hogy itt valamiféle leszegényített Pink Floydra hajazó művészi adaptációt kényszerülök megtekinteni, ahol a már szépen megágyazott tárgykör mellett majd A fal adja a másikat. 
Mindenesetre igyekeztem az obligát tárgyilagosság mezsgyéjéről követni az előadást, és az első fölvonás végén mondhatni erősebb fönntartások nélkül indultam friss levegőt szívni. Még az sem rontott a hangulatomon, hogy a műnek ürügyként kerettörténetet adó tanfelügyelői látogatás olyannyira gyengére sikerült, mint valami padláson lelt fotó szujos foglalata. Sebaj! A mozaikszerűen fölvillantott szcénákból eleinte dőltek a poénok, s mivel az egész előadás ilyen rövidebb-hosszabb, lazán, de inkább sehogy se összeilleszkedő jeleneteket foglalt magába, a szereplőkre rótt karakterek sokasága miatt jobbára az összhatás, a csapatmunka uralta a játékszínt, nem a színészek egyéni teljesítménye. Róluk több szó most ne essék. Hozták a kötelezőt: mondaná a megboldogult Szödör Fábrisunk.  
Sajnos az előadásnak lett második fölvonása is. Itt viszont zuhanórepülés-szerűen változott a kedélyem. A fél órával korábbi poénok, képek, fordulatok rendre ismétlésnek hatottak. Fogyott a szufla a mondandóból. Ismerik azt a kínos érzést, amikor egy társaságban, valaki jópofának vélve magát, zsinórban a huszadik viccét próbálja elsütni? A hiátust érezhették a darab szerzői is, akik a folytatásban az elerőtlenedő produkcióba belegyömöszölték a mára divatossá vált obszcenitást. Az időnként beékelt líraibb, már-már megrendítő fogalmazás-részletek meg olyannyira nem illettek a produkció hangnemébe, hogy eleinte heherészett rajtuk az értetlenkedő publikum. Azon sem árt elmélázni, hogy a trágárság nem föltétlen jelent egyet a szókimondással. Karinthy, Márai, Molnár vagy Nagy Endre alpáriság nélkül is tudtak kőkemények lenni. A darab érdemi üzenetét megfogalmazók láthatóan nem bírtak kitörni a csonka család, apu külföldön robotol, a kiskutyám a barátom szomorú kliséből. Feszengve bár, de néztem a színpadi vergődést. Nevettem, mint akinek kötőtűvel böködik a hátát, hogy aztán a rúdtáncos jelenetnél végképp kezembe temessem az arcomat.
Az ígéretesnek indult próbálkozás levizsgázott. Pedig mennyi mindennel javítható lett volna! Ismétlés lesz belőle, nem vitás. Ha viszont most tavasszal kéne osztályoznom a produkciót, mint régi jó tanárunk tette: reszketeg hármas alá taksálnám.

Pósa Károly         

2015. április 3., péntek

PILÁTUS KÖRMEI



A kistemető harangja
(fotó: Srdic Igor)
 Amint a tavasz a Kanizsa ajtaja előtt kiterített lábtörlőn ledörgölte csizmájáról a ráragadt márciusi sarat - majd illendően bekopogott -, megszűnt a Tisza-menti emberek belső fázása, és a téli gondok eldideregtek a bekormozódott, szuroktól feketén csillogó kémények füstjével együtt. Most még piros orrú szél cibálja az akácfák szarkafészkeit, de gondos kezek már elültették a rózsatöveket, szirmait illegeti a liliom, és az ásók nyomán kiforduló friss földmorzsák televényes szaga rezeg a kertecskék fölött. A nagy, kétszárnyas ablakok napközben kinyílnak az utcákra. Szellőznek a házak, szuszognak a falak; a párnákra, vánkosokra tiszta cihák kerülnek; kikeményített lepedők fehérlenek az ágyakon, miközben a langyos huzat a frissen mosott függönyök fodraival játszik. Vidám madarakként szökdécselnek az iskolások. Egy kislány kikiricsből font láncot akasztott a nyakába, és erre a kedves cselekedetre a régi kishomoki iskola tetején megjelentek a gólyák. Méhdöngicsélő délelőttöket váltják az alkonyatok. Ilyenkor vékony, kék színű madártoll módjára a levegőben lebeg a várakozás.  
Új sejtelem lopakszik a szívekbe.
Az otthonokban, ahol emberek élnek, tesznek-vesznek, alszanak, végzik mindennapjaikat; ahol gyerekek álmodnak, öregek öregednek és családok tervezik a közös jövőt, vagy reményteljes párok szorítják egymást meleg öleléssel, ki-ki a saját kis világának a szegletében: egyre nyíltabban latolgatják a kilátásaikat. A téli rosszkedvünk után, a tavasz szokta meghozni ezt a csöndös derűt. Az újrakezdés lehetőségét. Hátha az idei év? Netán most másként alakul majd? Kicsit egyenesebb, járhatóbb útra fordulhatna a szekerünk rúdja…
Bácskában sosem volt újdonság, hogy minden áldozattal jár. Nem illik kérkedni vele. Fölmentést általa nekünk sem jár könnyebben, de mégis: a nagy átlagtól talán kicsit jobban ismerjük a megpróbáltatásokat. Amink van, azért mindig megfizettünk. Úgy is mondható, finomkodva, a kényesebbje miatt, hogy az errefelé élő nép sorsa gazdagon árnyalt. Megannyi tragédia és lelkesítő esemény kísérte a múltat, amit szemérmesen elhallgatunk, vagy dagadó mellkassal évről-évre fölidézünk – erőt merítve a régiek bátorságából, ahogy századokon át vérrel tartották, védték ezt a drága földet; vérükkel írták a történelmünket; vérrel szereztek becsületet nekünk, kési leszármazottaiknak, és – igen! – vérükkel is váltottak meg bennünket. Mennyiszer volt virágvasárnapi diadalunk, ami után zord, lila fellegek borultak a tájra! Égzengés kíséretében a déli végeken számolatlan ízben hasadt már meg a szentély kárpitja, vele együtt égtek a templomok, hogy zengett a sok jajszó, és az oltáron hamuvá vált jó néhány generáció eredményének az emléke. Valahányszor elszunnyadhattunk volna, a nemzet pihenni, álmodni akart: három kakasszóig sem kellett várni, és ránk rontottak a fegyveresek. Hol vasvértben, római szigorral, falanxba tömörülve, hol meg martalócokként, csőcselékkel teli haddal. Nem emlékszem, hogy egyszer is lett volna olyan, aki kardot ránt az érdekünkben.
 Ugyanakkor nem háromszor, hanem számolatlan alkalommal lettünk megtagadva. Nyújtottuk a kezünket - bilincsbe vertek. Szelídségünk mögött viszont a dac lobogott. Minden ősünk előre tudta, ismerte, vagy legalább sejtette a sorsát. Mégis hittek a végzetükben, az elrendeltetettség parancsában, az önfeláldozásuk értelmében. A legendás bőséggel terített bácskai asztalokon majdnem minden nemzedék kénytelen volt megülni utolsó vacsoráját. Júdásaink csókolták szájon őket. Harminc ezüstpénzért elárulták valamennyit - az eszmét, az önazonosságunkat, sokszor még a hitünket is, és a hamisaink cserébe megkapták az igazak vagyonát: a házukat, mezejüket, mindenfajta jószágukat. Aranytálban kezet mostak utána. Vélte, véli a sok balga, hogy ennyi a bocsánat. Mi is megmossuk kezeinket, mert tudjuk: senki nem bűntelen. De a lavórunk vize nem vérvörös, hanem sár sötétlik benne. A szülőföldhöz, a barázdába, a hazához tíz ujjal kapaszkodó körmünk feketéje. Évszázadnyi megmaradásunk akarata. Nem a szégyenünk, hanem erényünk az a lavórnyi víz. Mert a sok Pilátus ápolt kezéről sosem pörög le a rátapadt szenny. Az itteni embereké viszont minden tavasszal megtisztul.  
Régtől tudott, hogy a köntösünkre kockát vetők eddig minden koron elszámították magukat. Írmagját sosem tudták kiirtani annak, hogy voltunk, vagyunk. Az üszkös romok között mindig maradt olyan kincsünk – egy biztató szó, kőbe vésett üzenet, jövőt igazoló parancs -, ami tovább sarkallta a nagyapáinkat, szüleinket és most tartja bennünk a konok lelket is. Más kevesellné ezt. Hisz semmicske ez a remény. Búzaszemnyi. De abban a kis csírában ott duzzad az élet: a létezésünk kap általa értelmet. Szent a fogadalmunk.
Éppen ezért most is félelem nélkül nézünk az idei tavasz szemébe. A búzánkat elvetettük. Nekünk ennyink maradt. Hogy higgyünk a megújulás lehetőségében.
Hogy hiszünk a föltámadásban.           
       Pósa Károly