2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. május 23., szombat

NAPLÓ 17.


A régi Jugoszlávia katonája voltam. Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet. 
Most legyen elég annyi, hogy akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg, kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem, akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones, kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy, hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg szerelmesek voltunk bele mindahányan?
Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.
Minden tisztnek járt csicska. Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt csicskára.
A kötelező fél hetes reggeli szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük, kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása. Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta, ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót akart valaki érteni.
Csak a lényegét tudom visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát, rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként néznek majd rá.
Ez jutott eszembe ma, mikor láttam ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.    

Nincsenek megjegyzések: