2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. május 18., hétfő

Telefon

Telefon - rajz
toll, tus

Volt idő, amikor még a telefont sem ismertem. Emlékeim szerint óvodás koromban láttam, hallottam először, hogy a környezetemben telefonál valaki. Jobb módú szomszédunk használta. Az utcában egyedül nála volt bevezetve, ha nagyon, de nagyon fontos ügyet kellett intézni - neki szóltak a népek. Általában már csak akkor, ha élet-halálkérdésről kellett dönteni. Kicsit szégyenkezett az, aki más házában volt kénytelen félhangosan intézni privát dolgait. (Vicces, hogy ma meg az utcán, boltban, a péknél, meg mások füle hallatára ordibáljuk ki a legintimebb történéseket.)
 Másodikos koromban volt először a kezemben egy nyilvános, utcai készülék kagylója. Tárcsázni persze nem tudtam. A tanító néni hívta az iskolát, ahol a szüleim vártak. 1978 meleg augusztusa járta. A tengeren nyaralt az egész osztály és egy adott időpontban az aggódó apák, anyák pár szót beszélhettek a csemetéikkel. Aztán jöttek a nyolcvanas évek. Akihez bekötötték a kábelt úriembernek számított. Vastagon meg kellett fizetni. Nem a telefonszolgáltatás volt drága, hanem a megvesztegetett postai főnökök gázsija verte a csillagos eget. Két-háromezer német márkát is elkért némelyik öltönyös gazember. Legalábbis ilyesmit suttogtak Kanizsán. Ehhez képest röhej, hogy mára sorra jelentik ki a vezetékes telefonokat. Nincs rájuk igény. Már a mosóporos dobozba is tesznek ajándék gyanánt egy tetszetősebb mobiltelefont. Akkor meg minek? Úgyse használják már másra, mint néha, a házban elkeveredett, valahová le- és elrakott, vagy zsebbe felejtett egyéni mobiltelefont csörgetik vele.
Ezen morfondíroztam, míg szombaton az Astoria előtt sétáltam. Kerestem az ismerős telefonfülkét, aminek a tetején vadul ráztam Magyarkanizsa zászlaját. Jó kis forradalmi hangulat uralkodott éppen, taknyunk-nyálunk egybelógott a könnygázfüstben, miközben a Gergényi pribékjei vaktában gumilabdacsokat lődöztek a tömegbe… Folyt a vér, a veríték, meg a könny: hogy vigyoroghatott a nagy megmondó Churchill.
A piros fülkét azóta eltávolították – gondolom, a pesti városvezetés is ésszerűségi okokra hivatkozva számolta föl a múlt e jeles, sokat megért köztéri kellékét. Ha egyszer unokám lesz, biztos föl fogja húzni a szemöldökét, amikor megpróbálom neki elmagyarázni, hogy régebben mekkora szükség volt a nyilvános telefonfülkékre. Véli majd szegény, hogy viccelek vele…

Pk

Nincsenek megjegyzések: